E tanulmány egy már eredetileg is megjósolhatónak látszott sorozat sajnálatosan aktuális második darabjaként áll a "Magyar Jog" c. szakfolyóirat Olvasói elé.[1]
A korábbi - a szerzőpáros egyik tagja, Benke József által jegyzett - tanulmányban[2] már megkondult a vészharang: "Amennyiben a »jogot használó« közönség jelenleginél szélesebb köre ráébred, hogy a bíróság és a választottbíróság nem csupán a jogviták megoldásának, hanem a fedezetelvonásnak - és pl. a pénzmosásnak is - kiváló »terepe«, akkor a helyzet nemcsak az ügyek számának megemelkedése miatt vészjósló, hanem azért is, mert pillanatnyilag úgy tűnik [...], nem áll rendelkezésre megfelelő anyagi és eljárásjogi eszköz a jogalkalmazó részére e gyakorlat hatékony megfékezésére."[3] Sajnos, tényleg úgy tűnik: a "jogot használó" közönség (a jogalkotóval ellentétben) valóban kezd ráébredni arra, hogy "minden vagyoncsökkenést előidézni képes jogi tény elvben párhuzamos tényállása lehet egyszersmind a fedezetelvonásnak"[4] is.
Az anticipálható tanulmányfolyam jelen "fejezetének" kutatási célja a következők kimutatása: (1) a fedezetelvonás egyes - csupán látszólag új és valóban igen innovatív - módszereivel szemben a magyar vagyonjog, csődjog, per- és végrehajtási jog szinte egészében tehetetlen, avagy a jogalkalmazás során e kérdésekre a válasz olykor meglepő "helyekről" érkezik; (2) a hatályos Ptk. tévesen "actio Pauliana"-nak nevezett 203. §-a - miként fizetésképtelenségi helyzetben a Cstv. 2012-ben újraszabályozott 40. §-a is - védelmi képessége terén jelentősen alulmarad az ókori római, vagyis a "valódi" actio Paulianához képest.
Mindezek alapján a helyzet rendezésére jogalkotói lépés látszik szükségesnek, mert a "jogalkotó bíróság" a joghézagok contra vagy praeter legem történő kitöltése során nem tekinthető a jogbiztonság előmozdítójának.[5]
A gyakorlat igazolni látszik, hogy a jogalkalmazónak nem állnak rendelkezésére a megfelelő eszközök. A korábbi tanulmány a problémafelvetésen túl egyfajta anyagi jogi megoldási javaslattal is előállt, felvetve az abból fakadó további eljárási jogi kérdéseket is. A "jogot használó" közönség azonban olyan fortélyokra is képes, amelyekre az említett tanulmányban kínált javaslat sem ad választ: mint látható lesz, erre csak a valódi actio Pauliana alkalmas.
A korábbi tanulmány megjelenésétől alig fél esztendő telt el, és a Pécsi Ítélőtábla elé került a következő jogeset.[6]
A felperes pénzintézet 1 200 000 CHF devizanemben nyilvántartott kölcsönt nyújtott a természetes személy I. r. alperesnek, ennek fedezetéül pedig jelzálogjogot jegyeztetett be az I. r. alperes tulajdonaként nyilvántartott - a felperes által 150 millió forint forgalmi értékűnek tekintett - lakóházas ingatlanra. Az adós e törlesztési kötelezettségének eleget tett, de egyéb hátralékos fizetési kötelezettségének érvényesítése végett az ingatlan fekvése szerinti polgármesteri hivatal végrehajtási eljárást indított vele szemben. A felperes, mint a végrehajtás alá vont vagyontárgy jelzálogjogosultja, bekapcsolódott a végrehajtási eljárásba, így az aktuálisan fennálló 1 100 000 CHF devizanemben nyilvántartott le nem járt tőkekövetelése és járulékai a Vht. 114/A. §-a alapján váltak esedékessé.
Ezt követően az I. r. alperes tartozáselismerő nyilatkozatot foglaltatott közjegyzői okiratba. Ebben elismerte, hogy négy és fél évvel korábban (a felperes által nyújtott bankkölcsönre vonatkozó szerződés megkötését időben jóval megelőzve) a természetes személy II. r. alperes 450 000 000 forint kölcsönt nyújtott a részére, amit - a tartozáselismerő nyilatkozat megtételét követő - öt napon belül köteles visszafizetni. E határidőig ezt a kölcsönt az I. r. alperes nem fizette vissza. A II. r. alperes végrehajtási eljárást kezdeményezett vele szemben. A végrehajtási eljárás során az eljárt végrehajtó jegyzőkönyvével az ingatlant - annak forgalmi értékét háromszorosan meghaladó összegű, végrehajtani kért követelése fejében - beszámításos vétel címén a II. r. alperes tulajdonába adta. Az ingatlan meghirdetése a Vht. előírásai szerint megtörtént, de eredménytelen volt. Több mint három hónap elteltével a II. r. alperes tulajdonjoga az ingatlan-nyilvántartásba árverési vétel címén bejegyzésre került.
Az ingatlan tulajdonjogát ezt követően - egy hónapon belül - a III. r. alperes szerezte meg, aki annak 1/2 illetőségét - további két hét elteltével - átruházta a IV. r. alperesre. Az alperesek tulajdonszerzése az ingatlan-nyilvántartásban átvezetésre került.[7]
Mindezek alapján kétség nélkül megállapítható, hogy az eset körülményei már magukban is igen erősen fedezetelvonás-gyanúsak, cseppet sem kevésbé, mint a korábbi tanulmányban vizsgált, a fedezetet ("valószínűleg") elvont adós részéről kétségívül "szellemes" megoldást mutató jogeset releváns tényei.[8]
- 148/149 -
A felperes azt állította a keresetének ténybeli alapjaként, hogy a II. r. alperes tulajdonszerzéséhez vezető kölcsönszerződés színlelt volt, a II. r. alperes nem valós követelést érvényesített az általa a végrehajtható közokirat alapján indított végrehajtási eljárásban, és ténylegesen ellenszolgáltatás teljesítése nélkül, nem létező követelés beszámításával jutott a végrehajtás alá vont ingatlanok tulajdonjogához. Ennek tényszerűsége esetén a fedezetelvonás nem a "szokásos" módon, vagyis egy szerződés (vagy egyoldalú jognyilatkozat) megkötésével (megtételével), hanem olyan jogcselekmények láncolatában valósult meg, amelynek eleme a közhatalom és az állami kényszer.
A korábban megjelent tanulmányban megfogalmazott javaslat abból indult ki, hogy a fedezetelvonó szerződés mindaddig "él", köti a feleket, amíg a kölcsönös teljesítésére nem kerül sor, és ebből a szempontból közömbös, hogy a teljesítés önkéntes-e, vagy végrehajtási kényszeraktus eredményezi.[9] További elemzést igényelne, hogy bírósági végrehajtás közbeiktatása esetén a végrehajtó - teljesítést eredményező - intézkedésének joghatásai milyen módon, milyen eljárás keretében oldhatók vajon fel, ettől azonban e helyütt eltekintünk, mert ezen az úton is legfeljebb csak akkor lehet elindulni, ha a végrehajtáshoz vezető szerződés fogalmilag is besorolható a fedezetelvonásnak a Ptk. 203. §-ában adott meghatározása alá. Az ismertetett jogesetben "de facto" fedezetelvonáshoz vezető szerződés (a magán-kölcsönszerződés) azonban nem ilyen, mivel "de jure" fedezetelvonó ügyletnek csak az olyan vagyonátruházó szerződés vagy egyoldalú jognyilatkozat minősül, amelynek tárgyából a követelés bírósági határozat alapján végrehajtás útján behajtható lenne.[10]
A bírói gyakorlatban van törekvés a Ptk. 203. §-a alkalmazási kereteinek kiterjesztésére és a fedezetelvonás jogkövetkezményeinek olyan szerződésekre való alkalmazására, amelyek önmagukban közvetlenül nem eredményezik a fedezeti vagyon csökkenését, de eredményükben mégis alkalmasak a követelés behajtásának a csorbítására.[11] E törekvést azonban nem tette a magáévá a Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma az 1/2011. (VI. 15.) PK véleményének kialakításakor.[12] Ennek 2. pontjába foglalt iránymutatás szerint ugyanis a harmadik személy (jogosult) kielégítési alapjának elvonása a kötelezett vagyonába tartozó dolog tulajdonjogának átruházásával, illetve a kötelezettet illető követelés vagy vagyoni értékű jog átruházásával valósul meg, továbbá akkor is, ha a kötelezett tulajdonában álló vagyontárgyat a fedezetelvonás szándékával megterhelik. A fogalom-meghatározás minden esetkörében magának az ügyletnek a tárgya kell legyen tehát az elvont fedezeti vagyontömeg, amire nézve kielégítés tűrésére irányuló marasztalás kérhető az adóssal szerződő féllel szemben.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
