Az utóbbi években egyre nagyobb figyelem irányul arra, hogy a magyar igazságszolgáltatás rendszere miként tudja hasznosítani az informatika, az infokommunikációs technológia vívmányait. A fejlődéshez való viszonyulás, alkalmazkodási hajlandóság nem tekinthető egységesnek, és még kevésbé feltétlen pozitívnak. Miközben a bírósági szervezet vezetői az egyes megnyilvánulásaikban - egyébként alappal - sikerként számolnak be a technikai fejlesztésekről (például az elektronikus panasz, valamint az elektronikus fizetési lehetőség bevezetéséről, a pertartam-kalkulátor alkalmazhatóságáról[1]), az igazságügyi alkalmazottak és különösen a bírák egy része ezek kötelező alkalmazásától idegenkedik. A változásokhoz való ilyenfajta viszonyulás mindazonáltal nem tekinthető kizárólag az igazságszolgáltatásra jellemzőnek: általában - tevékenységi körtől függetlenül - megállapítható a szervezetekkel kapcsolatban bizonyos "szervezeti ellenállás", amennyiben a bevezetendő változások több évtizedes rutinfolyama-
- 5/6 -
tokat érintenek, illetve a szervezeti tagok részéről új, addig még csak érintőlegesen sem gyakorolt ismeretek elsajátítását igénylik.
A változtatásra jogosultak - az igazságszolgáltatás esetében a jogalkotók, illetve az egyes szervezetek igazgatási, szakmai vezetői - akkor tudnak megalapozott döntést hozni egy újítás felől, ha körültekintően felmérik annak lehetséges hatásait, valamint előre rögzítik az elérendő célokat. Úgy vélem, a döntést érdemben elsősorban a szakmai érvek befolyásolhatják; az egyes eljárásjogi változtatások esetében ilyen szempont lehet az eljárásban részt vevő személyek - alkotmányosan és nemzetközi szinten is elismert - alapvető jogainak minél szélesebb körű érvényesülése, az eljárás időszerű és hatékony lefolytatásának lehetősége. Bár ezekhez képest másodlagosak, de nyilvánvalóan nem hagyhatók figyelmen kívül a változtatás költségvetési vonzatai sem, hangsúlyozva, hogy egyrészt önmagában a kiadások csökkentése csak akkor elfogadható, ha az egyúttal nem jár az alapvető jogok sérelmével, másrészt az intézkedés költségekre gyakorolt hatásait hosszú távon érdemes vizsgálni. Amennyiben a lefolytatott vizsgálat eredményeképpen - meghallgatva és a lehetőségekhez képest figyelembe véve a szervezeti tagok véleményét is - a döntésre jogosultak arra a következtetésre jutnak, hogy a változtatás pozitív eredményeket fog hozni, a bevezetés módjának meghatározását követően a szervezeti ellenállás nem lehet akadálya a végrehajtásnak. Megjegyzendő, a változtatások eredményes megvalósítása csak akkor képzelhető el, ha a szervezet tagjainak többsége azokat idővel elfogadja, ehhez pedig elengedhetetlenül szükséges a vezetői támogatás, közreműködés; általában legkevésbé bizonyul hatásosnak önmagában az elöljárói utasítás.
Az előzőekben említett fejlesztési tervek között úgy tűnik, kiemelt helyet foglal el a bírósági tárgyalóteremben történő események hang- és képfelvétel útján történő rögzítésének szélesebb körű - adott esetben kötelező - bevezetése, illetve a távmeghallgatás lehetőségeinek kiszélesítése. Az Országos Bírósági Hivatal (OBH) 2015 májusában munkacsoportot hozott létre, amelynek az volt a feladata, hogy e két terültet érintően javaslatot tegyen egyrészt a szükséges jogalkotási feladatokat, másrészt a gyakorlati megvalósítást illetően; a munkacsoport e küldetéseinek eleget tett[2]. Bár a két fejlesztésnek kétségkívül vannak közös pontjai, azok funkciójukat, hatásukat tekintve jelentős különbségeket is mutatnak, ezért közös elemzésük nem feltétlenül indokolt.
Jelen tanulmányban arra törekszem, hogy a bírósági tárgyalások hang- és képrögzítés útján történő dokumentálásának lehetséges hatásait vizsgáljam, kiemelten a büntetőügyek tekintetében. Az elemzés célja elsősorban nem a technikai, munkaszervezési nehézségek, lehetséges megoldások feltárása (ezzel csak érintőlegesen foglalkozom), hanem sokkal inkább az, hogy az eljárásjogi hatásait bemutassam, azokat értékeljem. Azt a - kétségkívül szélsőséges - feltevést tekintem kiindulópontnak, hogy a változtatás során a jogalkotó a büntető eljárásjogi törvényben kötelezően elő fogja írni a tárgyaláson történtek hang- és képfelvétel útján történő rögzítését, a bíróságnak csak a tekintetben lesz mérlegelési lehetősége, hogy az ilyen módon elkészített felvételek tartalmát utólag írásban is szükségesnek tartja-e rögzíteni.
A hatályos eljárásjogi törvény[3] értelmében a bíróság hivatalból elrendelheti a tárgyalás egészének vagy egy részének kép- vagy hangfelvevő eszközzel történő rögzítését, amennyiben pedig az ügyész, a vádlott, a védő vagy a sértett ilyen tartalmú indítványt terjeszt elő, e döntés meghozatala kötelező, feltéve, hogy az indítványt kellő időben terjesztették elő, és az említett eljárási szereplők ezzel egyidejűleg a költséget is előlegezik. A tárgyaláson történtek dokumentálásának ez a módja az írásbeli jegyzőkönyvet nem pótolja[4].
A gyakorlati tapasztalatok azt mutatják, hogy a bírák hivatalból csak kivételesen élnek e jogszabály által biztosított lehetőséggel, és a bíróság még azokban az esetekben sem teszi "hivatalossá" a hangrögzítést, ha egyébként - a jegyzőkönyvvezető munkáját könnyítendő - ez ténylegesen megtörténik. Ez utóbbi azzal a következménnyel jár, hogy az írásbeli jegyzőkönyv alapját hivatalosan a jegyzőkönyvvezető által készített tárgyalási jegyzetek képezik, és a felek nem jogosultak - a hivatalosan egyébként nem is létező - hangfelvétel meghallgatására, azzal kapcsolatban másolat igénylésére.
Az eljárás szereplői számára az sem jelent tökéletes megoldást, hogy erre irányuló indítvány és a fenti feltételek teljesítése esetén a hang- és képrögzítés elrendelése kötelező. Egyrészt sok esetben csak utólag, esetleg a tárgyalás közben derül ki számukra, hogy valamilyen okból hasznos lett volna a történtek objektív és szó szerinti rögzítése, másrészt - különösen a terheltek és a sértettek számára - a költségek előlegezése is nehézséget jelenthet. A fentiek alapján megállapíthatóan a tárgyalási események hang és/vagy képfelvétel útján történő rögzítése jelenleg ritkán fordul elő.
Ahhoz, hogy megalapozott véleményt lehessen alkotni a kép- és hangrögzítés esetlegesen kötelező bevezetésének hatásairól, álláspontom szerint nélkülözhetetlen a jelenlegi - a gyakorlatban is uralkodónak tekinthető -
- 6/7 -
jegyzőkönyvezési rendszer bemutatása, értékelése; az összehasonlítás alapjának ezt érdemes tekinteni.
A eljárásjogi törvény értelmében a tárgyaláson - és a többségében ezen eljárási formával azonos megítélés alá eső nyilvános ülésen - az eljáró bírák személyétől elkülönült jegyzőkönyvvezető jelenléte kötelező[5], kivéve, amennyiben a Be. az ettől való eltérést kifejezetten lehetővé teszi. Figyelemmel arra, hogy a törvény ilyen kivételt nem tartalmaz, a jegyzőkönyvvezető jelenléte ténylegesen minden esetben kötelező[6]. A jegyzőkönyv az eljárási cselekménnyel egyidejűleg készül (ez kötelező, ha a terhelt hallássérült és nem alkalmazható jelnyelvi tolmács), vagy azt utólag, legkésőbb az eljárási cselekmény időpontjától számított nyolc napon belül kell elkészíteni a jegyzőkönyvvezető tárgyalási jegyzete, a gyorsírói jegyzet, vagy a kép- és hangfelvétel alapján.
Az eljárásjogi törvény tételesen felsorolja a jegyzőkönyv kötelező tartalmi elemeit, előírva többek között azt is, hogy áttekinthetően kell rögzíteni az eljárás menetének, és minden lényeges alakiságának leírását, mégpedig oly módon, hogy az eljárási szabályok megtartása ellenőrizhető legyen[7]. A vallomással, szakvéleménnyel, a szemle eredményével, illetve az eljárás szereplői által előterjesztett indítványokkal összefüggésben a jogszabály csupán azt írja elő, hogy azokat "kimerítően" kell a jegyzőkönyvben rögzíteni. A jogirodalom szerint mindez azt jelenti, hogy a jegyzőkönyvnek minden olyan részletet tartalmaznia kell, amely az eljárás tárgyát képező cselekmény jogi és ténybeli elbírálása szempontjából jelentős lehet, azonban nem szükséges az elhangzottak szó szerinti leírása. Nem kell továbbá feltüntetni a kihallgatott személyhez feltett kérdéseket, illetve az azonos tartalommal megismételt válaszokat sem[8].
A tárgyalásokról (nyilvános ülésekről) készült jegyzőkönyvek elkészítésének gyakorlata - amely lényegében megfelel az előzőekben részletezett jogszabályi előírásoknak - nem tekinthető hibátlannak. Egyetértek azon szerzőkkel, akik hangsúlyozzák, hogy az eljárásjogi törvény jegyzőkönyvvezetéssel kapcsolatos rendelkezései nem minősíthetők csupán technikai jellegű szabályoknak, a jelentőségük ennél sokkalta nagyobb[9]. Az adott eljárási cselekmény befejezését követően az esetek többségében a közokiratnak minősülő jegyzőkönyv az egyetlen olyan forrás, amely alapján rekonstruálhatók a tárgyaláson történt események, az ott elhangzottak. E dokumentum rendeltetéséből adódóan egyaránt jelentőséggel bír az eljárásban részt vevő felek (ügyész, terhelt, védő, sértett), illetve a bíróság tagjai számára is, tartalma pedig alapjaiban határozza meg az eljárás kimenetelét.
A tanács elnöke, illetve az egyesbíró feladata a tárgyalás vezetése közben igen sokrétű, ennek részeként azonban nem lehet megkövetelni, hogy a folyamat egyes elemeit, az elhangzott mondatokat részleteiben megjegyezze. A bíró mind a tárgyalás közben, mind azt követően alappal bízik abban, hogy a jegyzőkönyv alapján az események rekonstruálhatók lesznek, így csak azokat az információkat kell megjegyeznie, amelyek eljárásjogi, vagy anyagi jogi szempontból továbbgondolást igényelnek. Irreális elvárás lenne, különösen a nagyobb ügyforgalmú bíróságokon szolgálatot teljesítő bírák esetében, hogy a bíró a saját memóriája alapján akár csak egy-két nappal a tárgyalást követően pontosan fel tudja idézni az adott ügyben történteket. Ezzel szorosan összefügg a jegyzőkönyv hitelesítésének kérdése, nevezetesen, hogy az eljárásjogi törvény rendelkezéseinek megfelelően[10] a tárgyalási jegyzet akkor válik hivatalos jegyzőkönyvvé, ha azt a jegyzőkönyvvezető és a tanács elnöke aláírja[11]. A hitelesítés e módja nyilvánvalóan annak igazolására szolgál, hogy az adott dokumentum minősül a bíróság által készített hivatalos jegyzőkönyvnek (közokiratnak). Alappal merül fel ugyanakkor kérdésként, hogy a bíró az aláírásával felelősséget vállal-e a jegyzőkönyv tartalmáért is, azzal együtt, hogy annak valóságtartalmát az előzőekben kifejtettekre figyelemmel - néhány részletet kivéve - csak a bizonyosság egy alacsonyabb szintjén tudja utólag megítélni. E gondolattal elsősorban nem arra kívánok utalni, hogy a jegyzőkönyvvezető szándékosan a valóságnak nem megfelelően rögzíti a tárgyaláson történtek egy részét, sokkal inkább az alábbiakra.
Az eljárásjogi törvény már hivatkozott rendelkezései alapján egyértelmű, hogy a tárgyalás minden mozzanatát, az ott elhangzott minden szót nem kell a jegyzőkönyvben rögzíteni, csupán az ügy és az eljárás menete szempontjából relevánsakat. Az, hogy mely részletnek, szónak van (lehet) jelentősége, sok esetben megalapozottan csak utólag ítélhető meg - akár a bíró, akár a felek részéről -, jóllehet a jegyzőkönyvvezetés szempontjából ezt a tárgyaláson, a jegyzőkönyv, vagy a jegyzetek készítése közben kell eldönteni. A bíróság az így elkészült jegyzőkönyvet felhasználva fogja később kialakítani - vagy legalábbis megindokolni - az álláspontját mind a tényállást, mind a jogi minősítést illetően. A felek az ügydöntő határozat (és különösen annak írásba foglalt változatának) megismerését követően szerezhetnek tudomást arról, hogy a bíró mely kijelentéseket, eseményeket tartott végül ténylegesen relevánsnak, illetve melyek azok a részletek, amelyek bár a jegyzőkönyvből - akár figyelmetlenségből, akár azokat elhangzásuk alkalmával jelentéktelennek ítélve - kimaradtak, utólag értékelve fontosak lettek volna. Megjegyzendő, mindez igaz a bíró esetében is: amikor adott
- 7/8 -
esetben több, időben egymástól távolabb eső tárgyalási napot követően határoz az ügy érdemében, akkor a döntését kizárólag a hivatalosan rendelkezésre álló, és a tárgyalás anyagává tett bizonyítékokra alapíthatja. Másik oldalról megközelítve a kérdést: hiába vannak személyesen olyan emlékképei, hogy valamilyen elhangzott - utólag fontosnak vélt - részlet kimaradt a jegyzőkönyvből, azt az ügydöntő határozat meghozatala során nem veheti figyelembe. Egyebek mellett éppen az imént részletezett körülményekre vezethető vissza, hogy a bíróság, illetve az egyes eljárási szereplők csak korlátozottan szoktak élni az eljárásjogi törvény által biztosított azon lehetőséggel[12], hogy valamilyen kifejezés vagy kijelentés szó szerinti rögzítését elrendeljék, szorgalmazzák.
Külön érdemes kitérni néhány gondolat erejéig a jegyzőkönyvvezető személyére. A bírósági tárgyalásokon e funkciót bírósági tisztviselők, írnokok, vagy bírósági fogalmazók, ritkább esetben bírósági titkárok szokták ellátni. Az előbbiek ideális esetben rendelkeznek azzal a képességgel, hogy hozzávetőlegesen gyorsan gépeljenek számítógépen, jogi végzettségük azonban csak kivételes esetben van. A bírósági fogalmazók a legtöbbször kezdő, kevesebb gyakorlati tapasztalattal rendelkező jogászok, akik nem sajátították el a gyors gépelési technikát. A jegyzőkönyvvezetői szerep mindazonáltal igen jelentősnek mondható: az eljárás e résztvevőjének a feladata, hogy a tárgyaláson történt eseményeket, elhangzott mondatokat, szavakat értelmezze, kiválassza a relevánsakat (lényegében az általa relevánsnak ítélteket), és azokat kellő pontossággal összefoglalva rögzítse a tárgyalási jegyzetben, majd a jegyzőkönyvben. Mindezt jogi végzettség, vagy legalábbis alaposabb jogalkalmazói tapasztalat nélkül kell tennie. Az eljáró bíró a jegyzőkönyv aláírásakor csak abban a szerencsés esetben tudja az esetleges hiányosságokat korrigálni, ha - a korábbiakban már kifejtett körülmények ellenére - az adott részletre pontosan, és kétséget kizáró módon emlékszik; ebben az esetben ugyanis a végleges jegyzőkönyv alapját e részlet tekintetben nem a tárgyalási jegyzet, hanem a bíró emlékezete fogja képezni.
Az eljárásjogi szabályok[13] alapján lehetőség van arra, hogy a jegyzőkönyv elkészültét követő tizenöt napon belül az eljárási cselekményen jelen volt ügyész, terhelt, védő, illetve az eljárásban részt vevő más személy indítványt nyújtson be annak kiegészítésére, kijavítására. A bíróság, amennyiben ezt szükségesnek ítéli, a döntését megelőzően meghallgathatja azokat a személyeket, akik a tárgyaláson jelen voltak. Ez utóbbi lehetőség biztosításának indoka különösebb magyarázatra nem szorul: a bíróság tagjai, illetve a vitatott jegyzőkönyvet készítő igazságügyi alkalmazott nem feltétlenül tudja felidézni, hogy a kifogásolt részlet elhangzott-e, és, ha igen, milyen tartalommal. Mindazonáltal sem elméleti, sem gyakorlati alapon nem kidolgozott, hogy a kiegészítés, kijavítás iránti indítvány elbírálásakor a bíróságnak az ezzel összefüggésben beszerzett adatokat milyen elvek alapján kell értékelnie, ha egyértelmű következtetés nem vonható le. Magánjogi szempontból megközelítve a kérdést magától értetődően adódhat a válasz, hogy a jegyzőkönyv mint közokirat teljesen bizonyítja az abban tanúsított adatok és tények valóságát, úgyszintén az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját[14]; minthogy pedig az ellenbizonyítás nem volt eredményes, a jegyzőkönyv kiegészítése, módosítása kizárt. Felvetődik ugyanakkor a kérdés, hogy amennyiben maga a bíróság sem tud biztosan állást foglalni az indítvány megalapozottságát illetően, vajon nem kell-e érvényesíteni ilyen esetben is a büntető eljárásjog azon alapelvét, amely szerint kétséget kizáróan nem bizonyított tény nem értékelhető a terhelt terhére[15]. Mindez megfogalmazható akként is: ha komoly kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy a hitelesített jegyzőkönyv a tárgyaláson történteket, elhangzottakat pontosan tartalmazza-e, akkor csupán azon az alapon, hogy a jegyzőkönyvvezető a közokirat elkészítésekor aktuálisan mit tudott leírni, el lehet-e utasítani a kiegészítés, kijavítás iránti indítványt. Ilyen esetben számolni kell azzal a következménnyel, hogy mindez az ügy érdemi eldöntését a terhelt hátrányára is befolyásolhatja, a kijavítási kérelem elutasítását követően ugyanis a bíróság az ügydöntő határozat meghozatala során csak azt tudja figyelembe venni, amit a jegyzőkönyv ténylegesen tartalmaz, az e tekintetben felmerült kétely nem vehető figyelembe.
A jegyzőkönyv kijavítása, kiegészítése iránti indítványok elbírálása kapcsán megfigyelhető tendencia, hogy a bíróságok igyekeznek az érdemi döntést elkerülni. Ennek nincs különösebb akadálya abban az esetben, ha az indítvány elkésettnek minősíthető, figyelembe véve azt is, hogy a jogszabály által előírt határidőt nem a jegyzőkönyv kézbesítésétől, hanem elkészültétől kell számítani. Amennyiben az elutasításra ezen az alapon nincs lehetőség, a bíróságok gyakran hivatkoznak arra, hogy a jegyzőkönyvnek - a már idézett szabály értelmében - a vallomásokat nem kell szó szerint tartalmaznia, az indítványban kifogásoltak pedig nem bírnak jelentőséggel.
Az ilyen tartalmú döntések esetenként a jogbiztonság sérelmével járhatnak. A bíróság érdemben nem foglal állást abban, hogy a jegyzőkönyv tartalma egyébként pontosan megfelel-e a tárgyaláson történteknek, csupán annak a véleményének ad hangot, hogy a kijavítási, kiegészítési kérelem elbírálásának időpontjában az adott pontosítást az ügy érdemét tekintve nem tartja relevánsnak. Ez ugyanakkor nem feltétlenül jeleni azt, hogy az érintett részlet nem válik lényegessé (szélsőséges esetben perdöntővé) az ügydöntő határozat meghozatalakor.
Részben az előzőekben írtakhoz kapcsolódik az, az elsősorban a vádat képviselő ügyészeknél, esetenként azonban a védőknél is tapasztalható jelenség, hogy a
- 8/9 -
tárgyalás közben az elhangzottakról igyekeznek minél részletesebb jegyzeteket (lényegében egy saját jegyzőkönyvet) készíteni. Ennek indoka abban keresendő, hogy a felek ezáltal kívánják biztosítani az elhangzottak általuk pontosnak tekintett dokumentálását, nem bízva a bírósági jegyzőkönyvek minőségében. E gyakorlatot alapvetően hibásnak tartom.
A tárgyaláson jelen lévő ügyész feladata a vád képviselete, az azzal való rendelkezés, az abban írtak kétséget kizáró bizonyítása, míg a védőnek az előre felépített és a terhelttel egyeztetett védekezési taktikának megfelelően kell az eljárás menetét figyelemmel kísérve az észrevételeket, indítványokat, kérdéseket megfogalmaznia. Értelemszerűen e feladatok ellátása során - munkamódszertől függően - nélkülözhetetlen lehet bizonyos gondolatok feljegyzése, nehezen képzelhető el azonban, hogy egy komplett "másodjegyzőkönyv" készítése mellett jut idő és figyelem az eredetileg rendelt feladatok ellátására. Bár az eddig kifejtett körülményekre tekintettel az eljárási szereplők említett tevékenysége sok tekintetben érthető, a megoldás a tárgyaláson történt események, elhangzott gondolatok jelenleginél pontosabb, objektívebb hivatalos dokumentálása lenne.
A tárgyaláson történtek, elhangzottak dokumentálásának jelenlegi jogszabályi hátterének és gyakorlatának kritikus elemzését követően nem mellőzhető annak - a részben már érintett - kérdésnek a bemutatása, vizsgálata sem, hogy a tárgyalás anyagát hivatalosan tartalmazó dokumentumoknak milyen hatása lehet az eljárás menetére, a büntetőügy érdemi megítélésére.
Az eljárásjogi törvény rendelkezése értelmében az ügydöntő határozat megalapozatlan, ha a megállapított tényállás ellentétes az iratok tartalmával[16]. Ebből következően a bíróság a bizonyítékok értékelése és mérlegelése során kizárólag a tárgyalás során lefolytatott bizonyítás hivatalos jegyzőkönyvben rögzített eredményét veheti figyelembe. Az ügydöntő határozatot kizárólag akkor lehet megalapozottnak tekinteni, ha a megállapított, valamint a mérlegelés során hivatkozott tények megfelelnek a tárgyalási jegyzőkönyvekben, illetve a bizonyítási eljárás anyagává tett egyéb bírósági és nyomozati iratokban írtaknak. Mindez egyúttal azt is jelenti, hogy a bíróság tagjai akkor járnak el helyesen, ha nem az egyes terheltek, tanúk által ténylegesen elmondott vallomásokat, szakértők által tett szóbeli nyilatkozatokat, hanem a tárgyalási jegyzőkönyvekben rögzítetteket veszik figyelembe. A kettő nem feltétlenül azonos; ideális esetben a különbség csak minimális mértékű, és nem perdöntő jelentőségű, illetve ritka kivételtől eltekintve nem valamilyen szándékos magatartásra vezethető vissza.
Nehezen vitatható ugyanakkor, hogy a tárgyaláson elhangzó mondatok, gondolatok hermeneutikai szempontból többszörös torzuláson esnek keresztül, mire az ügydöntő határozatban ténylegesen megjelennek.
Az első ilyen torzító tényezőként az a mód hathat, ahogy a kérdező (a kihallgatást végző) személy irányítani igyekszik a kihallgatottat. Ez természetes, és nem kiküszöbölhető velejárója a büntetőeljárásoknak - a vallomások nem lehetnek parttalanok, a bírónak, a tanács elnökének arra kell törekednie, hogy azok az ügy érdemére vonatkozzanak -, és igazán azáltal jelentenek problémát, hogy a kihallgató ilyen jellegű tevékenységének iránya, terjedelme a kihallgatást rögzítő dokumentumokból nem derül ki. A korábban bemutatott gyakorlatnak megfelelően a tárgyalási jegyzőkönyvek a feltett kérdéseket, sok esetben a félbehagyott, félbeszakított mondatokat nem tartalmazzák, mint ahogy alkalmanként az sem derül ki, mely részleteket tárt fel magától a terhelt vagy a tanú, és melyeket mondott el kérdésre. Adott körülmények között mindennek jelentősége lehet, éppen azon folyamat során, amikor a bíróság az annak alapjául szolgáló érveket gyűjti össze és rendszerezi, hogy mely vallomás(részlet) fogadható el, és melyik nem.
A következő, feltehetően a legjelentősebb torzító hatásként értékelhető a jegyzőkönyvvezetőnek az a tevékenysége, amelynek során a saját intellektusának megfelelően értelmezi az elhangzottakat, kiszűri és összefoglalja az általa relevánsnak tartott részleteket, majd azokat a tárgyalás tempójából adódó lehetőségekhez képest rögzíti. Arra korábban már kitértem, hogy az esetleges korrekció milyen nehézségekbe ütközik.
Végül bizonyos értelemben torzító hatásként jelentkezhet az is, amikor a bíró - immáron a tárgyalási jegyzőkönyvben írtakat - értelmezi, rendszerezi, majd az így létrejött eredményt az ügydöntő határozat meghozatala során értékeli, mérlegeli.
A kifejtettek alapján érzékelhető: megvan a reális esélye annak, hogy a büntetőügyben hozott érdemi döntés alapját nem a ténylegesen elhangzott információk, hanem azok újraértelmezett, torzított változata képezi. A hatályos eljárásjogi szabályok alapján - ritka kivételtől eltekintve - arra nincs mód, hogy legalább a döntés megalapozottsága ellenőrzésének részeként értékelni lehessen a tárgyaláson eredetileg történt eseményeket, elhangzott mondatokat, összehasonlítva azokat a jegyzőkönyv tartalmával. Hozzá kell tenni azt is, hogy a hatályos eljárásjogi szabályok az elsőfokú ügydöntő határozat meghozatalát követő eljárási szakaszokban egyre szűkebben adnak lehetőséget a tényállás vitatására, az eljárás jogerős lezárását követően pedig a megállapított tények új bizonyítékra hivatkozás híján csak rendkívüli esetben kifogásolhatók eredményesen. Erre tekintettel is komoly jelentősége van annak, hogy a tényállás a ténylegesen elhangzott vallomásokon alapuljon.
- 9/10 -
Több nemzetközi egyezmény[17], az Európai Unió Alapjogi Chartája[18], illetve Magyarország Alaptörvénye[19] is tartalmazza azt az alapvető jogot, amely szerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy az ellene emelt vádról törvény által felállított független és pártatlan bíróság tisztességes - és főszabályként nyilvános - tárgyalás keretében, észszerű határidőn belül döntsön.
A bírói függetlenség feltételei alaptörvényi szinten biztosítottak, annak deklarálása által, hogy a bírák függetlenek, csak a törvénynek vannak alárendelve, és az ítélkezési tevékenységük során nem utasíthatóak[20]. Ez lényegében azt jelenti, hogy a bíró az ítélkezés során kizárólag a jogszabályok és az eljárás során megismert bizonyítékok talaján kialakult meggyőződése szerint járhat el, őt sem a bírósági szervezeten kívülről - például más hatalmi ág képviselői által -, sem a szervezeten belülről befolyásolni nem lehet.
A bíró pártatlansága ehhez képest abban nyilvánul meg, hogy az egész eljárás, illetve az érdemi határozat meghozatala során a felekkel szembeni elfogultságtól, illetve előítéletektől mentesen jár el. Amint arra az Alkotmánybíróság rámutatott[21], a pártatlanságnak egyfelől kifejezésre kell jutnia a bíró magatartása, hozzáállása során, másrészt ugyanakkor elvárás a jogalkotóval szemben is olyan jogszabályi környezet megteremtése, amely alapján elkerülhető, hogy a bíró pártatlanságát illetően jogos kétségek merüljenek fel.
Egy állam demokratikus, jogállami működésének lényeges feltétele, hogy az előző bekezdésekben részletezett alapvető jog ténylegesen érvényesüljön; nem utolsósorban ezáltal erősödhet a társadalom tagjainak a bíróságokba vetett bizalma, és működhet hatékonyan az igazságszolgáltatás. A kellő jogszabályi garanciák megteremtésén túl a bírói függetlenség és pártatlanság érvényesítésének egyik alapvető feltétele, hogy a bírák az eljárás - és különösen tárgyalás - során tanúsított magatartása, viselkedése e szempontok alapján is (legalább erre irányuló indítványra) kontrollálható legyen; éppen a függetlenségre való tekintettel alapvetően a fellebbviteli bíróságok, bizonyos esetekben nemzetközi bíróságok[22] által.
Az előzőekben említett kontroll jogszabály által biztosított legfontosabb eszköze az a lehetőség, hogy az eljárás egyes szereplői[23] az eljáró bíró kizárását indítványozhatják[24], majd - abban az esetben, ha az érintett bíró a kizárásához nem járul hozzá - erről az eljárásjogi törvény által meghatározott másik bírói tanács dönt[25]. A kérelem elbírálása általában nem okoz különösebb gondot, ha a bejelentés alapját valamelyik úgynevezett abszolút kizárási ok[26] képezi, sokkalta nehezebb azonban bizonyos esetekben megítélni - pontosabban ténylegesen minden kétséget eloszlatva elutasítani - a relatív kizárási ok[27] fennállását.
Azokban az esetekben, amikor a relatív kizárási okot bejelentő valamelyik eljárási szereplő a bíró (bírói tanács) tárgyaláson tanúsított magatartására, megnyilvánulásaira, a felekhez való hozzáállására hivatkozik, a kérelem elbírálása során - az érintett bírák nyilatkozatainak beszerzését követően - elsőként azt szükséges tisztázni, hogy ténylegesen mi történt a tárgyaláson. Úgy vélem, a kérelem elbírálására jogosult tanács akkor jár el helyesen, ha ilyen helyzetben az érintett bírákat a kizárás tárgyában lefolytatott eljárásban részt vevő egyik félnek tekinti. Nyilvánvalóan a kizárás intézményének funkcióját degradálná egy olyan eljárás, amely alapvetően és elsődlegesen a bírói nyilatkozaton alapulna, az abban írtak megkérdőjelezhetetlenségéből kiindulva. Megállapítható mindazonáltal, hogy az esetek jelentős többségében a kizárási indítványt elbíráló tanács egyetlen lehetősége, hogy a közokiratként kezelt, objektívnak tekintett tárgyalási jegyzőkönyvet megvizsgálja, és azt tekinti a döntése legfőbb alapjának: azt a tárgyalási jegyzőkönyvet, amely nem tartalmazza a bíró által feltett kérdéseket (csak az arra adott válaszokat), az általa tett esetleges megjegyzéseket, metakommunikációs megnyilvánulásokat, illetve az - egyes felek tekintetében adott esetben különbözően - alkalmazott hangnemet. A döntés értelemszerűen csak a kérelem elutasítása lehet arra tekintettel, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján az indítványozó által felhozott érvek nem igazolhatóak.
Úgy vélem, a fenti típusú kizárás iránti kérelmek túlnyomó többsége valóban minden alapot nélkülöz. Mindazonáltal éppen a jogbiztonság, valamint a társadalom igazságszolgáltatás iránti bizalmának erősödését szolgálná, ha a tárgyaláson történtek a kizárási kérelmek elbírálása során is teljesen objektíven rekonstruálhatók lennének, és az elutasító határozatokban nem kellene arra hivatkozni, hogy a tárgyalási jegyzőkönyv nem tartalmazza azokat a kifogásolt részleteket, amelyeket egyébként általánosságban sem szoktak a bírósági eljárás során rögzíteni. Megjegyzendő mindazonáltal, a bírósági szervezetnek is alapvető érdeke lenne, hogy az esetlegesen valóban nem pártatlanul eljáró bírák kiszűrhetőek legyenek. A tárgyalási események objektív alapon történő utólagos rekonstruálása lehetőséget teremtene arra is, hogy a minden ténybeli alapot nélkülöző, ismételten kizárási kérelmet előterjesztő felek hatékonyabban szankcionálhatók legyenek.
- 10/11 -
A bírák független és pártatlan eljárása mellett a büntető igazságszolgáltatás hatékony működésének legalább ilyen fontos feltétele, hogy az eljárásban ügyfélként részt vevő szereplők - értve ezalatt elsősorban a (köz- vagy magán)vádlót, a terheltet, a védőt és a sértettet -, illetve a tárgyaláson jelen lévő hallgatóság az eljárásjogi szabályok maradéktalan betartásával gyakorolják jogaikat, teljesítsék kötelezettségüket, tiszteletben tartva a tárgyaláson részt vevők, illetve az ügyben érintett egyéb szereplők emberi méltóságát, jogait. Úgy vélem, ennek ellenőrizhetősége kapcsán szükségtelen lenne részletesen megismételni a bírák kizárásával összefüggésben kifejtetteket, így csak röviden kívánok utalni az alábbiakra.
Az eljárásjogi szabályok a bíró (tanács elnöke) feladataként határozzák meg a tárgyalás rendjének fenntartását, ezzel kapcsolatban a szükséges intézkedések megtételét. Ennek részeként a bíró a rendzavarót rendre utasíthatja, ismételt vagy súlyos rendzavarás esetén a tárgyalásról kiutasíthatja, illetőleg kivezettetheti[28]. A hallgatóság ismételt rendzavaró magatartása esetén a tárgyalás nyilvánossága korlátozható, a védő rendbírsággal sújtható, a tárgyalás pedig a kiutasított terhelt távollétében is folytatható. Az ügyész által tanúsított rendzavarás esetén a rendreutasítás mellett - amennyiben a tárgyalás nem folytatható - az eljáró bíró az ügyészség vezetőjéhez fordulhat más ügyész kijelölése végett.
E rövid katalógusszerű felsorolás alapján érzékelhető, hogy a bíró a tárgyalás rendjének fenntartása során olyan döntéseket hozhat, amelyeknek lényeges jogi következményei lehetnek: a nyilvánosság mint az előzőekben említett alapvető jog egyik elemének korlátozása, anyagi jellegű szankció érvényesítése, a jelenléti jogosultság megvonása, fegyelmi eljárás megindítására alapot adó körülmények jelzése a társhatóság felé. E bírói jogosultságok nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a tárgyalás eredményesen lefolytatható legyen, véleményem szerint azonban azok gyakorlása akkor lehet a jelenleginél is eredményesebb, és utólag akár a fellebbviteli bírói fórumok, akár a nyilvánosság előtt vitathatatlanok, ha az intézkedések megtételére alapot adó körülmények bármikor objektíven rekonstruálhatók.
Az eddig kifejtetteken túl fontosnak tartom, hogy utaljak a következőkre is. Amennyiben a bírósági tárgyaláson történt eseményekkel, elhangzott mondatokkal kapcsolatban felmerült kételyek kétséget kizáróan, objektív bizonyítékokkal igazolhatóan nem oszlathatók el, mindez negatív hatással lehet a társadalom (a közvélemény) bírósági eljárásokhoz, döntésekhez való viszonyára. Mindez a büntetőügyek kapcsán kétféleképpen is megnyilvánulhat. Egyrészt a bírói függetlenségre figyelemmel a legfőbb és majdhogynem egyetlen kontrollt maga a társadalom jelenti, amely az eljárások nyilvánosságán keresztül valósulhat meg. Abban az esetben, ha a társadalom tagjai részéről - akár az eljárásban részt vevő felek erre irányuló tevékenységének köszönhetően - kétely merül fel a tárgyalás tisztességes lefolytatásával, a meghozott döntés megalapozottságával kapcsolatban, és mindez megnyugtató módon nem oszlatható el, akkor a bírói eljárások és döntések elfogadottsága, végső soron a jogrend működése fog csorbát szenvedni. Nem hagyható figyelmen kívül emellett az sem, hogy a büntetőügyekben alkalmazott joghátrány törvény által meghatározott egyik célja[29] az általános prevenció. Ennek megvalósítása szintén csak azáltal lehetséges, hogy az egyes bírósági ítéletek eljutnak a nyilvánossághoz, és a társadalom tagjaiban tudatosodik, hogy bizonyos cselekmények milyen szankciót vonnak maguk után. E rendeltetését a büntető igazságszolgáltatás azonban csak akkor tudja betölteni, ha a társadalom elfogadja a bíróság döntését, és azok a kételyek, amelyek esetlegesen a büntetőjogi felelősség megállapításával összefüggésben merülnek fel, eloszlathatók. Ezt a folyamatot is nagyban segítheti a tárgyalási események objektív alapon történő dokumentálása.
A tanulmányban eddig kifejtett gondolatok annak a szisztémának a kritikai elemzését tartalmazzák, amely alapján a bírósági tárgyaláson történt események dokumentálása jelenleg történik. Úgy vélem azonban, hogy a felsorolt hibák által egyúttal azok az előnyök is megállapíthatóak, amelyek a tárgyalóteremben történő események hang- és képfelvétel útján történő rögzítésének kötelező bevezetése által kétség kívül elérhetőek lennének. Az így létrehozott - és a bíróság által hitelesített - adatok alapján az eljárás során, illetve azt követően bármikor rekonstruálható lenne minden eseményrészlet, elhangzott mondat. Ennek megvalósítása lehetőséget biztosítana arra, hogy az ügydöntő határozatok alapját a ténylegesen tett vallomások képezzék, objektív (vagy legalábbis objektívebb) alapon legyen lehetőség döntést hozni az eljáró bírák pártatlanságával összefüggésben felmerült kételyekkel kapcsolatban, megalapozottabban megítélhető legyen a felek tárgyalóteremben tanúsított magatartása, az ezzel összefüggésben esetlegesen alkalmazott joghátrányok indokoltsága, illetve a jelenleginél is nagyobb mértékben növekedjen a bírósági döntések társadalmi elfogadottsága. Álláspontom szerint tisztán eljárásjogi alapon az érintett újítás bevezetésével összefüggésben kifejezett hátrányok nem állapíthatók meg, a tanulmány során részletezett - potenciálisan komoly jelentőséggel is bíró - jelenlegi hibák azonban majdhogynem maradéktalanul kiküszöbölhetők lennének.
Írásom elején említettem, hogy általában a szervezeti
- 11/12 -
változások csak akkor működhetnek eredményesen, illetve hatékonyan, ha a szervezeti tagok véleményét a változtatásra jogosultak igyekeznek figyelembe venni, vagy legalább meghallgatni, illetve ha idővel a tagok többsége ezekkel az újításokkal azonosulni tud. Erre figyelemmel nem mellőzhető az sem, hogy röviden kitérjek azokra az ellenérvekre, amelyek a bírák részéről időről-időre megfogalmazódnak.
Alappal vetődik fel kritikaként, hogy mind az elsőfokú, mind a fellebbviteli eljárás során a bírák kevésbé hatékonyan tudnak dolgozni hang- és képanyagok alapján, mint írásbeli jegyzőkönyvek segítségével. Nyilvánvalóan kevesebb időt vesz igénybe a tárgyalási jegyzőkönyvek átlapozása, a releváns részek elolvasása, mint egy rögzített hanganyag meghallgatása, amely egyébiránt bizonyos technikai feltételek meglétét is feltételezi. Úgy vélem azonban, hogy a tárgyalóteremben történő események hang- és képfelvétel útján történő rögzítése kötelező bevezetésének nem feltétlenül kell azt eredményeznie, hogy a bírák a jövőben - a rögzítés e módja mellett - ne dönthetnének tárgyalási jegyzetek készítése, vagy éppenséggel a hanganyag leíratása mellett. Ennek - mint általában az egész új rendszer bevezetésének - értelemszerűen költségvetési vonzatai vannak, azonban álláspontom szerint az előzőekben felsorolt előnyökre figyelemmel a hang- és képrögzítés bevezetése mellett komoly, a felmerülő kiadásoknál fontosabb érvek hozhatók fel.
Szükséges foglalkozni azzal a kérdéssel is, hogy az eljárás résztvevői miként fognak tudni alkalmazkodni az érintett újítás bevezetéséhez. Feltételezve, hogy a bíróság nem minden esetben fog határozni hivatalos tárgyalási jegyzet készítése, avagy a felvett hanganyag utólagos írásbeli rögzítése felől, az ügyészi szervezetnek technikai és munkaszervezési szempontból is fel kell készülnie arra, hogy a tevékenységét a rögzített kép- és hangfelvételek alapján lássa el, illetve saját szervezetén belül gondoskodjon azok utólagos írásbeli rögzítéséről. Hasonló feladatok várnak az ügyvédként tevékenykedő jogászokra is. Sokkal nehezebb a helyzet a laikus résztvevők, különösen a fogva tartásban lévő személyek esetében. A terheltet értelemszerűen nem lehet megfosztani attól a lehetőségtől, hogy a tárgyaláson történtek hivatalos dokumentálását megismerhesse, ez azonban technikai fejlesztéseket igényel a büntetés-végrehajtás szervezete részéről is. Úgy vélem mindazonáltal, hogy hosszú távon ez egyébként sem kerülhető el.
Nem mellőzhető annak vizsgálata sem, hogy az eljáró bíró (tanács elnöke) részéről az eddigiekhez képest mennyiben jelentene többlet terhet a tárgyalás vezetése mellett a hang- és képrögzítő eszközök üzemeltetése. Álláspontom szerint e tevékenységgel összefüggésben esetlegesen a felvétel egyszerű elindításának, majd megállításának feladata telepíthető a bíróra, ennél több semmiképpen sem. A kamerákat oly módon kell fixen elhelyezni a tárgyalóteremben, hogy egyrészt az egész helyiség, másrészt a résztvevők (legalább a bíróság tagjai, az ügyész, a védő, a terhelt és az éppen kihallgatandó személy) a felvételen láthatóak legyenek. A mikrofonok telepítése során figyelemmel kell lenni arra, hogy minden, ami elhangzik a teremben, ténylegesen rögzítésre kerüljön. A bíró - akár a tárgyalást megelőzően, akár annak folyamata során - a kamerák és a mikrofonok beállítására nem vehető igénybe, erre szükség esetén szakszemélyzetet kell alkalmazni. A Pesti Központi Kerületi Bíróságon néhány évvel ezelőtt kísérleti jelleggel egy bíró részvételével teszteltek egy ilyen rendszert. Az akkor beszerzett tapasztalatok azt mutatták, hogy önmagában a felvétel egyszeri elindítása és megállítása nem jelent nehézséget a bíró számára, a rendszer üzemeltetésével összefüggésben azonban további feladatok ellátása már a tárgyalás vezetésének rovására menne.
A tanulmányban kifejtett gondolatokat összegezve úgy vélem, a tárgyalóteremben történő események hang- és képfelvétel útján történő rögzítésének kötelező bevezetése olyan előnyökkel járna, amelyek messze meghaladnák az esetlegesen felmerülő, és egyébként nem leküzdhetetlen nehézségeket. Az, hogy a bírói kar, illetve a büntetőeljárásban részt vevő egyéb szervezetek, személyek e változtatást mennyiben fogadnák el, sok tekintetben múlik azon, hogy a jogalkotók, illetve a bírósági igazgatási vezetők annak bevezetése során biztosítanak-e viszonylag hosszabb alkalmazkodási időt, illetve olyan módon kerül-e sor a bevezetésre, hogy az a színvonalas és gördülékeny szakmai tevékenységet ne hátráltassa. ■
JEGYZETEK
[1] KISS Anna: Távmeghallgatás, tárgyalótermi kép- és hangrögzítés a bíróságokon. In: www.jogaszvilag.hu; elérési út: http://jogaszvilag.hu/rovatok/szakma/tavmeghallgatas-targyalotermi-kep-es-hangrogzites-a-birosagokon
[2] KISS Anna: A bírósági távmeghallgatásé a jövő. In: www.jogaszvilag.hu; elérési út: http://jogaszvilag.hu/rovatok/szakma/a-birosagi-tavmeghallgatase-a-jovo
[3] A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény (a továbbiakban: Be.).
[4] Be. 252. § (2)-(3) bekezdés.
[6] BELOVICS Ervin - TÓTH Mihály: Büntető eljárásjog. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2013. 352-353.
[7] Be. 250. § (2)-(3) bekezdés.
[8] BELEGI József - BERKES György (szerk.): Büntetőeljárás jog - Kommentár a gyakorlat számára. Budapest, HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., 2012. 705.
[9] FARKAS Ákos - RÓTH Erika: A büntetőeljárás. Budapest, CompLex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft., 2012. 307.
[10] Be. 250. § (4) bekezdés.
[11] BELEGI - BERKES: i. m. 704.
[12] Be. 251. § (3) bekezdés.
[13] Be. 254. § (1) bekezdés.
[14] A Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) 195. § (1) bekezdés.
[15] Be. 4. § (2) bekezdés.
[16] Be. 351. § (2) bekezdés c) pont.
[17] Az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény 6. cikk; az Egyesült Nemzetek Közgyűlése XXI. ülésszakán, 1966. december 16-án elfogadott Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 14. cikk.
[18] Az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikk.
[19] Magyarország Alaptörvénye XXVIII. cikk.
[20] Magyarország Alaptörvénye 26. cikk (1) bekezdés.
[21] 25/2013. (X. 4.) AB határozat (26) bekezdés.
[22] Értve ezalatt például az Emberi Jogok Európai Bíróságát (EJEB).
[23] Az ügyész, a terhelt, a védő, továbbá a sértett, a magánvádló, a pótmagánvádló, a magánfél, illetve ezek képviselői.
[24] Be. 23. § (2) bekezdés.
[25] Be. 24. § (7) bekezdés.
[26] Be. 21. § (1) bekezdés a)-d) pontok, (2)-(6) bekezdések.
[27] Be. 21. § (1) bekezdés e) pont: "[Bíróként nem járhat el,] akitől az ügy elfogulatlan megítélése egyéb okból nem várható."
[28] Be. 245. § (1) bekezdés.
[29] A Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) 79. §.
Lábjegyzetek:
[1] Nagy Gábor Bálint, megbízott oktató, PhD hallgató (PPKE-JÁK)
Visszaugrás
