Kezdetben csak bizonyos deliktumokra korlátozódott a bűncselekményből eredő vagyon elvonása, később a büntetőjog különös részének egészére kiterjesztették alkalmazási körét és a büntetőjog általános részének jogintézményévé nőtte ki magát.[1] A vagyonelkobzás mint büntetőjogi szankció a jogalkalmazás mindennapjainak a részét képezi, különösen a szervezett bűnözés, így a kábítószer- és fegyverkereskedelem, illetve más üzletszerűen elkövetett bűncselekmények elszaporodása miatt, tekintettel arra is, hogy fokozódik az igény az ilyen jellegű deliktumokból eredő illegális javak elvonására. A bűncselekményből eredő vagyon elvonásának hátterében számos jogpolitikai cél áll. Így a bűncselekményből eredő vagyon elvonása a helyreállító igazságszolgáltatás egyik eszköze. Ezen túlmenően megelőző funkciója is van, preventíven hat a vagyonszerzési célú bűncselekmények elkövetésére mind a társadalom, mind az egyén szintjén, mivel ezen intézkedés alkalmazásával az ilyen jellegű bűncselekmények elkövetése kevésbé kifizetődő. Fontos megemlíteni ugyanakkor represszív jellegét, mivel az elkövetőt nemcsak a büntetőjog-ellenes cselekmény hasznától, hanem a bűncselekménybe fektetett vagyonától is megfosztja.[2] A "vagyonelkobzás" kifejezés mindazonáltal nem tükrözi hűen az intézmény rendeltetését, mivel nem általában jelenti az elkövető vagyonának elvonását, csupán a "bűnös" eredetű vagyonra vonatkozik, a törvényes úton szerzett vagyonra nem.[3]
A középkorban a vagyonelkobzás a halálbüntetés szükségképpeni velejárója volt. Akit fej- és jószágvesztésre ítéltek, annak vagyona a királyi kincstárra szállt. Az 1878. évi V. törvény, a Csemegi-kódex még nem szabályozta a bűncselekményből eredő vagyon elvonását. Az ekkor uralkodó felfogás szerint ez a jogintézmény jelentős káros vonásokat foglal magában, mivel nem személyes jellegű, nem csupán az elkövetőt, hanem annak családját is érinti, nem jól egyéniesíthető. A burzsoá büntetőjogi felfogás szerint a vagyonelkobzás a büntetőjog közjogi jellegével, a magántulajdon szentségével nem egyeztethető össze.[4]
Hazai jogunkban először 1915-ben jelenik meg a vagyonelkobzással egyenértékű jogkövetkezmény, amely alapján a háború idején a felségsértés vagy a hűtlenség bűncselekményét elkövető személy belföldi vagyona a bűncselekmény elkövetésével az államra szállt. Az államnak ezt az igényét külön perrel kellett érvényesíteni. Tartalmában szintén vagyonelkobzásnak felelt meg az 1920-as évek elején a vagyoni elégtétel elrendelése, melyet több törvény is lehetővé tett.[5]
Az 1930. évi III. törvény 70. §-ának (3) bekezdése a hűtlenség vonatkozásában mondta ki, hogy "az elkövetésért akár előzetesen, akár utólag kapott ajándékot vagy jutalmat minden esetben el kellett kobozni"[6]. Ehhez képest az 1939. évi II. törvény a honvédelemről már arról is rendelkezett, hogy a törvényben meghatározott bűntett vagy vétség "elkövetéséért akár előzetesen, akár utólag kapott ajándékot vagy jutalmat el kell kobozni; ha pedig az elkobzás nem foganatosítható, az elítéltet arra kell kötelezni, hogy a kapott értéknek vagy juttatott vagyoni előnynek megfelelő összeget az államkincstárnak fizesse meg"[7]. A 8/1945. (II. 5.) ME rendelet 3. §-a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőivel szemben írta elő a vagyonelkobzást.
Még az 1950. évi II. törvény (a továbbiakban: Btá.) szabályozása szerint sem valósult meg a bűncselekmény elkövetéséből eredő dolgok elkobzása, csupán az elkövető által a tulajdonostól vagy annak hozzájárulásával mástól az elkövetésért kapott dolgot lehetett elkobozni. Előrelépés volt ugyanakkor, hogy minden bűncselekményre irányadóan rendelkezett az elkövetés díjának elkobzásáról.[8] Az 1961. évi V. törvény a tulajdonostól vagy annak hozzájárulásával mástól az elkövetésért kapott dolog vonatkozásában úgy rendelkezett, hogy "ha az elkobzást nem lehet elrendelni, vagy foganatosítani, az elkövető a dolog értékének megfizetésére kötelezhető"[9]. A joggyakorlat ugyanakkor korlátozta az alkalmazás körét abban az esetben, ha a törvényi tényállási elem része volt a pénz elfogadása, így például üzletszerű kéjelgés esetén. Az 1966. évi 16. tvr. és az 1973. évi 14. tvr. bővítette a vagyonelkobzás alkalmazási feltételeinek körét, a változás iránya pedig a mellékbüntetés kiterjesztése volt.[10]
Az 1978. évi Btk. szintén nem hozott gyökeres változást. A megfelelő vagyonnal rendelkező elkövetővel szemben akkor volt helye vagyonelkobzásnak, ha a Btk. különös része ezt az adott bűncselekménynél lehetővé tette, vagy ha a bűncselekményt haszonszerzés céljából követték el. A háromévi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés mellett kellett, míg a végrehajtandó szabadságvesztés mellett lehetett alkalmazni ezt a mellékbüntetést.[11] Az 1987. évi III. törvény már lehetővé tette a vagyonelkobzás önálló, büntetés kiszabása nélküli alkalmazását, illetve megengedte a pénzösszegben kifejezett elrendelését is, ha a terhelt vagyona olyan vagyontárgy, amelynek elkobzása indokolatlanul súlyos hátrányt jelentene.[12]
Az 1993-as büntetőnovella megszüntette a vagyonelkobzás alkalmazásának kötelező eseteit és bírói mérlegeléstől tette függővé e mellékbüntetés alkalmazását végrehajtandó szabadságvesztés mellett, ha az elkövető megfelelő vagyonnal rendelkezett és haszonszerzés
- 87/88 -
céljából követték el a bűncselekményt.[13] Az ítélkezési gyakorlat szerint ennek az a vagyon felelt meg, amelynek elkobzása a terhelt, illetőleg tartásra jogosult hozzátartozói létfenntartását nem veszélyeztette s ezt általában a bírósági végrehajtás alól nem mentes vagyonnal tekintette azonosnak.[14] A mellékbüntetés szabályozását számos támadás érte, a rá vonatkozó szabályokat alkotmányellenesnek, törvényellenesnek tartották a következők szerint: 1. Politikai hatalmi visszaélés veszélyét teremti meg a vagyon közvetlen átszállása az államra. 2. A törvényesség elvébe ütközik az, hogy nincs meghatározva a vagyonelkobzás alsó és felső határa. 3. Sérül az arányosság elve, mivel nem érvényesül az az elv, hogy a büntetésnek arányban kell állnia a cselekmény súlyával és az elkövető bűnösségi fokával. 4. Rövid tartamú végrehajtandó szabadságvesztés esetén aránytalan büntetésnek tűnik az elkövető gazdasági létét akár teljesen megsemmisítő vagyonelkobzás. 5. A tulajdonhoz való jogot és a bűnösségi elvet sértette az is, hogy a vagyonelkobzás elrendelésekor nem vették figyelembe, hogy az elkövető a vagyonnak mely részét szerezte törvényes, illetve törvénytelen úton.[15]
Az 1997. évi LXXIII. törvény újból bevezette a vagyonelkobzás kötelező esetét; egyrészt a bűnszervezet létrehozásának bűntettét (263/C. §) elkövetőkkel, másrészt bűnszervezet tagjaként bűncselekményt elkövetőkkel szemben kell alkalmazni, feltéve, ha végrehajtandó szabadságvesztésre ítélték a haszonszerzés céljából elkövetett bűncselekmény miatt a megfelelő vagyonnal rendelkező elkövetőt.[16]
A Btk. 1998. évi LXXXVII. törvénnyel történt módosítása hozta meg az áttörést, alapkoncepciójában megváltoztatta a vagyonelkobzás addigi szabályozását. A szervezett bűnözés visszaszorítása érdekében az vált a kiindulóponttá, hogy a bűncselekmény elkövetése nem adhat alapot semmilyen vagyonszerzésre. A vagyonelkobzást a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra írta elő, amit az elkövető a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett.[17] Az alkalmazás feltételét képezte, hogy a mellékbüntetés alkalmazására csak szabadságvesztés kiszabása mellett kerülhetett sor, de a törvény már eltekint attól, hogy a szabadságvesztés végrehajtandó legyen, felfüggesztett szabadságvesztés mellett is elrendelhető. A haszonszerzési célzat és a megfelelő vagyon helyett a vagyonelkobzás az elkövető bűnösségén, a vagyon bűnös eredetén, továbbá a bűnös elkövető általi bűnös eredetű vagyon megszerzésének tényén alapul. Azaz már nem lehet a vagyonelkobzás tárgya a legálisan szerzett vagyon, ezzel a vagyonelkobzás elvesztette represszív jellegét. A vagyonelkobzást a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyon helyébe lépett vagyonra is alkalmazni kell. A törvény lehetővé tette továbbá a jóhiszemű szerző érdekeinek védelmében a pénzösszegben kifejezett vagyonelkobzást. Ugyanakkor a jogalkotó a vagyon átruházásával kapcsolatban nem tartotta fenn a vagyonelkobzás meghiúsítására vonatkozó célzatot. A törvény kategorikusan meghatározta a vagyonelkobzás tárgyát és terjedelmét. Ez a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyon, amelynek teljes elkobzása kötelező, a bíróság mérlegelési jogköre tehát a méltányosság gyakorlására - a korábbiakkal ellentétben - nem terjedt ki.[18] Említést érdemel, hogy a vagyonelkobzás még mindig mellékbüntetésként szerepelt a szankciórendszerben.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
