1. Az igazságosság és rendezettség (vagy biztonság) a társadalmi együttélés és együttműködés állandó törekvése és követelménye. Ez képezi az emberi kapcsolatok tartalmát a közvetlen (személyi, családi, rokoni, szomszédi, termelési, szellemi-vallási-nevelési) együttműködésben, a mikrostrukturális viszonyokban. Ezekre épülnek a különböző (szociális, kulturális, gazdasági) kötelékek, szervezetek. Az igazság és rend követelménye szerint intézményesül a közösségi lét, a hatalmi rend, az átfogó (állami) szerveződésben a hierarchikus kapcsolatrendszer, valamint a központi irányítás és az alulról jövő közéleti részvétel és kezdeményezés lehetősége, intézményesülése.
Az emberi-közösségi együttműködés a rendezettség és ennek tartalmaként az igazságosság azonban a társadalmi ellentmondások és a közéleti konfliktusok következményeként vitatottá válik. (Ezt már érzékeltette az ókori irodalom, különösen Szophoklész az Antigoné c. drámájában.) E vonatkozásban központi kérdéssé vált a természetjog és az emberalkotta jog ellentmondásaként az igazságosság eltérő értelmezése: az örök emberi jog vagy a vezető parancsának követése.
Ez a probléma a közéleti gondolkodás, a szépirodalom, a teológia, a filozófia, a társadalomelmélet és a jogtudomány örök gondjának tűnik. Persze a különböző magyarázatokban, irányzatokban fölvetődik ezen "örök" dilemma föloldásának szükségessége. Ezt elsősorban a jogelmélet elemzi és szintetizálja, s ennek alapján a modern jogrendszerekben a jogpolitika közvetíti a jogszemlélet és a joggyakorlat számára az eszmei-tudati-szakmai és érték-követelményeket és ezzel e dilemma föloldását, valamint az igazságosság és jogrend összhangját.
Ha lecsupaszítjuk ezen öröknek minősített dilemmát, akkor azt rögzíthetjük végletes leegyszerűsítéssel, hogy a modern természetjog a demokratikus jogpolitika tartalmát képezi alapvető jogi elvek, követelmények és elvárások megfogalmazása és érvényesítése révén. A jogpozitivizmus pedig a tételes jogra orientálódván szembenáll az axiológiával és az értékorientált jogpolitikával (így a természetjog általános és elvont elveivel). (Megjegyzendő: ez a szembenállás az ókori és a középkori gondolkodásban az örök isteni természetjog és az emberalkotta jog dilemmája.)
A modern jogi gondolkodás tendenciájaként állapítható meg e két megközelítés és szemlélet közelítése, vegyítése vagy szintetizálása. Így a jogelméleti gondolkodás egyik alapvető hozzáállásaként alakult ki, hogy e dilemma természetesen nem oldható föl a szembenállás élezésén, mélyítésén keresztül, hanem e két nézőpont közös vonásainak föltárása, közelítése és összekapcsolása által. E praktikusnak tűnő következtetés kiegészíthető: utalunk a jog sajátosságaként arra, hogy nem csupasz jogszabályok összessége, hanem tartalmi követelményként értékek (elsősorban az igazságosság) érvényesítésének biztosítására hivatott; így a formai és tartalmi sajátosság együtt jelentkezik. Konkrétabban a természetjog (mint jogelvek rendje) és a jog pozitivitása, a jogi dogmatika elválaszthatatlan, s e tény tudatosítása által a szintetizálás realizálható. Erre tekintettel kell szembenézni a hagyományos leegyszerűsítő tételekkel meghaladásuk végett.
2. A közgondolkodásban és a régi jogfilozófiában alapvető beidegződött tétel volt az, hogy ez mint dilemma föloldhatatlan és állandóan szembenáll egymással, vagyis örök kérdés.
A modern jogi gondolkodás pedig történeti megközelítésben azt vallja, hogy a természetjog korhoz kötött követelmények kimunkálásán és intézményesítésén (vagy örök természetjogi elvek előtérbe állításán) keresztül a polgári társadalmak kialakulását szolgálta, a jogpozitivizmus pedig a polgári társadalom stabilitását (az új polgári társadalmi rend védelmét) a jogbiztonságon keresztül. Emellett értékelik ezen irányzatok tár-
- 73/74 -
sadalmi haladáshoz való viszonyát, így összegzik: a polgári társadalom kezdetén progresszív volt a természetjog szerepe. Tényként állapítható meg, hogy a modern természetjog radikális irányzata tartalmazta a polgári társadalomátalakítás programját, némely természetjogi doktrínák készítették elő a polgári forradalmakat. További szerepét illetően jelentékeny értékelés volt, hogy a természetjog a kapitalizmus konszolidációja után reakcióssá vált. Más leegyszerűsítő nézet szerint a természetjogi irányzat konzervatívnak, a jogpozitivizmus pedig forradalminak minősült. Ez utóbbi tétellel kapcsolatban Horváth Barna állapította meg: "A legnagyobb tévedés azt hinni, hogy a természetjog hívei mind konzervatív, a pozitivisták ellenben forradalmi lelkületű emberek."[1] Emellett arra következtet, hogy "a természetjog és a polgári (tételes) jog egymást magukban foglalják, és egykiterjedésűek."[2] S a továbbiakban rögzíti: "Az igazságosság, a szerződések megtartása a természetjog parancsa. A tételes jog is szerződésen alapul, tehát a természetjog követeli a megtartását."[3] Moór Gyula a természetjogi irányzat érdemeit a következőkben foglalja össze:
- a jog és az erkölcs szoros kapcsolatban áll egymással;
- erkölcsi elveket, ideálokat tűz ki a jogfejlődés számára;
- kidomborítja, hogy a jogalkotó nem tehet meg mindent: a tételes jognak vannak határai, korlátai.[4]
A természetjog és jogpozitivizmus tartalmának egybevetése terén a legelterjedtebb értékelés azt emeli ki, hogy a természetjogban az erkölcsi követelmények a döntőek, a pozitivizmusban pedig a hatalom által diktált formális jogi előírások. Ez a magyarázat sugallja a természetjog fölényét, magasabb rendűségét, ám ezzel kapcsolatban Horváth Barna megjegyezte: téves az a hit, hogy a természetjog erkölcsileg és politikailag helyes, a pozitivizmus ellenben helytelen.[5]
Az egyoldalú következtetések sorát még lehetne tovább idézni, ám közös vonás az, hogy a jogi gondolkodásban a két nézőpontot apóriának, föloldhatatlan ellentmondásnak tekintik, vagyis megoldhatatlannak vélik a természetjog és a jogpozitivizmus ellentéteinek föloldását, összehangolását, egymásba kapcsolódását. A természetjog és a jogpozitivizmus szembenállása vonatkozásában is fölvetődik a fekete-fehér kategória-rendszerben való gondolkodás, ez azonban a primitív kultúrákat és az autoritárius (szélsőséges) gondolkodásmódot jellemzi, mert kizárja a köztes és semleges megközelítés létjogosultságát, a vita lehetőségét, s főképpen a szintetizáló szemléletet.
A helytelenített végletes leegyszerűsítésekkel szemben figyelembe vehető (szemléltetés végett hasznos lehet) a következő elvonatkoztatás: a természetjogi magyarázat oldaláról a jog erkölcsi megalapozottságát, erkölcshöz való kapcsolódását, a jogpozitivizmus oldaláról pedig a jog hatalmi jellegét, hatalmi jelenségekhez való kötődését emelik ki. Más vonatkozású sűrítés és bizonyos jellegzetesség hangsúlyozására szolgál az a szembeállítás, amely a természetjog oldaláról az igazságosságot, a jogpozitivizmus alapján pedig a jogrend (jogbiztonság) kategóriáját állítja központba.
1. Kiindulhatunk abból, hogy hibáztatni kell a természetjog és a jogpozitivizmus teljes szembeállítását, hiszen Arisztotelész is fölismerte már, hogy a természetjog a pozitív jogban él, és a pozitív jog autoritásának előföltétele, "hogy magában foglalja az igazságosság elveit."[6]
A tomista természetjog is a természetjog és a jogpozitivizmus integrálására, szintézisére törekszik. Fölfogása szerint a jog tételes jogból és természetjogból tevődik össze, a jogszabályok egyaránt tartalmaznak pozitív jogi és természetjogi elemeket.[7]
A modern jogelméleti irodalomban több kísérlet történt a természetjog és a jogpozitivizmus szintetizálására; jellemző hogy Hart a modern jogpozitivizmus képviselője saját elméletének keretei között fölvázolta "a természetjog és a pozitivizmus integrálásának egy lehetséges útját."[8]
2. Az előzők miatt fölvetődik a kérdés: miért nincsen konszenzus e két irányzat szintetizálását illetően? Ennek egyik oka a történetietlenség, a másik a tudományrendszertani tisztázatlanság, a harmadik pedig e kérdések elemzésének irányzathoz kötöttsége, elfogultsága (olykor politikai elkötelezettsége).
a) E dilemma elemzése során szembe tűnik a történetietlen magyarázat két vonatkozásban is. Az egyik megközelítés ezt változatlan és megoldhatatlan problémának fogja föl - a történeti összefüggések figyel-
- 74/75 -
men kívül hagyásával, a másik pedig a történetietlen visszavetítés, amely a modern jogi (természetjogi vagy jogpozitivista) kategóriákat is a múltban keresi, nem kötődik a konkrét történeti valósághoz.
A történetietlen megközelítés érzékelhető abban, hogy a mai jogelméleti gondolkodás a polgári (nyugati) demokratikus követelményekre és joggyakorlatra tekint, s e vonatkozásban figyelmen kívül maradnak a jog (vagy jogcsaládok) kezdeti és nem-nyugati (diktatórikus és tradicionális) formái. Emiatt elméleti igény a nemzetközi (vagy nyugati) jogszemlélet korlátainak meghaladása. Így a természetjog és jogpozitivizmus dilemmájának elemzése nemcsak a nyugati demokratikus jogszemléletben, hanem a tradicionális (és egyéb) jogi gondolkodás figyelembe vételével is követelmény. Ehhez kapcsolódik a történeti és földrajzi, a hagyományos és modern jogrendszereket illetően e dilemma föloldása.
b) Megállapítható, hogy a természetjog több tudományág témája, így a filozófia, az erkölcstan, a teológia, az eszmetörténet, a társadalomelmélet, politikatudomány, stb. hatókörébe is tartozik. A természetjoggal kapcsolatban több gondolkodó rögzíti, hogy ez nem természet-, hanem társadalomtudomány tárgya.[9] És több tudományág témája, amelyekben evidenciává vált (vagy paradigmává) a természetjog és a pozitivizmus külön tudományágban való elemzése. Külön szerepel tehát a természetjog mint jogtudományi (és ezen belül mint jogelméleti) irányzat. Emellett a pozitivizmus is több tudományágon belül eszmei és módszertani nézőpont, s külön tudományos irányzat a jogpozitivizmus a jogtudományon belül.
c) E dilemma irányzathoz kötöttsége főleg abban érzékelhető, hogy a közös sajátosságokat föltáró elemzés helyett az elméletek harca jelentkezik; nem a problémák megoldására törekszenek. Különösen a filozófiában és a teológiában tűnik szembe e dilemma apóriaként kezelése. S ez alapul szolgál más tudományok számára is, emiatt az elválaszthatatlanság ténye figyelmen kívül marad. Így szinte kötelező a különböző jogtudományi munkákban a szembenálló irányzat elutasítása, az attól való elhatárolódás. Ezt több tudományos elemzés is nehezményezi; ugyanis a kutatót az általa tanult rendszer eltérítheti a kérdések föltevésétől s ekkor "az elméletek harca lép az eredeti probléma-megközelítés helyébe".[10] Ezen ellentét föloldása az elvtelen elméleti harc mellőzésével, az elfogult szélsőséges magyarázatok meghaladásával történhet, s ez pedig elsősorban a jogelméletben (és a jogfilozófiában) alapozandó meg. A továbblépés útja a jogelméletben (vagy átfogóbban: a jogtudományban) a szintetizálás: a természetjog és jogpozitivizmus egyoldalú következtetéseinek tudatosítása valamint közös fölismeréseik hangsúlyozása és az ellentmondó tételek közelítése, föloldása az igazságosság és a közrend követelménye alapján. A jogban ugyanis "megvan a maga szerepe mind a jogbiztonságot szolgáló formai, mind pedig a humanitást szolgáló tartalmi mozzanatoknak, vagyis... a természetjogtan és a jogpozitivizmus szempontjainak."[11]
1. A továbblépést (témánk dilemmáját) illetően nehezíti a modern jogelmélet azon fogyatékossága, hogy még a mai gondolkodás is beleszorul vagy a természetjog vagy a jogpozitivizmus ketrecébe. Ennek meghaladása végett igényként vetődik föl, és elfogadhatónak tűnik az a következtetés, hogy a jog legfőbb vonásainak és összefüggéseinek (a jogfogalom alapvető vonásainak) megállapításával, a jog lényeges jegyeinek kiemelésével és összegzésével, egységes szemlélet körvonalazásával juthatunk előbbre - szintetizálás alapján, s úgy tűnik, hogy a végletes megközelítések föloldhatók, megállapítható a jog közös tartalma, legfőbb fogalmi ismérve. - Kapcsolódunk ezzel a magyar jogelmélet hagyományához: "A magyar jogbölcselet tradíciója a természetjogtan és a jopozitivizmus szélsőségeitől való tartózkodás, azok között a középút keresése."[12]
Kiindulhatunk abból, hogy a jog lényegét illetően nincs tudományos konszenzus, szöges ellentétek vannak a különböző megközelítések (divatos paradigmák) vagy irányzatok között. Ezzel szemben szükséges keresni az eltérő megközelítésekben és magyarázatokban található közös, egyetértő tételeket. (A különböző irányzatok hívei is elismerik, hogy a szembenálló koncepcióknak vannak olyan elemei, amelyeket kénytelenek elfogadni.) Így összekötő kapocsként a jog fogalmának meghatározása alapozza meg a szétfolyó megközelítések, elemzések és gyakorlati-jogi tevékenységek bizonyos általános szintű egységét az adott kor sajátosságaihoz kötődően - a jog társadalmi beágyazottságára tekintettel.
2. Közös elvi tételként rögzíthető, hogy a jog történetileg létező jelenség, elkülönült társadalmi szabályozó és önálló objektiváció. A jog fogalmával kapcsolatban elfogadott (nem vitatott) ismérvként állapítható meg
- 75/76 -
a jog mint sajátos norma vagy normafajta. Többen ezt genus proximumként hangsúlyozzák. További ismérvnek, elfogadott magyarázatnak tekinthető a jog kényszerítő jellege. E vonatkozásban is szembenállás jelentkezik a kényszer jellegét illetően, ugyanis ezt többen lelki-akarati vonatkozásúnak, mások az állami erőszak megnyilvánulásának fogják föl.
További lényeges vonás a jog elkülönültségének, önálló szerepének elismerése, önfejlődésének tudomásul vétele (ezzel szembenáll a jog eszköz mivoltának és más jelenségeknek való alárendeltségének elfogadása). A jog önálló szerepe persze nem eredményezheti társadalmi föltételezettségének, meghatározottságának tagadását; a társadalom totalitásán belül jelentkezik önállósága. Ennek tagadása (vagy figyelmen kívül hagyása) eredményezi azt a megközelítést és magyarázatot, amely a jogot a meghatározó tényezők eszközeként, alárendeltjeként kezeli; ez vezet el ahhoz, hogy a jogot állami parancsnak, a politika eszközének, a gazdaság szolgálójának vagy akár az átfogó társadalom mellékes szimpla (normarendszerének) tényezőjének fogja föl. S ez a megközelítés a jog lényegének megragadása valamint a természetjog és jogpozitivizmus dilemmájának föloldása szempontjából - vakvágány, mivel csupán a diktatórikus jogrendszerek sajátosságait fejezi ki (vagyis parancs mivoltát és eszköz jellegét).
A jog elkülönültségének és önállóságának, aktív szerepének fölismerése, lényegében a jog szerves fejlődésének föltárása. Ez állapítható meg a jogelmélet fejlődéstörténetében és a jog társadalomelméleti elemzéseiben. Az elmélettörténeti irányzatok áttekintéséből is kitűnik, hogy a jog szerves fejlődését nemcsak a történeti jogi iskola, hanem az angol-amerikai valamint a tradicionális jogszemlélet is természetszerűnek véli; erre vonatkoztatható a jogszociológiában az élő jog kategóriája is. S ehhez kapcsolódik az a jogszociológiában megfogalmazott következtetés, hogy a jog nem alakítható-alkotható tetszőlegesen, mivel ez "csöndben munkáló történelmi erők" eredménye-következménye.
A jog fogalmával kapcsolatban a jogelméleti gondolkodás vívmányának és több irányzat konszenzusának minősíthető a jog önálló struktúrájának, belső koherenciájának (logikájának), dogmatikájának szabályozó szerepének tételezése. Ezt támasztja alá a történeti fejlődés következményeként a jogászi tevékenység elkülönülése (a közéleti munkamegosztás rendjén belül), differenciálódása, az igazságszolgáltatás apparátusának önálló szerepe valamint a bírói függetlenség elve és gyakorlata.
3. Ha társadalomelméleti oldalról közelítjük meg a kérdést, akkor rögzíthető: a társadalomban a szabályozás szükségszerű és az egyik szabályozó a jog, amelynek alapvető hivatása az igazságos emberi kapcsolatok biztosítása, az együttműködésben az igazságosság követelményeinek érvényesítése. Ezt támasztja alá Grotius természetjogi tétele: jog az, ami igazságos. Ennek tagadását érzékelteti az, hogy némely pozitivista szerint bármi tehető a törvény tartalmává, a természetjogi magyarázat pedig azt vallja, hogy az igazságtalan jog - nem jog. A jog igazságosságra irányuló alapvető hivatása a társadalmi (közösségi és egyéni) létbiztonság szolgálata; ez abból az igényből-szükségletből ered, amely az ember (és a közösség) szilárdan rendezett életfeltételeket, veszélyektől mentesített együttélést, békét és biztonságot igényel; vagyis közrend szükséges a kaotikus küzdelmek, ellentmondások keretek közé foglalására, amelyet a különböző normák- és különösen a jog rendező-szabályozó szerepe biztosít. A jog e specifikus szerepe konkretizálódik a magán- és közéleti jogviták eldöntésében, jogsértések elbírálásában, a jogalkotási és jogalkalmazási döntésekben, a jogkövetésben, a jogi szocializációban, amelyekben realizálódik a törvény (jogi előírások) tisztelete és a méltányosságot biztosító igazság iránti elkötelezettség. S ez utóbbi - értékorientált jogászi magatartásban - még a jogászi intuíciónak is teret enged. Így a jog tartalmát illetően a korai gondolkodásban az irracionalitás áll előtérben mint a megérzés vagy ráérzés alapján álló döntés, s ez a megközelítés a modern pszichológiai jogelméletben a jogi intuíció kategóriájában jelent meg. Emellett szerepet játszik a judicium is.
A jog intézményesülését megelőzi az emberi közösségekben és magában az egyénben rejlő jogra vonatkozó érzet, ösztön, beállítottság, jogeszme - valami a priori erkölcshöz hasonló (a kategorikus imperativusz részeként). A jogra is vonatkoztatható Kant tana: az erkölcsi törvény magával az emberrel adva van, s a történeti fejlődés (a humanizáció) alapján a jog is adva van a közösségi létben - természetesen a történeti feltételektől függően. Hangsúlyozandó: a jogérzet (jogösztön), jogosról és jogtalanról való elképzelés a közösségi léthez (az egyén társas lény mivoltához) kapcsolódik, a közösségi együttélés elemi alkotó része, amely az egyéni magatartást befolyásoló tényező, s ez összegezhető az egyén igazságeszményeként (ez esetben az igazságos és jogos nem válik el) az önkéntes jogkövetésben vagy a jogviszonyokban. Ez utóbbi vonatkozásban hangsúlyozza több következtetés azt, hogy a jog nemcsak jogszabályokból áll, hanem a joghoz tartozik a jogviszony és a jog önkéntes követése.
4. A jogi, jogelméleti gondolkodásban külön konszenzusnak tekinthető a jog és más társadalmi jelenségek kölcsönhatásának megállapítása, természetszerű kapcsolatuk elismerése. Az elméleti irodalom e vonatkozásban szinte áttekinthetetlen, kiemelkedik viszont a jog és erkölcs (vallás, ideálok, ideológiák, kulturális- és szellemi irányzatok, lelki tényezők, stb.) viszonyának elemzése valamint a jog és a hatalom (állam, politika, népszuverenitás, uralkodó osztály vagy elit, egyház, hitélet, közgondolkodás, tömegkommunikáció, stb.) kapcsolatának föltárása. Így a jogirodalomban központi kérdéssé vált a jog fogalmának meghatározása kapcsán az erkölcs és a hatalom fogalmi ismérvvé minősítése valamint a jog hatalmi és erkölcsi vonatkozásai-
- 76/77 -
nak jelentősége. Ezzel kapcsolatban jelentkezik témánk dilemmája a jogpozitivista nézőpontnak a jog hatalmi jellegével kapcsolatos pontatlansága és a természetjogban a jog erkölcsi jellegének elvontsága. S a probléma megoldása érdekében a jogfogalommal kapcsolatos konszenzus megszilárdítása végett tűnik szükségesnek a) a hatalom és a jog viszonyának valamint b) az erkölcs és a jog összefüggésének lényeget megragadó tisztázása.
1. A jog és a hatalom összefüggésével kapcsolatban kritikailag idézhető a jogpozitivizmus több képviselőjének nézete. Elsősorban Austin határozza meg a jogot a hatalom leegyszerűsítő magyarázata alapján, mondván: a jog - általános érvényű parancs, politikailag fölérendelttől származik, tételezője a legfőbb hatalom.[13] Ezt a nézőpontot összegzi Somló Bódog (majd utána Moór Gyula) a következő definícióban: jogon "egy rendszerint engedelmességgel találkozó, széles körre kiterjedő és állandó jellegű legmagasabbrendű hatalom szabályait értjük."[14] Ám a jogbölcselet a jog egyoldalú hatalomfölfogásától eljut a másik oldal hangsúlyozásáig, az értékoldalt magába foglaló jogfogalomig.
A jogpozitivizmus egyoldalú hatalom-szemléletét tükrözi Kelsen és Radbruch következtetése; Kelsen rögzíti: a jog - "a hatalom meghatározott rendje (vagy szervezete)".[15] Különös ellentmondás, hogy Kelsen, aki a jogot önmagában vizsgálja és az államot jogintézménynek tekinti, a jogot hatalomnak minősíti. Radbruch pedig azt emeli ki, hogy a jogpozitivizmus "azonosította a jogot és a hatalmat" és azt állította, hogy jog csak ott van, ahol hatalom létezik.[16] Radbruchnak abban igaza van, hogy jog hatalom nélkül nem létezhet, mivel maga is hatalmi jelenség, azonban helytelenítendő a hatalom és a jog azonosítása. (S erre - később - Radbruch is rádöbbent, midőn jogpozitivista szemléletét meghaladta, kiemelve, hogy az embertelen hatalmat szolgáló jog már nem tekinthető jognak; ez esetben a diktatórikus hatalmat szolgáló jog elvetéséről van szó.)
A hatalom és a jog azonosítása a fogalomképzés szempontjából is helytelenítendő, mert ez az egész és a rész egybemosását jelenti, ugyanis a hatalom átfogó rendjén belül egyik rész-hatalmi intézményeként létezik a jog (az állam, a pártok, a tömegkommunikáció, stb. mellett). További pontosítás végett megállapítandó: a jognak a legfőbb hatalomtól való eredeztetése sem pontos, mivel az alulról épülő hatalomtól (közösségektől) is származhat, s az alsó és középszintű bírói vagy helyi hatalomtól is; természetszerűen a központi irányító (legfőbb) hatalomnak általában döntő szerepe van a jog működésében, társadalmi elismertségében.
A jog hatalmi szemléletét illetően különösen helytelenítendő a jog parancsnak minősítése. A parancs és a paranccsal való irányítás ugyanis döntően a fegyveres szervek tevékenységére jellemző és nem a jogra. A társadalomirányítás részeként a jogi szabályozás (nem operatív parancsadás és szervezés) jogszabályban (törvényben vagy rendeletben, akár helyi és közösségi rendszabályban) vagy jogalkalmazói döntésben (ítéletben) nyilvánul meg és a jogi döntés jogi eszközökkel érvényesíthető, kikényszeríthető.
A jogi döntésekhez kapcsolódó kényszerítés lehetősége miatt a leegyszerűsítő magyarázat ezt egyedüli vonásnak tekinti. Igaz, hogy e sajátosság mellőzhetetlen, hiszen Jusztícia istennő kezében ott a kard. Helytelenítendő azonban a jognak a kényszerítéssel való azonosítása, mivel a kényszer lehetősége mindenfajta hatalmi tevékenységben eleve megtalálható, a jogi hatalom viszont a jogi kényszer mellett tudatos elfogadottságon és engedelmességen is nyugszik, s a jogban meglelhető az önkéntes jogkövetés a jogi szocializáció eredményessége alapján. - Megállapítható emellett az, hogy a természetjogtól sem áll távol a jog hatalmi jellegének elfogadása, bár előtérben áll az erkölcsi oldal hangsúlyozása. A természetjog-tanban is megtalálható a jognak a természeti rendből és az isteni hatalomból való deriválása. A sokféle magyarázat között kiemelhető Spinoza nézete, aki a természetjogot a hatalommal azonosította, e két fogalmat terjedelmileg egybeesőnek tekintette.[17]
A modern természetjogtan kiemeli a hatalommal való összefüggést illetően az emberi jogok emberi természetből való származtatását, velünk született jogként való értékelése mellett az állam kötelességét az emberi jogok biztosításának követelményeként. Emellett jelentékeny természetjogi tétel - a hatalom igazságos tatalmának megkövetelése és a hatalom korlátozása és önkorlátozása.
2. A természetjog és a jogpozitivizmus közös eredményeként emelhető ki - ezek után - a jog hatalmi jellegének, hatalmi minőségének fölismerése és eltérő nézőpontú magyarázata. Emiatt e két irányzat konszenzusának is tekinthető a jog hatalmi jellegének elismerése
- 77/78 -
eltérő hangsúllyal. Ennek a megközelítésnek és kissé határozatlan konszenzusnak az erősítése végett szükséges röviden utalni a hatalom átfogó sajátosságaira.
A társadalomelméletben több fejtegetés hangsúlyozza: a hatalom hivatása a társadalom integrálása és irányítása, a közrend és a közbiztonság érvényesítése, pozitív tartalma pedig - a humanizáció. E hivatás betöltése végett különböző hatalmi intézmények létesülnek és működnek, vagyis a hatalom különböző fajtái együttműködnek a társadalom egyéneinek és közösségeinek kényszerű alárendeltsége vagy önálló közéleti részvétele alapján. A hatalom átfogó sajátosságainak realizálásaként kell utalni a jog integratív szerepére és belső társadalmi-hatalmi ellentmondásokat, konfliktusokat föloldó tevékenységére, a hatalmi rendszerben a proszociális és antiszociális, a centripetális és centrifugális, a közjót (közérdeket, közrendet) szolgáló és akadályozó-sértő mozzanatok ellentéteinek jogi kezelésére-rendezésére. Ezen általános vonások eltérően realizálódnak a diktatórikus vagy a demokratikus és a hagyományos vagy a modern hatalmi rendszerekben.[18]
Közismert tétel a mai jogi közgondolkodásban és jogtudományban a jog történeti-társadalmi meghatározottságának rögzítése (a holisztikus magyarázat). Ám ezzel kapcsolatban a jog hatalmi jellegét, a jogi hatalom önállóságát fönntartással fogadják, és az imperatív jogszemlélet szélsőséges magyarázatának minősítik. Holott a jog társadalmisága hatalmi jellegében konkretizálódik, mivel maga a jogi döntés (a jogalkotás és a jogalkalmazás) hatalmi minőségű tevékenység: hatalmi (alrendszerként) normarendszerként működik. Ezen minőségi különbség a jogtudományi gondolkodásban figyelmen kívül marad, s ez alapozza meg az egyoldalú és leegyszerűsített magyarázatokat akár a természetjogi, akár a jogpozitivista irányzatok megközelítéseiben és elemzéseiben közös fölismerések és tételek figyelmen kívül hagyásával, a szintézis lehetőségének elvetésével. Ez vezet el a jog hatalmi jellegének álszent tagadásához, nem érzékelvén a diktatúrákban a jogi formák tetszőleges kezelését, uralmi eszközként való fölhasználását, és ezzel szemben a jog jelentékeny szerepét - demokráciákban.
A jogi hatalom önállóságát tagadó nézet meghaladását alapozza meg a demokratikus jogfejlődés távlata, mivel a - népszuverenitásból és a hatalom önkorlátozásából következően - a jog hatalmi viszonyokat szabályozó-ellenőrző szerepe és a jog fölénye alakul ki a közéleti viszonyok rendezése és védelme terén. Vagyis a jogi hatalom jelentékeny társadalmi tényezővé válása állapítható meg - főleg a hatalom önkorlátozása esetén. Ebből következik a jog fölénye a hatalmi irányítás és szabályozás terén a hatalmi rendszer alkotmányosságának keretében a jogállamiság tartalmaként.[19]
A jogi hatalom tudatosítása és az átfogó hatalmi rendszer (diktatórikus vagy demokratikus) jellegétől való függése szükségszerűen befolyásolja a jogi gondolkodást és a jogászok magatartását, így a hatalmi irányítás elfogadására, formális tiszteletére vonatkozó elvárást.
A hatalom formális tisztelete mint elvárás a jogászi magatartásban a törvény és törvényhozó tekintélyének kritikátlan elismeréseként konkretizálódik. Ez vezette el a jogpozitivizmust (mint elméleti irányzatot és a jogi közgondolkodás irányvonalát) mindenféle hatalmi rend elfogadásához, a "törvény az törvény" formális tételének követéséhez. E vonatkozásban alapvető összefüggésnek tekinthető a jogpozitivizmus jogszerűséget előtérbe állító szemlélete és az igazságosság követelményének háttérbe szorítása.
A jogpozitivizmus formalizmusa legfőképpen a kontinentális jogszemléletben érvényesül. Ennek bizonyos meghaladása azonban érzékelhető. E vonatkozásban utalhatunk arra, hogy egyre nagyobb jelentőségűvé válik a bíró jogalakító (vagy jogalkotó) szerepkörének elismerése, valamint a jog tartalmi követelményeként - az igazságosság előtérbe helyezése. A tekintély-elvű, formalista-jogpozitivista nézőpont és elv meghaladásának példájaként idézhető a német Szövetségi Bíróság állásfoglalása: "Ez az alapelv nem jelenti azt, hogy a bíró törvényhez való kötöttsége egy többé meg nem változtatható norma lenne. A pozitív jog helyes - vagyis a jognak megfelelő - alkalmazása nemcsak azt engedi meg a bírónak, hogy a megalkotott jogot interpretációs alakítás útján továbbfejlessze, hanem még kötelezi is erre, ha az igazságos ítélet meghozatala ezt megköveteli."[20]
A jogpozitivizmus formalizmusának meghaladása nemcsak jogszemléleti kérdés, hanem tételes jogi követelmény is. Példaként hivatkozhatunk a polgári jog tudományában a kötelmi jog keretében a szerződésekre vonatkozó elvekre: "a) Az első és legfontosabb szabály a szerződés kötelező erejének elve (a pacta sunt servanda elve)." "b) A szerződési igazságosság elve (clausula rebus sic stantibus). Ez az alapelv a pacta sunt servanda elvének esetleges túlzott szigorát, igazságtalanságát hivatott kiküszöbölni." S további elvekként szerepel az egyenértékűség, a reális teljesítés és az együttműködés elve.[21]
- 78/79 -
A jog hatalmi jellegének tisztázása mellett szembe kell nézni azzal a következtetéssel is, amely a jog erkölcsi jellegét túlhangsúlyozza és erkölcsi mivoltában látja a jog lényegét. Elterjedt magyarázat a jogelméletben az, hogy a jog - erkölcsi minimum (Jellinek), lényegében erkölcsi jellegű jelenség. Ez a megközelítés - leszűkítő, mert a jogot mint erkölcstől elkülönülő normarendszert nem érzékelteti. Ennek ellenére nem hagyható viszont figyelmen kívül a jog erkölcsi megalapozottsága, a jog és erkölcs elválaszthatatlan összefüggése. Világosabbá válik az elkülönülés, ha arra utalunk, hogy a társadalom átfogó szabályrendszerén belül több normafajta létezik, s köztük legjelentékenyebb az erkölcs és a jog, kölcsönös együttműködésük a rendezett és igazságos emberi együttélést biztosítja, végül is mindkettő - demokratikus rendben - a humanizmust szolgálja.
A jogpozitivizmus dominanciájának meghaladása során a természetjogi megközelítés előtérbe kerülése alapján a jogszerűség formális kezelésével szemben vetődik föl a jog erkölcsi megalapozásához kapcsolódóan az igazságosság. Ennek relativizálása található Kehen tételében, miszerint az igazságosság azonos a jogszerűséggel (bár elhatárolódik mindenfajta természetjogtól): "Az igazságosság mindenekelőtt az emberek kölcsönös viszonyait szabályozó társadalmi rend lehetséges, de nem szükségképpeni minősége."[22] Ezzel szemben Moór Gyula a Tripartitum tanításaként tárja föl e tételt: "az igazságot illeti meg az elsőség; iustitia inter virtutes summum bonum; a jognak nincs más célja, mint megvalósítani az igazságot, a jogtudománynak pedig a jogot és a igazságot kell szolgálnia."[23]
A modern jogi közgondolkodást illetően megállapítható, hogy a természetjog vagy a jogpozitivizmus dilemmája koncentrálódik az igazságosság vagy a jogszerűség (jogrend és jogbiztonság) dilemmájaként. Az egyoldalú vagy-vagy magyarázattal szemben előtérbe kerül e két kategória között az elválaszthatatlan kapcsolat hangsúlyozása. Moór Gyula megállapította: két ellentétes véglet között (amely a jogban vagy puszta normát vagy tiszta erőszakot lát) ingadozik a többi elmélet, kapcsolatot próbál létrehozni a jog fogalommeghatározásában az értékek világába tartozó norma és a tények világába tartozó valóságos érvényesülés között. Ez a törekvés helyes.[24]
A két szemléletmód közeledése kapcsán megállapítható, hogy a pozitivisták is elismerik a jognak erkölcsi követelményekhez való igazodását, "ahhoz azonban ragaszkodnak, hogy pusztán erkölcstelensége folytán a jog nem válhat érvénytelenné."[25] Megjegyzem e szemléleti korlát abból következik, hogy nem tartják szem előtt a demokratikus és diktatórikus rendszer jogának különbségét az erkölcsi megalapozottság szempontjából.
Az igazságtalanság és a jogbiztonság elválaszthatatlanságát több következtetés támasztja alá, s köztük ez is: a jognak "igazságosságát és biztonságát nem lehet egymástól elszakítani, mi több, egymással szembenálló értékekként kezelni."[26] S ennek intézményes érvényesítésére irányul G. Radbruch követelménye: "Keresnünk kell az igazságosságot, de figyelembe kell vennünk a jogbiztonságot is, mert ez része az igazságosságnak, s ismét fel kell építenünk egy olyan jogállamot, amely mindkét gondolatnak lehetőség szerint eleget tesz."[27]
1. A jogállamiság sajátos közéleti fejlődés eredménye lehet, amely lényegében a demokratikus hatalmi rend, a közjó, a közerkölcs (a közéleti tisztaság és tisztesség), a humánus irányítás és együttműködés szükséglete, s ezt a jogpolitika a jogi tevékenységek értékekre épülő követelményeinek érvényesítésével segíti elő. Ezt alapozza meg a jogelmélet irányzatokat szintetizáló megközelítése, igazságra és jogszerűségre orientált fogalomrendszere.
Szükségtelennek tűnik azoknak az irodalmi véleményeknek az áttekintése, amelyek a jogelméletben e két kategória szintetizálását vagy integrálását állapítják meg. A demokratikus jogszemléletben ugyanis előtérben áll az igazságosság és jogbiztonság (jogszerűség) szintetizáló megközelítése. A magyar jogelméletben e megközelítés megalapozása a XX. század elejétől érzékelhető Somló Bódog, Moór Gyula, Horváth Barna elemzéseiben is (utóbbitól idézhető eme összegzés): "a jog lényegétől éppúgy elválaszthatatlan értékelemeinek mozzanata mint pozitivitása."[28] A
- 79/80 -
mai magyar jogelméletben kiemelendő: e szintetizálás folyamatához kapcsolódik Szigeti Péter Szintetikus jogfelfogás és a jogállamiság érvényességtartománya c. habilitációs előadása és MTA doktori disszertációja.[29] E jogelméleti megközelítést azonban nem követi a jogi közgondolkodás, a jogpolitika ilyen irányú közvetítő szerepének fogyatékosságai miatt. Az elméleti megalapozás ellenére a jogállamiság kiépítéséhez szükséges jogpolitikai koncepció nem állt össze mint jogi-gyakorlati tevékenység irányvonala, szemléleti követelménye, mivel a jogpozitivizmus formális szemléleti hagyományai tovább élnek. Így az, igazságosság és a jogbiztonság dilemmájának megoldását a mai jogelméleti gondolkodás alapján a demokratikus jogpolitika nem vázolta föl. Ez érzékelhető alkotmánybírósági és bírósági döntésekben valamint bizonyos közintézmények állásfoglalásaiban.
2. Az igazságosság és jogbiztonság kategóriájának szintetizálásával és összehangolásával kapcsolatban különösen sok vitát váltott ki az Alkotmánybíróság egyik állásfoglalása. E szerint: "A jogviszonyok igazságtalan eredménye önmagában nem érv a jogbiztonsággal szemben, az anyagi igazságosság jogállami követelménye a jogbiztonságot szolgáló intézményeken és garanciákon belül maradva valósulhat meg." Továbbá: nem lehet "a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető biztosítékait félretenni.... A mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló." (11/1992. AB határozat)
Az igazságosság "részleges és szubjektív" minősítésének valószínű alapja az, hogy az alkotmánybíróság nem tartotta szem előtt az igazságosság tartalmával, követelményeivel és belső összefüggéseivel kapcsolatos elvet. E vonatkozásban csupán Arisztotelész igazság-elméletére kell utalni. Kiemelhető e tétele: "Az államban a legfőbb jó az igazságosság, vagyis az, ami az összességre előnyös."[30] S további tétele: az igazságosságban minden erény bennefoglaltatik. Vagy idézhető Kant tétele, miszerint a jog tartalma az igazságosság vagy az igazságos bírói döntés, ez "képezi a jog lényegét."
Az igazságelmélet jelentékeny művelője Ch. Perelman megállapítja, hogy a jog gyakran nem tesz eleget az igazságosság követelményeinek; alapvető tétele pedig ez: "Ahhoz, hogy egy jogi döntés igazságos legyen, nem elég a jogszerűsége, az igazságosság elvével is összhangban kell hogy álljon."[31]
A magyar jogi közgondolkodásban a jogállamiság tisztázatlan tartalma kiütközik abból is, hogy megosztja a jogászi közvéleményt több bírói ítélet is. Példaképpen kiemelhető a következő bírói döntés: "A jogsértő úton szerzett vagyon megtartható, legföljebb a jogellenes eljárást követő magatartással okozott költség megtérítendő." (Ezt a publicisztika "ebül szerzett jószág"-nak minősíti.) Az e vonatkozású kétséget még fölerősíti e tétel is: törvénysértés jogot nem alapít (Deák Ferenc).
A közvéleményben jogpolitikai vitát vált ki az igazságosság és jogbiztonság dilemmájára tekintve az Ügyvédi Kamara volt ÁVH-s tisztjének ügyvédi karból való kizárást megtagadó határozata. E dilemma a Magyar Ügyvédi Kamara Elnökségét is foglalkoztatta, mert határozatában leszögezi: kiemelkedő erkölcsi kötelességének tekinti, hogy a kar tagjai között közbizalomra érdemtelen személyek ne legyenek, azonban ezt "törvényes keretek között teljesítheti." E vonatkozásban pedig a budapesti Kamara arra hivatkozik, hogy az ügyvédi törvény "az érdemtelenség fogalmát nem tölti meg konkrét tartalommal" és a törvényi rendelkezés hiánya miatt szigorúbb döntés esetén "sérülne a munkához való alkotmányos alapjog."
És fölvetődik a kérdés: vajon így döntöttek volna-e az említett szervek, ha a jogpolitika határozott követelményeket tartalmazott volna a jogszolgáltatás jelenlegi tendenciájáról, a diktatúrában hozott emberellenes bírói döntéseket illetően az igazság és jogbiztonság dilemmájáról? Föltételezem, hogy nem. Emiatt tűnik kívánatosnak a magyar jogpolitika átfogó koncepciójának kimunkálása és az előző fejtegetésre tekintettel az értékorientált irányvonal körvonalazása.[32]
3. A magyar jogszemléleti dilemmára Radbruch következő tétele idézhető: biztosan nem mindig lehetséges az, hogy a jog három értéke - a közhaszon, a jogbiztonság és az igazságosság - harmonikusan egyesüljön. Ám továbbra is válaszra vár a kérdés, hogy az igazságtalan törvényeket a jogbiztonság miatt érvényesnek tekintsük-e, vagy meg kell tagadni érvényességüket. Határozott álláspontként a jogszemléletbe bevésendőnek rögzíti: "Lehetnek törvények, amelyek oly mértékben igazságtalanok és társadalmilag annyira kártékonyak, hogy tagadni kell érvényességüket, sőt jogi jellegüket is."[33] További tétele a legizgalmasabb a mai magyar jogszemlélet számára így szól: "A jog az igazságosság akarása." Ha ezt a törvények tuda-
- 80/81 -
tosan elvetik, akkor a jogalkalmazás szembenállása vagy a jogkövetés megtagadása következhet be. S ez konkretizálódhat az esetben: ha tagadják az emberi jogokat, akkor e törvények nem érvényesek és a nép nem tartozik engedelmességgel. E vonatkozásban ki kell emelni a jogászi tevékenységet illető elvárást: "a jogászoknak is venni kell a bátorságot, hogy kétségbe vonják azok jogi jellegét."
E Radbruch-i tételekkel kapcsolatban még kiemelendő a jogászok szemlélete és politikai elkötelezettségére való utalás; vagyis nemcsak a jogpozitivizmus formális jogszemlélete alapozta meg a diktatúrák jogszolgáltatóinak magatartását, hanem politikai beállítottságuk is. Ezt az összefüggést hangsúlyozza e következtetés: a jogalkalmazás "elsősorban a bírák politikai, társadalmi fölfogásától függött, s csak másodlagosan a jog szövegétől. Sokkal inkább a náci világnézet, s nem a törvényhez való kötöttség határozta meg a döntéseiket."[34]
Az előbbi sajátosság tudatosítása mellett demokratikus jogrendszerben a jogász számára két kapaszkodó adódik; az egyik a jogászi étosz, az erkölcsi megalapozottság kifejeződéseként a jogi értékek (a jogi kultúra vívmányainak) érvényesítése, a jogász erkölcsi tartása, gerincessége (egyéni érdekeinek felfüggesztése), a másik pedig a jogi-szakmai szabályok és a jogszerűség következetes érvényesítése. Ezek összegződnek a demokratikus jogpolitika koncepciójában, amely a jog által kivihető-érvényesíthető követelményét tartalmazza, így érvényesül a jogpolitika kritikai, szűrő, közvetítő és visszacsatoló szerepe (s bináris kódjaként a jogilag kivihető-kivihetetlen). Erre épül az értékorientált jogi tevékenység. Aktualizálható a jogra vonatkoztatva Thomas Mann követelése: nem politikát, hanem "szakértelmet, rendet és tisztességet akarok."
1. A demokratikus jogpolitika tartalmának tisztázásához kapcsolódik a jog politikai függőségének elutasítása és a jog depolitizálásának követelménye.
Mi indokolja a jog depolitizálását? Elsősorban a diktatúrából a demokratikus hatalmi rendszerre való átmenet, mivel szükséges kiépíteni a jogállamiságot és meghaladni a társadalom deformált átpolitizáltságát. A diktatúrában a politika nem engedte a különböző szférák sajátszerűségét, spontán mozgását és kölcsönhatását, sem a visszacsatolást, valamilyen kontroll érvényesülését, így a politika más szférák helyettesítőjévé vált; a jog pedig a politikai törekvések közvetítője volt: "saját értéktartalma, belső erkölcsisége, s társadalmi megbecsülése" elenyészett és "a valóságos változás-helyettesítőjévé, s pótcselekvés kényelmes formájává" vált.[35] Vagyis a politika jogfölöttisége helyett a jog fölényét kell biztosítani a jogállamiság intézményesülésével az önkorlátozott hatalmi rendszerben. Ehhez kapcsolódik az igazságtalan jogrendszer stabilizálódásával szemben e követelmény: "a jog alkotása fölött diszponáló politikai rendszereket kell széttörni, vagy legalábbis a demokrácia felé reformálni."[36]
Külön is ki kell emelni, hogy - a jogpozitivizmus és a diktatúrákban tapasztalt gyakorlat alapján - a jogszemléletbe mélyen beívódott a jog politikai jellegének tévhite, főleg a jogalkotásban a politikai tényezők (a pártoknak a jogalkotásban betöltött) szerepéből és jogalkalmazói döntéseket is befolyásoló tevékenységéből következően. E szemléleti probléma tisztázása különösen megköveteli a jogpolitikai koncepciót (és érvényesítését) arra vonatkozóan, hogy a jogállamiság alapvető követelménye - a jogszolgáltatás napi-politikai befolyásolhatatlansága és a jogalkotás szakmai megalapozottságának biztosítása. Vagyis a jogi tevékenység értékorientált-szakmai jellege a napi politikai befolyásokkal szemben kell hogy érvényesüljön - a jogász szakmai-erkölcsi tartása alapján (így alapozódhat meg a jog depolitizáltsága vagyis az értékorientált jogászi magatartás).[37]
A jog depolitizálásának követelményéhez kapcsolódik a társadalmi konfliktusok föloldásának politikátlanítása a különböző társadalmi szférákban. Arról van szó, hogy akár a gazdasági, szociális vagy kulturális viszonyokban jelentkező feszültségek gyakran politikai konfliktusként nyilvánulnak meg, s ezek jogiasítása egyben neutralizálásukat eredményezi. Erre szokták példának fölhozni azt, hogy a munkakonfliktusokat (a munkaadók és munkások közti feszültségeket) jogiasították, s ezzel jelentékeny mértékben politika jellegüket semlegesítették. Ez a sajátosság jelentkezik a közigazgatási- és alkotmánybíróság vonatkozásában is; jogiasították a politikai viszonyok bizonyos oldalait.
- 81/82 -
2. A jog depolitizálása természetesen nem jelentheti - a jog társadalomba ágyazottságából következően -a politikai szféra hatásának kiküszöbölését, vagy akár a gazdaság, a kultúra, a szociális viszonyok hatásának mellőzését. Ezen a napi politikai befolyásokra törekvés tilalma, jogi döntések nyomásra való elfogadásának mellőzése, személyi-politikai érdekek és politikai elfogultság érvényesítésének kiküszöbölése értendő. Így az átpolitizált jogászi tevékenység helytelenítése és az erkölcsileg megalapozott pártatlan jogászi-szakmai szemlélet és magatartás - az elvszerű. Emellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy a jogi szabályozás a politikai (és gazdasági, szociális, kulturális) viszonyok rendezésére, e viszonyokban a rendezettség biztosítására irányul, ám nem valamelyik politikai, gazdasági, stb. erő (tényező) érdekében, hanem az egész társadalom közjavának, közrendjének és igazságossági követelményeinek jogi érvényesítése végett. A jog a politikai viszonyok szabályozása terén a közép, a semleges, s e viszonyokban a különböző felek vitáiban a jogász elfogulatlanul, étoszának megfelelően dönt.
A jogpolitika értékorientáltsága persze nem szűkíthető az igazságosságra, az erkölcsi megalapozottságra, hanem kiterjesztendő a jogbiztonsághoz tartozó szakmai követelmények érvényesítésére. Szem előtt tartandó Bibó István fölismerése és követelménye; megállapította, hogy a szakértő szervek "gondos és elmélyült európai szakszerűség jegyében" elkészített törvénytervezetek "kicsinyes hatalmi és politikai változtatásoknak" vannak kitéve; emiatt szükségesnek tartotta "egy bizonyos függetlenséggel fölruházott külön szakszerű törvényszerkesztő- és egyeztető szerv fölállítását."[38]
E vonatkozásban kell utalni a jogszolgáltatás hiányosságai, a politikai befolyásoltság mellett főleg a túlszabályozás hagyományozódására, a voluntarizmusra, s a jogalkotás és a jogalkalmazás struktúrájának fogyatékosságaira, olykor az új viszonyokhoz való alkalmazkodás nehézségeire, egészében a jogrendszer reformjának átgondolatlanságára, szakmai megalapozatlanságára. S e negatívumok konkrét elemzése és átfogó tisztázása vezet el a jogpolitika átfogó koncepciójának fölvázolásához és a változó viszonyokhoz való alkalmazásához a pozitív tendenciák tudatosítása és erősítése által a jogfejlődés távlati követelményeire (az előreszabályozásra) tekintettel.
Végső következtetésem és lényeges mondanivalóm - összefoglalva - az, hogy a demokratikus jogfejlődés meghaladja a természetjog és a jogpozitivizmus korlátokat (előítéleteket és elfogultságokat) kifejező, érvényesítő szerepét, és a szintetizáló jogelmélet (jogtudomány) által kölcsönhatásban majd integrációban szervesül. Ez az elméleti alap teszi lehetővé a jogpozitivista közgondolkodás meghaladását és az igazságosság szakmai tudásba koncentrálódását a demokratikus jogpolitika értékorientációja által. Így a jog szerves fejlődése maga után vonja, hogy környezetében kiiktatódik a negatív (szubjektív, formális-dogmatikai jogszerűségre törő, pártpolitika érvényesítésére orientáló) gyakorlat. Hangsúlyozandó: a hatalmi rendszer önkorlátozó rendjében jelentkezhet a jog értékorientált társadalmi (közösségi és egyéni létföltételeket) szabályozó szerepe lényegében a jog szakmaiságának dominanciája és depolitizálódása alapján. Ezekre tekintettel várható, hogy a jogszolgáltatást fölváltja érdemben az igazságszolgáltatás; bekövetkezhet a jogfejlődés kopernikuszi fordulata Hobbes tételének (auctoritas facit legem) tagadásaként: veritas non auctoritas facit legem vagyis az igazság és nem a tekintély alapozza meg a jogot. - A jogállamiságot illetően pedig azt az elvet rögzíthetjük: "a törvény uralkodjon és ne az ember" tétele kiegészíthető azzal, hogy ne a politika uralkodjon a jog fölött, hanem a jog a társadalmi együttműködés szabályozójaként a hatalmi önkorlátozás keretében a jogpolitika értékorientációja, a humanizmus érvényesülése alapján. ■
JEGYZETEK
[1] Horváth Barna: Természetjog és pozitivizmus. Pécs. 1928. 5.
[2] Horváth Barna: Angol jogelmélet. Bp. 1943. 140.
[3] Uo. 141.
[4] Moór Gyula: Jogfilozófia. Bp. 1994. 103.
[5] Horváth Barna: Természetjog és pozitivizmus. Pécs. 1928. 5.
[6] H Coing: A filozófia alapjai. Bp. 1996. 189.
[7] Frivaldszky János: Természetjog. Bp. 2001. 349.
[8] Bódig Mátyás: Természetjog és jogpozitivizmus, in: Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Miskolc. 1999. 16.
[9] Péteri Zoltán: Az újjáéledt természetjog néhány jogelméleti kérdése a második világháború után. in: Kritikai tanulmányok a modern polgári jogelméletről. Bp. 1963. 257.
[10] H. Coing: A jogfilozófia alapjai. Bp. 1996. 11.
[11] Szilágyi Péter: Magyar jogbölcselet: tradíciók és perspektívák, in: A magyar államiság ezer éve. Bp. 2001. ELTE Eötvös Kiadó. 263.
[12] Szilágyi Péter: Magyar jogbölcselet: tradíciók és perspektívák, in: A magyar államiság ezer éve. Bp. 2001. ELTE Eötvös Kiadó. 257.
[13] Ld.: Szabó Miklós: John Austin, in: Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Miskolc. 1999. 172-173.
[14] Somló Bódog: Jogbölcsészet. Miskolc. 1995. 28.
[15] H. Kelsen: Tiszta jogtan. Bp. 1988. 69.
[16] G. Radbruch: Öt perc jogfilozófia. Jogállam. 1999. 1-4. 215.
[17] Ld.: Frivaldszki János: Természetjog. Bp. 2001. 245.
[18] Ld. bővebben: Samu Mihály: Hatalomelmélet különös tekintettel az államra. Bp. 2000. 45-49.
[19] Samu Mihály: A jogalkotás jogpolitikájának szükségessége és a jogállamiság. Magyar Jog. 1999. 8. sz. 480-480.
[20] Idézi: H. Coing: A filozófia alapjai. Bp. 1996. 263.
[21] Ld.: Lenkovics Barnabás - Szalay László: Az üzleti jog alapjai. II. köt. Rejtjel Kiadó. Bp. 2001. 15-17.
[22] H. Kehen: Mi az igazságosság? in: Jog és filozófia. Bp. 1981. 269.
[23] Moór Gyula: A jogbölcselet problémái. Bp. 1945. 43.
[24] Moór Gyula: Bevezetés a jogfilozófiába. Bp. 1923. 173.
[25] Bódig Mátyás: id. m. 16.
[26] Peschka Vilmos: Az etika vonzásában. Bp. 1980. 56.
[27] G. Radbruch: Rechtspolitik. Stuttgart. 1950. 357.
[28] Horváth Barna: A jogelmélet vázlata. Szeged. 1937.
[29] Szigeti Péter: A valóság vonzásában. Győr. 2001. 17-36. old. és doktori disszertációjában rögzíti: szintetikus jogfelfogása "alkotórészeként összeköti a jogi objektiváció alapjának, belső felépítésének és önszabályozó mechanizmusainak tisztázását a jogállamiság nemzeti változatainak és érvényességi tartományának bemutatásával." (Tézisei. 2.)
[30] Arisztotelész: Politika. IV. 2.
[31] Idézi Földesi Tamás: Az igazságosság dilemmái. Bp. 1983. 122.
[32] Ld.: Samu Mihály: Az igazságtétel jogelméleti vonatkozásai. Magyar Jog. 1994. 6. sz. 332.
[33] G. Radbruch: Öt perc jogfilozófia. Jogállam. 1998-1999. 1-4. sz. 215.
[34] Karácsony András: A jogászi érzület. Természetjog vagy jogpozitivizmus. Világosság. 1994. 11. sz. 25.
[35] Ld.: Varga Csaba: Politikum és jog ütközése? in: Útkeresés. 110.
[36] Pokol Béla: A jog elmélete. Bp. 2001. 27.
[37] Megjegyzem: a rendszerváltás után sem vált jogi közmeggyőződéssé a jog politikai jellegét elutasító nézet, holott "jogi gondolkodásunk fejlődésének egyik eredményé az a tétel, hogy nem azonosítjuk a jogot csupán az állami akarattal, s a jog nem az állam eszköze, s nem tekintjük a politika eszközének sem."; Samu Mihály: A jog - a társadalmi együttélés szabályozója vagy csupán - állami parancs? Magyar Jog. 1977. 7. sz. 561. Ezt a következtetésemet illető fanyalgás érthető volt az 1975-ben és 1977-ben írott cikkeimmel kapcsolatban, s ma már azonban indokolatlan, hogy a jogi közgondolkodásban előtérben álljon - a jog politikai meghatározottságát valló tétel, s emiatt - a jogászság a jog depolitizálását idegenkedve fogadja vagy fából vaskarikának tartsa.
[38] Bibó István: Válogatott tanulmányok. II. köt. Bp. 1986. 393.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professzor emeritus, Eötvös Loránd Tudományegyetem (Budapest).
Visszaugrás
