Az Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke a tulajdon védelme
• Hutten-Czapska kontra Lengyelország
• Veselinski és Djidrovski kontra Macedónia
• Akkum és társai kontra Törökország
• Jahn és társai kontra Németország
• Bosphorus Airways kontra Írország
• P. M. kontra Egyesült Királyság
• Anheuser-Busch Inc. kontra Portugália
• J. A. Pye (Oxford) Ltd. kontra Egyesült Királyság
Az ügy körülményei. A kérelmező, Maria Hutten-Czapska lengyel származású francia állampolgár, aki szüleitől örökölt egy gdyniai házat. Egyike ama mintegy százezer ingatlantulajdonosnak, akiket közvetlenül érintett a rendszerváltozás előtti időszak lakásbérleti rendszert korlátozó lengyel szabályozása. A rendelkezések többféle módon korlátozták a háztulajdonosok jogait. Többek között a kiszabható bérleti díj felső határa olyan alacsony volt, hogy a bérleti díj a fenntartási költségeket sem fedezte, nem is szólva az esetleges haszonról.
A második világháború alatt a kérelmező szüleinek házát a német, majd 1945 májusát követően a szovjet hadsereg használta. 1945. május 19-én a ház egy részét A. Z. számára utalták ki. 1945 júniusában a gdyniai városi bíróság visszaadta a házat a kérelmező szüleinek, akiket, miután a háborús pusztítás nyomait eltüntették, ismét kilakoltattak. 1945 októberében ismét A. Z. költözött a házba, amely 1946. február 16-án állami kezelésbe került egy lengyel rendelet alapján. A rendelet lehetővé tette a korábban magántulajdonban levő ingatlanok bérlőknek történő kiutalását. A kérelmező szülei ezt követően sikertelenül próbálták visszaszerezni tulajdonukat.
1974. augusztus 1-jén új lakásszabályozás, az úgynevezett speciális bérleti rendszer lépett hatályba. 1975. július 8-án a gdyniai polgármester határozatot hozott, lehetővé téve W. P. számára, hogy az általa a speciális bérleti rendszer szabályai szerint bérelt lakást a kérelmező házának földszinti lakására cserélje. A döntést egy olyan köztisztviselő írta alá, aki W. P. hivatali alárendeltje volt. Az 1990-es években a kérelmező megkísérelte a döntést érvényteleníteni, de az eljárás során csak egy, a döntés jogellenességét megállapító határozat született. 1990. szeptember 18-án a bíróság kimondta, hogy a kérelmező öröksége tárgyát képezi a ház, és 1991 júliusában megkapta a kezelői jogot. Ezt követően több sikertelen polgári peres és közigazgatási eljárást kezdeményezett a lakástulajdon visszaszerzésére és a bérlők kilakoltatására.
1994-ben ismét új bérleti rendszert vezettek be Lengyelországban, melynek alapján kötelezték a magántulajdonú ingatlanok tulajdonosait a felújítási munkálatok kifizetésére. Az új rendszer alapján kialakított számítási mód szerint a bérleti díj nem haladhatta meg a felújítási költségek hatvan százalékát. Ez a megoldás további súlyos korlátozásokhoz vezetett a bérlet és a haszonbérlet részletszabályai vonatkozásában. A törvényt 2001-ben váltotta fel egy új rendelkezés, javítva ugyan a helyzeten, de több korlátozást fenntartva a felújítási költségek kifizetésével kapcsolatban. Az új szabályozás szerint nem volt lehetséges bérleti díjként többet felszámítani az ingatlanfelújítást követő használati érték három százalékánál. A rendelkezés tehát ismét erőteljesen korlátozta a tulajdonosok által kiszabható bérleti díjak összegét. A lengyel Alkotmánybíróság 2000. január 12-i, 2000. október 20-i és 2002. október 2-ai döntéseiben mind az 1994-es, mind a 2001-es törvényt alkotmányellenesnek minősítette, mivel azok aránytalanul korlátozták a tulajdonosok jogait. 2000 októbere és 2004. december 31-e között a kérelmező tíz százalékkal tudta megemelni a bérleti díjat. A lakástulajdonosok helyzetén csak az alkotmánybírósági döntéseket követően, 2004-ben megalkotott, 2005. január 1-jén hatályba lépő szabályozás segített érdemlegesen. A kérelmező tulajdona sikertelen visszaszerzését és a tulajdonos által meghatározható bérleti díj alacsony szintjét kifogásolta beadványában, jelezve, hogy e jogkorlátozások az Egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkébe ütköznek.
A határozat.[2] Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban bíróság) felhívta a figyelmet arra, hogy döntésében csak azzal a jogi helyzettel foglalkozhat, amely Lengyelországnak az Emberi jogok európai egyezményét (a továbbiakban egyezmény) ratifikáló döntését követően, 1994. október 10-e után állt elő. A bíróság, elfogadva az alkotmánybírósági döntések történeti áttekintését, megállapította, hogy a bérbeadás ellenőrzésének rendszere az ingatlanhiányból, az alacsony fenntartási költségekből és az ezzel egyidejűleg fennálló nehéz lakásvásárlási feltételekből következett. Ilyen körülmények között kellett biztosítani a bérlők, különösen a rosszabb anyagi körülmények között élők védelmét, és lehetővé tenni, hogy fokozatos átmenet valósuljon meg az állam által kontrollált bérlet rendszerétől a magánautonómián nyugvó szisztémába. A bíróság elfogadta, hogy a lengyel
- 135/136 -
átmenet társadalmi és gazdasági körülményei között legitim célt és a közérdeket szolgálták a szabályozás egyes elemei.
A kérdéses időszak három jogszabálya, az 1994-es, a 2001-es és a 2004-es lengyel törvények felülvizsgálata képezte a bíróság döntésének tárgyát. Az 1994-es törvény kapcsán a bíróság elfogadta, hogy a különösen nehéz lakáshelyzet és annak elkerülhetetlenül súlyos társadalmi következményei a bérleti rendszer reformját tették szükségessé, egy olyan konstrukció kialakítását, amely a magántulajdonú lakások bérlőit védelmezte, különösen a bérleti szerződés felmondása határidejével kapcsolatban. Ugyanakkor ez a szabályozás nem tette lehetővé a tulajdonosok számára, hogy legalább a fenntartási költségek megtérüljenek, és nem volt semmiféle olyan mechanizmus, amely az ilyen típusú kiadásoknak legalább nagyobb részben történő megtérítését biztosította volna. A bíróság álláspontja szerint ezek a rendelkezések alapjaiban korlátozták a kérelmező tulajdonjogát. A felmondási jog részletesebb szabályozásával a 2001-es törvény javított ugyan a tulajdonos helyzetén, de még mindig aránytalanul korlátozta tulajdonjogát, mivel nem tette lehetővé, hogy megfelelő jogorvoslati lehetőséget kapjon elmaradt haszna megtérítésére. A 2002. október 10-e és 2004. december 31-e közötti időszak vonatkozásában a bíróság érdemi változást nem érzékelt a tulajdonosok pozícióját tekintve, és álláspontja szerint a 2004-es szabályozás sem hozott kielégítő megoldást a tulajdonosi jogok védelmében. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a nehéz lakáshelyzet, különösen az akut ingatlanhiány és a nagy fenntartási költségek indokolták a kommunista időszakban fennálló szigorú ingatlanelosztási rendszer fokozatos megszüntetését, ideértve - az alacsony bérleti díjak meghatározásával - a bérlők fokozott védelmét. Ezzel egyidejűleg azonban Lengyelország elmulasztotta a kérelmező és más tulajdonosok vonatkozásában annak a minimális igénynek a teljesítését, hogy a bérleti díjak kiszabásával legalább a fenntartási költségeik megtérüljenek.
A lengyel Alkotmánybíróság öt évvel ezelőtti döntése megállapította, hogy a kérdéses reform elsősorban az ingatlanok kiadásai tekintetében hozott változásokat. Egyúttal a lengyel hatóságok feladata lett volna az is, hogy a tulajdonosokat terhelő indokolatlan költségek elszámolására szabályozást készítsenek elő. Mindezek figyelembevételével a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a lengyel állam a tulajdonhoz való jog aránytalan korlátozásával megsértette az egyezményt. A bíróság hangsúlyozta: a jelen ügy - hasonlóan a Broniowski kontra Hollandia ügyhöz - egy olyan mintaeset, amely jól példázza az egyezmény és a vonatkozó hazai szabályok közötti olyan összhang hiányát, amely szisztematikus, számos embert érintő egyezménysértéshez vezet. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Lengyelországnak mindenekelőtt megfelelő jogi és egyéb intézkedéseket kell hoznia a bérleti díj mértékének ésszerű meghatározása tekintetében, egyben csökkentenie kell az állam ellenőrző szerepét, lehetővé téve a tulajdonjog maradéktalan gyakorlását. A bíróság nem határozta meg, milyen konkrét szabályozást kell kidolgoznia a lengyel államnak, mivel a tagállam hatáskörébe tartozik, milyen eszközökkel hozza összhangba belső szabályozását az egyezmény követelményeivel.
Kommentár. Az ítélet két nagyon fontos elvi tételt fogalmaz meg. Egyrészt rögzíti, hogy a rendszerváltás körülményei indokolttá tehetik bizonyos speciális szabályok bevezetését. A diktatúrából a demokráciába való átmenet olyan egyedi állapot, amely az általánostól eltérő szabályok alkalmazására ad lehetőséget. Ugyanakkor ez nem eredményezheti az egyezményben biztosított jogok aránytalan korlátozását. Az államnak az adott körülmények között a lehető legtöbbet meg kell tennie annak érdekében, hogy a jogsérelmet kompenzálja. A lengyel állam az ügyben nagykamarai eljárást kért.
Az ügy körülményei. Dimitar Veselinski és Dimitria Djidrovski skopjei lakosok a korábbi jugoszláv hadsereg jelenleg nyugállományban levő tisztjei. Mint a fegyveres erők vezető pozícióban lévő katonáinak, egy 1990-es szabályozás szerint bizonyos feltételek mellett joguk volt ingatlanuknak a piaci árnál alacsonyabb összegért történő megvásárlására. Ezt a lehetőséget azok a személyek kapták meg, akik a szolgálati jogviszonyuk fennállása alatt egy erre a célra létrehozott alapon keresztül hozzájárultak a honvédségi lakások felépítéséhez. A törvény ugyan hatályban maradt Macedónia függetlenné válását követően, de a kérelmezők sikertelenül kísérelték meg ingatlanjaik alacsonyabb áron történő megvásárlását az 1992 és 1994 közötti időszakban. Mindketten bírósági eljárást kezdeményeztek, és mind a skopjei helyi bíróság, mind a skopjei fellebbviteli bíróság helyt adott kérelmüknek, így ingatlanaikat a törvényben meghatározott alacsonyabb áron vásárolták meg. 1996-ban az Alkotmánybíróság a vonatkozó szabályozást - nem visszaható hatállyal - alkotmányellenesnek minősítette. Ugyanakkor a macedón Legfelső Bíróság 1997-ben hozott döntésében arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmezőknek nem volt joga alacsonyabb áron megvásárolni az ingatlanokat. Az ítéleteket kézbesítették számukra, de azok végrehajtására nem került sor, a kérelmezők továbbra is az általuk megvásá-
- 136/137 -
rolt lakásokban laknak. Beadványukban az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkében biztosított tulajdonhoz való joguk megsértését kifogásolták.
A határozat.[4] A bíróság megállapította, hogy a macedón szabályozás valóban kedvezőbb áron biztosította a hadsereg tagjai számára az általuk lakott ingatlanok megvásárlását. Mivel a lakások a legfelső bírósági döntést követően is a kérelmezők tulajdonában maradtak, a kérelmezőknek legfeljebb azzal a veszéllyel kellett számolniuk, hogy a tényleges vételár és a kedvezményes ár közötti különbözetet meg kell fizetniük. Az állam érvelése szerint a kifogásolt szabályozás nem tartozik az egyezmény tulajdonjogi védelmének hatálya alá. Mivel 1996-ban az Alkotmánybíróság a jövőre nézve semmisítette meg a vonatkozó szabályozást, a döntés közvetetten legitimálta a kérelmezők és más, hasonló jogállású tulajdonosok számára, hogy alacsonyabb áron vásároljanak ingatlant. Különös tekintettel arra a tényre, hogy korábban egy alapon keresztül hozzájárultak az építési költségekhez, a kérelmezőknek "jogos várománya" keletkezett az ingatlanok alacsonyabb áron történő megvásárlására. A bíróság esetjoga szerint az ilyen "jogos váromány" az egyezmény tulajdonvédelmi rendelkezésének védelme alatt áll. A macedón Legfelső Bíróság ezzel ellentétes döntést hozott, amikor kimondta, hogy a kérelmezők nem jogosultak lakásuk alacsonyabb áron történő megvételére. Ezért a bíróság megállapította, hogy a Legfelső Bíróság döntésében elmulasztotta figyelembe venni az 1996 előtti szabályozást és joggyakorlatot. A bíróság következtetése szerint a kérelmezőknek az egyezmény védelme alatt álló tulajdonjogát indokolatlanul és aránytalanul korlátozták.
Az ügy körülményei. A kérelmezők, Zülfü Akkum, Hüsein Akan és Rabia Karakocs kurd nemzetiségű török állampolgárok: Mehmed Akkum, Mehmed Akan és Dervis Karakocs édesapja, bátyja és édesanyja. Mehmed Akkumot, Mehmed Akant és Dervis Karakocst 1992. november 10-én megölték. A kérelmezők és a török állam egybehangzóan állította, hogy 1992. november 10-én a török hadsereg katonai hadműveletet hajtott végre Dicle körzetében, Diyarbakirtól nem messze, és a három áldozatot a hatósági intézkedést követően találták holtan. Rabia Karakocs azt állította, hogy Dervis Karakocst közvetlen közelről lőtték le a katonák, egyben lovát és kutyáját is elpusztították. Zülfü Akkum és Hüsein Akan állítása szerint Mehmed Akkumot és Mehmed Akant utoljára akkor látták élve a hegyoldalban, amikor nagyszámú katona kíséretében kivezényelték őket a faluból. Nem sokkal ezt követően a két személyt megölték, Mehmed Akkum testét megcsonkítva találták meg. A kérelmezők szerint nyolcvankilenc birkát is elpusztítottak az intézkedés során. A török állam vitatta, hogy a katonák felelősek lennének a halálesetekért. Az állami szervek állítása szerint az elhunytak kereszttűzbe kerültek, amely a katonák és a Kurd Munkáspárt, a PKK fegyveresei között bontakozott ki. A kérelmezők az élethez való jog, a hatékony jogorvoslat követelménye és a diszkrimináció tilalmának megsértése mellett tulajdonjoguk aránytalan korlátozását sérelmezték.
A határozat.[6] A bíróság sajnálattal állapította meg, hogy nem készült olyan vizsgálati anyag az ügyben, amely lehetővé tette volna a ténybeli kérdések tisztázását. A török állam visszatartotta a legfontosabb írásbeli bizonyítékokat, így a november 8-án készült intézkedési tervre vonatkozó írásos anyagokat és az akcióról készített jelentést, amelyek nélkül nem képzelhető el a körülmények megfelelő vizsgálata. Az események után (november 11-én) készült jelentés tele volt hiányosságokkal és ellentmondásokkal, több megállapítása pedig nem tekinthető hitelesnek. Az állam által rendelkezésre bocsátott iratanyag hiányossága olyan helyzetet eredményezett, hogy csak a szemtanúk szóbeli állítása és írásos visszaemlékezései képezhették a bíróság döntésének alapját. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy megalapozott Rabia Karakocs állítása, mely szerint a katonák elpusztították Dervis Karakocs lovát és kutyáját. Mehmed Akkum és Mehmed Akan halála kapcsán a bíróság megállapította, hogy párhuzam vonható az állami őrizetben levő személyek vonatkozásában fennálló állami felelősség és a között a helyzet között, amikor egy kizárólagosan állami kontroll alatt álló területen jogellenes cselekményeket hajtanak végre. Mindkét esetben fokozottan érvényesül az állami szervek felelőssége az adott területen tartózkodó személyek vonatkozásában. Ilyen körülmények között különösen aggályos volt, hogy nem álltak rendelkezésre megfelelő bizonyítékok a körülmények tisztázására. Egyúttal a török kormány nem tudott magyarázatot adni arra, miért nem léteznek megfelelő bizonyítékok a katonai intézkedés körülményeiről. Ebből következően a török állam nem volt képes megfelelő magyarázatot adni a halálesetekre és a Mehmed Akkum testének megcsonkításával kapcsolatos vádak tisztázására sem.
A bíróság rámutatott: ilyen esetekben a kérelmezők nehéz helyzetben vannak, mivel nincs lehetőségük a szükséges bizonyítékok megszerzésére. Helyzetüknél fogva erre csak azok az állami szervek lehetnek képesek, amelyek az intézkedéseket végrehajt-
- 137/138 -
ják, ezért a hatóságok feladata a megfelelő dokumentáció biztosítása. A bíróság megállapította, hogy a török állam elmulasztotta a kulcsfontosságú dokumentumoknak a bíróság rendelkezésére bocsátását, ezért megsértette az egyezmény 38. cikke (1) bekezdésének a) pontját.
A bíróság értékelése szerint a török hatóságok nem adtak kielégítő magyarázatot arra, miért sérült az elhunytak élethez való joga, ráadásul a megfelelő vizsgálat hiánya is a török állam felelősségét vetette fel, így egyértelmű volt a 2. cikkben foglaltak megsértése. A bíróságnak afelől sem voltak kétségei, hogy Zülfü Akkum indokolatlan gyötrelmet szenvedett, amikor fiát megcsonkítva találta meg. Ebben a vonatkozásban a 3. cikket sértette meg a török állam. A hatékony jogorvoslati lehetőségek kapcsán a bíróság arra a megállapításra jutott, hogy nem zajlott le a körülmények egyértelmű igazolását szolgáló hatósági vizsgálat a három haláleset és Mehmed Akkum megcsonkítása ügyében. Erre figyelemmel az egyezmény 13. cikkét is megsértették.
A bíróság megvizsgálta az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkére vonatkozó kérelmeket is. Egyértelműen megállapítható, hogy a katonák ölték meg Karakocs kutyáját és lovát. Ezek a cselekmények Karakocs tulajdonjogának indokolatlan és szükségtelen korlátozását jelentették, amelyre figyelemmel az 1. cikk megsértését állapította meg a testület. Egyúttal bizonyítást nyert, hogy Mehmed Akkum és Mehmed Akan mint pásztorok a falubeliek állatait őrizték a települést környező hegyoldalban a támadás idején, s mivel a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a bíróság nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy a megölt állatok a kérelmezők vagy rokonaik tulajdonát képezték-e, annak ellenére nem mondta ki a tulajdonhoz való jog sérelmét a bíróság, hogy az állatállomány teljes pusztulása a katonai intézkedés időszakára tehető.
Kommentár. Az ügyben a tulajdonjog sérelme látszólag másodlagos kérdés az egyezmény 2. és 3. cikkének megsértése mellett. Az eset azonban jól példázza, hogy a tulajdonjogi igények csak akkor érvényesíthetők, ha egyértelmű a tulajdonosi minőség. Rabia Karakocs esetében egyértelmű volt, hogy a tulajdonát képező állatokat pusztították el, a teljes állatállomány vonatkozásában ugyanakkor kétséges volt a tulajdonos személye, így a bíróság egyértelmű bizonyítékok híján nem mondhatta ki a kérelmezők beadványának megalapozottságát.
Az ügy körülményei. Az öt kérelmező német állampolgár: Heidi Jahn, testvére, Albert Thurm, Erika Rissman és nővére, Ilse Höller, továbbá Edith Loth. A kérelmezők valamennyien ingatlantulajdont örököltek, amelyet felmenőik szereztek meg 1945-ben, a Németország területén a szovjet csapatok által megszállt övezetben bevezetésre kerülő földreform kapcsán. Az eredeti tulajdonosok visszakapták ingatlanaikat a rendszerváltás során. 1990. március 16-án a Német Demokratikus Köztársaságban elfogadták az úgynevezett Modrow-törvényt, amely a földtulajdonra vonatkozó, a szocialista rendszer idején hatályban lévő korlátozásokat enyhítette. A német újraegyesítés után, egy 1992-ben hozott törvény alapján egyes örökösök, akik a földreform idején szereztek ingatlant, kötelesek voltak tulajdonukat az adóhatóságnak visszaadni, anélkül, hogy kártérítést kaptak volna. Földjeiket abban az esetben kellett visszaadniuk az államnak, amennyiben mezőgazdasági, erdőgazdasági vagy élelmiszeripari tevékenységet nem végeztek a tulajdonukban álló termőföldön az intézkedést megelőző tíz évben, vagy nem voltak tagjai egy mezőgazdasági termelőszövetkezetnek. A kérelmezők tulajdonhoz való joguk sérelmét kifogásolták beadványukban. A kérelemmel elsőként 2004. január 22-én az Első Kamara foglalkozott. Döntése szerint sérült az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke, mivel a tulajdonosokat kártérítés nélkül fosztották meg tulajdonuktól. A német állam az ügyben nagykamarai eljárást kért.
A határozat.[8] A Nagykamara, az elsőfokú döntéshez hasonlóan, megállapította, hogy a tulajdonjogot korlátozó német rendelkezések jogszabályban meghatározottak voltak. Ugyancsak osztotta az elsőfokú ítélet megállapítását abban a tekintetben, hogy a német szabályozás közérdeket szolgált, hiszen a tisztességtelennek mondott NDK-beli Modrow-szabályozás felülvizsgálatát célozta. Megállapította továbbá, hogy a tulajdonjog korlátozása kártérítés nélkül csak kivételes esetekben képzelhető el. A jogkérdés ugyanakkor nem dönthető el annak vizsgálata nélkül, hogy a német viszonyok mennyire voltak speciálisak és tették szükségessé a valóban szokatlannak mondható jogkorlátozás alkalmazását.
Elsőként arra a következtetésre jutott a testület, hogy az NDK-ban 1990-ben született szabályozást egy nem demokratikusan választott parlament hozta egy átmeneti időszakban, ami önmagában bizonytalanságot eredményezett a jogalkalmazás szempontjából. Ilyen körülmények között, bár a kérelmezők formálisan még tulajdonjoggal rendelkeztek, nem lehettek biztosak abban, hogy ezt a jogi státuszukat megtarthatják. A bíróság szerint jelentősége van annak, hogy meglehetősen kevés idő telt el a német újraegyesítés és a tulajdonjogi kérdéseket az újraegyesítés után rendező 1992-es törvény hatálybalépése között.
- 138/139 -
Az átmenet körülményeire figyelemmel a bíróság indokoltnak találta, hogy a német törvényhozás hosszabb időn keresztül foglalkozott a kommunista rendszer által okozott igazságtalanságok kiküszöbölésével, és azt a magyarázatot is elfogadhatónak tartotta, hogy a törvényi szabályozás megalkotása hosszabb időt vett igénybe. Az 1992-es szabályozás kapcsán a bíróság kifejtette: a német hatóságok helyesen jártak el, amikor úgy döntöttek, hogy a Modrow-szabályozás igazságtalanságait kiküszöbölik. Ebben a vonatkozásban a bíróság megállapította, hogy a kérelmezők nem voltak jogosultak kártalanításra, és a Német Szövetségi Köztársaság ilyen tartalmú intézkedése nem korlátozta aránytalanul a tulajdonhoz való jogukat. A bíróság a német átmeneti állapotokat vizsgálva arra a következtetésre jutott, hogy ezek a körülmények olyan bizonytalan jogi helyzetet teremtettek, amelyben a kérelmezők nem számíthattak nagy bizonyossággal a volt rendszerben nekik juttatott ingatlanok megtartására, vagy arra, hogy tulajdonjogukat kártalanítással szüntetik meg. Erre figyelemmel arra a megállapításra jutott, hogy nem sérültek a kérelmezőknek az első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkében biztosított jogai. A bíróság egyidejűleg azt is rögzítette, hogy az ügyben a kérelmezőket hátrányos megkülönböztetés nem érte.
Az ügy körülményei. A kérelmező egy Törökországban bejegyzett, chartergépeket üzemeltető légitársaság, a Bosphorus Hava Yollari Turizm Ve Ticaret Anonim Sirketi. 1993 májusában a Bosphorus Airways egy repülőgépet bérelt a jugoszláv légitársaságtól, amelyet az ír hatóságok lefoglaltak. A gépet az Air Lingus, egy ír állami társaság kezelte a lefoglalást követően. Az intézkedéseket az Európai Közösségek 990/93. EGK rendelete (a továbbiakban rendelet) alapján hajtották végre, amely az ENSZ-nek a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Szerbia és Montenegró) elleni szankciói végrehajtását szolgálta. A Bosphorus Airways a légi jármű visszaszerzését per útján kezdeményezte. Az eljárás sikeres volt, 1994 júniusában az ír elsőfokú bíróság helyt adott a keresetnek és megállapította, hogy a rendelet nem volt alkalmazható a repülőgép vonatkozásában. Az ír állam fellebbezését követően az ír Legfelső Bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel fordult az Európai Bírósághoz abban a kérdésben, hogy a légi járműre alkalmazhatók voltak-e a közösségi jogi szabályok. A luxembourgi bíróság 1996. novemberi döntésében a rendeletet alkalmazhatónak nyilvánította az ügyben, így a Legfelső Bíróság helyt adott az ír állam fellebbezésének. A légi járműre időközben megszűnt a Bosphorus Airways bérleti jogviszonya. Miután a Jugoszlávia elleni szankciók alkalmazását felfüggesztették, az ír hatóságok a repülőgépet visszaadták a tulajdonos jugoszláv légitársaságnak. A kérelmező ugyanakkor a négyéves bérleti időszakból három évet elveszített azáltal, hogy a légi járművet Írországban lefoglalták. (Érdekessége az ügynek, hogy ez volt az egyedüli ilyen jellegű intézkedés az Európai Unió és az ENSZ által bevezetett embargó alapján.) A kérelmező állítása szerint az a mód, ahogyan az ír hatóságok a szankciókat végrehajtották és a gépet lefoglalták, az egyezmény 1. cikkének, valamint az első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkének sérelmét jelentette.
A határozat.[10] A bíróság elsőként azt állapította meg, hogy a légi jármű bérlőjére, a Bosphorus Airwaysre az ír jogszabályok alkalmazhatók voltak, miután a gép Dublinban szállt le, és az ír közlekedési miniszternek a gép lefoglalására irányuló intézkedése az ír állam joghatósága alá tartozó cselekmény volt. A tulajdonjogi sérelemmel kapcsolatban a bíróság elsőként a lefoglalás alapjául szolgáló normákat vizsgálta meg. Megállapította, hogy a rendelet általánosan alkalmazható, mindenkire kötelező szabály volt valamennyi tagállamban, a rendelettől eltérni nem volt lehetséges. A hivatalos lapban való kihirdetéstől, 1993. április 28-tól a rendelet az ír belső jog részévé vált. Erre még a lefoglalás idejét megelőzően került sor. A bíróság azt is megállapította, hogy a rendelet végrehajtása további, alacsonyabb szintű végrehajtási rendelkezések kibocsátását nem tette szükségessé. Erre figyelemmel arra a következtetésre jutott, hogy a dublini közlekedési miniszter intézkedése, amellyel a lefoglalásról rendelkezett, jogszerű és előre látható volt a közösségi és az ír jog szabályai szerint. Az ír hatóságok helyesen döntöttek úgy, hogy minden olyan légi járművet, amely a közösségi jog vonatkozó rendelkezésének hatálya alá tartozik, azonnal le kell foglalniuk. Döntésüket később a luxembourgi bíróság is megerősítette.
A testület ugyancsak egyetértett az ír kormánnyal és az Európai Bizottsággal abban, hogy a Legfelső Bíróság mozgástere meglehetősen szűk volt mind a luxembourgi bíróság előzetes véleményének kikérése előtt, mind azt követően. A strasbourgi bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a lefoglalás nem az ír hatóságok diszkrecionális jogkörben hozott intézkedése volt, hanem az ír állam jogi kötelezettsége, amely egyértelműen következett a közösségi jogból. A lefoglalás jogszerűsége kapcsán a bíróság megállapította, hogy az Európai Unió joga az alapvető emberi jogok védelmét figyelembe véve került kialakításra, és az egyezmény által biztosított védelmi rendszernek megfelelt. Következésképpen az a vélelem is megalapozott volt, hogy Írország nem tér el az
- 139/140 -
egyezmény követelményrendszerétől, amikor az európai közösségi jogból eredő kötelezettségeit teljesíti. Ez a vélelem csak abban az esetben lett volna megcáfolható, ha az esetleges állami intézkedést hiányos és nem megfelelő szabályozás alapján hozta volna az ír hatóság. A bíróság azt is megállapította, hogy az egyezmény mint az "európai közrend alkotmányos instrumentuma" az emberi jogok területén felülírta volna a nemzetközi együttműködés egyéb szabályait. A bíróság figyelembe vette az intézkedéssel okozott jogkorlátozást, a lefoglalás alapjául szolgáló közérdeket, a szankciórendszer elemeit és a luxembourgi bíróság előírásait, amelyeknek az ír Legfelső Bíróság igyekezett döntésében megfelelni. Ezek alapján arra a következtetésre jutott, hogy az ír állam az egyezményben biztosított jogokat megfelelő körültekintéssel vette figyelembe. A bíróság álláspontja szerint nem volt megállapítható, hogy a Bosphorus Airways egyezményes jogai indokolatlan és szükségtelen korlátozás alá estek volna. Azt a vélelmet, hogy az uniós szabályozás az egyezménnyel összhangban van, senki nem tudta megcáfolni, így az első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkében foglaltak megsértése sem volt megállapítható.
Kommentár. A döntés úttörő jellegű megállapítást tartalmaz, amikor úgy fogalmaz, hogy a közösségi jog az egyezmény jogvédelmi rendszerének figyelembevételével került kialakításra. Ha egy tagállam a közösségi jog előírásai szerint jár el, akkor vélelmezhető, hogy nem tér el az egyezmény követelményrendszerétől. Ebben az esetben természetesen megdönthető vélelemről beszélhetünk. Ha a kérelmező bizonyítani tudta volna, hogy a döntés alapjogsértő szabályra vezethető vissza vagy egyébként egyezménysértő, kérelmének helyt adott volna a bíróság.
Az ügy körülményei. A kérelmező, P. M. brit állampolgár, 1987 és 1997 között élettársi viszonyban volt D. asszonnyal, akivel sohasem házasodott össze. 1991. június 18-án a hölgynek lánya született, a kérelmező a gyermek apjaként szerepel az anyakönyvben. 1997 októberében a kérelmező és D. asszony élettársi kapcsolata megszűnt, majd 1998. június 29-én megállapodást kötöttek az élettársi jogviszony megszüntetéséről. Ebben a kérelmező kötelezettséget vállalt heti 25 font tartásdíj fizetésére a lánya számára. 1998 és 1999 között 1300 angol fontot fizetett e megállapodás alapján. Az általa fizetendő heti összeg nagysága jövedelmének emelkedésével párhuzamosan növekedett, így 2002 áprilisától hetente már 35 fontot kellett fizetnie. A tartásdíj fizetésére tekintettel 1997-ben adókedvezményben részesítették a kérelmezőt. A brit állam állítása szerint ez az adóhatóság tévedése volt, és amikor 1998-ban és 1999-ben a kérelmező a tartásdíj utáni adókedvezmény igénybevételét kérte, ennek a kérelmének már nem adtak helyt. 2000. december 21-én az adóhatóság határozatában megállapította, hogy adókedvezmény igénybevételére nem jogosult a kérelmező, mert sohasem házasodott össze lánya édesanyjával. A kérelmező az 1998-as emberi jogi törvényre is hivatkozva a döntés ellen fellebbezést nyújtott be, amelyet 2002 augusztusában elutasítottak, figyelemmel arra, hogy a törvény csak 2002. október 2-án lépett hatályba, tehát az adókedvezmény szempontjából figyelembe veendő időszakot követően. A kérelmező azt állította, hogy pusztán azért nem volt lehetősége adókedvezmény igénybevételére, mert házasságon kívül született a lánya. A kérelmező a tulajdonhoz való jog sérelme mellett az egyezmény 14. cikkére is hivatkozott, mely a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról szól.
A határozat.[12] A bíróság szerint megalapozott a kérelmező panasza, mely szerint házasságon kívül született gyermek apjaként hátrányosabb helyzetben volt a házasságban élő, illetőleg az elvált apákhoz képest. Az a tény, hogy a szülők házasságban vagy "csak" életközösségben élnek, nem befolyásolja a szülő és a gyermek tényleges kapcsolatát. Egy házasságban élő és egy elvált apa ugyanolyan kötelezettségekkel rendelkezik, mint egy élettársi közösségben élő vagy ezt a köteléket később elhagyó apa. A brit előírások szerint a kérelmező jogállása ugyanakkor eltért a házasságban élő apák jogi helyzetétől. Az eltérő bánásmód indokaként a brit állam előadta, hogy a házasság speciális jogokat és kötelezettségeket keletkeztet azok számára, akik az együttélés e formáját választják. A bíróság érvelése szerint bizonyos esetekben a házasság és a házastársi állapot megalapozott és ésszerű különbségek alapjául szolgálhat. Ugyanakkor általában a házasságon kívüli apák, akik gyermekükkel együtt élnek, ugyanolyan jogokat gyakorolhatnak a kapcsolattartás és a szülői felügyelet vonatkozásában, mint a házasságban élők. Ez a megállapítás irányadó a házasság, illetve az élettársi közösség megszüntetését követő időszakra is.
A kérelmező esetében egyértelmű volt, hogy ő a kislány édesapja. Az is megállapítható volt, hogy az apasággal járó kötelezettségeknek a kérelmező eleget tett. Pénzügyi hozzájárulásait maradéktalanul teljesítette, ezért a bíróság nem látott okot eltérő bánásmód alkalmazására az általa igénybe vehető adókedvezmények tekintetében. A brit szervek az elvált szülőket az általuk befizetendő tartásdíj után megillető adókedvezményt azzal indokolták, hogy az elváltak számára kedvezőbb lehetőségeket akartak biztosítani egy új családi élet kialakítására. Nem volt ugyanak-
- 140/141 -
kor világos, hogy ez a lehetőség miért ne illetné meg azokat, akik korábban nem hoztak létre házastársi kapcsolatot. A bíróság álláspontja szerint az élettársi viszonyban élőknek - az őket megillető kötelezettségekhez kapcsolódó kedvezmények igénybevételére - hasonló lehetőséget kellett volna biztosítani. Erre figyelemmel az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkét és ehhez kapcsolódóan az egyezmény 14. cikkét megsértette az Egyesült Királyság. A bíróság egyidejűleg utalt arra is, hogy az egyezménysértés alapjául az 1998-ban hozott adószabályok szolgáltak, amelyek nem részesítették egyenlő elbírálásban a különböző jogállású apákat.
Kommentár. Az ügyben a bíróság alapvetően a hátrányos megkülönböztetés kérdéskörét érintő határozatot hozott. Leszögezte, hogy a házasságban és a más jogviszonyban élő szülők között ezen az alapon általában nem lehet különbséget tenni az őket megillető jogok és kötelezettségek tekintetében. Az előnyben részesítésre bizonyos korlátok között lehetőség van, ennek alapját azonban nem a házassági jogviszony képezheti, hanem az a tény, hogy olyan szülőről van szó, akinek az állam új élethelyzetében kedvezményeket akar adni. Az állam pusztán azon az alapon nem tehet különbséget, hogy elvált vagy más életközösséget elhagyó személyről van szó.
Az ügy körülményei. A kérelmező az Anheuser-Busch Inc., egy amerikai korlátolt felelősségű társaság, amelyet az egyesült államokbeli Missouri tagállamban, St. Louisban jegyeztek be. A cég gyártja a híres Budweiser sört, amelyet a sörkedvelők szerte a világban megvásárolhatnak. 1981-ben a kérelmező a portugál szabadalmi hivatalnál kérelmet nyújtott be a Budweiser kereskedelmi név bejegyeztetése tárgyában. A hivatal azonban ezt megtagadta, figyelemmel arra, hogy egy csehszlovák cég, a Budêjovicky Budvar egyik terméke "eredetmegjelölésként" ugyanezt a nevet használta. 1989-ben a kérelmező pert indított és nyert, így érvénytelenítve a bejegyzés elutasítását. Ezt követően 1995-ben a Budweiser termékmegjelölést bejegyezték. Az immár cseh cég megtámadta a döntést a lisszaboni elsőfokú bíróságon, egy 1986-os, Portugália és Csehszlovákia, illetve annak jogutóda, a Cseh Köztársaság közötti kétoldalú egyezményre hivatkozva. Ez a védjegyek védelmét szolgáló egyezmény 1987-ben lépett hatályba. Az elsőfokú bíróság a cseh vállalat ellen ítélt, de a fellebbviteli bíróság megváltoztatta a döntést, és a portugál szabadalmi hivatalt a Budweiser márkanév bejegyzésének megtagadására utasította.
A kérelmező ezt követően a Legfelső Bírósághoz fellebbezett, amely 2001-ben elutasította a keresetet, azt állítva, hogy a Ceske Budejovice Budvar olyan megjelölés, amelyet lefordítottak németre (Budweis vagy Budweiss névként), és azt az 1986-os egyezmény védi. A Budweiser elnevezés bejegyzését erre figyelemmel érvénytelenítették. A kérelmező az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkére hivatkozott, amikor azt állította, hogy az 1986-os egyezmény azt követően lépett hatályba, hogy a Budweiser név bejegyzését kezdeményezte, ezáltal a portugál hatóságok megsértették tulajdonjoga békés gyakorlásához fűződő jogát. A kérelmező úgy érvelt, hogy a hatályos nemzetközi jogi szabályok a kereskedelmi név védelméhez való jogát attól az időponttól biztosítják, amikor az ilyen irányú kérelmet benyújtják, és hogy nem létezik olyan közérdeken alapuló ok, amely a védjegy bejegyzésének elutasítása alapjául szolgált volna. Amennyiben ezt számára megtagadták, kártérítésben kellett volna részesíteni.
A határozat.[14] A bíróság megállapította, hogy a szellemi tulajdon kétségtelenül olyan tulajdonjogi forma, amely az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyve 1. cikkének védelme alá tartozik. A kérdés a jelen ügyben az volt, hogy pontosan ki lehet-e deríteni, mikor válik a védjegy védelméhez való jog tulajdonná az egyezmény rendelkezése alapján. A bíróság megállapította, hogy a kérelmező jogi helyzete magában foglal bizonyos gazdasági érdeket, és utalt arra, hogy a nemzetközileg ismert Budweiser név önmagában bizonyos gazdasági értékkel rendelkezik. Továbbá rögzítette, hogy 1995-ben lehetséges volt harmadik fél által jogellenesen vagy tisztességtelen módon használt név esetén jogorvoslatot kezdeményezni, amennyiben a kérelmező benyújtotta regisztrációs igényét. Az is megállapítható volt, hogy a regisztráció iránti kérelem benyújtása elsőbbségi jogot eredményez a későbbi igényérvényesítésekkel szemben. Ugyanakkor a bíróság azt is kimondta: a jelen ügyben kétségtelenül kimutatható, hogy a kérelmezőnek anyagi érdeke fűződött a jogvédelemhez. Ennek ellenére az Anheuser-Busch pozíciója nem minősül "jogos várománynak" az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvének alkalmazásában. A kérelmező cég nem lehetett bizonyos a kérdéses védjegy kizárólagos használatát illetően egészen addig, amíg azt be nem jegyezték, és azt követően is csak addig, amíg harmadik személy nem támaszt kifogást a regisztrációval kapcsolatban. Így a kérelmezőnek jövőbeni feltételek bekövetkezésétől függő jogai lehettek csak, amelyeket kioltott a más, harmadik személy jogait megillető védelem. A bíróság a portugál szabályozással kapcsolatban rámutatott: lehetséges volt a kereskedelmi név bejegyzésének kifogásolása,
- 141/142 -
amennyiben a kifogást tevő a regisztrációt követő három hónapon belül tiszta, egyértelmű és ésszerű magyarázatot adott a bejegyzés jogellenessége vonatkozásában. A kérelmezőnek tisztában kellett lennie azzal, hogy a portugál hatóságok kérelmét egy ilyen beadvány megfogalmazása esetén visszautasíthatják. Különösen igaz volt ez az 1989-es időszakra, amikor a bíróság érvénytelenítette a cseh cég kérelmét, hiszen már ekkor információval kellett rendelkeznie az akkor már két és fél éve hatályban lévő 1986-os portugál-csehszlovák egyezményről. A bíróság szerint a védjegy az egyezmény jogvédelmi rendszerének hatálya alá tartozik, az azonban csak a jogerős bejegyzést követően vált érvényessé az adott állam vonatkozásában. A bejegyzés jogerőssé válását megelőző időszak tekintetében a kérelmezők nem számolhattak a tulajdonjogi védelemmel, és ilyen típusú várományaik sem lehettek. Erre figyelemmel nincs jelentősége annak, hogy az 1986-os egyezmény azt követően lépett hatályba, hogy a kérelmező bejegyzési kérelmet terjesztett elő, ugyanis a szerződés hatálybalépésének idején, 1987. március 7-én a kérelmezőnek nem volt tulajdonjoga a márkanév vonatkozásában. Erre figyelemmel a bíróság megállapította, hogy az első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikke nem alkalmazható a jelen esetre, így a kérelmet elutasította.
Az ügy körülményei. A kérelmező, a J. A. Pye (Oxford) Ltd. és jogelődje, a J. A. Pye (Oxford) Land Ltd. egy 23 hektáros mezőgazdasági ingatlan tulajdonosa Berkshire grófságban. Az ingatlan értéke meghaladja a 21 millió fontot. A tulajdonos szomszédja, a Graham házaspár, egy legeltetési megállapodás alapján 1983. december 31-ig jogszerűen használta a kérelmező mezőgazdasági ingatlanát. 1983. december 30-án a Graham házaspárt értesítették, hogy hagyjanak fel az ingatlan használatával, miután a legeltetési megállapodás határideje lejár, azonban Grahamék nem tettek eleget a felszólításnak. 1984 januárjában a kérelmezők visszautasították Grahamék megállapodási kérelmét a további legeltetésre vonatkozóan, mivel területrendezés keretében az ingatlan hasznosítását fontolgatták, és a legeltetés károsította az ingatlant. Azonban Grahamék 1984 szeptemberétől 1999-ig folytatták az ingatlanon a mezőgazdasági tevékenységet, a kérelmező engedélye nélkül. 1997-ben Graham úr tulajdonjog-bejegyzési kérelmet nyújtott be a földhivatalnál arra hivatkozva, hogy a kérdéses területet elbirtokolta. A kérelmező ennek elutasítását kérte a bíróságon, és tulajdona védelmében további eljárásokat kezdeményezett. Grahamék vitatták a kérelmező követelését egy 1980-as törvény alapján, amely biztosítja, hogy tizenkét év elbirtoklást követően a tulajdonos nem hivatkozhat jogaira. Ugyancsak utaltak egy földtulajdon-bejegyzés tárgyában született 1925-ös törvényre, amely arról szólt, hogy tizenkét év birtoklás után a bejegyzett tulajdonos az ingatlant jogcím nélkül birtoklóval szemben elveszíti tulajdonjogát. 2000. február 4-én az elsőfokú bíróság ítéletet hozott, amelyben megállapította, hogy Grahamék voltak a tényleges birtokosai a földterületnek 1984 januárját követően, és elbirtokolták azt. Mivel az elbirtoklás határideje letelt, a Graham házaspár jogosulttá vált a tulajdonosként való bejegyzésre. A kérelmező sikeres fellebbezést nyújtott be a fellebbviteli bíróságon, ugyanakkor a harmadfokon eljáró Lordok Háza 2002. július 4-én hozott döntésében az elsőfokú bíróság érvelésével értett egyet. A 2002-es földtulajdon-bejegyzési törvény jelenleg feljogosítja az engedély nélküli birtokost a tulajdonosként történő bejegyzésre tíz év elbirtoklást követően, ha erről értesíti a tulajdonost. A tulajdonosnak két éve van arra, hogy tulajdonjogát fenntartsa, ennek hiányában az ingatlant jogcím nélkül birtokló kérheti tulajdonjogának bejegyzését. A 2002-es törvény ugyanakkor nem visszaható hatályú, így nem alkalmazható a kérelmező ügyében.
A kérelmező beadványában azt állította, hogy a brit jog ellentétes az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvével.
A határozat.[16] A bíróság megállapította, hogy az 1925-ös és az 1980-as törvények következményeként a kérelmezőt megfosztották tulajdonjogától, és megakadályozták abban, hogy visszaszerezze földjét, illetve a tulajdonosi jogcímet. A bíróság elfogadta azt az érvelést, hogy a Graham házaspár tizenkét év alatt elbirtokolta az ingatlant, ami a kérelmező jogcímének elvesztését eredményezte. Ugyanakkor a testület megállapította, hogy a kérdéses törvények alapján az elbirtoklóknak nem volt a két hivatkozott törvényen kívül jogalapjuk arra, hogy beadványukban az eredeti tulajdonosok jogcímének elvesztésére hivatkozzanak. A bíróság szerint a két törvény vonatkozó rendelkezéseinek érvényesítése az egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyvével ellentétes volt. Megfelelő szabályozás esetén a kérdéses ügyben tapasztalható bizonytalanságok nem lettek volna elképzelhetők, a valós tulajdonosnak ugyanis megfelelő jogosítványokkal kell rendelkeznie az őt megillető jogok érvényesítése vonatkozásában. Az elbirtokló akkor jutalmazható a tulajdonjog megszerzésével, ha annak vonatkozásában bizonytalan helyzet alakulhatna ki, és a földhasználó magatartása ezt az állapotot kihasználja. Ahol az elbirtoklás szabályai kapcsán egyértelműen rögzítve van, hogy az elbirtoklónak a tulajdonossal szemben milyen jogi aktusokat kell végrehajtania,
- 142/143 -
ilyen helyzet nehezen képzelhető el. Arra is utalt a bíróság, hogy a common law jogrendszerhez tartozó több ország teljes mértékben elveti vagy nagyon szigorú feltételekhez köti az elbirtoklás jogintézményét. A 2002-es törvény ugyan nagymértékű változtatásokat hozott az elbirtoklásra vonatkozó szabályozásban, de a korábbi szabályokat a módosítás nem helyezte hatályon kívül, így a kisajátítási szabályozás a módosítást követően is legitim célt szolgált.
Az arányosság kérdése kapcsán a bíróság elsőként arra utalt, hogy a tizenkét év elbirtoklási idő meglehetősen hosszú, és hogy az ezzel kapcsolatos szabályok jól körülírtak voltak, és nem is változtak azon időszak alatt, amíg a kérelmező a föld tulajdonosa volt. A kérelmezőnek nem is kellett volna mást tennie, mint a tizenkét éves időszakon belül eljárást kezdeményezni Grahamékkel szemben tulajdona megállapítása tárgyában. Ennek ellenére felmerül, hogy amennyiben gondatlanságból nem tett ilyen intézkedést, akkor a mulasztás arányos jogkövetkezménye lehet-e a tulajdonjog elvesztése. A kérelmező ugyanis nemcsak tulajdonát vesztette el, de kártalanítást sem kapott, az elbirtoklás következményei ezért számára kivételesen súlyosak voltak. A bíróság gyakorlata alapján a tulajdontól való megfosztás kártalanítás nélküli végrehajtása csak kivételes esetben fogadható el. A kártérítés nélküli tulajdonjog elvesztésének oka pedig a nem megfelelő brit szabályozás. Nem volt szabályozva, az elbirtokló milyen figyelmeztetés vagy dokumentum benyújtásával igényelhet tulajdonjogot, továbbá az sem, hogyan figyelmeztetheti az elbirtokló a tulajdonost jogai gyakorlásának veszélyére. A brit kormány úgy érvelt, hogy az államnak nem kötelessége a magánszemélyt saját gondatlanságával szemben megvédeni. Ellenben a bíróság megállapította, hogy a gondatlanság nem eredményezhetett volna ilyen súlyos következményeket, amennyiben egyértelmű jogszabályi előírások kerülnek megfogalmazásra.
Gyakorlatilag a brit parlament is elismerte a szabályozás hiányosságát azzal, hogy 2002-ben kiegészítette az elbirtoklásra vonatkozó szabályokat. A kiegészítés egyrészt kötelezővé tette az elbirtokló számára, hogy tíz év elteltével formális beadványt nyújtson be a tulajdonjog megszerzése vonatkozásában, másrészt csak abban az esetben volt jogosult a tulajdonjog elnyerésére, amennyiben az eredeti tulajdonos ezt nem ellenezte és ha speciális okokat tudott megjelölni. Természetesen az a körülmény, hogy a jogi környezetet megváltoztatták, önmagában nem jelentette azt, hogy a korábbi szabályozás ellentétes lett volna az egyezménnyel. Ennek ellenére a változások egyértelműen arra hívták fel a figyelmet, hogy a korábbi brit szabályozás nem volt maradéktalanul kielégítő. Mindezekre figyelemmel a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy az 1925-ös és 1980-as törvények alkalmazása megfosztotta a kérelmezőt tulajdonosi igénye érvényesítésétől. Ez a szabályozás rendkívül súlyos jogkövetkezményeket rótt rá, nem biztosította a megfelelő egyensúlyt a közérdek figyelembevétele és a tulajdonosi jogok gyakorlása között. Mindezekre figyelemmel a bíróság megállapította az első kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkében foglalt tulajdonhoz való jog megsértését. ■
JEGYZETEK
[1] 35014/97. számú kérelem.
[2] 2005. február 22-i ítélet.
[3] 45658/89. és 46477/99. számú kérelem.
[4] 2005. február 24-i ítélet.
[5] 21894/93. számú kérelem.
[6] 2005. március 24-i ítélet.
[7] 46720/99, 72203/01. és 72552/01. számú kérelem.
[8] 2005. június 30-i ítélet.
[9] 45036/98. számú kérelem.
[10] 2005. június 30-i ítélet.
[11] 6638/03. számú kérelem.
[12] 2005. július 19-i ítélet.
[13] 73049/01. számú kérelem.
[14] 2005. október ítélet.
[15] 44302/02. számú kérelem.
[16] 2005. november 15-i ítélet.
Visszaugrás
