A tanulmányban arra a kérdésre próbálom megtalálni a választ, hogy - alapvetően eljárásjogi szempontokból - milyen viszony áll fenn a közjogi és a magánjogi jellegű jogviszonyok között azokban az esetekben, mikor a jogalanyok cselekedeti alapján közjogi viszonyokból magánjogi következmények is fakadnak. A probléma akuttá válását mutatja a hazánkban megalkotott mediáció intézménye, melynek során szigorúan meghatározott esetekben a kárt okozó (bűncselekményt elkövető) személy a kárt elszenvedett (sértett) egyén kárainak megtérítésével menekülhet a büntető felelősségre vonás alól. Mindezekből látszik, hogy alapjában ezen közjogi jellegű jogviszonyok oly módon jönnek létre, hogy az állampolgárok közjogi szabályt sértenek meg (tehát szabálysértést, bűncselekményt követnek el) és ebből fakadóan egy polgári jogi igény keletkezik, azaz egy magánjogi jellegű reláció. A leírtakkal összefüggésben kétségtelen, hogy mind hazai jogrendszerünkben, mind külföldi államok szabályozásában régóta ismertek azon esetek, melyek során a közjogi és a magánjogi jogágak összekapcsolódnak egymással, quasi kölcsönhatás alakul ki köztük és egy bűncselekmény megvalósítására alapítva lép fel vagyoni igénnyel1 a sértett az elkövetővel szemben a már hivatkozott mediáció intézményének igénybevétele nélkül. Ennek megfelelően azt az esetet kívánom eljárásjogi szempontból megközelítve górcső alá venni, mely során kizárólag egy bűncselekmény, vagy szabálysértés elkövetése miatt indul polgári per, melyben a kárt szenvedett fél a bűncselekmény, illetve a szabálysértés tényállásának megvalósítása miatt lép fel igénnyel a másik személlyel szemben. Azt fokozottan hangsúlyozom, hogy azon esetek processzuális problémáit teszem vizsgálódásom tárgyává, melyek során a magánjogi igényt a felperes egyedül a közjogi szabály megsértése alapján támasztja az alperessel szemben. Hiszen kétségtelen, hogy a gyakorlatban általában a polgári peres eljárásban nem tisztán a bűncselekmény, vagy a szabálysértés alapján keletkezik a kárigény, hanem csak azzal összefüggésben. Azonban erre nézve elmondhatjuk, hogy ilyenkor a polgári perben eljáró bíró többnyire "bevárja" a büntető, vagy szabálysértési eljárás jogerős befejezését és a pert addig felfüggeszti és ezt követően hozza meg a döntését, mivel a polgári peres eljárásban büntető tényállást megállapítani nem lehet, ily módon a tényállás egy része (nem az egész, erre majd kitérek) már "res iudicata", tehát a perben csak a megítélt követelés összegében kell döntést hozni. Vagy előfordulhat, hogy már a büntető peres eljárás során támaszt polgári jogi igényt a sértett. Ekkor a büntető kollégium elbírálja az igényt, vagy határozathozatal céljából polgári bírósághoz utasítja. Természetesen az élet bonyolult és sokszínű volta révén igen jelentős azon perek száma, melyek során büntető elmarasztaló ítélet hiányában, azonban a bűncselekmény tényállásához hasonló elemeket megvalósító magatartás miatt ítél meg az eljáró bíróság követelést.2 De szép számmal találkozhatunk a mindennapi életben a dolgozatom tárgyát képező kizárólagosan szabálysértésen és bűncselekmény tényállási elemein alapuló kártérítési és egyéb vagyonjogi igényekkel, melyek során az eljáró bíróságnak figyelmet kell(ene) fordítania arra, hogy egyáltalán megállapíthatja-e a tényállást, vagy a perben csak és kizárólag büntető, illetve szabálysértési ügyekben hatáskörrel rendelkező szerv jogerős (bűncselekményt, szabálysértést megállapító) határozata birtokában adhat helyt a felperes követelésének. A tanulmányom során a közjogi és a magánjogi jogviszonyok közötti kapcsolat eljárásjogi problémáit próbálom elemezni legfőképpen az Alkotmánybíróság gyakorlatára támaszkodva, valamint mindezekkel összefüggésben alkotmányossági szempontokból is vizsgálódásom tárgyává teszem a két eltérő jellegű jogviszony közötti relációt. Végezetül gyakorlati példák segítségével igyekszem feltárni a kérdéskörrel kapcsolatos jelenlegi joggyakorlat alapján kialakított álláspont(oka)t.
A közjog kategóriájába tartozik a büntetőjog és így annak eljárási kérdéseit szabályozó joganyag. Ennek jellegzetessége, hogy a felek nem egyenlő jogállásúak, hanem a végső soron a közhatalom birtokában fellépő állammal, vagy annak egy erre feljogosított szervével szemben alárendeltként jelenik meg az állampolgár. Ezzel szemben a magánjogi viszonyokban két egymással egyenrangú fél áll szemben egymással. Abból a szempontból specifikus az alapfelvetés, hogy a tényleges jogviszony összetett, azaz a két kategória elemei egymással keveredve, ad absurdum egy vegyes jellegű jogviszonyt keletkeztetnek. Hiszen gondoljunk csak bele! A közjog területén az egyik fél a sértett, a másik az elkövető. Az elkövetővel szemben maga az államhatalom lép fel, mikor a büntető perben, vagy szabálysértési eljárásban a bíró, illetve az eljáró hatóság megállapítja a deliktum elkövetését és ezt szankcionálja. A polgári perben az elkövető alperesi, míg a sértett felperesi minőségben jelenik meg és ez utóbbi kártérítési igényt támaszt az előbbivel szemben az okozott sérelem, kár megtérítése végett. De a magánjogi jogviszonyban a felperes a közjogi eljárásban hozott jogerős, tényállást megállapító döntésre hivatkozik és ezáltal a polgári perben a bíró ezt már nem bírálhatja felül, hanem csak és kizárólag a kártérítés mértékét határozhatja meg. (Ahogy hivatkozom rá a későbbiekben, ez a helyzet akkor áll elő, ha marasztaló döntés születik a büntető, vagy szabálysértési eljárásban. Ha felmentő ítéletet hoz a büntető bíróság, az nem köti a polgári kollégiumot és megállapíthatja az alperes kártérítési felelősségét, de nem szabálysértés, vagy bűncselekmény elkövetőjeként, hanem csupán kárt okozóként.) Tehát a bűncselekmény, vagy szabálysértés elkövetését megállapító határozat a bűnösség kérdésében köti a magánjogi perben eljáró bírót. Mindezek által egy olyan speciális helyzetnek lehetünk tanúi, melyben a polgári peres eljárásban, mely tipikusan magánjogi relációt feltételez, az egyik fél (deliktum szenvedő alanya, aki felperes a polgári perben) oldalán - bár akaratlanul - fellép(ett) maga az állam az ő pozícióját erősítve, így a két fél közötti mellérendeltség megkérdőjelezhető. Bár kétségtelen, hogy nem is tipikus közjogi alá-, fölérendeltséggel szembesülünk, hiszen eljárásjogi szempontból a polgári eljárásban egyenlőek a felek, azonban a leírt esetben "de facto" nem. Mindezek alapján kijelenthetjük, hogy a felvázolt viszony nem tipikus közjogi, de nem is magánjogi, hanem a kettő elemeivel átszőtt, azok átfedése által létrejött atípusos viszony. A kifejtettek tükrében érdemes vizsgálni a felvázolt eset eljárásjogi buktatóit.
Alapvetően azon kérdések megválaszolásából érdemes kiindulnunk, mely szerint egyrészt létezik-e általánosságban egy adott bűncselekmény, vagy szabálysértés tényállási elemeit kimerítő magatartás esetében kötelezően előírt időbeli sorrend a büntető peres eljárás és a polgári jogi igényt illetően a döntést hozó bírósági eljárások között, illetve ezzel összefüggésben felfedezhető-e "rangsor", hierarchikus viszony a két különböző bíróság eljárásai viszonylatában. Kijelenthetjük, hogy időbeli sorrendre vonatkozó előírást nem tartalmaz eljárásjogunk rendszere. Azonban a Legfelsőbb Bíróság jogegységesítő szerepéből fakadó elvi jelentőségű határozatokban, kollégiumi állásfoglalásában manifesztálódó - így követendő - bírói gyakorlat alapján következtethetünk erre. Mivel az említett határozatok és állásfoglalások az esetek túlnyomóan nagyobb részében arra nézve tartalmaznak iránymutatást, hogy a bűntető eljárásban jogerős ítélettel megállapított tényállás mennyiben köti a polgári bíróságokat, ezért ebből arra következtethetünk, hogy a gyakorlatban a büntető, illetve a szabálysértési eljárás jogerős befejezését követően (a határozatban foglaltak alapján) kerül sor polgári per indítására. A jogalanyok eljárásának ily módon történő kialakulását az indokolja, hogy a felperesnek a perindítás során igen jelentős költségei merülnek fel (illeték lerovása, szakértő díjának megelőlegezése stb.), melyekhez perveszteség esetén továbbiak (ellenfél ügyvédi költségeinek megfizetése) társulnak, míg az eljárás kimenetele kétséges. Azonban ha már egy jogerős (felperesnek kedvező, az alperes bűnösségét, vétkességét megállapító) büntető ítélet "birtokában" ad be keresetet, a pernyertességre az esélyei jelentősen megnőnek. Tehát igen jelentős kockázatcsökkentő tényező a büntető, vagy szabálysértési hatóság, bíróság jogerős döntésére támaszkodva felperesként polgári pert indítani. Ezáltal tehát, bár jogszabályi rendelkezés nem ír elő időbeli sorrendet a büntető és a polgári peres eljárást illetően, azonban az esetek döntő többségében a gyakorlat ezt pótolta és a büntető, szabálysértési ügyben hozott jogerős határozat keletkezésétől teszik függővé a felperesek az ügy bírósági útra terelését. A kifejtettekkel összefüggésben a hierarchikus viszonyt illetően elsősorban arra hívnám fel a figyelmet, hogy míg a büntetőeljárást szabályozó joganyagban megjelenik a büntető peres eljárásban a polgári jogi igény érvényesítésének lehetőségére utaló rendelkezés3, addig a polgári peres eljárást rendező joganyagban4 ennek fordítottját (azaz polgári perben bűncselekmény, szabálysértés megállapítása) engedő szövegrészt nem találhatunk. Ez óhatatlanul is, de - az eljárás összességét tekintve kiindulási pontként (ezen az adott cselekmény megvalósításához kapcsolódó büntető, szabálysértési és magánjogi tényállás megállapítása és minősítése céljából lefolytatott teljes eljárást értem) - a büntetőeljárás nagyobb térnyerését okozza a polgári peres eljárással szemben. Hiszen míg a büntető kollégium megállapíthat magánjogi tényállást, valamint a döntést is meghozhatja5, sőt a jogalkotó célja az, hogy büntető peres eljárásban ha felmerül, elbírálásra kerüljön a polgári jogi igény, kivéve, ha az a büntetőeljárás jogerős befejezését jelentősen késleltetné6, addig polgári peres eljárásban, bűncselekmény, szabálysértés megállapítására nem kerülhet sor. De mindezeken túlmenően arra a kérdésre is érdemes kitérni, hogy mennyiben köti a polgári perben eljáró bíróságot a büntető ítélet és a büntető kollégiumot a magánjogi vitát lezáró határozat. A büntető bíróság eljárására a bűncselekmény, szabálysértés tényállásának és elkövetésének megállapítása tekintetében a polgári peres eljárásban hozott jogerős döntés egyáltalán nem hat ki, ahogy ezt a jogszabály7 is megfogalmazza: "Abban a kérdésben, hogy a terhelt követett-e el és milyen bűncselekményt, a bíróságot, az ügyészt, a nyomozó hatóságot nem köti más eljárásban, így különösen a polgári peres eljárásban, a szabálysértési vagy a fegyelmi eljárásban hozott határozat, illetőleg az abban megállapított tényállás." Ennek a kimondása teljesen logikus és egyértelmű okokra vezethető vissza. Nem állhat elő olyan helyzet, mely során büntető hatóság hatáskörébe tartozó tényt, körülményt, melyhez (büntetőjogi) szankció fűződik polgári bíróság állapíthasson meg kötelező erővel a büntetőeljárásra nézve. Ez kétségkívül alkotmányellenes helyzetet idézne elő. Azonban "A büntetőjogi felelősség önálló elbírálásának elvéből nem következik az, hogy már a korábban lefolytatott polgári per, szabálysértési, fegyelmi eljárás eredménye során keletkezett jogerős határozatok a büntetőeljárási bizonyítás köréből kirekeszthetőek lennének. A büntetőügyekben eljáró hatóságok más eljárás iratait, határozatait beszerezhetik, és felhasznál-hatják, mint bizonyítékot."8 De mindezek természetesen nem jelentik azt, hogy általános jelleggel kimondhatnánk, hogy büntető eljárást egyáltalán nem determinálja egyéb más, így polgári peres eljárás, hanem csak ez a kiindulópont, a generális állapot. Ehhez képest egyes speciális ügyekben a jogalkotó és a jogalkalmazás által kialakított legfelsőbb bírósági ítélkezési gyakorlat taxatíve felsorolja azon esetek körét, melyek során köti a polgári peres eljárás eredménye a büntető bíróságot eljárása során.9 Tehát szűk körű azon esetek száma, melyek során a polgári ítélet behatárolja a büntető bíróság mozgásterét. Ezzel szemben a polgári bíróság eljárása nem teljesen független a büntető perben hozott ítélettől, hanem általánosságban az által meghatározott keretek között zajlik, és inkább azon esetek száma a kevesebb, mikor ez az elv nem érvényesül. Ugyanis a kérdés megközelítésekor az a kiinduló pont, hogy "Ha a per eldöntése olyan előzetes kérdés elbírálásától függ, amelynek tárgyában az eljárás büntetőbírói vagy államigazgatási hatáskörbe tartozik, a bíróság a per tárgyalását ennek az eljárásnak jogerős befejezéséig felfüggesztheti. Ha ez az eljárás még megindítva nincs, a büntetőeljárás megindításáról hivatalból üldözendő bűncselekmény esetében a bíróság gondoskodik, egyébként pedig az eljárás megindítására megfelelő határidőt tűz ki. Ha a határidő eredménytelenül telik le, a tárgyalást folytatni kell."10 Tehát a polgári peres eljárásban büntető, illetve szabálysértési tényállás és elkövetés megállapítására nincs lehetőség, hanem ilyenkor a felet, - kinek mindezek bizonyítása az érdekében áll - a bíróság felhívja, hogy indítsa meg az erre vonatkozó eljárást, melynek jogerős befejezéséig a pert felfüggeszti. Ezen általános szabályozási elv alóli kivételek természetesen előfordulnak, ezeket főleg a Legfelsőbb Bíróság joggyakorlatában találhatjuk meg. Ennek egyik legpregnánsabb példája annak a kimondása, hogy "A büntető ítéletben megállapított tényállás a polgári bíróságot nem köti, nincs akadálya annak, hogy a per során felmerült valamennyi bizonyíték - így a büntetőeljárás tartalma - figyelembevételével a büntető bíróságtól eltérő tényállást állapítson meg."11 Azonban a Legfelsőbb Bíróság ezen eseti döntése12 szűkítve a polgári bíróság mozgásterét expressis verbis kijelenti, hogy "...a polgári bíróságot a büntetőügyben meghozott jogerős ítélet csak annyiban köti, hogy a bűnösség kérdésében attól nem térhet el." Ezzel párhuzamosan a Legfelsőbb Bíróság elvi jelleggel kimondta, hogy "A büntetőügyben megállapított tényállás a közigazgatási bíróságot nem köti."13 Azonban maga a bűnösség kérdése büntető bíróság jogerős ítélete ellenében már nem kérdőjelezhető meg. Így mivel a bűnösségnek polgári perben megfelelője a kárt okozó, az alperes már a büntető bírósági eljárás befejezésével pervesztes pozícióba kerül a közjogi jogviszonyban. Tehát mindezeket összefoglalva kimondhatjuk a büntetőeljárás szupremáciáját a polgári peres eljárással szemben, hiszen amellett, hogy a gyakorlatban is általában először a büntető ítélet születik meg, majd annak eredményeként indul polgári peres eljárás, mivel a polgári bíróságot jobban köti a büntető ítélet, míg ezzel szemben a büntető bírót minimálisan (tételesen felsorolt esetekben) a polgári peres eljárást lezáró jogerős határozat. Másrészt érdekes annak a felvetése, hogy a megállapított büntető tényállást a polgári bíróság hogyan értékeli. Elképzelhető, hogy a tényállás alapján büntető perben nem születik marasztaló ítélet, azaz felmenti a bíróság a vádlottat, ezzel szemben polgári kártérítési követelés megállapítható és az elkövető alperesként pervesztes lesz (mivel bűncselekmény esetében szigorúbb a bizonyítási kötelezettség társul, mint polgári perben alperes marasztalásához14). Azonban az már kevésbé elképzelhető, hogy ugyanazon cselekedet elkövetéséért büntetőügyben bűnösséget kimondó ítélet kihirdetése ellenére polgári perben az alperes (elkövető) teljes egészében pernyertes lesz. Ez is a büntető és magánjogi eljárás közötti függőségi viszonyban az előbbi elsődlegességét támasztja alá. Amit önmagában már az is indokolhat, hogy - utalva a fejezet elején kifejtettekre - a közjogi relációban maga az állam lép fel fölérendelt szereplőként és a közjog elemeinek a magánjogi viszonyba történő behatolásakor, ahol mellérendeltség tapasztalható a felek között egyértelműen, az atipikus jogviszonyban a közjog megállapításait a magánjogi eljárásban nem lehet lerontani. Ezzel szemben és mindezekből következően logikailag kizárt az, hogy a mellérendelt jellegzetességű magánjog az atipikus jogviszonyban derogálhatná a közjogi viszony elbírálása során létrejött megállapításokat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
