Lord Atkin a termékfelelősség intézményét megalapozó Donoghue (or McAlister) v Stevenson[1]-ügyben kifejtetett gondolatmenete szerint a "Szeresd felebarátodat" bibliai parancsa a jog nyelvére lefordítva annyit jelent, hogy ne okozz kárt felebarátodnak. A jogászi kérdés pedig Lord Atkin szerint úgy szól: "Ki az én felebarátom?"[2].
Az angol jog rejtett képviseleti doktrínája viszont azt a dilemmát veti fel, hogy "Ki az én szerződő partnerem?". A doktrína ugyanis "lehetővé teszi egy idegennek, akiről soha nem is halottam, hogy igényt támasszon velem szemben egy olyan szerződésből fakadóan, amelyről azt hittem, hogy a legjobb barátommal kötöm"[3]. Rejtett képviselet esetében előfordulhat, hogy a harmadik személy tőkeerős eladóval vélt szerződést kötni, és kiderül, hogy az csak képviselő volt, s valójában egy jóval gyengébb fizetőképességű képviselttel szemben kell igényét érvényesítenie.[4]
A rejtett képviselet mint az angol common law "abszolút eredeti intézménye"[5], újra és újra magára vonja német és francia elméleti jogászok figyelmét, mégha azt a hagyományos kontinentális jogi gyakorlat rendkívül bonyolultnak és nehezen meg-emészthetőnek tartja is.[6] Az elmélet világában az intézmény külföldi és hazai megítélése ugyanakkor nagymértékben eltérő[7]: amíg a német és francia jogtudósok a mindenkori érdekeket finom és differenciált módon figyelembe vevő jogpolitikai példaként tekintenek rá, addig az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban több hang is ellene szól, és az ottani szerzők általában a common law anomáliájának minősítik.[8] A széles körben elfogadott angolszász álláspont szerint "a közönséges jogérzettel ellentétes"[9], a "szerződési jog alapvető elveivel is össze-egyeztethetetlen[10] anomália az, ha megengedjük egy személynek, hogy pereljen illetve perelhető legyen egy olyan szerződés alapján, amelyet a valóságban nem is kötött meg".[11]
A rejtett képviseleti doktrína vizsgálata álláspontom szerint egy további, általánosabb elméleti problémakör átgondolását segítheti elő. Nevezetesen a szerződés római jogi, személyhez kötődő modelljének és a modern szerződések szociológiai funkciójának egymáshoz közelítését. A modern kereskedelmi viszonyok között egyre kevésbé lényeges mozzanat a szerződő felek személye. Ezt a tendenciát előlegezte meg a rejtett képviselet már régóta élő intézménye, amelynek elismerése nyilvánvalóan a hagyományos kötelmi jogi alapelvek áttörését jelenti: figyelmen kívül hagyja a képviselt és a képviselő közötti belső és a képviselt (vagy a képviselő) és a harmadik személy közötti külső jogviszonyok egymástól való elkülönítését. A naturalizmus teret nyer benne a jogi formalizmussal szemben. Előremutatóan, az ügyletben ténylegesen érdekelteket helyezi előtérbe a jogviszony formális alanyaival szemben, s ezzel már a XVIII. századtól kezdődően megkérdőjelezi a relatív szerkezetű kötelmi viszonyok zárt jellegének manapság egyre több sebből vérző tézisét.
A kontinentális jogrendszerekben uralkodó doktrína szerint a képviseltre vonatkozóan akkor fakadnak jogok és kötelezettségek a képviselő által kötött szerződésből, ha utóbbi a szerződést a képviselt nevében kötötte. Ebből pedig a fordított esetre az a következtetés adódik, hogy az ügyletből nem származnak joghatások a megbízóra (a képviseltre) nézve, ha a képviselő bár a megbízás keretein belül, de nem a megbízó nevében járt el, azaz nem tette nyilvánvalóan felismerhetővé, hogy az ügylet joghatásai a megbízót illetik. A kontinentális jogrendszerekben a (közvetlen) képviselet joghatásainak beálltához az szükséges, hogy egyértelmű utalás történjen az ügy valódi urára. Ez az elv "Offenheitsprinzip"-ként (nyilvánossági elv) vonult be a jogi köztudatba. Ennek lényege, hogy csak akkor állnak be a képviselt személyében a képviselő által kötött szerződésből fakadó joghatások, ha a képviselő szerződési nyilatkozata nyíltan utal a képviseltre.[12]
Az angol jog rejtett képviseleti doktrínája szerint viszont a képviselt akkor is pert indíthat a harmadik személlyel szemben, és utóbbi is perelheti a képviseltet, ha a képviselő semmilyen formában nem hozta a harmadik személy tudomására, hogy valójában más javára szerződött. A common law tehát nem követi a nyilvánossági elvet: a rejtve maradó képviselt perelhet és perelhető azon szerződés alapján, amelyet megbízottja a saját nevében kötött és a harmadik személy a szerződéskötéskor nem volt tisztában azzal, hogy akivel szerződik, valójában csak képviselő.
Az angol képviseleti jog legrészletesebb összefoglalása a sokat hivatkozott és általánosan elismert
- 77/78 -
jogtudományi munkában, az eredetileg 1896-ban megjelent[13] és azóta tizenhat újabb kiadást megért Bowstead-féle monográfiában található.[14] A monográfia szerint a képviselet (agency) két személy közötti bizalmi viszony, amelyben egyikük (a principal) kifejezetten vagy ráutaló magatartással hozzájárul ahhoz, hogy a másik személy (az agent) az ő érdekében eljárjon oly módon, hogy az hatással van harmadik személyekkel szembeni jogviszonyaira, és az agent ezt hasonló módon elvállalja.[15] A képviselő felhatalmazott ezen cselekmények megtételére; ezen felhatalmazásából jogosultság keletkezik a principal harmadik személyekkel szembeni jogviszonyainak befolyásolására.[16]
A common law képviseleti joga - némi egyszerűsítéssel[17] - két alapvető esetet különböztet meg aszerint, hogy a harmadik személy tudja-e a szerződéskötéskor, hogy a képviselő (agent) egy megbízó (principal) érdekében jár el. Nyílt képviseletről (disclosed agency) beszélünk akkor, ha az ügyletkötés időpontjában a harmadik személy számára ismert az a tény, hogy az ügylet a megbízó érdekét szolgálja. A nyílt képviselet két további alesetre bontható, az alapján, hogy a képviselő közli-e a harmadik személlyel a képviselt nevét (named principal) vagy sem (unnamed principal).[18] Akkor is nyílt képviseletről van tehát szó, ha a harmadik személy bár tudja, hogy akivel szerződik, csak képviselő, azonban a képviselt személyazonossága számára ismeretlen. Rejtett képviselet (undisclosed agency) akkor áll fenn, ha a harmadik személy az ügyletkötés időpontjában nem tud a képviselt lé-tezéséről[19], szándéka tehát az, hogy személyesen a képviselővel kerüljön jogviszonyba[20] (aminek egyik szükségszerű előfeltétele, hogy a képviselő a saját nevében szerződjön).
A kontinentális jogok szempontjából feltűnő sajátossága az angolszász képviseleti jognak, hogy a jogkövetkezmények nyílt és rejtett képviselet esetében alapvetően azonosak.[21] Főszabály szerint mindkét esetben jogosult a képviselt személy (principal) pert indítani a harmadik személlyel szemben és ez utóbbi is perelheti a principalt azon szerződés alapján, amelyet a képviselő (agent) képviseleti jogkörében eljárva kötött a harmadik személlyel.[22] A common law tehát nem tulajdonít különösebb jelentőséget a képviselet közvetett és közvetlen formája közötti, a kontinentális jogokra jellemző megkülönböztetésnek: ha a képviselő a képviselt számlájára jogosult szerződést kötni harmadik személlyel, ebből a szerződésből fakadóan alapvetően a képviselt lesz jogosult és kötelezett. Az angol jog alapvetően a közvetlen képviselet joghatásainak megvalósítására törekszik, akár tudta a harmadik személy, hogy képviselővel szerződik, akár nem.[23] Ezt mutatja, hogy a common law szerint ha a képviselő a saját nevében szerződik harmadik személlyel éspedig akár szóban, akár írásban, bizonyítani lehet, hogy valójában kinek a javára kötötte a szerződést annak érdekében, hogy ez utóbbi személy perelhessen illetve perelhető legyen a szerződés alapján.[24]
A kontinentális jogászok számára meglepő és nehezen értelmezhető rejtett képviseleti doktrína a vele szemben megfogalmazott angolszász bírálatok ellenére szilárd joggyakorlati alapokon nyugszik. Klasszikus, későbbi ítéletekben is gyakran hivatkozott példája a Sims v Bond ítélet[25], amelyben egy hajót üzemeltető társaság ügyvezetője és résztulajdonosa a saját nevében nyújtott kölcsönt egy banknak a társaság tulajdonosait illető közraktári jegy átadásával. Az ügyvezető halála után a társaság egyéb tulajdonosai, mint rejtett képviseltek indítottak pert a bankkal szemben a kölcsön visszafizetése iránt. Az ügyben eljáró egyik bíró, Denman CJ leszögezte, hogy ha a képviselő saját nevében, de rejtett képviselt javára szerződik, akár a képviselő akár a rejtett képviselt pert indíthat a harmadik személlyel szemben. Utóbbi esetben azonban az alperest olyan helyzetbe kell hozni a rejtett képviselt felbukkanásakor, mintha a képviselő lett volna a szerződő fél[26], azaz a harmadik személy a képviselttel szemben felhozhatja mindazokat a kifogásokat, amelyek a képviselővel szemben rendelkezésére állnának. Felpereseknek ilyenkor azt kell kétséget kizáróan bebizonyítania, hogy a kölcsönösszeg, mégha azt névlegesen más nyújtotta is harmadik személynek, ténylegesen felpereseket illette (az adott ügyben felperesek nem tudták bizonyítani, hogy a kölcsön nyújtása az ő számlájukra történt).[27]
Az európai jogi kultúrán felnövekedett modern jogászok számára még inkább meghökkentő lehet, hogy a doktrínát ingatlanok adásvételére is alkalmazzák.[28] 1807-ben Norfolk hercegének képviselője a saját nevében, de a herceg számára kötött adásvételi szerződést alperessel az utóbbi tulajdonában lévő ingatlanra, amely a szerződés szerint egy mérföldre feküdt Horsham városától. A herceg képviselője előleget fizetett, és csak ezt követően árulta el alperesnek, hogy valójában a herceg javára járt el. Miután azonban kiderült, hogy az ingatlan ténylegesen három és négy mérföld közötti távolságra fekszik Horsham-től (és ezáltal az értéke lényegesen alacsonyabb, mint a szerződésben szereplő), a herceg saját nevében indított pert az ingatlan tulajdonosa ellen és követelte az előleg visszafizetését. Az angol
- 78/79 -
bíróság végső fokon helyt adott a herceg keresetének, holott a szerződést a herceg képviselője a saját nevében kötötte és csak később árulta el alperesnek, hogy az ingatlant valójában nem a maga számára akarta megszerezni.[29]
Ugyancsak gyakran idézett döntés a Spurr v Cass, Cass v Spurr egyesített ítélet. Az ügyvéd Spurr "Spurr és Chambers" cégnév alatt végezte tevékenységét, Chambers azonban bár maga is ügyvéd, nem partnere volt, hanem csak segéd az irodában. Az ügyféllel, Cass-szal viszont a "Spurr és Chambers" szerződött és az ügyfélnek ebből a szerződésből kifolyólag számlatartozása keletkezett. Spurr-nek pedig egy kisebb értékre szóló váltón alapuló tartozása volt az ügyféllel szemben. A kérdés tulajdonképpen úgy merült fel, hogy a Spurr által egyedül indított perben helyt kell-e adni a követelésének, ha Chambers nem áll perben, illetve, hogy az ügyfél által indított perben Spurr beszámíthatja-e az ügyfél számlatartozását. A Queen's Bench Divison mindkét kérdést igenlően válaszolta meg.[30]
A rejtett képviselet doktrínája hatást gyakorolt Anglián kívüli common law jogrendszerű államok jogi gondolkodására is. Ezt mutatja a Browning v. Provincial Insurance Company of Canada-ítélet, amelynek tényállása szerint Browning pék az 1867. évben azzal bízta meg bizományosát, hogy vásároljon számára meghatározott mennyiségű lisztet, és hajón szállítassa el hozzá Montrealból New Fundland szigetére. A bizományos a saját nevében biztosítási szerződést kötött a szállítmányra az alperes biztosító társasággal, amely nem is tudott a megbízó Browningről. A lisztet szállító hajó felborult és a liszt jelentős része megsemmisült. Browning a saját nevében indított keresetet a biztosítóval szemben kárának megtérítése iránt. Az angol bíróság végül helyt adott a keresetnek azzal az indokolással, hogy mind az angol, mind a kanadai jog értelmében a tengeri biztosításokra is irányadó az a szabály, amely szerint a (rejtett) képviselt pert indíthat és perelhető azon szerződés alapján, amelyet kereskedelmi képviselője a saját nevében kötött harmadik személlyel, utóbbinak azonban rendelkezésére állnak mindazok a kifogások, amelyek a képviselővel szemben fel-hozhatóak lennének.[31]
A rejtett képviseleti doktrína szilárd beágyazódását jelzi az azóta egyébként sokat bírált Watteau v Fenwick ítélet[32], amelyben az angol bíróság az elv fenntartása érdekében még a képviseleti jog általános szabályaitól való kifejezett eltérést is felvállalta. Az alperes sörgyár megvásárolt egy sörözőt, és annak korábbi tulajdonosát a továbbiakban üzletvezetőként alkalmazta; a hatósági engedély továbbra is a korábbi tulajdonos nevére volt kiállítva, és az ő neve szerepelt a söröző cégérén is. A sörgyár és az üzletvezető közötti titkos megállapodás értelmében utóbbi ásványvízen és üveges sörön kívül minden egyebet (így szivarokat is) kizárólag az alperestől rendelhetett. Az üzletvezető azonban halasztott fizetéssel szivarokat rendelt meg mástól (felperestől), aki nem tudott arról, hogy az üzletvezető csak képviselő. Miután a szivarok vételára nem került megfizetésre, és az eladó számára kiderült, hogy az üzletvezető alperes javára járt el, pert indított a sörgyárral szemben. Az ügyben a fő kérdés az volt, hogy a rejtve maradt képviselt személy felelőssé tehető-e képviselőjének azon cselekményeiért, amelyeket utóbbi képviseleti jogkörét túllépve végzett. A dilemma azért merült fel, mert nyílt képviselet esetében egyértelműen érvényesült az a kontinentális jogrendszerekben is ismert szabály, hogy a képviseleti jogkörét túllépő képviselő által kötött szerződések nem kötik a képviseltet.[33] Az ügyben eljáró Wills J. bíró mindenekelőtt megállapította a szivarokról, hogy azok olyan árucikkek, amelyeket egy sörözőben rendszerint árusítanak. Ezt követően felidézte azt a kontinentális jogrendszerekben is ismert általános szabályt, hogy a képviselt személy felelősséggel tartozik képviselőjének azon felhatalmazás keretében végzett aktusaiért, amellyel az ilyen jellegű képviselők rendszerint rendelkeznek[34], éspedig függetlenül azon korlátozásoktól, amelyek a képviselő és a képviselt közötti (titkos) megállapodáson alapulnak.[35] Wills bíró álláspontja szerint a szabály a rejtett képviseletre is irányadó. Meglepően rövid indokolású[36] ítéletében a contrario érveléssel arra a valóban lényeges pontra mutatott rá, hogy ellenkező esetben a rejtett képviselettel kapcsolatos valamennyi perben a képviseleti jog titkos korlátozására hivatkozhatna a képviselt és ezzel megakadályozná a harmadik személy igényérvényesítését[37].
Az angol jog rejtett képviseleti doktrínája a vele szemben megfogalmazott számtalan kritika ellenére a mai napig érvényesül a common law-ban. Ezt mutatja az 1995. évben született Boyter v. Thom-son-ítélet, amelyben a Lordok Háza helyt adott a képviselőtől hajót vásárló személy által a (szerződéskötéskor) rejtve maradt megbízóval szemben indított keresetnek, miután kiderült, hogy a hajó nem volt megfelelő minőségű és nem volt alkalmas a szerződésben szereplő célra.[38]
Számos angol ítéletben - a fent már említett elméleti aggályokkal összhangban - a korábbi bírósági határozatok kötőereje ellenére megtalálható a joggyakorlatban meggyökeresedett rejtett képviselet bírálata.[39] Blackburn bíró a sokat idézett ás később részletesen
- 79/80 -
elemzett Armstrong v. Stokes-ügyben[40] például mintha kissé sajnálkozva állapította volna mg, hogy a rejtett képviselet által nyújtott megoldás - nevezetesen az, hogy a harmadik személy közvetlenül fordulhat a mindaddig rejtve maradt képviselttel szemben -helytállóságával kapcsolatos kételyek ellenére nem térhet el a korábbi precedensektől.[41]
A rejtett képviselet kedvezőtlen hazai megítélése vélhetően jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az angol joggyakorlat számos olyan elvet alakított ki, amelyek a doktrínát korlátok közé szorítják: bizonyos esetekben a common law bíróságok nem ismerik el a rejtve maradó képviselt és a harmadik személy közötti közvetlen igényérvényesítés lehetőségét[42]. Bár Blackburn bíró kifejtette, hogy nem a bíróságok feladata, hogy a jogrendszer hibáit illogikus kivételekkel korrigálja, az egyéb angol ítéletek - ha már nem tudták megszüntetni az anomáliát - néha nehezen követhető kivételek sorával próbálták meg körülbástyázni azt. Ezen kivételek révén a rejtett képviselet alapvető joghatása (a jogviszonyban nem állók közötti közvetlen perlés lehetősége) immáron az esetek jelentős részében nem érvényesül. A továbbiakban a doktrína lehetséges korlátozási irányait vesszük sorra.
A rejtett képviseleti doktrína korlátozásával kapcsolatos egyik kísérlet eljárásjogi köntösben jelent meg. Az 1848. május 15-én született Humble v Hunter-ítélet[43] alapjául szolgáló hajóbérleti szerződést bérbeadóként a hajó tulajdonosának (felperesnek) a fia kötötte meg, a szerződés őt jelölte meg a hajó tulajdonosaként. A valódi tulajdonos felperes által a bérlő ellen indított perben az angol bíróság nem adott helyt a keresetnek. Indokolásában Lord Denman CJ arra hivatkozott, hogy a rejtett képviseleti doktrína nem alkalmazható abban az esetben, ha a képviselő az ügy uraként szerződik, márpedig jelen esetben ez történt, hiszen a képviselő önmagát a hajó tulajdonosaként tüntette fel.[44] Az ítéletet kommentáló jogirodalom általában abban az eljárásjogi szabályban találta meg a jogtétel magyarázatát, amely szerint szóbeli bizonyíték (a jelen esetben a képviselet létrejöttére vonatkozóan) nem állhat ellentétben az írásbeli szerződéssel.[45] Bár Lord Denman okfejtésében nem szerepel utalás erre a processzuális normára, az ítéletben egyértelműen felismerhető ugyanakkor a rejtett képviseleti doktrína érvényesülési körének korlátozására irányuló jogalkalmazói szándék. Az eljáró bíró olyannyira erre törekedett, hogy még az intézmény létét egészében kétségbe vonó indokolást is elfogadhatónak tartott. Amint arra ugyanis az ítéletet bíráló számos jogtudós rámutatott, Lord Denman sommás érvelése szerint a rejtett képviselet jogkövetkezményei nem kerülhetnek alkalmazásra, ha a képviselő úgy köti meg a szerződést, mintha ő volna az ügy valódi ura. A rejtett képviseletnek azonban fogalmi eleme az, hogy a képviselő önmagát tüneti fel a szerződés kedvezményezettjeként[46], és ha elfogadnánk a lordbíró érvelését, szinte lehetetlenné válna a rejtett képviselt igényérvényesítése.[47]
Az elv ugyan követésre talált az ötven évvel későbbi vállalkozási szerződéssel kapcsolatos Formby Bros v Formby esetben, amelyben a bíróság nem tette lehetővé annak bizonyítását, hogy a szerződésben következetesen "tulajdonos"-nak nevezett szerződő fél valójában apósa képviselőjeként járt el[48], az angol joggyakorlat azonban hamarosan elmozdult az ítélet gondolati tartalmától. Az 1919-ben született Fred Drughorn, Ltd. v. Rederiakt Transatlantic-ítéletben[49] éppen fordított volt a szereposztás, mint a Humble v. Hunter-ügyben. Az alperes társaság határozott időre szóló hajóbérleti szerződést kötött Lundgren úrral. A szerződés Lundgrent nevezte meg bérlőként, holott ő valójában egy másik társaság képviselőjeként járt el. Alperes a szerződést felmondta, és Lundgren a jogellenes felmondásból fakadó kár megtérítése miatt indított keresetet. Lundgren halálát követően a képviselt társaság lépett perbe felperesként, azt állítva, hogy Lundgren a szerződést az ő javukra kötötte. Az ügyben eljáró bíróság számára a fő kérdés az volt, hogy vajon a Humble v. Hunter-ítélet jogtételét kell-e alapul vennie, azaz miután a szerződés Lundgrent nevezte meg bérlőként, el kell-e utasítania a képviselt társaság keresetét. Lord Haldane helyt adott felperes keresetének, de a korábbi precedens érvényét megőrizve, nem bírálta felül a Humble v Hunter doktrínáját. Az ellentmondást talán kissé erőltetetten úgy oldotta fel, hogy különbséget tett tulajdonjogot érintő és pusztán szerződéses rejtett képviseleti esetek között. A tulajdonjoggal kapcsolatos ügyekben, a Humble v Hunter ítéletben szereplő gondolattal összhangban, nem tartotta megengedhetőnek a szerződéssel ellentétes szóbeli bizonyíték felhasználását. Ilyenkor Lord Haldane szerint a "tulajdonos" kifejezés használata implicit módon kizárja, hogy a szerződő félen kívüli személy érvényesítsen igényt tulajdonosként. Maga a szóhasználat volt tehát az, ami miatt nem volt összeegyeztethető a rejtett képviselet bizonyítása a szerződés tartalmával. A szerződéses esetekben viszont - hivatkozva a hajóbérleti szerződések körében uralkodó üzleti szokásokra - lehetségesnek látta, hogy a rejtett képviselt bizonyítsa a képviseleti viszony létét.[50] Az ügyben eljáró másik bíró, Lord Sumner is hasonló módon érvelt: a szerződés szóhasználata, mely szerint "Lundgren a bérlő", álláspontja szerint nem jelenti azt, hogy kizárólag őt lehetne valódi érdekeltnek, a bérlő jogaival és kötelezettségeivel rendelkező
- 80/81 -
személynek tekinteni. A szerződésben ugyanis csak annyi szerepel, hogy Lundgren a bérlő és az okirat nem mondja ki, hogy Lundgren nem más számára bérli a hajót. Ha pedig ez valóban így van, meg kell engedni ennek bizonyítását.[51]
A később született angol döntések ezen ítélet által kikövezett úton mentek tovább. Lawrence bíró az 1944-ben hozott Danziger v. Thompson-ítéletben[52] a fenti gondolatmenet alapján egy lakásbérleti szerződés kapcsán engedte meg annak bizonyítását, hogy a szerződésben bérlőként megnevezett személy valójában másvalakinek a képviselőjeként kötötte azt. A "bérlő" kifejezésnek ugyanis véleménye szerint nincs olyan implicit tartalma, amely arra utalna, hogy a szerződést kötő személy nem képviselőként jár el és ezzel kizárná a rejtett képviselet bizonyíthatóságát.[53] Az egy évvel későbbi Epps v. Rothnie-ítéletben pedig Scott LJ bíró egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Humble v. Hunter elv nem tekinthető helyes jog-nak.[54] A modern angol jog tehát elfordult a Humble v. Hunter jogtételétől. Az általánosan érvényesülő, már idézett szabály jelenleg úgy szól, hogy ha a képviselő akár szóban akár írásban a saját nevében szerződik harmadik személlyel, bizonyítani lehet, hogy valójában kinek a javára kötötte a szerződést annak érdekében, hogy ez utóbbi személy perelhessen illetve perelhető legyen a szerződés alapján.[55]
Már a XIX. század végén született ítéletekből kiolvasható az a jogtétel, hogy a saját nevében eljáró személy által kötött szerződés rendelkezései kifejezetten kizárhatják, hogy a szerződésben részes fél mögött álló rejtett képviselő a szerződés alapján pert indíthasson illetve perelhető legyen.[56] Ez a mai napig érvényesülő kizárási lehetőség a szerződésekben többnyire olyan megfogalmazásban jelenik meg, hogy a felek nyilatkoznak arról, hogy nem másvalakinek a képviselői, illetve arról, hogy a feleket személyesen köti a szerződés. Az angol joggyakorlat a kifejezett kizárás mellett már a XIX. századtól kezdődően kialakította a beleértett (implicit) kizárás lehetőségét. Eszerint a szerződés rendelkezései implicit módon kizárhatják, hogy a tényleges szerződő félen kívül más személy érvényesítsen igényt a szerződésből fakadóan, vagy másvalakivel szemben kerüljön sor kereset benyújtására. A mai felfogás a fent elemzett Humble v. Hunter-ítéletet is az implicit kizárás egyik eseteként tartja számon. A már idézett Bowstead-féle monográfia szerint a szerződés rendelkezései kifejezetten vagy beleértve kizárhatják az undisclosed principal perlési jogosultságát, illetve azt, hogy a szerződésből fakadóan pert indítsanak ellene.[57]
Az implicit kizárás lehetőségével kapcsolatos első esetként a jogirodalom a Nash v. Dúc-ítéletet[58] szokta említeni. Ennek alperese a kongregáciona-lista gyülekezet vagyonkezelője nyilvános árverés útján eladásra kínálta a korábban a gyülekezet kápolnájaként szolgáló ingatlant. Az ajánlati feltételek nem tartalmaztak megszorítást arra vonatkozóan, hogy ki tehet ajánlatot. Az egyik ajánlatot azonban amiatt utasította el az alperes, mert azt római katolikusok egy csoportja tette, akik az épületet katolikus istentisztelet céljára akarták használni. Ezt követően a csoport ajánlatot tett az ásványvízgyártó cég vezetőjeként dolgozó felperesnek, hogy amennyiben meg tudja szerezni az ingatlant, azt megvásárolják tőle úgy, hogy felperes 100 angol fontot profitál az ügyleten. A felperes ügyvédei írtak alperes képviselőinek, és ajánlatot tettek ügyfelük, az ásványvíz előállító társaság javára az épület megvásárlására vonatkozóan. A szerződési tárgyalásokat követően a felek aláírták a szerződést, amelyben a vételár, kevesebb volt, mint amennyi a katolikus csoport ajánlatában szerepelt. A szerződés kifejezetten nem utalt arra, hogy felperes maga számára vásárolja meg az ingatlant, de alperes mégis ezt hitte és felperes tisztában volt alperes elképzelésével, hiszen az ügy uraként írta alá a szerződést. Alperes, miután tudomást szerzett a felperes és a katolikus csoport közötti megállapodásról, megtagadta a szerződés teljesítését arra hivatkozva, hogy felperes a római katolikus csoport képviselőjeként kötött szerződést, holott tudta, hogy velük alperes nem kötne szerződést, azaz megtévesztette alperest.[59]
Az ügyben eljáró North J. bíró megállapította, hogy felperes nem a római katolikus csoport rejtett képviselőjeként vásárolta meg az ingatlant, hanem saját maga számára azért, hogy haszonnal továbbértékesítse. A megtévesztés kérdése ugyanakkor azért nem releváns az adott esetben, mert az eladó nem foglalkozott azzal, hogy a társaságnak vagy a felperesnek adja el az ingatlant és a szerződő felek között nem volt arra vonatkozóan sem külön megállapodás, hogy a szerződő fél személye a szerződés lényeges eleme.[60] Az ítélet tehát szűkebb értelemben nem a rejtett képviseleti doktrínával kapcsolatos, de ebben jelenik meg először a szerződés személyes jellegére (illetve annak hiányára) történő utalás, amely a későbbi döntések rendszeres viszonyítási pontja.
A szerződés személyes jellegének legismertebb, magyar jogirodalomban is idézett példája a Said v. Butt-ügy[61], amelynek kalandos életű felperese az első világháborúban az orosz kormány kémjeként tevékenykedett, majd az 1910-es évek végétől kezdődően különböző színházi vállalkozásokban vett részt producerként. A perbeli esetben egy színházi előadás bemutatójának megtekintését vette a fejébe.
- 81/82 -
Miután a színház igazgatósága egy korábbi, felperessel közösen szervezett előadás üzleti eredményének elszámolásából fakadó, nyilvános vádaskodásig fajuló vita miatt haragban állt vele és ezért nem adott el neki jegyet[62], barátján keresztül szerezte azt be, aki a saját nevében vásárolt. A bemutató estéjén a színház igazgatója (alperes) nem engedte, hogy felperes elfoglalja helyét. Az ügyben eljáró McCardie J. bíró elutasította felperes azon érvét, amely szerint neki, mint rejtett képviseltnek a képviselője által számára kötött szerződés alapján igénye volt arra, hogy megnézhesse az előadást. Ezért elutasította keresetét. Indoklásában felidézte az angol ítéletek egyik alapvető jogirodalmi hivatkozási pontját, Pothier "Traité des obligations" című munkáját. Ebben az a megállapítás szerepel, hogy amennyiben a szerződésnek bármilyen okból is lényeges eleme a másik szerződő fél személye, az ilyen személyben való tévedés kizárja a szerződéskötésre irányuló szándék fennállását, következésképpen a szerződést érvénytelenné teszi.[63] McCardie J. bíró szerint az adott esetben szerződés kifejezetten személyes jellegű volt. Felperes ugyanis tudta, hogy a színház igazgatósága nem adna el számára jegyeket, hiszen ezt korábban kifejezetten megtagadta.
Az ítélet jogtételét a jogirodalom úgy általánosította, hogy kizárt a "rejtőzködő" képviselt harmadik személlyel szembeni igényérvényesítési lehetősége, ha a szerződő felek személye a szerződés lényegi elemét képezi.[64] Amennyiben tehát a szerződés értelmezéséből az következik, hogy a harmadik személynek jogos érdeke fűződött ahhoz, hogy a szolgáltatás teljesítésére csak az általa ismert szerződő partnerrel szemben legyen köteles, az angol bíróságok nem ismerik el a (szerződéskötéskor) rejtve maradt képviselt kereseti jogát.[65]
Nem állapította meg a szerződés személyes jellegét a Dyster v. Randall & Sons and others-ítéletben[66] eljáró bíróság, a rejtett képviseleti doktrínát azonban egy fontos analógia lehetőségével gazdagította. Az ügy felperese azzal bízta meg képviselőjét, hogy a saját nevében (a képviseltről hallgatva), de a képviselt számára vásároljon meg egy ingatlant alperestől. Felperes korábban alkalmazottként dolgozott alperesnél, akinek a bizalma megrendült benne. Felperes tudta, hogy alperes nem akarna vele újra üzleti kapcsolatba kerülni, ezért bízta meg képviselőjét az ingatlan megszerzésével. Felperes még a vételár maradéktalan megfizetése előtt birtokba lépett és építési munkálatokat végzett az ingatlanon. Miután a munkálatok terveit a szerződés rendelkezéseivel ellentétesen nem mutatták be alperesnek, utóbbi felmondta a képviselővel kötött szerződést. Felperes a szerződés teljesítésére kérte kötelezni alperest. Az ügyben eljáró Lawrence J. bíró a Nash v. Dix-ítéletből indult ki, nevezetesen azon kitételből, hogy az adott szerződésnek nem volt lényeges eleme a szerződő felek személye. Bár akkor a bíróság azt állapította meg, hogy a szerződő fél valójában nem képviselőként járt el, Lawrence J. szerint a korábbi ügy bírája ugyanerre a következtetésre jutott volna, ha fennáll a képviseleti viszony. Ezt a gondolatmenetet követve a Dyster v. Randall-ítéletben azt állapította meg, hogy a szerződésnek nem volt lényeges eleme a szerződésben részes felek valamely személyes tulajdonsága. Alperes bárki mással is megköthette volna a szerződést, az ilyen szerződésből fakadó jogosultságok engedményezhetők, és az engedményes követelhetné a szerződés teljesítését. Lawrence J. szerint tehát önmagában az a tény, hogy a szerződést aláíró személy nem közli az eladóval, hogy az ingatlan adásvételi szerződésből fakadóan valójában ki lesz a jogosult, nem eredményez megtévesztést, még akkor sem, ha a szerződő fél tudja, hogy ha az eladó tisztában lenne a valódi jogosult kilétével, nem kötné meg a szerződést. Ez alól csak azon szerződések képeznek kivételt, amelyeknek bizonyos személyes megfontolások lényeges elemét képezik.[67]
Lawrence bíró indokolásának az a mozzanata kapott utóbb különös hangsúlyt a jogirodalomban, amely a szerződés személyes jellegének hiányát a követelés engedményezhetőségével kapcsolta össze. Többek között ezen alapult Goodhart és Hamson elmélete[68], amely a rejtett képviselet intézményét a jogügyleti jogutódlással magyarázta: álláspontjuk szerint az nem más, mint primitív és rendkívül korlátolt engedményezés. A saját nevében eljáró képviselő által a képviselt javára kötött szerződésben részes felek a képviselő és a harmadik személy. A képviselt csak később lép be az eredetileg a képviselő és a harmadik személy között kötött szerződésbe, amely azonban ezt követően is ugyanaz marad, mint ami volt: a képviselő és a harmadik személy közötti szerződés és nem a képviselt és a harmadik személy közötti kontraktus. Ettől kezdve azonban a harmadik személlyel szemben a képviselt is jogosult és kötelezett lesz.[69] Goodhart és Hamson elmélete egyébként sokáig tartotta magát az elméletben, a Privy Council csak az 1994-ben hozott Siu Yin Kwan and another v. Eastern Insurance Co. Ltd.-ítéletben[70] utasította el egyértelműen az engedményezés analógiáját.
Már a XVIII. századi angol joggyakorlatban felmerült a kérdés, hogy a harmadik személy a képviselővel szemben fennálló követeléseit beszámíthatja-e a rejtett képviselt által vele (a harmadik személlyel) szemben indított perben érvényesített igény ellenében. A
- 82/83 -
beszámítás lehetőségének elismerése nyilvánvalóan a rejtett képviseleti doktrína ellenében hat. Ha a harmadik személy beszámíthatja a képviselővel szembeni követeléseit azokba a tartozásokba, amelyek valójában a képviseltet illetik, az elv nem érvényesülhet a maga teljességében. A beszámítás lehetőségével kapcsolatos ítéletek tehát tulajdonképpen a rejtett képviseleti doktrína további korlátozására tett kísérletekként foghatók fel. Az a tény pedig, hogy a beszámítással kapcsolatos dilemma már az undisclosed agency első ítéleti megjelenésének tartott Rabone v. Williams-ítéletben[71] megjelent, egyértelműen mutatja, hogy a doktrína a korlátozásának lehetőségével együtt fejlődött. Az ítéletben a híres bíró, Lord Mansfield[72] úgy fogalmazott, hogy amennyiben a más javára eljáró képviselő a saját nevében úgy értékesíti az árukat, hogy elhallgatja a képviselt létét a harmadik személy előtt, utóbbinak joga van arra, hogy minden tekintetben az ügy urának tekintse azt, aki valójában csak képviselő. Bár a képviselt a rejtett képviseletre vonatkozó alaptétel értelmében perelheti a harmadik személyt a képviselővel kötött szerződés alapján, a vevő azonban e követelésekkel szemben beszámíthatja azokat a tartozásokat, amelyek őt a képviselővel szemben megilletik. Lord Mansfield indokolásában megelégedett annak kinyilatkoztatásával, hogy ez az elv régóta érvényesül.
A vezető jogeset ebben a kérdésben a George v. Clagett-ügy[73], amelynek tényállása szerint egy képviselő saját nevében (ún. del credere bizományi díj ellenében) árukat adott el a képviselt számlájára, úgy hogy azokat sajátjaként értékesítette, azaz nem fedte fel a harmadik személy előtt, hogy képviselőként jár el, és a harmadik személy nem is tudott a képviseltről. Amikor a képviselt pert indított a harmadik személy ellen a vételár megfizetése iránt, a Lord Kenyon vezette bíróság lehetővé tette a harmadik személy számára, hogy beszámítsa a képviselővel szembeni követeléseit a képviselt igényével szemben.[74]
A két évtizeddel később született Baring v. Corrie-ügyben[75] egy bróker által kötött szerződés vonatkozásában ellentétes következtetésre jutott a bíróság. Az eltérést az ítélet azzal indokolta, hogy a bróker lényegesen különbözik a képviselőtől. Az ügyben eljáró egyik bíró, Abott CJ szerint a két közvetítő között nem csupán elnevezésbeli különbség van, hanem számos lényeges részletben eltér helyzetük. A képviselő feladata általában az, hogy árukat a saját nevében értékesítsen és ne fedje fel a képviselt kilétét; a képviselt mindezek ismeretében feljogosítja a képviselőt az áruk birtoklására és arra, hogy saját nevében adja el azokat. A bróker ehhez képest általában nem maga birtokolja az árukat és nem a saját nevében értékesíti azokat. Amikor tehát a képviselt megbíz egy brókert, joggal számíthat arra, hogy a bróker nem saját nevében fogja eladni az árukat. A konkrét esetben azonban a bróker úgy adott el, hogy nem fedte fel a képviselt nevét, túllépte tehát felhatalmazását. Abott CJ kifejtette azt is, hogy a vevő gondatlanul nem tájékozódott afelől, hogy ki a perbeli áruk tulajdonosa.[76] Az ügyben eljáró másik bíró, Lord Tenterden szerint pedig miután a harmadik személy tudta, hogy szerződő partnere olykor brókerként, olykor pedig kereskedőként (azaz saját számlára) köt szerződéseket, érdeklődnie kellett volna afelől, hogy a konkrét ügyletben brókerként járt-e el, ezt azonban elmulasztotta.[77] A vevő ezért nem számíthatja be a brókerrel szembeni követeléseit abban a perben, amelyet a képviselt indított a vevővel szemben az áruk ellenértékének megfizetése iránt.
A Fish v. Kempton-esetben[78] a képviselő úgy adott el árukat harmadik személynek, hogy utóbbi tudta, hogy faktorral szerződik. Az ügyet tárgyaló egyik bíró, Cresswell, J. szerint alperes beszámítási kifogása érdekében kiterjesztő értelmezést akart adni a Rabone v. Williams illetve a George v. Clagett-ítéletekben megjelent, és azóta egységesen alkalmazott jogtételnek, amely szerint, ha a képviselő tulajdonosként értékesíti az árukat, és a vevő jóhiszeműen abban a hitben vásárolja meg azokat, hogy a tulajdonossal köt szerződést, beszámíthatja a képviselővel szembeni követeléseit a képviselt által érvényesített igények ellenében. Az ítélet szerint viszont, ha a harmadik személy tudja, hogy szerződő partnere képviselőként jár el, nem számíthatja be a képviselővel szembeni követeléseit a képviseltnek a vételár megfizetésére irányuló igényével szemben, mégha a harmadik személy jóhiszeműen járt is el.
Ezt a jogtételt terjesztette ki a Semenza v. Brins-ley-ítéletben[79] az eljáró bíróság. Azért utasították el alperes beszámítási kifogását, mert nem bizonyította, hogy nem tudta és nem is tudhatta, hogy szerződő partnere az adásvétel időpontjában csak képviselő volt. Az ítélet szerint, aki úgy vásárol meg árukat mástól, hogy tudja, hogy utóbbi képviselő, nem számíthatja be a vele szembeni követeléseit a képviselt által a vételár megfizetése iránt indított perben, még akkor sem, ha az adásvétel időpontjában nem tudta és nem is tudhatta, hogy ki az áruk valódi tulajdo-nosa.[80]
A XIX. század második felére tehát dogmává merevedett az a felfogás, hogy a harmadik személy csak akkor számíthatja be a képviselővel szemben fennálló követeléseit a képviselt által ellene indított perben, ha nem tudja, hogy szerződő partnere "csak" képviselő és nem az eladott áruk tulajdonosa. Nem meglepő tehát, ha az újabb mérföldkőnek tekinthető Borries v. Imperial Ottoman Bank-ítélet[81] alapjául szolgáló jogvita középpontjában éppen a harmadik személy tudomása állt. Ebben az ügyben a felperes rejtett képviselője
- 83/84 -
- a Scheitlin & Co. cég - felperes hozzájárulásával a saját nevében árukat adott el alperesnek. Alperes állítása szerint még azelőtt beszámította a képviselővel szembeni követeléseit, hogy tudomást szerzett volna arról, hogy valójában felperes az áruk tulajdonosa, és utóbbi pert indított volna ellene a vételár megfizetése iránt. Felperes ezzel szemben azt hozta fel, hogy alperes még az adásvétel előtt tudhatott arról, hogy a Scheitlin & Co. csak látszólag tulajdonosa az áruknak és csak felperes képviselőjeként jár el.[82] Felperes ügyvédje teleológiai ihletésű érvelésében abból indult ki, hogy a harmadik személy képviselővel szembeni követeléseinek a képviselt által érvényesített igénnyel szembeni beszámíthatóságát lehetővé tevő szabály célja, hogy védje a vevőt (a harmadik személyt). Ez a védelem abban áll, hogy megakadályozza, hogy miután bizonyos speciális indokok (mint például a beszámítás lehetősége) miatt szerződött valakivel, utóbb kiderülhessen, hogy más valakinek tartozik felelősséggel, akivel szemben ezek az indokok nem állnak fenn, és akivel nem is szerződött volna. Ha viszont az ügylet során bármikor a harmadik személynek lehetősége volt tudomást szerezni arról, hogy szerződő partnere csak képviselő, már nem indokolt számára megadni a beszámítás lehetőségét.[83] Felperes szerint tehát alperesnek nem pusztán azt kellett volna bizonyítania, hogy egyrészt nem tudta, hogy a felperes az áruk tulajdonosa, másrészt, hogy a Scheitlin & Co. céget vélte tulajdonosnak, hanem azt is, hogy nem volt lehetősége tudomást szerezni arról, hogy a Scheitlin & Co. cég nem tulajdonos, hanem csak képviselő. Az ügyet tárgyaló bírák (így például Coleridge C. J. és Keating J., Denman J.) szerint ugyanakkor a beszámításhoz elegendő annak bizonyítása, hogy az alperes nem tudott szerződő partnerének képviselői mivoltáról. Brett bíró úgy fogalmazott, hogy a tudomásszerzési lehetőség hiányának bizonyítása olyan terhet róna a vevőre, amelyet a kereskedelmi jog soha nem szándékozott volna rá terhelni. A "tudomásszerzés lehetősége" olyan tág fogalom, hogy annak alapján akár arra is kötelezni lehetne a vevőt, hogy bizonyítsa, hogy hosszas tudakozódás eredményeként sem tudta kideríteni, hogy felperes volt az áru tulajdonosa, és a Scheitlin & Co. cég csak képviselő volt. Ez Brett álláspontja szerint nyilvánvalóan igazságtalan eredményre vezetne, miután a felperes hatalmazta fel a közvetítőt az áruk birtoklására és arra, hogy azok tulajdonosaként járjon el.[84]
A sokszor idézett, 1887. március 15-én hozott Cooke & Sons v. Eshelby[85]-ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a Livesey & Co. nevű brókercég saját nevében textilt adott el a Cooke & Sons-nak, valójában azonban egy rejtve maradó képviselt javára járt el képviselőként. A Cooke & Sons tudta, hogy a társaság bizonyos esetekben brókerként kereskedett, máskor pedig saját számlájára kötött szerződéseket. Nem érdklődött azonban arról, hogy a konkrét szerződést a Livesey & Co. milyen minőségében kötötte. Állítása szerint nem volt semmilyen ismerete erről a kérdésről. A képviselt felszámolója által a textil ellenértékének megfizetésére vonatkozó igénnyel szemben a Cooke & Sons beszámította a képviselővel, azaz a Livesey & Co-val szembeni, más jogviszonyból fakadó követeléseit.
Lord Halsbury "dícséretes őszinteségként" jellemezte, hogy a Cooke & Sons cég ügyvezetője Cooke úr bevallotta: bár nem tudta, hogy az adott esetben saját számlájára eljáró személlyel vagy képviselővel van dolga, a brókercéget tekintette az ügy urának. Egyben azt is állította, hogy nem volt semmilyen ismerete arról, hogy az ügy urával vagy brókerrel szerződik. Lord Halsbury úgy nyilatkozott, hogy a jelen esetben alkalmazandó, régóta érvényesülő elv (azaz a George v. Clagett-ítéletben megfogalmazott doktrína) alapja, hogy a képviselt felhatalmazta a képviselőt arra, hogy az ügy uraként lépjen fel, és a képviselővel szerződő harmadik személy valóban őt is hitte a szerződő félnek, és ebben a hiszemben cselekedett. Az elv alkalmazásának szerinte két együttes feltétele van: (1) a rejtett képviselt felhatalmazta képviselőjét, hogy az ügy uraként járjon el és (2) a harmadik személy téves elképzelése (hogy az ügy valódi urával szerződik) a képviselt magatartásán alapult. Lord Halsbury felidézte a Baring v. Corrie-ítélet azon részeit, amelyekben a harmadik személynek azt rótták fel az ügy akkori bírái, hogy nem tudakozódott afelől, hogy szerződő partnere bróker vagy saját számlájára eljáró kereskedő. Ebből pedig arra az eredményre jutott, hogy önmagában az a tény, hogy a bróker saját nevében adja el az árukat, egyéb körülmények hiányában nem ad alapot arra a következtetésre, hogy saját áruit értékesíti. Miután pedig nem látta bizonyítottnak, hogy a saját nevében értékesítés ténylegesen befolyásolta a harmadik személy azon elképzelését, hogy az áruk tulajdonosával szerződik, nem tartotta alaposnak a beszámítási kifogást.[86]
Az ügyben eljáró másik bíró, Lord Watson még egyértelműbben fogalmazott. Szerinte ha a bróker saját nevében köt adásvételi szerződést olyanokkal, akik tisztában vannak brókeri minőségével, ez egyáltalán nem jelent biztosítékot a harmadik személyek számára arra vonatkozóan, hogy a bróker saját számlájára jár el. Éppen ellenkezőleg: a brókeri minőség egyenértékű annak kifejezett közlésével, hogy az áru lehet a bróker saját tulajdona, de lehet egy képviselt személyé is, aki megbízta őt azok értékesítésével. Az a vevő, aki hajlandó ezen feltételekkel megkötni a szerződést, az ügy valódi urának felbukkanásakor nem hivatkozhat arra, hogy a bróker saját nevében
- 84/85 -
kötött adásvételi szerződést. Ha az árukat megvenni szándékozó személy csak saját számlájára eljáró személlyel és nem képviselővel kíván szerződést kötni - annak érdekében, hogy biztosítsa a beszámítás lehetőségét - tájékoztatást kell kérnie. Ameny-nyiben a bróker nem hajlandó elárulni, hogy saját maga számára, vagy valaki más képviseletében jár el, a harmadik személy nem köteles vele szerződést kötni. Ha anélkül, hogy tisztában lenne azzal, hogy szerződő partnere képviselő, vagy saját számlájára eljáró kereskedő, a harmadik személy mégis szerződést köt vele (tehát ha nem kér tájékoztatást, vagy ha figyelmen kívül hagyja, hogy a bróker elutasította a tájékoztatás megadását), Lord Watson szerint annak tudatában szerződik, hogy lehetséges, hogy egy képviselt személy áll szerződő partnere mögött. Ha ez bebizonyosodik, a bíró szerint nem számíthatja be az agent-tel szembeni követeléseit a principal által a vételár megfizetése iránt indított perben.[87]
A Cooke & Sons a George v Clagett ítéletre alapozva azzal érvelt, hogy azokban az esetekben, amikor a brókernek felhatalmazása van arra, hogy saját nevében (de a rejtett képviselt javára) adjon el árukat, a vevőt - amikor a képviselt személye ismertté válik - olyan helyzetbe kell hozni, mintha a képviselő a saját számlájára szerződött volna. Következésképpen jogosult volna beszámítani a képviselővel szembeni tartozásait a képviselt által indított perben.[88]
Lord Watson ezzel a felvetéssel szemben dogmatikai argumentumot hozott fel. Álláspontja szerint a Baring v. Carrie, a Semenza v. Brinsley és a Borries v. Imperial Ottoman Bank-ítéletekből az tűnik ki, hogy a vevő azon jogosultsága, hogy egészen addig, amíg a korábban rejtett képviselt személye ismertté nem válik, a képviselőt tekintheti a valódi szerződő félnek, az úgynevezett "estoppel" szabályon alapul.[89] A lordbíró tehát abban a speciális angol eljárásjogi intézményben látta a George v. Clagett-ítéletben megjelent jogtétel gyökerét, amely a kontinentális jogokban utaló magatartásként ismert.[90] Az estoppel szabály értelmében, ha valaki mással szemben szándékosan olyan magatartást tanúsít, melyből utóbbi alaposan következtethet valamely jogilag jelentős tényre, és e következtetésre jóhiszeműen támaszkodva helyzetét rosszabbra változtatja, akkor ez utóbbival szemben nem bizonyíthatja annak a ténynek az ellenkezőjét.[91]
Lord Watson szerint ugyanakkor ahhoz, hogy a képviselttel szemben utaló magatartásra (estoppelre) lehessen hivatkozni, nem elegendő annak bizonyítása, hogy a képviselő saját nevében adta el az árukat. Azt is bizonyítani kell, hogy a képviselő úgy adott el, mintha a vétel tárgyát saját árui képeznék, azaz - más szavakkal - azt, hogy a vétel körülményei indukálták a vevő azon megalapozott elképzelését, hogy szerződő partnere saját számlájára jár el és nem egy rejtett képviselt javára. Ezen kívül az is bizonyításra szorul, hogy a képviselő a képviselt magatartása vagy meghatalmazása alapján jogosult volt-e arra, hogy "valódi szerződő félként" lépjen fel.[92]
Ez a szabály Lord Watson szerint érthető és igazságos. Magyarázatát abban látta, hogy a tisztességes eljárás ("fair dealing") elvével volna ellentétes, ha a rejtett képviselt saját magatartásával vagy mulasztásával arra indíthatná a vevőt, hogy a képviselővel szembeni beszámítás lehetőségében bízva kössön vele, mint "valódi eladóval, szerződést, ugyanakkor a képviselt jogosult volna fellépni a vevővel szemben és ezzel megfosztani őt a beszámítás lehetősé-gétől.[93]
Az adott esetben azonban a bróker saját nevében eljárva, burkoltan célzott arra, hogy lehetséges, hogy csak képviselő, és nem sajátjaként adja el az árukat. Ilyenkor Lord Watson szerint a vevőnek nincs megfelelő indoka ahhoz, hogy azt hihesse, a valódi szerződő féllel szerződik.[94] Következésképpen nem is élhet beszámítással.
Az öt évvel később született Montagu v. Forwood-ítélet[95] azért érdemel külön említést, mert abban az eljáró bíróság egyértelműen a George v. Clagett ítélet jogtételének az adásvételi szerződésektől különböző szerződésekre történő kiterjesztése mellett foglalt állást. Az ítélet tényállása szerint a felperes azzal bízta meg a Beyts & Craig céget, hogy biztosítási díjakat gyűjtsön a számára. A képviselő azonban nem lévén bróker, alkalmazta a Lloyd's-nál bejegyzett brókerként tevékenykedő alperest, aki nem tudott arról, hogy a Beyts & Craig csak képviselő. Miután alperes összegyűjtötte a díjakat, ezt az összeget beszámította a Beyts & Craig-gel szemben korábbról fennálló, egyébként nagyobb összegű követelésébe. Felperes pert indított a bróker ellen, és követelte a végső soron számára összegyűjtött összeget. Az ügyben felmerült kérdés tulajdonképpen az volt, hogy a George v. Clagett-ítéletben megfogalmazott doktrína alkalmazható-e nem adásvételi szerződések esetében is. Az ügyben eljáró egyik bíró, Lord Esher úgy fogalmazott, hogy az elv érvényesül olyankor is, amikor a képviselőt pénzösszegek begyűjtésére hatalmazzák fel és a vele szerződő személyben semmi nem ébreszti azt a hitet, hogy partnere pusztán képviselő, és erről ténylegesen sincs tudomása.[96]
Sajátos, a beszámítással és a szerződés személyes jellegével is kapcsolatos eset volt a Greer v. Downs Supply-ügy[97], amelynek alperese csak azért kötött a képviselővel adásvételi szerződést, mert korábbról követelése volt vele szemben, és abban reménykedett, hogy ezt a képviselő vételárra vonatkozó követelésével szemben beszámíthatja. A rejtve maradt képviselt - akinek a számlájára az agent szerződést
- 85/86 -
kötött - keresetét a bíróság elutasította. Indokolásában a szerződés személyes jellegével kapcsolatban idézett dogmatikai rendszerbe illeszkedően azokat a személyes megfontolásokat - nevezetesen a beszámítás lehetőségét - emelte ki, amelyek miatt alperes éppen a képviselővel kötött szerződést.[98]
Egyes jogirodalmi munkák a rejtett képviselet eredetét a képviselő fizetésképtelenségével magyarázzák.[99] Ebben a szemléletben az elv a képviselő fizetésképtelenség esetén mind a harmadik személy, mind a képviselt érdekeit védi a közvetlen igényérvényesítés megteremtésével. Nem véletlen tehát, hogy a doktrína korlátozása olyan esetben is szerepet kapott, amely a képviselő fizetésképtelenségével volt kapcsolatos. Ennek példája az Armstrong v. Stokes-ítélet[100], amelynek alperese rendszeresen azzal bízta meg képviselőjét (bizományosát), hogy meghatározott díjazásért a saját nevében vásároljon a számára textilt. Felperes, aki a per alapját képző esetben a textilt halasztott fizetés mellett eladta a bizományosnak, soha nem tudakozódott afelől, hogy szerződő partnere a maga számára vagy másvalaki részére vásárol. Alperes az áruk átvételét követő napon, jóval azelőtt, hogy felperes tudomást szerzett volna az alperes és a bizományos közötti képviseleti viszonyról, jóhiszeműen megfizette az áruk ellenértékét és a százalékosan meghatározott bizományi díjat a bizományosnak, aki azonban fizetésképtelenség miatt nem teljesítette felperessel szembeni kötelezettségét. Később, a bizományos üzleti könyveiből derült ki felperes számára, hogy szerződő partnere más számára vásárolt, és ezt követően indított pert az alperessel, mint rejtett képviselttel szemben a vételár megfizetése iránt.[101] A kérdés tulajdonképpen az volt, hogy a jóhiszeműen eljáró rejtett képviseltet kötelezheti-e a bíróság a vételár másodszori megfizetésére. Más szavakkal kifejezve: a rejtett képviselt viseli-e annak kockázatát, hogy jóhiszeműen megfizette képviselőjének az utóbbi által megvett áruk ellenértékét. A korábbi hasonló ítéletekből nem volt egyértelmű állásfoglalás kiolvasható. A Thomson v. Davenport-ügyben[102] Lord Tenterden meglehetősen nyakatekert megfogalmazással azt mondta ki, hogy a harmadik személy csak akkor nem követelheti a rejtett képviselttől a képviselő által kötött szerződés alapján esedékes vételárat, ha ez a képviselt és a képviselő közötti elszámolási viszonyt a képviselt hátrányára változtatná meg.[103] A Heald v. Kenworthy-ítéletben viszont Parke, B. bíró már jóval szűkebben határozta meg a harmadik személy rejtett képviselttel szembeni igényérvényesítésének kizárt esetkörét: szerinte az eladó csak akkor nem követelheti a vételárat a rejtett képviselttől, ha az eladó (a harmadik személy) magatartása ösztönözte arra a képviseltet, hogy fizesse meg a vételárat a képviselőnek[104]
Az Amstrong v. Stokes-ügyben eljáró Lord Blackburn-nek tehát állást kellett foglalnia egyik vagy másik korábbi nézet mellett. Érvelését azzal kezdte, hogy kissé sajnálkozva elkésettnek tekintette a rejtett képviseleti doktrína helyességével kapcsolatban (korábbi ítéletekben) megfogalmazott kételyeket. Megállapította, hogy immár kétségtelenül úgy szól a szabály, hogy ha az eladó a vele szerződő fél nemteljesítését követően fedezi fel, hogy szerződő partnere mögött valójában egy rejtett képviselt személy áll, kihasználhatja ezt a "váratlan isteni szerencsét", és ahelyett, hogy a képviselő csődvagyonából keresne kielégítést, közvetlenül a képviselttől követelheti az ellenérték megfizetését. Erre irányuló kérelmének a bíróság csak akkor nem ad helyt, ha igazságtalan lenne a képviseltet az ellenérték megfizetésére kötelezni.[105] Blackburn bíró szerint elviselhetetlen terhet jelentene ugyanis, ha a merev főszabályt alkalmaznánk azokra a személyekre, akiknek rejtett képviseleti mivolta csak azt követően derült ki, hogy tisztességesen megfizették az összeget képviselőjüknek, akit az eladó a ténylegesen érdekelt félnek hitt.[106] Zárszavában elismerte, hogy az iménti elv tulajdonképpen a rejtett képviseleti doktrína hibás voltának a következménye; felfogható úgy, mint a helytelen szabály orvoslására tett kísérlet a kivétel megkonstruálása révén.[107]
Érdemes megegyezni, hogy az angol joggyakorlat nem ismerte el az Amstrong v. Stokes-ítélet jogtételét feltétlenül érvényesülő szabálynak. A hét évvel később született Irvine & Co. v. Watson & Sons-ítélet-ben[108] Bowen J. bíró nem egy rejtett képviselt, hanem egy meg nem nevezett képviselt) eladóval szembeni felelősségét vizsgálta. A harmadik személy (az eladó) tehát ez esetben tudta, hogy akivel szerződik, csak képviselő, de utóbbi nem nevezte meg a képviselt személyt. A Heald v. Kenworthy-ítéletre alapozva annak ellenére megállapította a képviselt felelősségét a felperes eladóval szemben, hogy a képviselt már korábban megfizette az áruk ellenértékét a képviselőnek. ■
JEGYZETEK
[1] Donoghue (or McAlister) v Stevenson [1932] All ER Rep 1.
[2] "The rule that you are to love your neighbour becomes in law: You must not injure your neighbour; and the lawyer's question: Who is my neighbour? receives a restricted reply." Lord Atkin in Donoghue (or McAlister) v Stevenson [1932] All ER Rep 1. A kérdés tulajdonképpen arra vonatkozott, hogy a termék előállítója szerződéses jogviszony hiányában felelősséggel tartozik-e a termék fogyasztójával szemben.
[3] Holmes, O. W.: The History of Agency. In: Select Essays in Anglo-American Legal History III. (1909) 404.
- 86/87 -
[4] Eörsi Gyula: A kereskedelmi képviseletek joga egységesítésének két problémája. Jogtudományi Közlöny (1971) No. 11. 492.
[5] Müller-Freienfels, Wolfram: Die "Anomalie" der verdeckten Stellvertretung (undisclosed agency) des englischen Rechts. Zeitschrift für ausländisches und internationales Privatrecht. 17. Jahrgang (1952). 578.
[6] Grönfors, Kurt: Unification of Agency as a Legislative Challenge. Uniform Law Review (1998) No. 2-3. 469.
[7] Müller-Freienfels egy angol nyelvű tanulmányában a bibliai "senki nem lehet próféta saját hazájában" szállóigével jellemzi az undisclosed agency angolszász megítélését. Lásd: Müller-Freienfels, Wolfram: The Undisclosed Principal. Modern Law Review. (1953) No. 3. 299.
[8] Fridman, G. H. L.: The Law of Agency. 2nd Edition. London 1966. 172.
[9] Holmes: i. m. 404.
[10] Pollock Frederick szerkesztői kommentárban fejtette ki a véleményét az undisclosed agency doktrínáról a lent részletesen elemzett Cooke v Eshelby (12 App. Cas. 271) ügy kapcsán. Lásd: Law Quarterly Review (1887) No. 3. 358-359.
[11] Müller-Freienfels: Die "Anomalie"... i. m. 580.
[12] Leonhard, Franz: Vertretung beim Fahrniserwerb. (Dieterich'sche Verlagsbuchhandlung, Leipzig 1899. 2.
[13] William Bowstead eredetileg kódexnek szánt, 1896-ban megjelent könyvének a címe még "A Digest of the Law of Agency" volt.
[14] Reynolds, F M B: Bowstead and Reynolds on Agency. 16th edition. London 1996. (a továbbiakban: Bowstead and Reynolds) 2. o.
[15] Bowstead and Reynolds: i. m. Article 1 (1). 1.
[16] Bowstead and Reynolds: i. m. Article 1 (2). 1.
[17] Jelen tanulmányban nem térek ki az agency egyéb fajtáinak ismertetésére. A "del credere agent", a "commercial agent"(kereskedelmi ügynök), a "general agent", a "special agent", a "factor" és a "broker" angolszász jogi fogalmakat lásd: Bowstead and Reynolds: i. m. Art. 2 (5)-(10). 30-31.
[18] Bowstead and Reynolds: i. m. Art. 2 (1)-(3). 1-033. 30.
[19] Bowstead and Reynolds: i. m. Art. 2 (4). 1-033. 30.
[20] Bowstead and Reynolds: i. m. 1-035. 31.
[21] Fridman: i. m. 174.
[22] A nyílt képviseletre (disclosed agency) vonatkozóan lásd Bowstead and Reynolds: i. m. Art. 73 (1), 361., a rejtett képviselet (undisclosed agency) hasonló főszabályát lásd: Bowstead and Reynolds: i. m. Art. 78 (1), 408.
[23] Bowstead and Reynolds: i. m. 1-019. 11.
[24] Bowstead and Reynolds: i. m. Article 78. (3) 409.
[25] Sims v. Bond (1833) 5 B & Ad 389.
[26] "Where a contract, not under seal, is made with an agent in his own name for an undisclosed principal, either the agent or the principal may sue upon it, defendant in the latter case being entitled to be placed in the same situation, at the time of the disclosure of the real principal, as if the agent had been the contracting party." Sims v Bond (1833) 5 B & Ad 392.
[27] Sims v. Bond (1833) 5 B & Ad 389.
[28] Lásd a lejjebb részletesen elemzett ítéleteket: Nash v Dix (1898) 78 LT 445. és Dyster v Randall & Sons and others [1926] All ER Rep 151.
[29] Duke of Norfolk v Worthy[1803-13] All ER Rep 381.
[30] Spurr v Cass. Cass v. Spurr (1870) L.R. 5 Q.B. 656
[31] Browning v Provincial Insurance Company of Canada (1873) L.R. 5 P.C. 263.
[32] Watteau v Fenwick [1893] 1 Q.B. 346. és skk.
[33] Bowstead and Reynolds: i. m. Article 77. 405.
[34] A jogirodalom a képviselő felhatalmazásának e formáját "rendszerinti felhatalmazásnak" (usual authority) nevezi. Lásd: Bowstead and Reynolds: i. m. 106.
[35] Lásd a hasonló szabályt a magyar jogban a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény 220. § (1)-(2) bekezdéseiben.
[36] Markesinis, B. S.-Munday, R. J. C.: An Outline of the Law of Agency. Third Edition. London, Dublin, Edinburg 1992. 35.
[37] Watteau v. Fenwick [1893] 1 Q.B. 349.
[38] Boyter v. Thomson. [1995] 3 All ER 135.
[39] Az angol-amerikai joggyakorlatban különösen gyakran bukkan fel az "undisclosed agency anomáliája" kifejezés. Müller-Freienfels: Die "Anomalie". i. m. 580.
[40] Armstrong v. Stokes (1872), 7 Q.B. 598. skk.
[41] Müller-Freienfels, Wolfram: Die "Anomalie". i. m. 581.
[42] Zweigert, Konrad-Kötz, Hein: Einführung in die Rechtsvergleichung auf dem Gebiete des Privatrechts. Tübingen, 1996. 435.
[43] Humble v. Hunter [1843-60] All ER Rep 468.
[44] Humble v. Hunter [1843-60] All ER Rep 469.
[45] Lásd: Bowstead and Reynolds 419. old.
[46] Fridman: i. m. 419.
[47] Lásd: Bowstead and Reynolds: i. m. 419.
[48] Formby Bros v. Formby [1910] WN 48, 54 Sol Jo 269, 102 LT 116.
[49] Fred Drughorn, Ltd. v. Rederiakt Transatlantic [1919] A.C. 203.
[50] Fred Drughorn, Ltd. v. Rederiakt Transatlantic [1919] A.C. 207-208.
[51] Fred Drughorn, Ltd. v. Rederiakt Transatlantic [1919] A.C. 209.
[52] Danziger v. Thompson és mások [1944] K.B. 654.
[53] Danziger v. Thompson és mások [1944] K.B. 656-657.
[54] Epps v. Rothnie [1945] K.B. 565.
[55] Bowstead and Reynolds: i.m. Article 78. 409.
[56] Lásd: az 1887. évi "The United Kingdom Mutual Steamship Assurance Association, Limited v. Nevill" ítéletet ((1887) 19 Q.B.D. 110). Lásd még: Bowstead and Reynolds: i. m. Article 78. (4) 409.
[57] Bowstead and Reynolds: i. m. Art. 78 (4). 8-069. 409. old.
[58] Nash v. Dix (1898) 78 LT 445.
[59] Nash v. Dix (1898) 78 LT 445.
[60] Nash v. Dix (1898) 78 LT 445.
[61] Said v. Butt [1920] All ER Rep 232.
[62] Közkeletű tévedés, hogy felperes színikritikus volt, aki a múltban a színházra rossz fényt vető kritikákat írt. A tévedés megjelenik Molnár Hella egyébként rendkívül alapos tanulmányában is. Lásd: Molnár Hella: Közvetett képviselet és bizomány. In: Jogi tanulmányok 2006. ELTE ÁJK. (Szerk. Nagy Marianna) Budapest 2006. 135.
[63] Said v. Butt [1920] All ER Rep 238.
[64] Bowstead and Reynolds: i. m. 8-080. 422-423.
[65] Zweigert-Kötz: i. m. 435.
[66] Dyster v. Randall & Sons and others [1926] All ER Rep 151.
[67] Dyster v. Randall & Sons and others [1926] All ER Rep 154-155.
[68] Goodhart-Hamson: Undisclosed Principals in Contract: Cambridge Law Journal 4 (1932) 320-356.
[69] Goodhart - Hamson: i. m. 330.
[70] Siu Yin Kwan and another v. Eastern Insurance Co Ltd. [1994] 1 All ER 213.
[71] Rabone v. Williams, (1785) T.R. 360.
[72] Lord Mansfield angol jogfejlődésben betöltött szerepére vonatkozó kiváló magyar nyelvű tanulmány született. Lásd: Kelemen Dániel: Lord Mansfield élete és munkássága. Jogtudományi Közlöny (2006) No. 4. 145-150.
[73] George v. Clagett (1797) 2 Esp 557, Peake Add Cas 131, 7 Term Rep 359
- 87/88 -
[74] Bár az ítélet bevezető részében kifejezetten szerepel, hogy az adott esetben a faktor del credere bizományi díj ellenében járt el, a jogirodalom az ítélet jogtételét későbbi ítéleteket alapul véve tágan értelmezte, és nem tekinti a beszámítás feltételének a del credere bizományi díj kikötését. Lásd: Derham, S. Rory: Set-Off and Agency. Cambridge Law Journal (1985) (november) 387.
[75] Baring v. Corrie (1818) 2 B & Ald 137, 106 ER 317, [1814-23] All ER Rep 283
[76] Hasonló véleményt fogalmazott meg az ügyet tárgyaló másik bíró Bayley J. is.
[77] Baring v. Corrie (1818) 2 B & Ald 144.
[78] Fish v. Kempton (1849) 7 CB 687, 18 LJCP 206, 13 Jur 750, 13 LTOS 72
[79] Másrészt a Semenza v Brinsley 1865, 18 CBNS 467, 34 LJCP 161, 11 Jur NS 409, 13 WR 634, 12 LT 265
[80] Semenza v. Brinsley 1865, 18 CBNS 467, 34 LJCP 161, 11 Jur NS 409, 13 WR 634, 12 LT 265. "One who buys goods of a person whom he knows to be selling them as an agent cannot set off in an action by the principal for their price a debt due to him from the agent, even though he did not at the time of the purchase know, and had not the means of knowing, who was the real owner."
[81] Borries and Another v. Imperial Ottoman Bank (1873) L.R. 9 C.P. 38.
[82] Borries and Another v. Imperial Ottoman Bank (1873) L.R. 9 C.P. 39. Az ítélet teljes szövege a "means of knowledge" kifejezést használja.
[83] Felperes érvelésében egyrészt egy jogirodalmi munkára hivatkozott: Simth's Mercantile Law. 8th Edition. 152. o. Másrészt a már idézett Semenza v. Brinsley ítéletet hívta segítségül, amelynek fejrészében valóban szerepel a tudomásszerzés lehetősége. A tudomásszerzés lehetősége azonban a valódi tulajdonos kilétére vonatkozott és nem arra, hogy a szerződést megkötő fél csak képviselő. Az ítélet indokolásában Willes, J. bíró nem is szabta a beszámítás érvényességének feltételéül annak bizonyítását, hogy a harmadik személy nem tudhatott arról, hogy szerződő partnere csak képviselő. Erre egyébként a Borries and Another v. Imperial Ottoman Bank (1873) ügyben eljáró egyik bíró, Coleridge C.J. is rámutatott. Borries and Another v. Imperial Ottoman Bank (1873) L.R. 9 C.P. 43.
[84] Borries and Another v. Imperial Ottoman Bank (1873) L.R. 9 C.P. 46-47.
[85] Cooke & Sons v. Eshelby [1886-90] All ER Rep 791.
[86] Cooke & Sons v. Eshelby [1886-90] All ER Rep 793.
[87] Cooke & Sons v. Eshelby [1886-90] All ER Rep 794.
[88] Cooke & Sons v. Eshelby [1886-90] All ER Rep 794.
[89] Cooke & Sons v. Eshelby [1886-90] All ER Rep 794.
[90] Az estoppel fogalmát ehelyütt szükségtelennek látom részletesen elemezni. Elegendőnek tartom, ha a hatályos magyar Polgári Törvénykönyv (az 1959. évi IV. törvény) 6. §-ában is szereplő utaló magatartás dogmatikai alapjait kidolgozó és az estoppel intézményét részletesen bemutató magyar szerző kiváló művét idézem fel. Fürst László: Utaló magatartások. Dunántúl Egyetemi Nyomdája, Pécsett 1929
[91] Fürst: i. m. 54.
[92] Cooke & Sons v. Eshelby [1886-90] All ER Rep 795.
[93] Cooke & Sons v. Eshelby [1886-90] All ER Rep 795.
[94] Cooke & Sons v. Eshelby [1886-90] All ER Rep 795.
[95] Montagu v. Forwood [1893] 2 Q.B. 350.
[96] Montagu v. Forwood [1893] 2 Q.B. 355.
[97] Greer v. Downs Supply Co., [1927] 2 K.B. 28.
[98] Greer v. Downs Supply Co., [1927] 2 K.B. 28.
[99] Bowstead and Reynolds: i. m. 406-408.
[100] Amstrong v. Stokes (1872), 7 Q.B. 598. skk.
[101] Amstrong v. Stokes (1872), 7 Q.B. 598.
[102] Thomson v. Davenport 9 B & C. 78.
[103] Thomson v. Davenport 9 B & C. 86.
[104] Heald v. Kenworthy (1855) 24 LJ Ex 76-77.
[105] Amstrong v. Stokes (1872), 7 Q.B. 603-604.
[106] Amstrong v. Stokes (1872), 7 Q.B. 610.
[107] Amstrong v. Stokes (1872), 7 Q.B. 610.
[108] Irvine & Co. v. Watson & Sons ítéletben (1879) 5 Q.B.D. 102.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus.
Visszaugrás
