A kriminálpolitika Földvári megfogalmazása szerint az állam általános politikájának az a része, amelyik a kriminalitással, a bűnözéssel kapcsolatos1. Jescheck szerint elsősorban azzal a kérdéssel foglalkozik a kriminálpo-litika, hogy a társadalom-védelmi feladatának teljesítése érdekében hogyan lehet a legcélszerűbbé alakítani a büntetőjogot2. S míg korábban többen is tagadták hazánkban is a kriminálpolitika tudományos önállóságát3, manapság már a korábban esetleg elutasító álláspontot képviselő szerzők is az önálló tudományági jelleg mellett teszik le voksukat4.
Jescheck a kriminálpolitikának három alaptételét fektette le. Ezek a bűnösségi elv, a jogállamiság elve és a humanitás elve5. Földvári ezt kiegészítette a társadalomvédelem elvével, a realizmus igényével, a büntetőjog szubszidiárius jellegével és a büntetőjogi felelősség érvényesítésének a bírósághoz kötésével6. Ezek az alaptételek meghatározzák a napi és a hosszabb távú kriminálpolitikai célkitűzéseket és azok megvalósítási módját is.
A súlyosítási tilalommal összefüggésben két kriminálpolitikai célkitűzéssel kívánunk részletesebben foglalkozni. Az egyik ezek közül a büntetés (és általában a büntetőjogi szankciók) sokak által fő céljaként megjelölt megelőzés, éspedig mind a speciál-, mind a generálpreventív célkitűzések kapcsolata a reformatio in peius tilalmával. A másik, napjainkban sokat hangoztatott cél pedig a jogalkalmazás (különös tekintettel a bíróságok) tehermentesítésére irányuló elképzelések kapcsolata a súlyosítási tilalommal.
Általános feltevés, hogy a relatív büntetőelméletek és az általuk a büntetőjogban bevezetett célgondolat a legalitás elvének áttörését teszik lehetővé. Dencker szerint azonban éppen ellenkezőleg: az általános megelőzésre irányuló elméletek amellett szólnak, hogy lehetőleg széles körben ragaszkodjunk a legalitás elvéhez, és ezáltal biztosítsuk a bűncselekmények átfogó megtorlását7. A felfogások közötti ellentét a mérlegelésen alapuló bűnüldözés gyakorlati következetességének eltérő megítélésén alapul. Vannak, akik a legalitás elvének a visszaszorításában az általános megelőzéssel összefüggésben veszélyt látnak. Vagy azt állítják róla, hogy az ügyészség egyedi megfontolásokból a bűnüldözést azokban az esetekben is elmulasztaná, amelyeket a közfelfogás szerint üldözni kellene8, avagy attól tartanak, hogy bizonyos bűncselekmények üldözésének folyamatos elmaradása által a büntetőjogi szankciók elrettentő (visszatartó) hatása elveszne9.
Zipf abból indul ki, hogy a legalitás elvének bizonyos korlátozásai általánosan megelőzően hasznosnak bizonyulnak azokban az esetekben, amelyekben a terhelt megbüntetése az általános jogtudat megerősítéséhez vagy a bűncselekményt utánzók elrettentéséhez elkerülhetetlen10. Ez a feltételezés azon alapul, hogy a büntetőjogi megelőzés hatékonysága kevésbé függ az összesen kiszabott büntetések számától, sokkal inkább attól, hogy az állam büntetőjogi szankciókkal a szükséges esetekben reagál, tehát csak ott, ahol ezek ténylegesen alkalmasnak tűnnek arra, hogy a közösségre a kívánt hatást kifejtsék. Ez a felfogás tehát kifejezetten hátrányosnak tartja a generálpreventív célok érvényesülése szempontjából a súlyosítási tilalom jogintézményét, hiszen a súlyosítási tilalomnak éppen ellentétes üzenete van: ha az elsőfokú ítéletbe a vád belenyugodott (legalábbis a terhelt terhére nem jelentett be fellebbezést), akkor a másodfokú eljárásban a további (az elsőfokú ítéletben kiszabott szankción túlmutató) büntetőjogi igény nem érvényesíthető.
A legalitás elve magában hordozza a büntetési kényszert, azonban az egyedi különlegességek figyelembevételét nem, és ezért a szigorú legalitás elve alapján egyedi esetekben nem lehet figyelembe venni olyan körülményeket, amelyek között a terhelt megbüntetése értelmetlen, továbbá bagatell esetek mindenképen történő üldözését is előírja, amit a nyilvánosság is sokszor zaklatásnak vagy nevetségesnek érezhet. Ez a jelenség aláássa a büntető igazságszolgáltatás tekintélyét, és éppen ellenkező hatást érnek el vele, mint amit céloz, hiszen általuk a büntetőtörvények betartására vonatkozó hajlandóság csökken11.
Még olyan nézetekkel is találkozunk, amelyek (éles ellentétben azokkal, akik a szigorú legalitás elve szerinti üldözést tekintik az általános megelőzés feltételének) éppen az opportunitás elméletének kiszélesítése kapcsán számos bűncselekmény általános megelőzését az "üldözési sűrűség" csökkentésében látják. Popitz szerint a gyakran elkövetett bűncselekmények teljes körű feltárása és megtorlása éppen nem az általános megelőzést szolgálná, mert ahhoz vezetne, hogy a legtöbb emberben a büntetőjogi szabályok megsértésének gyakorisága tudatosodna, és ez a jogrendben való bizalmukat, és azoknak a betartására való hajlandóságukat ásná alá12. A büntetőjog általános megelőző hatása szerinte akkor érvényesül, ha bizonyos törvénysértések gyakorisága a nyilvánosság előtt titokban marad, és az érintett cselekményeket kivételes jelenségként közvetítik a nyilvánosság felé (ezt nevezik a "nemismerés megelőző hatásának13"). Eszerint kriminálpolitikai célkitűzés, hogy a bűnüldözés intenzitása ideális esetben "az optimális szankcionálási arány"14 mértékét ne lépje túl, miáltal a csekélyebb súlyú bűncselekmények felderítésének és megtorlásának hasznossága nem fordul a visszájára15. Ugyanez lehet érvényes a súlyosítási tilalomra. A közvélemény ugyanis általában a nagyobb súlyú bűncselekményekről azok elkövetése és az elsőfokú ítélethozatal során értesül, a másodfokú ítéletről a híradások általában nem vagy csak alig szólnak. Különösen igaz ez akkor, ha a másodfokú bíróság nem módosít jelentősen a kiszabott büntetés mértékén. Ha a közvélemény arról értesül, hogy az elsőfokú bíróság ítéletét jelentősen súlyosították, akkor ennek bumeráng hatása is lehet: nem biztos, hogy ebből a hírből az átlagember azt a következtetést vonja le, hogy a másodfokú bíróság jól ítélkezett, hanem inkább azt, hogy az elsőfokú bíróság nagyot hibázott. Generálpreventív szempontból tehát sokszor hasznosabb lehet, ha a nagyobb nyilvánosságot kapó ügyekben nincs jelentős eltérés az elsőfokú és a másodfokú (jogerős) döntés között. Az pedig végképp beláthatatlan, milyen generál-preventív hatása lenne annak, ha a terhelt terhére történő változtatásra kizárólag a terhelt javára benyújtott fellebbezést követően kerülne sor (amit egyébként a súlyosítási tilalom megakadályoz).
A legalitás elvének az általános megelőzés biztosítása céljából való túlfinomításával kapcsolatos kételyeket éppen a legalitás elvének a segítségével lehetne eloszlatni. Az általános megelőző érdekeket nagyobb mértékben kell számításba venni. Azonban, amíg a bűnüldözés keretein belül a megelőzés szükségességének a módjáról és terjedelméről nincs egységes szemlélet, nem lehet azt a kérdést megválaszolni, hogy a büntetőjog optimális hasznát kibontakoztathatja-e minden ismertté vált bűncselekmény feltétlen megtorlásával, vagy éppen ellenkezőleg, arra alkalmas-e, hogy a büntetőtörvények iránti tiszteletet aláássa16. Ezzel az a feltételezés, hogy a törvényességi elv "rugalmassága" az általános megelőzés érdekeit sértené, ugyanolyan spekulatív jellegű, mint ennek az ellenkezője állítása.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
