Bódiné dr. Beliznai Kinga: Kard és mérleg (BH, 2012/9., 791-800. o.)

Ítélkezési jelképek az európai jogi kultúrtörténetben

A bírói jelképek

Cesare Ripa Iconologiájában így írja le a bírót: "Ülő öregember méltóságteljes öltözékben. Jobbjával pálcát tartson, amely köré kígyó tekeredjék. Egyik oldalára nyitott törvénykönyveket és egy sast, másikra órát és próbakövet tegyünk, az utóbbira pedig helyezzünk egy arany- és egy rézpénzt […] Öregnek, ülve és méltóságteli öltözékben festjük. Aristotelés ugyanis azt mondja […], hogy nem szabad fiatal bírákat választani, mert a fiatalságnak sem kellő tapasztalata nincs, sem pedig érzelmein nem tud úrrá lenni. A jobbjában tartott pálca a hatalmat jelenti, melyet a bíró a bűnösök fölött gyakorol. A pálca köré tekeredő kígyó a kormányzásra jutott emberektől elvárható okosságot jegyzi […] A nyitott könyvek azt bizonyítják, hogy az igaz és tökéletes bírónak a jog kiváló ismerőjének, körültekintőnek, feddhetetlennek és ébernek kell lennie. Ezért festjük mellé az órát is, mert soha semmilyen okból egy pillanatra sem szabad elfordítania szemét az egyenlőségről és az igazságról. És amiként a régiek ritka éles látású madárnak tartották a sast, úgy a bírónak is mindent látnia kell, s mélyére kell hatolnia a rejtett és homályban lévő igazságnak. Ezt ábrázoljuk a […] próbakővel, az igaz és hamis megkülönböztetésének jelképével."[1]

Bíró hivatali öltözékben

(Bambergische Halsgerichtsordnung, Mainz 1508)[2]

A bírói jelképek egy része megegyezik a hatalmi szimbólumokkal, így az ítélkezéssel kapcsolatos szimbólumok között is megtaláljuk a zászlót, a kardot, a lándzsát[3], a pálcát, a keresztet, a köpenyt, a kalapot és a kesztyűt.

Hóhérpallos, bírói buzogány és városi hadnagyi kard (Nagyszombat)[4]

A hóhérpallos a pallosjogot nyert ítélkező személy hatalmi jelvénye volt. 1613-ban Esterházy Miklós Beregszászon, amikor az ottani polgárok megtagadták a bortizedet és lázongani kezdtek, a piactéren 14 napon keresztül akasztófát, kereket, pallost, hegyes karókat és kivont karddal ellátott pellengért állíttatott fel bíráskodási és pallosjoga jeléül.[5] A magyar városokban sok helyen beiktatása napján az új bíró házához átvitték a kalodát, amely a közhatalom jelvényeként szolgált.[6] Bonnban régi ítélkezési jelvény az oroszlán.

A rózsa szimbolizálta a bíróságon való hallgatást és csendet[7], a liliom pedig a jogi békét és a kegyelmet. A bíráskodás ideje alatti békét kifejezte még a pajzs is, amelyet a bíró háta mögé akasztottak egy földbe szúrt lándzsára.[8]

A bírói pálca

A pálca a hatalom jelképeként az egyik legősibb jogi szimbólum. A bíró a bírósági tárgyalás ideje alatt, megbízatása jeleként - általában egyéves mogyorófa - pálcát tartott a kezében. Budán a bíró pálcája fehér volt, de zöld gally is helyettesíthette azt.[9] A pálcát kérgétől megfosztották, mert a néphit szerint a fa és a kéreg közé ártó szellemek tudtak beköltözni.[10] Fehérváron szablyát és nádpálcát hordhatott a bíró.[11] A székely székek bírái (főhadnagy, királybíró, területi bíró) megválasztásukkor lombos fát vagy zöld ágat kaptak, mint a székely főtisztség szokásos jelvényét.[12]

A középkori gyakorlat szerint a bíró pálcájával való kopogtatással intette csendre a jelenlévőket. A tárgyalási szünetet jelezte, ha a bíró pálcáját felakasztotta, ha pedig azt letette vagy eltörte, az a tárgyalás befejezését jelentette. 1935-ben a House of Lords tárgyalta Lord de Clifford ügyét, akit gondatlan emberöléssel vádoltak, miután egy közlekedési balesetben a vele ütköző autó vezetője életét vesztette. Az elnöklő Lord Chancellor a felmentő ítélet felolvasása után hivatali pálcáját eltörte, jelezve ezzel a tárgyalás befejezését. A tárgyalóteremben ülők azonban e jelképes cselekményt nem értették, így háromszor meghajolt, és távozott.[13]

A száli frankok V. századi törvénykönyvéből, a Lex Salica-ból ismert pálcatörés[14] szimbolikus szokása a későbbi századokban is megmaradt. Halálbüntetés kiszabásánál és kiközösítés esetében az ítélet felolvasása után a bíró pálcáját az elítélt feje felett eltörte, és a kis darabokat a lába elé dobta a következő szavakkal: "Most már az Isten segítsen neked, én már tovább nem tudok."[15] Ennek első említésével az 1499-ben kiadott Tiroler Halsgerichtsordnungban találkozunk. 1532-ben a Constitutio Criminalis Carolina 9. §-a úgy rendelkezett, hogy a bíró az ítélethozatal jeleként törje el pálcáját: "Item wann der beklagt entlich zu peinlicher straff geurtheylt wird, soll der Richter an den orten da es gewonheyt, seinen stabe zerbrechen […]". A pálcatörésre általában nem ugyanazt a pálcát használták, mint amelyiket a bíró a tárgyalás alatt a kezében tartott vagy az asztalra helyezett, hanem egy vékony és rövid, rendszerint feketére vagy vörösre festett pálcát. Ha az ítélethirdetésre közvetlenül a kivégzés előtt került sor, akkor az eltört pálcát a nép közé dobták. A pálcadaraboknak babonás erőt tulajdonítottak, amelyeket aztán a hóhérsegédeknek kellett összeszedniük.[16] A pálcatörésre kivételes esetben nem nyilvánosan, hanem az elítélt cellájában került sor. E rituálé továbbélését jelzi, hogy Mannheimben még 1900-ban is törtek pálcát egy elítélt feje felett.

Halálbüntetés kiszabása

(Volkacher Salbuch)[17]

1820-ban a Bács-Bodrog megyei Zomborban egy városi tisztviselő "borzalmas gyilkosság" áldozatává vált. Kórits Antal városi díjnok felesége, Varga Jozefa szerelmi viszonyt folytatott Tomaskovits Jánossal, és elhatározták, hogy a férjet elteszik láb alól. 1819. december 5-én a Tomaskovits János az asszony segítségével végre is hajtotta a bűncselekményt, és az áldozat holttestét a közeli sáncárokba dobták.

A város bírói tanácsa 1820. május 9-én hozott ítéletet a bűnösök felett, mindkettőjükre pallos általi halált szabott ki, azzal, hogy a kivégzés előtt jobb kezüket vágják le, és a kivégzést követően Tomaskovits János testét törjék kerékbe. A m. kir. udvari kancellária e súlyos ítéletet, kegyelem útján, a kézlevágás és kerékbetörés elengedésével egyszerű fejvételre változtatta. Az ítéletet december 31-én délelőtt hirdették ki a "sápadt bűnösök előtt, mindkét nembeli sokaság nagy tolongásában". Az ítélet felolvasása után az első pótbíró a megtagadott kegyelem jeleként először Varga Jozefa, majd Tomaskovits János előtt egy-egy feketére festett pálcát kettétört és lábaik elé dobta.

A halálbüntetés végrehajtására 1821. január 2-án került sor. A kivégzésről szóló jelentés szerint az elítélteket városi polgárok követték a vesztőhelyre, a kocsik mellett pedig tizenkét császári katona lovagolt kivont karddal. A menetet a bíró és a városi alügyész vezették lóháton "a bosszúálló és diadalmaskodó fiscus képében". A városháza keleti kapujánál a vérontás és pallosjog jeleként vörös zászló lengett.

Az ítélet újbóli felolvasása után először Varga Jozefát kötötték a gyepmesterek "a szilárd karóhoz erősített vörös székhez", és a hóhér egyetlen csapással levágta a férjgyilkos asszony fejét, majd Tomaskovits János következett. A hóhér "a jól végzett munka után a véres kardot villogtatva, ügyességének jelét mutatta be". A holttesteket - "mindkettőnek fejét a lábaik közé rakván" - külön koporsóba tették, és közvetlenül "a karó mellett, ettől délre" eltemették.[18]

Ítélet és pálca

(Oberösterreichisches Landesmuseum, Linz)[19]

A vásári jövedelmek kezeléséért és a vásári rend fenntartásáért felelős vásárbíró jelvénye viszont elsődlegesen nem a pálca volt, hanem például Pozsonyban a persely, Kolozsváron pedig a botocska volt, amelyet mindig a kezében kellett tartania, hogy a városiak és az idegenek felismerjék.[20]

A kard

A számos egyéb jelentése mellett az isteni igazságot és a törvényt szimbolizáló kard megjelenik a Justitia-ábrázolásokon, ahol az Igazság nő alakja jobb kezében tart kardot, amellyel elválasztja a jót a rossztól.[21]

A büntetőeljárásban a kard az élet és halál feletti bírói hatalomra utalt. Büntető tárgyalás alkalmával a bíró előtti padon helyeztek el minden, a büntetés végrehajtásánál használatos eszközt: a kardot, a kötelet, a bárdot, illetve a hóhér vaskesztyűjét. Ha a bíróság valakit párbajra ítélt, akkor a viadal előtt földbe szúrt kardjára kellett esküt tennie. A kard felemelése az ítéletben kiszabott halálbüntetést, a kard átadása és a hóhér általi elfogadása pedig, az ítélet végrehajtását, a kivégzést jelképezte.

Bíró kezében karddal (Sachsenspiegel)[22]

Sopron 1545-ben kiadott statútuma szerint a bírót ünnepnapokon kardhordozója követte, így nem csak a városi polgárok, hanem az idegenek is könnyen felismerhették őt eme hivatali jelvényéről[23], Pozsonyban pedig szablyát viselt a városi bíró.[24]

A bárd és a vesszőnyaláb

Rómában a vörös bőrszíjakkal átkötött, rendszerint szil- vagy nyírfából készült, kb. 1,5 m hosszú vesszőnyaláb (fasces), a benne alkalomszerűen elhelyezett kétélű bárddal (securis), a legfőbb magistratusok hivatali és büntető hatalmának jelképe volt. A bárdot azonban csak a város megszentelt határán kívül tűzethette be a vesszőnyalábba az erre jogosult magistratus, aki a korai köztársaság időszakában bárddal végrehajtott halálbüntetést is kiszabhatott, különösen a hadra kelt seregben történt súlyos függelemsértés miatt. A halálbüntetést a vesszőnyalábot hordozó szabad, ám tisztségüket fizetésért ellátó hivatalszolgák, a lictorok hajtották végre, akik bal vállukon hordozták a vesszőnyalábot.[25]

Az Igazság nő alakja és a mérleg

Az igazságosság képi megjelenítésével először az egyiptomi hieroglifákon találkozunk. Maat egyiptomi istennő az igazság, a jog, a törvények és a tökéletes egyensúly megtestesítője[26], akinek jellegzetes attribútuma a strucctollazat[27], amely fejdíszében vagy szárnyak formájában jelenik meg az ábrázolásokon.

A középkori allegorikus ábrázolásokon az igazságosságot jelképező fehér ruhába öltözött nő oldalán szintén felbukkan a strucc, amely arra utal, hogy bármilyen bonyolultak legyenek is az igazságszolgáltatás elé kerülő ügyek, ezek megoldására elegendő időt és fáradságot kell fordítani.[28]

Maat istennő a kétkarú mérleggel

(Kúria, Budapest)[29]

Themist, az igazság és az emberi jogrend görög istennőjét mérleggel ábrázolták. A mérleg arra utal, hogy minden cselekedetnek az isteni igazságosság szab mértéket, így az igazságosság és a helyes viszony szimbóluma, a jó és a gonosz cselekedetek megmérője. Sok kultúrában az ítélethirdetés, a földi igazságosság megtestesítője.[30]

Képzőművészeti alkotásokon Európa-szerte a XIII. századtól kezdődően jelenik meg Justitia, méghozzá leggyakrabban karddal és mérleggel a kezében. Az igazságszolgáltatás istennője e két jellegzetes jelvénnyel először feltehetőleg II. Clemens pápa szarkofágján tűnik fel, amelyet ismeretlen művész az elhunyt pápa halálának 200. évfordulójára készített 1247-ben. A szarkofág a németországi Bamberg dómjában látható. A karddal és mérleggel ékesített Justitia ezt követően számos műalkotáson felbukkan, így például a firenzei S. Giovanni keresztelő kápolna déli kapujának bronz reliefjén, Raffaello freskóján a Vatikánban (Stanza della Segnatura) vagy Albrecht Dürer jó­néhány rézmetszetén.[31]

Justitia-ábrázolás (Franciaország, XV. század)

A Justitia attribútumaként is megjelenő kétkarú mérleg az elfogulatlanságot jelképezi. A mérleg mint az igazságtevés szimbóluma egyiptomi eredetű. Az egyiptomi túlvilághitben a halottak sorsát a mérlegelés döntötte el (Halottak Könyve 125. fejezet).[32] A "Két Igazság" alvilági csarnokában állt a mérleg, egyik serpenyőjébe a halott szíve, a másikba az igazságot jelképező toll került, és Ozirisz, a holtak bírája akkor hozott kedvező ítéletet, ha az elhunytnak könnyű volt a szíve, és a két serpenyő egyensúlyban maradt.[33]

A "Két Igazság" alvilági csarnoka[34]

A Justitia kezében lévő mérleg két serpenyője rendszerint egyenlő magasságban függ, amely egyrészt arra utalhat, hogy az ítélkezés révén az egymással szembenálló érdekek kiegyenlítésre kerülnek, másrészt pedig arra, hogy a megsértett jogrend helyreállítása is megtörténik. A mérleg kifejezi még a törvény előtti egyenlőséget.[35]

Justitia szobra az Igazságügyi Palotában (1896)[36]

A Kúria díszítő domborművein Pallasz Athénét (a római Minervát) a görög-római mitológia férfias vonásokkal bíró, szűz bölcsesség-istennőjét is láthatjuk, akiről úgy tartották, hogy három feje van: az egyikkel tanácsot ad, a másikkal maga ítél, a harmadikkal, pedig erényesen cselekszik.[37] Mellette egyik attribútumát, a kocsiját húzó (füles)baglyot, valamint a pajzsát díszítő gorgófőt, az elrettentő és félelmet keltő Medusza-fejet is ábrázolták.

A gorgók a görög mitológiában Phorküsz tengeristen és felesége, Kétó három szörnylánya, akiknek az elbeszélés szerint aranyszárnyuk és kígyóhajuk volt. Olyan szörnyű látványt nyújtottak, hogy ha valaki rájuk pillantott, rögtön kővé dermedt.[38] Perszeusznak csak úgy sikerült a halandó Meduszát lefejeznie, hogy pajzsát tükörnek használta, és így nem kellett közvetlenül ránéznie. A gorgófej levágása és Perszeusz győzelme a Medusza felett az alvilági erőkkel folytatott harc példája lett. Az újabb Perszeusz-ábrázolások a legyőzhetetlen államot jelképezték. Ennek egyik megtestesülése Benvenuto Cellini Perszeusz-szobra Firenzében, amely a barokk korban számos művészt megihletett.[39]

Gorgófő

(Kúria, Budapest)[40]

A városi bírák megválasztása

A magyar városokban a bíróválasztásra minden évben legtöbbször Szent György napján[41] került sor, de Selmecen Gyertyaszentelő Boldogasszony napja volt a választási nap[42]. A Szent György napján esedékes bíróválasztás szokása a XIII. századig vezethető vissza, ahogy erre a soproni vendégek IV. Lászlótól 1277-ben nyert levele és a pozsonyi hospesek számára III. András által adott 1291. évi levél is utal, az előbbi ekként: "[…] akarjuk, hogy e polgárok minden bárónk és kiváltképp a mindenkor állított soproni ispánok hatalma és joghatóságától szabadok és mentesek legyenek, úgy hogy minden, mind nagyobb, úgy kisebb ügyet, a vérontás vagy emberölés miatt közöttük támadtakat is a mindenkor állított falunagyuk ítéljen és döntsön el, akit e polgárok közösen Szent György ünnepén válasszanak fehérvári polgáraink és az országunkban élő más vendégeink szokása szerint". Az utóbbi pedig így rendelkezik: "Hogy falunagyot vagy bírót a közösségből Szent György vértanú ünnepétől egy év leforgásának tartamára válasszanak, aki minden ügyüket, az idegenek és köztük, vagy a város határain belül támadtakat is más vendégek szokása szerint tíz esküdt polgártársukkal ítélhesse".[43] Szombathely 1659-ben kiadott statútuma a korábbi szokásoktól eltérően Szent Márk napjára helyezte át a bíróválasztás napját "az város állapotjára nézve, minthogy minden Szt. György napján derekas vásár leszen itt Szombathelyen".[44] A bírókat városaink általában egy évre választották, de találunk kivételt is: Sopron 1593. évi statútuma például úgy rendelkezett, hogy e rangos tisztségviselőt két évre kell megválasztani.

Újlak városában hosszadalmas ceremónia keretében zajlott ez a jeles esemény: "[…] mindenekelőtt válasszanak meg száz alkalmas személyt, és ez a száz személy (névre szóló cédulával meghíva) Szent György vértanú napján jöjjön össze a tanácsházába, és […] válasszanak ki körükből két személyt, akik közül az egyik kapja meg a táblát és a krétát, amely táblára írjanak fel három vagy négy nevet, vagy akár többet is, és így az egyik személyről a másikra haladva minden személytől kérdezzék meg, hogy kit kíván bírónak, és amely táblán szereplő nevet az esküdtek megneveznek, a táblát tartó a táblára felírt név mellé a krétával azonnal húzzon egy vonást, és akire a legtöbb krétavonás esik, azt válasszák meg bírónak […] és a megválasztott bírót ünnepélyesen és tisztelettel vezessék a néppel együtt és annak kíséretében az otthonához. Továbbá […] bírónak jogában áll […] két esküdtet kiválasztani. A többi esküdtpolgárt pedig, tizenkettőt összesen, a fenti száz alkalmas személy tartozik megválasztani."[45] A városi jogkönyv a bírák és a városi esküdtek erkölcseiről, életmódjáról és tisztességéről is rendelkezett: "A város bírájának és esküdtjeinek olyan embereket válasszanak, akik istenfélők és jó hírűek, akiknek erkölcsei és szokásai rendezettek, az Istent szem előtt tartják, isteni félelemmel bíráskodnak, nagy tisztességgel és becsülettel tárgyalják meg az ügyeket, nem pedig gúnyolódva, hogy kinek-kinek […] tiszta és méltányos igazságot szolgáltassanak. Ne legyenek olyanok, akik elvesztették becsületüket az ártatlanok vagy atyafiaik ügyét elárulják aljas pusmogásuk hízelgésével. Ne legyenek egyik nemnek sem rágalmazói és kigúnyolói, ne legyenek esküszegők. Ne legyenek az egyház ellen zavargók. Ne legyenek a lelki és világi javak megrövidítői, ne legyenek gonoszak, akik szavukkal és tetteikkel szüntelenül igazságtalanságot és becstelenséget terjesztenek."[46]

A városi polgárság jelentős részének részvételével zajlott minden évben a főbíró megválasztása Besztercebányán. Ugyan a városi polgárok csak egy csekély hányada rendelkezett szavazati joggal, szívesen jelen voltak azok is az egész napos ceremónián, akik voksolási joggal nem bírtak. Az ünnepélyes istentiszteletet követte a választás előírásos lefolytatása, előtte és utána az eredmények és a jelöltek esélyeinek latolgatása, majd az újonnan választott bíró és szenátorok hivatali esküje. A bíróválasztási szertartás utolsó mozzanata az új bíró által rendezett mulatság, azaz a városi elöljáróknak adott vacsora a bíró házában. 1578-ban a vacsoravendégek "felfrissítésére" 25 vödör vörös bort szolgáltak fel. E vacsora olyan jelentős hagyománynak számított, hogy amikor 1574-ben az újonnan megválasztott bíró, Tham Pál nem rendezte meg a szokásos lakomát, a városi közösség panaszt tett a tanácsnál, amelyben többek között a bírói áldomás elmaradását sérelmezték.[47]

A bíróválasztást száz választott polgárra bízta Kolozsvár is, ahol a ceremóniát követően az új bírót választói hazáig kísérték, és hozzá betérvén, ünnepélyes vacsorán vettek részt. A város 1595-ben kiadott statútuma szakított e hagyománnyal, és eltörölte a bíróválasztási vacsorát, mondván "eo kgmek Varosul latuan effele regi Ceremonianak obserualasat artalmasnak es nem meltonak lenni". Az új bírót továbbra is elkísérték otthonáig, de onnan "minden Jambor hazahoz mennien."[48]

Lőcse városában a bíró minden év elején bezárta a piacokat, és elkészítette hivatali idejének számadását, amelyet a városi tanács tagjai vizsgáltak át. Az új bíró - vagy a régi ismételt - megválasztására a számadás elfogadása után kerülhetett sor. A választás előtt a bírót a templomban feloldozták korábbi esküje alól: "Erre mindnyájuk nevében a tanács legidősebbje válaszol, leveszi róla esküjét, és köszönetet mond neki, kéri, hogy az elkövetkező választáshoz Isten adja kegyelmét. Utána az urak között kiosztják a facédulákat, megerősítik a magtárak őreit és a csapost, és lakomához ülnek, ahol a bíró úr az első poharat újra a legidősebbre üríti, röviden megismételve előbbi köszönetét, Isten áldását és a többi úr támogatását."[49]

A bíróválasztási ceremónia öt napig tartott, általában pénteken kezdődött és kedden, a bíró eskütételével zárult. Magára a bíró megválasztására általában hétfői napon a templomban került sor. Ha a korábbi bírót választották újra, akkor a legidősebb tanácsúr annak házához ment, a templomba kísérte, és ott tájékoztatták a választás eredményéről. Ha új bírót választottak, akkor a legidősebb tanácsúr kihirdette a bíró nevét, aki az oltárhoz lépve, megkapta a város kulcsait. Az oltár előtt az új bírót néhány tanácstag háromszor felemelte, ezzel jelezve, hogy a bíró alkalmas a tisztségre.[50]

Gyula városa valószínűleg a XV. században kapta meg a bíróválasztás jogát. A városi bírót a tizenkét esküdt választotta meg egy évre, akit, ha alkalmatlannak bizonyult, elmozdíthattak, és helyette új bírát választhattak. Forrásaink arról tanúskodnak, hogy a földesúr erőteljesen igyekezett érvényesíteni akaratát a bíróválasztásban. 1529-ben például az esküdtek tudtára adta, hogy az akkori bírót, Oláh Jánost nem kívánja tovább az ítélkező székben látni. A bírói tisztség ellátása azonban nem mindig tartozott a kedvelt hivatalok közé. 1529-ben az egyik jelölt, Asztalnok Péter öregségére és betegségére hivatkozva nem vállalta a feladatot, amelyet így Szűcs Pálra bíztak.[51]

Pesten a XVII. század utolsó évtizedében gyakran kísérte botrány a bíró megválasztását. Forrásaink pontosan tudósítanak az 1698-ban lezajlott választásról. A kamarai adminisztráció három olyan jelöltet állított, akik egyáltalán nem voltak járatosak az igazságszolgáltatásban: az első jelölt egy pacalárus volt, a másik kettő pedig kurtakocsmáros. A jelölés hallatára "a pesti magyarság és a műveltebb németség a rácokkal egyetemben" gyűlést tartott a megyeházán, és tiltakozó beadványokat fogalmaztak a magyar kancellária, illetve az udvari kamara felé. A tanácskozás ideje alatt "a pesti burgerek husángokkal és furkósbotokkal felfegyverkezve a megyeházát körülfogták és éktelen lármát csaptak". A hangadók között voltak borbélyok, csaplárok, szatócsok, sörfőzők, sőt a városi gyám is. A feldühödött társaság mindenféle szidalmakkal illette a gyűlésen résztvevőket, és a tanácskozást követően "parázs verekedés" támadt. Bár a jelöltek személyét erősen kifogásolták, mégis sor került a szavazásra, amelyet bizonyos Pollermann nyert meg. A "magyar szavazók és a műveltebb németek" viszont nem nyugodtak bele az eredménybe, és a megyeházára vonulva egyhangúlag bíróvá választották a német Kolbachert. Pestnek így egyszerre két választott bírája lett, ám a "felsőbb megerősítést" egyikük sem kapta meg, amely új választás elrendeléséhez vezetett. Az udvari kamara úgy rendelkezett, hogy az új bíró megválasztásáig a régi bíró és annak tanácsa intézze az ügyeket. A budai kamarai adminisztráció azonban ezt figyelmen kívül hagyva, nem sokat tétovázott, és a bírói tisztséget a gyilkosság miatt bebörtönzött Herold patikusra bízta. A zűrzavar tehát tovább fokozódott, mígnem 1698 áprilisában az első választáson legkevesebb szavazatot elnyerő Lehner Mihályt ültették a bírói székbe. Az ügy azonban ezzel még nem zárult le, és csak 1699 júliusában sikerült, immár új szabályok szerint, városi bírót választania Pestnek.[52]

Az új bíró megválasztását követően átadásra került a pecsét, a kulcsok és az iratos láda, a bírói szék, nagyobb helyen a város kapujának a kulcsai is.

Az újonnan megválasztott bírónak esküt kellett tennie. Az eskütételről rendelkezett az 1435. (II.) 1. tc., amelyet 1486-ban és 1492-ben megerősítettek. Az eskü szövege a Zsigmond-féle törvény szerint így hangzott: "Én N. esküszöm az Istenre és az Isten szent anyjára, szüz Máriára, minden szentekre és Isten kiválasztottjaira, hogy minden előttem perlekedőnek, együtt és egyenkint, a személynek, tudniillik gazdagnak és szegénynek, megválogatása nélkül és minden kérést, jutalmat, kedvezést, szeretetet meg gyülölséget hátratéve és távoltartva, tehetségemhez képest igaz és való törvényt és igazságot fogok tenni, a mint tudniillik azt az Isten és az ő igazsága szerint megtenni kötelességemnek ismerendem. Isten engem ugy segéljen és a boldogságos szüz Mária és a mi Urunk Jézus Krisztusnak ez éltető keresztjele."

Hasonló szövegezésű esküt tett a pesti bíró is a XVIII. században. Megesküdött arra, hogy hivatalát istenfélelemben és királyhűségben, az igazságosság és a város közjava érdekében látja el, a feleket meghallgatja, nekik pártatlanul igazságot szolgáltat, és - főként halál- és testi büntetés kiszabásáról - a városi tanács határozata nélkül nem dönt.[53]

Kassán a XVI-XVII. században így szólt a vásárbíró esküje: "Isten tégedet úgy segéljen és az te keresztény hited: hogy bíró uramnak és az egész városnak, Kassának mindenben igaz leszesz és főképpen ez mostani vásárbíró tisztedben igazán és híven eljársz, az piaczon való régi szokást és rendtartást minden szömély válogatás nélkül igazán megtartod, az város jövedelmét igazán beszolgáltatod, az tanács szobájából semmi leveleket ki nem viszed, az mit itt ben hallasz vagy bíró uramtól, vagy az fizető uraktúl, azt ki nem hirdeted és senkinek meg nem jelented, minden dolgaidban, az régi szokás és igaz hitöd szerint eljársz. Isten téged stb."[54]

A bírósági tárgyalások helye és ideje

A kora középkorban a bírósági tárgyalások általában valamely vallási ünnep alkalmával, főként a tavaszi vagy őszi áldozati ünnepségek idején zajlottak. A bíróság összehívásának időpontját sokszor a Hold állásához igazították: fogyó hold idején nemigen került sor bírósági tárgyalásra, mert a fogyó hold nyugtalanságot jelzett, inkább újholdkor, de sokkal inkább teliholdkor ültek össze bíráskodni.[55]

A bíróság üléseit a szabad ég alatt tartotta, a tárgyalás színhelyéül általában szent helyeket, erdőket vagy valamely szent fát (tölgy, bükk) választottak. A germánok és a skandináv népek a tölgyet formája és hosszú élete miatt kedvelték, és különleges helyet foglalt el a fák között azért is, mert a mennydörgés istenének, Thornak (Donarnak) szentelt faként tisztelték. A nagyság, az erő és fájának keménysége révén a halhatatlanság szimbólumának tekintették. Az ókori néphit drüaszok (fákban lakozó nimfák) által lakott eleven lényeknek képzelte a tölgyfákat, leveleiknek pedig oroszlánt lenyűgöző erőt tulajdonított.[56] A magyar jogtörténetben is találunk utalást a tölgy bíráskodásban játszott szerepére: III. Béla egy végrendelkezést "egy vasárnapon Sene ispán házában egy tölgyfa alatt" ülve hagyott jóvá.[57] IX. (Szent) Lajost is általában a híres vincennes-i tölgy alatt ülve ábrázolták, amint bíráskodik.[58]

IX. Lajos igazságot szolgáltat[59]

Az észak-európai népek sokszor kőrisfák tövében tartották az ítélkező fórumot, ugyanis úgy gondolták, hogy az istenek e fa alatt találkoznak, hogy igazságot szolgáltassanak a halandóknak.

A germán, a balti és a szláv népek szent fája volt a hársfa is, amelyről azt tartották, hogy igazmondásra késztet, és lombjai alatt folytak a gyűlések és a bíráskodás is. A résztvevők a hársfa körül elhelyezett fából vagy kőből készült padokon vagy székeken foglaltak helyet.[60] A hársfák közül az egyik legnevezetesebb a Nürnbergtől néhány kilométerre található Kasberg "Kunigunda hársfája". A legenda szerint a fát Szent Kunigunda, II. Henrik császár (1002-1024) felesége ültette. Ítélkezési színhelyként először a Weißenohe Kolostor Krónikája említi 1360-ban.[61]

Ítélkezés a schüpfheimi hársfa alatt (1478)[62]

A bíráskodás helyszíne lehetett még valamely szent hegy vagy magaslat, illetve áldozati kövek vagy varázslatos határkövek közelében, ahol több út keresztezte egymást. Gyakran tartották bírósági székhelynek a szent vizeket vagy egy folyóban - a hídhoz közel - fekvő szigetet. A víz eredete figyelhető meg a német nyelvben az ülnökök (Schöffen) elnevezésében.[63] Az ülnökök korábbi elnevezése Schöpfe volt, amely szó szerinti fordításban vízmerítő helyet jelent.

Kölnben a város központjában álló dóm déli kapujánál fekvő "kék kő" (der blaue Stein zu Köln) szolgált a bíráskodás és sokszor az ítélet-végrehajtás helyszínéül. A kék követ, mint a kölni érsek ítélkezési jelvényét a XIII. században említik először a források.[64] E kőnél hozta meg ítéleteit az érseki szék, majd az elítéltet, mielőtt a halálbüntetés végrehajtásának helyszínére, a főtérre vezették volna, háromszor odacsapták a kőhöz.[65] A "kék követ" mint a kölni igazságszolgáltatás jelképét a XVI. század elejére már valamennyi német tartományban ismerték. 1513-ban ugyanis polgármestereket és több városi hivatalnokot is halálra ítéltek, akiket szintén "odacsaptak" a jeles kőhöz, és ennek az egész országban híre ment. Eredeti helyéről 1829-ben, a régi bírósági épület lebontásával együtt távolították el.

Köln 1370-1380. évi számadáskönyveiből kiderül, hogy a "kék kő"-elnevezés a Rajna melletti Unkelból származó bazalttömb természetes kék színére utal ("lapides blauii, auch unkelin gennant"). Worms városának ítélkező kövét "fekete kőnek" hívták, valószínűleg azért, mert az ottani környéken bányászott bazalt feketés árnyalatú volt. A kő egyéb elnevezései annak rendeltetését is mutatják: lapis sanguinis, Malefikantstein vagy Dillstein.[66]

A bíráskodásra kijelölt helyet általában körülkerítették, amely sokszor egyszerűen csak úgy történt, hogy a földbe mogyorófavesszőket szúrtak, amelyek közé vékony zsineget vagy selyemszalagot húztak. A szalag színe piros volt, hiszen ez a korabeli jogi szín. A piros színt és a mogyorófát bajelhárítónak tekintették, amelyek így alkalmasak voltak a gonosz és ártó szellemek távoltartására a bírósági tárgyalásról.[67] Csak jóval később került sor arra, hogy a mogyorófavessző és a selyemszalag helyett korlátokkal felszerelt bejáratot építettek. Határvonalul még sokáig azok a padok szolgáltak, amelyeken az ülnökök foglaltak helyet.

Bírósági jelenet

(Berner Chronik)[68]

A késő középkorban a bíráskodás helyszíne sok esetben függött attól is, hogy a bíróság éppen milyen ügyet tárgyalt. Előfordult, hogy ha a várható ítélet súlyos testi büntetés volt, akkor a tárgyalás lefolytatására a városon kívül, egy messziről is jól látható helyen - dombon vagy utak kereszteződésénél - került sor. Ez elsősorban az elrettentést szolgálta. Kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőit pedig a város piacterén ítélték el.[69]

A szabad ég alatt tartott tanácskozások megtartását sokszor megakadályozta a zord időjárás. Nagy Károly 889-ben engedélyezte, hogy a bíróság rossz idő esetén templomok előcsarnokában, illetve más fedett helyen ülésezzen.[70] A XV-XVI. században az igazságszolgáltatás helyéül megjelentek az árkádok alatti "üléstermek", illetve a zárt helyen, de a nyilvánosságnak teret engedő nyitott ablakok mellett zajló tanácskozások.[71] A XV. században a városi bírónak már megengedték, hogy rossz idő esetén valamely épület (általában a városháza) árkádjai alá húzódjon az ülnökökkel és a felekkel együtt. 1465-ben Rankweil (Ausztria) városa engedélyt kapott arra, hogy a bíráskodásra használt területen oszlopokkal körülvett és az időjárás viszontagságaitól védő tetővel ellátott félig-meddig zárt épületet emeljen.[72] A XVI. századtól kezdődően a magyarországi megyék engedélyt kaptak arra (1514:57. tc.), hogy megyeházát építsenek, amely sokszor a bírósági tárgyalások helyéül is szolgált. A törvényszéki ülésekre így hivatali helyiségben került sor. Ez alól az 1561-ben kiadott Zemplén megyei statútumok tesznek kivételt, amelyek megengedik, hogy a gonosztevőkkel szemben az alispán saját házában járjon el.[73]

Bírósági tárgyalás árkádok alatt[74]

A bírósági tárgyalásra való összehívás jele az égő tűz volt, majd a kereszténység elterjedésével a harangszó hívta egybe az ítélkező fórumot. A tárgyalás megnyitásakor szokás volt egy égő pálcát, kalapot vagy zászlót, ritkábban pedig egy kardot körbehordozni keletről nyugat felé haladva, a Nap járását követve.[75] Az égő tűz, a fáklya ebben az összefüggésben az igazság, a megtisztulás kifejezője. A felfelé és lefelé tartott fáklya élet és halál, illetve világosság és sötétség ellentétpárjait jelképezi.[76] Allegorikus ábrázolásokon bal kezében "lángot" tart az igazságosság fehérbe öltözött nő alakja.[77] A - tisztító - láng elpusztíthatja a gonoszokat, épp ezért régen égő fáklyákkal járták körül a bűnbánókat. A láng tisztítóerejére utal a XVII-XVIII. században Budán és Pesten is alkalmazott "világítás", amely a nemi élet rendjét megsértők egyházi jellegű, megszégyenítő büntetése volt.[78]

Ülésrend a bírósági tárgyaláson

A bírósági üléseken a középkori Európában az ott megjelentek kör alakban helyezkedtek el. Csak azok csatlakozhattak, akiknek erre a bíró külön engedélyt adott. A germánok általában felfegyverkezve érkeztek, amely különböző szimbolikus szokások alapjául szolgált. Így a tárgyalás idejére kardjukat a földbe szúrták, és csak nevük említésénél húzták ki azt a földből, a fegyverek összeütögetése az ítélet jóváhagyását jelezte, a fegyverek felemelésével pedig az ítélettel szembeni ellenkezésüket hozták a bíró tudomására.[79]

Az egész eljárást végigkísérte a Nap szimbolikája. A napfelkeltének és a naplementének a pontos idő meghatározásán túl komoly szerep jutott az ítélkezési szokásoknál is. A különböző jogügyletek lebonyolítását a Nap állásához igazították. A bírósági tárgyalások csak addig tarthattak, amíg a Nap az égen volt. Biztosítani kellett, hogy a bíró és az ülnökök még naplemente előtt hazatérhessenek. Naplemente előtt be kellett fejezni a bajvívást, és végre kellett hajtani a halálos ítéletet. A peres fél idézése csak akkor volt érvényes, ha arra még a nap folyamán sor került.[80] Marosvásárhely 1604. évi statútuma szerint "minden rendet nappal Citalliak, Alioquin mikor elniugzik az nap ha azután Citalliak az Citationak nincz ereie, ..."[81]

A Nap állása különleges jelentőséggel bírt a bírósági tárgyaláson résztvevők ülésrendjének kialakításában. Irányadónak a reggeli Nap állását tekintették. A bíró úgy helyezkedett el, hogy a Nap előtte, tehát tőle keletre volt. A panaszos fél a bírótól balra kapott helyet, déli irányba fordult, így ő volt az, aki a Napot a leghosszabb ideig látta maga előtt. A bepanaszolt vagy bűnös személy a jogsértőt megillető helyet kapta, északi irányba fordult. Ugyanígy a hóhér az elítéltet arccal északi irányba állította a kivégzés előtt.[82]

A bíró az ítélkezés során egy külön széket[83] kapott, amelyet általában magasabban helyeztek el a többi résztvevő padjainál. Előfordult, hogy a bíró egy aranygombokkal díszített párnán foglalt helyet.[84] Buda város jogkönyve - a német mintát követve - a bíró testtartását is szabályozta: "egyik lábát a másikra vetvén" kellett ülnie,[85] amely a felelősségteljes bírói hivatáshoz elengedhetetlen nyugalmat és elmélyültséget testesítette meg. Egy német kisváros bírósági rendtartása a bíróval szembeni elvárásokat a következőképpen fogalmazta meg a XII. században: "[…] úgy kell ülnie a bírói székben, mint egy komor tekintetű oroszlán, jobb lábát átvetvén a bal felett."[86] A bírói asztal a XVI. századtól kezdődően egy emelvényen állt, korláttal elkerítve, hogy a peres felek ne tudjanak a tárgyaló teremben túlságosan előrenyomulni.[87]

Ruhaviselet rendjét megsértő nők a bíróság előtt

(Berner Chronik)[88]

A tárgyalás alatt a bíróhoz hasonlóan az esküdtek is ültek. A bíró állva hirdette ki az ítéletet (egyes helyeken csak a halálbüntetést és a kiközösítést), illetve felállt, jelezve a tárgyalás befejezését.[89] Az állva kihirdetett ítélet utalhatott arra is, hogy a bíró az uralkodó nevében hozta meg döntését. Ebből alakult ki az a szokás, hogy az ítélet kihirdetését követően a bíró székét és az esküdtek padjait felfordították, ezzel jelezve a tárgyalás lezárását. ■

JEGYZETEK

[1] RIPA, Cesare: Iconologia, Budapest, 1997. Balassi Kiadó, 235-236. o.

[2] HEINEMANN, Franz: Der Richter und die Rechtspflege in der deutschen Vergangenheit, in: Monographien zur deutschen Kulturgeschichte IV. (szerk. STEINHAUSEN, Georg), Leipzig, 1900. Eugen Diederichs Verlag, 12. o.

[3] A lándzsa a végrehajtás (birtokelkobzás) kapcsán tűnik fel I. Károly 1320 táján kiadott dekrétumában, amelyből az is kivehető, hogy voltaképpen a király hatalmából folyó bírói hatalom jelképe. BÉLI Gábor: A nemesek négy bírója. A szolgabírók működésének első korszaka 1268-1351. Budapest-Pécs, 2008. Dialóg Campus Kiadó, 143-144. o.

[4] MARTON József: Nagyszombat, in: Magyarország vármegyéi és városai (főszerk.: BOROVSZKY Samu), Pozsony vármegye, Budapest, http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0017/8.html [2012. július 10.]

[5] PANDULA Attila: A hóhérpallos, Jogtörténeti Szemle, 1987/2. 75. o.

[6] TÁRKÁNY SZÜCS Ernő: Magyar jogi népszokások, Budapest, 2003. Akadémiai Kiadó, 240. o.

[7] Handwörterbuch zur deutschen Rechtsgeschichte HRG (szerk. WERKMÜLLER, Dieter), IV. kötet, Berlin, 1990. Erich Schmidt Verlag, 1143. o.

[8] PUETZFELD, Carl: Deutsche Rechtssymbolik, Berlin, 1936. Alfred Metzner Verlag, 97. o.

[9] RELKOVIC NÉDA, Davori: Buda város jogkönyve, Budapest, 1905. Stephaneum Nyomda, 195. o.

[10] PUETZFELD 1936. 93. o.

[11] KÁLLAY István: Városi bíráskodás Magyarországon 1686-1848, Budapest, 1996. Osiris Kiadó, 78. o.

[12] HAJNIK Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és vegyes-házi királyok alatt, Budapest, 1899. Magyar Tudományos Akadémia, 124-125. o.

[13] Az ügy érdekessége még, hogy a House of Lords tagjaként, Lord de Clifford volt az utolsó "peer", aki felett a House of Lords ítélkezett. A Magna Charta ugyanis kimondta, hogy súlyos bűncselekmény elkövetése esetén "peer" felett csak "peer" ítélkezhet. ("No freeman shall be taken, or imprisoned, or disseized, or outlawed, or exiled, or in any way harmed - nor will we go upon or send upon him - save by the lawful judgment of his peers or by the law of the land."). Ezt a szabályt 1948-ban törölték el.

[14] A korban végbemenő társadalmi változást tükrözi a Lex Salica nemzetségtől való elszakadást szabályozó cikkelye. A királyi szolgálat hathatósabb védelmet jelentett és több előnyt biztosított, mint a rokonsági kötelékkel járó jogok és kötelességek, ezért aki ezektől szabadulni akart, lehetősége volt rá. Aki nemzetségétől el akart szakadni "járuljon a thunginus elé, és ott három égerfa vesszőt törjön össze a feje felett, a darabokat a gyűlés helyén négyfelé szórja szét és jelentse ki, hogy lemond az esküsegítségről, az örökösödésről és mindarról, ami őt nemzetségéhez kapcsolja. És ha ezután valamelyik rokonát meggyilkolják, őrá sem az örökség, sem a jóvátétel nem tartozik. Öröksége a fiscust illeti." Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény (szerk. SZ. JÓNÁS Ilona), Budapest, 1999. Osiris Kiadó, 110. o.

[15] PUETZFELD, 1936. 102. o.

[16] DÜLMEN, van Richard: A rettenet színháza - Ítélkezési gyakorlat és büntetőrituálék a kora újkorban, Budapest, 1990. Századvég Kiadó - Hajnal István Kör, 55. o.

[17] http://www.hdbg.de/fra-mitt/german/salbuch/images/hauptbilder/4/4_18_08.jpg [2011. szeptember 16.

[18] ZSOLDOS Benő: Törvénykezés, in: Magyarország vármegyéi és városai (főszerk. BOROVSZKY Samu), Bács-Bodrog vármegye I., Budapest, http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/0002/15.html [2012. március 20.]

[19] SCHILD, Wolfgang: Alte Gerichtsbarkeit vom Gottesurteil bis zum Beginn des modernen Rechtssprechung, München, 1985. Callwey Verlag, 169. o.

[20] TÁRKÁNY SZÜCS, 2003. 666. o.

[21] GIBSON, Clare: Jelek és jelképek, Budapest, 1998. Kinizsi Kiadó, 60. o.

[22] www.suehnekreuz.de/ikono/pic/SCHWER03.jpg [2011. április 25.]

[23] A magyar törvényhatóságok jogszabálygyűjteménye C. S. (szerk. dr. KOLOSVÁRI Sándor és Dr. ÓVÁRI Kelemen), V. kötet 2. fele, Budapest, 1904. Magyar Tudományos Akadémia, 39. o.

[24] C. S. IV. kötet 2. fele, 1896. 449. o.

[25] SZLÁVIK Gábor: Államhatalom és jelvényei Rómában, História 2003/5-6.

[26] SPINETO, Natale: Szimbólumok az emberiség történetében, Budapest, 2003. Officina '96 Kiadó, 49. o.

[27] KÁKOSY László: Az ókori Egyiptom története és kultúrája, Budapest, 1998. Osiris Kiadó, 352. o.

[28] RIPA 1997. 238. o.

[29] A ma a Kúriának és a Legfőbb Ügyészségnek helyet adó épület eredetileg a Magyar Királyi Igazságügy-minisztérium Palotája volt, amelynek építését Fellner Sándor tervei alapján kezdték meg 1912-ben.

[30] Ókori Lexikon (szerk. PECZ Vilmos) III. kötet, Budapest, 1904. Franklin Társulat, 164. o.

[31] KISSEL, Otto Rudolf: Die Justitia -Reflexionen über ein Symbol und seine Darstellung in der bildenden Kunst (2. átdolg. kiadás), München, 1997. Verlag C. H. Beck, 36. o.

[32] Mivel a római kori egyiptomi vallásban is megőrződött a lélekmérlegeléssel kapcsolatos elképzelés, lehetséges, hogy a mérleget tartó Mihály arkangyal motívumát innen merítette az európai művészet. Mihály, akinek héber eredetű neve (Mikha-él) azt jelenti, hogy "ki olyan, mint Isten?", mérlegén a szellemi világba lépett lélek tisztaságát, az ember "Isten-hasonlóságát" méri.

[33] JANKOVICS Marcell: Jelkép - Kalendárium, Budapest, 1997. Csokonai Kiadó, 251. o.

[34] http://www.fondiantichi.unimore.it/FA/giustizia/psicostasia.html [2011. május 1.]

[35] KISSEL 1997. 95. o.

[36] Az Igazságügyi Palota ma a Néprajzi Múzeumnak ad helyet. Stróbl Alajos kékes-fehér carrarai márványból faragott 'Justitia' szobra eredetileg itt állt. Az Igazság nőalakja "sárga márványból való antik támlásszéken ül, jobbjában pallost, baljában az igazság mérlegét és törvénykönyveket tartva. [...] A szék, a jelvények régi hagyomány szerintiek, maga az alak minden ízében modern; igazi szalonbeli nő, a melynek finom arczvonásaiból mélységes szellem, gyöngéd lényéből hatalmas akaraterő sugárzik ki." KOMOR Marczell: Az új Igazságügyi Palota, Vasárnapi Újság, 1896. október 25. (43. évf. 43. szám)

[37] RIPA 1997. 524. o.

[38] KERÉNYI Károly: Görög mitológia, Budapest, 1977. Gondolat Kiadó, 35-36. o.

[39] DOMMERMUTH-GUDRICH, Gerold: Klasszikusok - 50 híres mítosz, Pécs, 2004. Alexandra Kiadó, 174. o.

[40] A kéz, illetve a kézben végződő pálca vagy jogar (main de justice) hatalmi szimbólum, amely az uralkodó karjának meghosszabbítását, igazságszolgáltató hatalmát jelképezi.

[41] Szent György napja volt a tavaszi gonoszjáró nap, amikor a boszorkányok szabadon garázdálkodhattak. Ilyenkor tüskés ágakat, nyírfaágakat tűztek a kerítésbe, ajtóra, hogy a gonoszt távol tartsák. A régi boszorkányperekben állandóan felbukkan Szent György napja mint olyan időpont, amikor a boszorkányoknak különösen nagy a hatalmuk. Aki ilyenkor a keresztútra ment, megláthatta a boszorkányokat. E nap hajnalán mentek a néphit szerint harmatot szedni. Lepedővel szedték fel a mezőről a harmatot, majd kifacsarták a lepedőt, és az így nyert nedvet megitatták a tehenekkel. György napja volt a magyarságnál az állatok első kihajtásának legfontosabb időpontja is (bár más időpontok is ismertek voltak, pl. zöldcsütörtök, nagypéntek). Ilyenkor mágikus praktikákkal igyekeztek védeni a legelőre tartó jószágokat. A Zala mentén első kihajtáskor az istállóküszöb mellé belülről láncot, kívülről tojást tettek, ezen kellett a jószágnak átlépnie, és azt tartották, hogy olyan erősek lesznek, mint a lánc, olyan gömbölyűek, mint a tojás. DÖMÖTÖR Tekla: Magyar népszokások, Budapest, 1983. Corvina Kiadó, 35. o.

[42] Selmecz városnak IV. Béla király korában szerkeztett városi és bánya-jogkönyve, in: Árpádkori új okmánytár (közzéteszi: WENZEL Gusztáv) III. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, Pest, 1862. 210. o.

[43] Rerum Hungaricarum. Monumenta Arpadiana. Ed.: Stephanus Ladislaus ENDLICHER, Sangalli, 1849. Scheitlin & Zollikofer, 545. és 623. o. (ford. Béli Gábor)

[44] C. S. V. kötet 2. fele, 1904. 252. o.

[45] Népélet és jogalkotás a középkori Újlakon (ford. és kísérőszövegekkel ellátta: HEGEDÜS Antal), Újvidék, 1983. Forum Könyvkiadó, 114-115. o.

[46] Népélet és jogalkotás a középkori Újlakon 1983. 102-103. o.

[47] GRAUS, Igor: A polgár szabad ideje - Hogyan töltötték szabad idejüket Besztercebánya polgárai a 16. században, in: Bártfától Pozsonyig - Városok a 13-17. században (szerk. CSUKOVITS Enikő - LENGYEL Tünde), Budapest, 2005. MTA Történettudományi Intézete, 343. o.

[48] C. S. I. kötet, 1885. 241. o.

[49] HAIN Gáspár: Szepességi avagy lőcsei krónika és évkönyv a kedves utókor számára (szerk. VEBER Károly), Budapest, 1988. Magvető Kiadó, 203. o.

[50] VÁRKONYI Gábor: Ünnepek és hétköznapok, Budapest, 2009. General Press Kiadó, 164-165. o.

[51] BLAZOVICH László: Gyula városának és lakóinak jogi helyzete a középkorban, A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 16., Békéscsaba, 1996. 357-358. o.

[52] Ribillió Pesten, in: TAKÁTS Sándor: A régi Magyarország jókedve, Budapest, 2002. Osiris Kiadó, 222-230. o.

[53] Pest-Budai hivatali utasítások a XVIII. században (szerk. BÓNIS György), Budapest, 1974. Budapest Főváros Levéltára Forráskiadványai VI., 114. o.

[54] Kassa város eskü- és szabályzati könyve a senatorok számára a XVI. és XVII. századból (közli: PETTKÓ B.), Történelmi Tár, Budapest, 1883. Magyar Történelmi Társulat, 798. o.

[55] PUETZFELD 1936. 92-93. o.

[56] BIEDERMANN, Hans: Szimbólumlexikon, Budapest, 1996. Corvina Kiadó, 388. o.

[57] ZSOLDOS Attila: Az Árpádok és alattvalóik (Magyarország története 1301-ig), Debrecen, 1997. Csokonai Kiadó, 55. o.

[58] HAHNER Péter: Franciaország története, Budapest, 2002. Műszaki Kiadó, 49. o.

[59] http://tnmoyenage.tableau-noir.net/images/saint_louis_rend_la_justice2.jpg [2011. április 28.]

[60] HRG I. kötet, 774-775. o.

[61] 1913-ban a több mint 1000 éves hársfát meg kellett menteni a kipusztulástól. A gondoskodás azonban nem sokat segített, és 1970-ben újabb mentésre volt szükség, amely mintegy 28 000 márkába került. A fa pusztulását sajnos így sem sikerült megállítani. Mára már csak a törzs egy darabja maradt meg, rajta egyetlen erős ággal. Az évezredes hagyomány megőrzése céljából 1913-ban a legendás "Kunigunda-hárs" mellé ültettek egy "pót-hársat", amely mára már több mint százéves.

[62] Luzerner Chronik des Diebold Schilling (1511-1513), Bürgerbibliothek Luzern http://gerichtssteine.wordpress.com/11b [2011. augusztus 30.]

[63] PUETZFELD 1936. 94. o.

[64] "1234 April in Curia Col. ad flavum lapidem" WANZECK, Christiane: Zur Etimologie lexikalisierter Farbwortverbindungen - Untersuchung anhand der Farben Rot, Gelb, Grün und Blau, Amsterdam - New York, 2003. Editions Rodopi B. V., 2003. 137. o.

[65] A hóhér a következő szavakat intézte a halálra ítélthez: "Ich stüssen dich an dä blaue Stein, du küss din Vader un Moder nit mih heim." (Ich stoße dich an den blauen Stein, du kehrst deinem Vater und Mutter nicht mehr heim. - A kék kőhöz csaplak, apádhoz és anyádhoz már nem térsz haza.)

[66] WANZECK 2003. 137. o.

[67] PUETZFELD 1936. 96. o.

[68] Berner Chronik des Diebold Schilling dem älteren (1485) http://commons.wikimedia.org/wiki/File:Schilling_Gerichtsszene.jpg [2012. július 5.]

[69] KOCHER, Gernot: Spätmittelalterliches städtisches Rechtsleben, in: Veröffentlichungen des Instituts für mittelalterliche Realienkunde Österreichs 2., Das Leben in der Stadt des Spätmittelalters (Internationaler Kongress, Krems an der Donau 1976), Wien, 1977. 67. o.

[70] KAJTÁR István: Bevezetés a jogi kultúrtörténetbe, Budapest-Pécs, 2004. Dialóg Campus Kiadó, 89. o.

[71] ARLINGHAUS, Franz-Josef: Gesten, Kleidung und die Etablierung von Diskursräumen im städtischen Gerichtswesen (1350-1650), in: Kommunikation und Medien in der Frühen Neuzeit (hrsg. BURKHARDT, Johannes, WERKSTETTER Christiane), München, 2005. R. Oldenbourg Verlag, 487. o.

[72] KOCHER, 1977. 59. o.

[73] C. S. II. kötet 1. fele, 1890. 10. o.

[74] http://gams.uni-graz.at/o:rehi.2614 [2012. július 10.]

[75] PUETZFELD, 1936. 97-98. o.

[76] Szimbólumtár (szerk. PÁL József és ÚJVÁRI Edit), Budapest, 1997. Balassi Kiadó, 132. o.

[77] RIPA, 1997. 238. o.

[78] BÓNIS György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után (1686-1708), Budapest, 1962. Akadémiai Kiadó, 194. o.

[79] PUETZFELD, 1936. 98. o.

[80] PUETZFELD, 1936. 99. o.

[81] C. S. I. kötet, 1885. 33. o.

[82] PUETZFELD, 1936. 99. o.

[83] A bírói szék méltóságjelző volt, használata az ítélethozatalhoz is hozzátartozott (XVI-XVIII. század: "törvényszéket ülni", "széket ülni"). Innen származik a "törvényszék", "ítélőszék" elnevezés. Városainkban és községeinkben több helyen fennmaradt a bíró díszes, sokszor faragott széke. A XVII-XIX. században többnyire karosszékben ítélkezett a bíró.

[84] HRG IV. kötet, 1057-1058. o.

[85] RELKOVIC NÉDA 1905. 195. o.

[86] KENGYEL Miklós: Perkultúra - A bíróságok világa, a világ bíróságai, Budapest-Pécs, 2010. Dialóg Campus Kiadó, 196. o.

[87] KENGYEL 2010. 143. o.

[88] http://www.in-nova-corpora.ch/bilder/frauen_schilling/sps1.JPG [2012. július 12.]

[89] HRG IV. kötet, 1058. o.