Az alkotmányjog egyik örök problémája a helyes egyensúly megtalálása a népszuverenitás érvényesülése és a többség zsarnoksága között,[1] illetve az utóbbi megakadályozása a jogállami garanciák által.[2] Az alkotmányok alapvető fontossággal bírnak a jogrendszerekben, így a politikai karakterük is erősebb, mint más jogalkotási aktusoknak. Emiatt hangsúlyosabban merül fel a kérdés - mint ahogy Magyarországon is gyakran felmerült a közelmúltban -, hogy hol vannak az alkotmánymódosítás határai, már ha vannak neki egyáltalán?
Az ezzel kapcsolatos magyarországi viták elsősorban persze az alkotmánymódosítások tartalmára vonatkozó valamilyen konkrét normatív határról szóltak, felidézve a német alkotmányban meglévő örökkévalósági klauzula példáját, vagy más módon megmagyarázva az Alkotmánybíróság hatáskörét az alkotmánymódosítások felülvizsgálatára.[3] Nem csak az alkotmányozásra, illetve alkotmánymódosításra, de általában a jogalkotásra is igaz, hogy a normatív korlátok már csak a harmadik vonalat képezik két, tényszerűség által behatárolt tényező mögött: az egyik a társadalmi valóság,[4] a másik, hogy mit tud elképzelni a jogalkotó (vagy alkotmányozó) a jövőben lehetségesen szabályozandó élethelyzetként.[5] Utóbbira, az "elképzelhetetlenség" megdőlésével előálló alkotmányozói tanulási folyamatra jellegzetes példa a magyar diskurzusban újabban népszerűvé vált német örökkévalósági klauzula, amely a demokratikus, jogállami rend alapjait rögzíti,[6] és amelyet legfőképp a weimari alkotmány formális betartásával (pontosabban "legális megkerülésével") kiépített diktatúra tanulsága motivált.[7]
Magyarországon - korábbi kartális alkotmány hiányában - nem volt meg az alkotmánykikerülésnek ez a sokkoló történelmi élménye; és általában az alkotmányhoz való társadalmi, politikai viszony is teljesen más volt, és más ma is, mint mondjuk Németországban.[8] Nálunk az alkotmányjogilag "elképzelhetetlen" kategóriája maximum annyiban dőlt meg, hogy egy párt mégis csak egyedül alkotmánymódosító többséget szerzett, gyorsan relativizálva az alkotmányozáshoz szükséges parlamenti kétharmad "szigorúságát". Az új Alaptörvénnyel pedig egyértelművé vált az is, hogy ennek az "elképzelhetetlennek" a bekövetkezéséből nincs mit tanulni. Az alkotmányozás és az alkotmánymódosítás szabályai nem hogy nem nehezültek formai (pláne nem tartalmi) követelményekkel, de még egy hajszálnyival könnyebbek is lettek, hiszen már explicite is tilos népszavazást tartani róluk.[9]
Az egypárti kétharmad és a kontroll nélküli alkotmánymódosítás - kihasználatlanul nem hagyott - lehetősége ahhoz vezetett, hogy viszonylag rövid időn belül egymásnak ellentmondó és inkoherens rendelkezések kerültek az alkotmányba; ez pedig felpörgette a vitát a szakirodalomban arról, hogy szabad-e az Alkotmánybíróságnak alkotmánymódosításokat felülvizsgálnia, és ha igen, mi alapján. Mindez tulajdonképpen mára elméleti relevanciával bír már csupán, miután a negyedik alkotmánymódosítás azt is rögzítette, hogy az Alkotmánybíróság a módosításokat csak formai szempontból vizsgálhatja felül.[10] Az Alkotmánybíróság válasza a helyzetre a "koherens értelmezés" módszere,[11] de egyelőre kérdéses, hogy ez alkalmas lesz-e kezelni az Alaptörvényen belüli ellentmondásokat.
A tanulmány előbb áttekinti az alkotmánymódosítások tartalmi korlátaira vonatkozó érveket és ellenérveket, illetve az ezek alapjául szolgáló - és a magyar jogból teljesen hiányzó - alkotmányozó és alkotmánymódosító hatalom közötti elméleti elhatárolást. Ezután az Alkot-
- 102/103 -
mánybíróság alkotmánymódosításokkal kapcsolatos gyakorlatát tárgyalja, végül pedig az alkotmánymódosítás legitimációs kérdéseiről lesz szó, kitérve itt az alkotmányos kérdések népszavazások számára való tabusítására, amely szabállyal Magyarország inkább különutasnak számít Európában.[12]
Összességében azzal, hogy a magyar szabályozás az alkotmánybírósági és a népi kontroll alól is kivonja az alkotmánymódosításokat, gyakorlatilag teljesen szabad kezet ad a parlamentnek, amit az angol típusú parlamenti szuverenitás hívei bizonyára üdvözölnek. Csakhogy az a modell egy teljesen más - kartális alkotmány és a kontinentális jog által ismert jogszabályi hierarchia nélküli - alkotmányos rendszerben,[13] és ami legalább ilyen fontos: egy teljesen más politikai kultúrában működik jól.
Első ránézésre érdekes - bár a formális jogi igazolás szempontjából érthető -, hogy az alkotmánymódosítás tartalmi korlátait (már ahol vannak ilyenek[14]) dogmatikailag nem természetjogi elvekből vagy az alkotmány, illetve pozitív jog feletti normákból vezetik le, hanem egy sokkal egyszerűbb, legitimáción alapuló logikából: az alkotmányozó (konstituáló) és alkotmánymódosító (konstituált) hatalom megkülönböztetéséből, a francia Siéyes abbé nyomán.[15] Eszerint a nép által megtestesített alkotmányozó hatalom elvileg korlátlan, míg a parlament alkotmánymódosító hatalma (amely a néptől származik, konstituált), csak az alkotmányozó hatalom által kijelölt korlátok között mozoghat.
Érdemes ezen a ponton röviden idézni Niklas Luhmann gondolatait arról, hogy a pozitív jog "önállandósítása" által[16] miként szűnik meg a hierarchikus viszony az isteninek tekintett örök természetjog és a pozitív jog között. Ehelyett az alkotmány a jogrendszer önálló "felelősségét" juttatja kifejezésre Luhmann szerint, mivel csak saját magára alapoz, és adott esetben maga korlátozza megváltoztatásának szabályait. Az "alkotmányos/alkotmányellenes", és "törvényes/törvényellenes" kategóriák szétválasztásával pedig a jog egy saját maga alóli kivétel mechanizmusát teremtette meg, hiszen saját magát nyilváníthatja illegálisnak - folytatja Luhmann.[17] Ez a mechanizmus viszonylag problémamentes, amíg a jogszabályi hierarchia szintjei között jelentkeznek a kollíziók, viszont nehezebb a helyzet, ha a rendszer csúcsán lévő alkotmányról, annak különböző rendelkezéseiről van szó. Erre kínál megoldást a konstituáló és konstituált hatalom közti megkülönböztetés elmélete, mely szerint az alkotmányozó hatalom (a nép) bizonyos tekintetben megkötheti az alkotmánymódosító hatalom (a parlament) kezét.[18]
Ez a megközelítés kétségtelenül kézenfekvő és támadhatatlan, ha például az örökkévalósági klauzulák és más alkotmánymódosítási korlátok dogmatikai igazolásáról van szó; ugyanakkor elméleti és gyakorlati problémákat is felvet, mindenekelőtt az "alkotmány előtti legitimáció"[19] terén, valamint a népszuverenitás "megkettőzése" miatt.[20] Az előbbi probléma abban áll, hogy a jogon belüli, vagy azon kívüli tényezőnek tekintjük-e a népet, mint konstituáló hatalmat. David Dyzenhaus amellett érvel, hogy a konstituáló (alkotmányozó) hatalom a joghoz képest egy külső kategória, hiszen (még) hiányzik mögüle a jog sajátja, a legitim autoritás, ami mindig csak a jog terrénumán belül igazolható.[21] Dyzenhaus logikája alapvetően egy ördögi körhöz vezetne, hiszen az alkotmányok sokszor jogilag nem szabályozott vákuumban születnek, nem feltétlenül mindig egy korábbi alkotmány rendelkezései alapján. Meggyőzőbbnek tűnik Ernst Wolfgang Böckenförde érvelése, aki szerint végeredményben a jog alapja is a joghoz tartozik, és a jogrend legitimációja jog előtti feltételeken is nyugodhat.[22]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
