Jelen tanulmány a nemzetiségi önkormányzatok létrehozására vonatkozó szabályozás irányait, céljait, állapotát kívánja bemutatni és - némely lényeges vonatkozása tekintetében - értékelni. A dolgozat első részében megkísérlem bemutatni a nemzetiségi önkormányzatok alkotmányos garanciáit, a nemzetiségi önrendelkezés magyarországi struktúráját. A második részben azt vizsgálom, hogy a jogalkotó milyen válaszokat adott a nemzetiségi önkormányzatok létrehozását jellemző akut problémákra, illetve az átalakult nemzetiségi önkormányzatokra vonatkozó új szabályozást veszem górcső alá.[1]
1. Az Alaptörvény az Alkotmány nemzetiségi[2] jogokat biztosító korábbi szabályainak nagy részét átvette: államalkotó tényezőként ismeri el a nemzetiségieket, biztosítja az anyanyelvhasználatot, a saját nyelven való egyéni és közösségi névhasználat lehetőségeit, illetve a nemzetiségi kultúra ápolásához és az anyanyelvű oktatáshoz való jogot. Az alkotmányozó ezen alapvető jogok érvényesülésének egyik legfontosabb eszközét is megjelöli, amikor kimondja, hogy a Magyarországon élő nemzetiségek helyi és országos önkormányzatokat hozhatnak létre.
A nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló 1993. évi LXXVII. törvény (a továbbiakban Nektv.) kulcspontja volt, hogy létre hozta a kisebbségi önkormányzatok rendszerét, mint a törvény egyik legfontosabb céljának tekinthető kulturális autonómia szervezeti formáját.[3] Húsz év távlatából, az új törvény mérföldkövénél elgondolkodhatunk azon, hogy az önkormányzáshoz való jog biztosításának "ez volt-e az egyedül járható és kizárólagosan helyes útja, azaz az intézményrendszer 'közjogiasítása' és a helyi önkormányzati rendszerhez való kapcsolása helyett nem lett volna-e célszerűbb a kisebbségi közösségeket az egyesülési jogról szóló törvény hatálya alá tartozó ún. 'civil szervezetekként' támogatni".[4] Nem egyszerű a választás, hiszen a civil társadalmi szervezet önállósága kerülhet szembe a nemzetiségi közéletbe való beleszólás lehetőségével. Az anyagi feltételek garantálása lehet a mérleg egyik oldalán, a másikban pedig az állami beavatkozás kockázata.
Álláspontom szerint a jelenlegi szabályozás által kínált lehetőségekkel aktív, identitásukat megőrizni és ennek érdekében tenni is akaró nemzetiségek azok, akik leginkább élni tudnak. Kevés nemzetiségnek adatik meg az a lehetőség, hogy olyan önálló anyagi bázissal rendelkezzék, amely mindkét szerveződési forma együttes és egymás melletti működésére alapot nyújthat.
2. Az 53/2010. (IV. 29.) AB határozat az Alkotmánybíróság megjegyzi, hogy a 35/1992. (VI. 10.) AB határozat kizárólag azért állapított meg alkotmányellenes mulasztást, mert az Országgyűlés nem alkotta meg a nemzeti és etnikai kisebbségeknek a szervezett önkormányzáshoz való jogát, és annak "feltételeit és körülményeit" biztosító törvényt.[5] Az Országgyűlés azonban ennek a feladatának némi késéssel bár, de eleget tett, amikor megalkotta a Nektv.-t.
Nézetem szerint ez a határozat megpróbálta tisztázni azt a helyzetet, ami két, egymásra nem igazán szerencsésen és nem tudatosan - a következményeket végiggondolva - hivatkozó alkotmánybírósági határozat következtében kialakult, aminek a szóhasználatából le lehetett vonni egy olyan konklúziót, hogy az Alkotmánybíróság a kisebbségek országgyűlési képviseletének rendezésével kapcsolatos alkotmányellenes mulasztásra következtetett. E következtetés levonását Kovács Péter tette meg 1995-ben egy tanulmányában (A magyar alkotmányreform gondolata és a kisebbségvédelem alkotmányos tükröztetésének egyes kérdései) és 1996-ban a Nemzetközi jog és kisebbségvédelem c.
- 429/430 -
könyvében.[6] Maga az Alkotmánybíróság azonban soha nem minősítette expressis verbis úgy, hogy a kisebbségek országgyűlési képviseletének rendezése miatt alkotmányellenes mulasztás állna fenn, ezt a következtetést a tudományos irodalom, majd a politika vonta le abból, hogy a 24/1994. (V. 6.) AB végzés[7] res judicata alapon, érdemi vizsgálat nélkül visszautasított egy, e tárgyban mulasztás megállapítására irányuló indítványt.[8]
3. Az Alaptörvényből nem feltétlenül következik az országgyűlési képviselet: az Alaptörvény 2. cikkének (2) bekezdése az Országgyűlés munkájában való részvételről szól.[9] Az országgyűlési képviselők választásáról szóló 2011. évi CCIII. törvény teremtette meg a nemzetiségek kedvezményes országgyűlési képviseletének lehetőségét.[10] A 2014-es országgyűlési választáson mind a tizenhárom országos nemzetiségi önkormányzat nemzetiségi listát állított,[11] ám a kedvezményes kvótarendszer ellenére egyetlen nemzetiségnek sem sikerült országgyűlési mandátumot szerezni, így valamennyi nemzetiségnek "csak" nemzetiségi szószólója lehet az Országgyűlésben.[12] A nemzetiségi listára leadott egyetlen érvényes szavazattal már nemzetiségi szószólót lehet küldeni az Országgyűlésbe. A romaságnak,[13] mint a legnagyobb lélekszámú nemzetiségnek reális esélye volt a képviselői mandátumszerzésre, ám az Országos Roma Önkormányzat (ORÖ) nem támogatta következetesen a nemzetiségi listára való szavazást: az elején támogatta, majd "visszakozott". Az ORÖ és a szövetséges párt érdekeinek inkább megfelelt a romák pártlistára való szavazása a nemzetiségi lista helyett, hiszen az ORÖ képviselői létszámilag több eséllyel indultak a szövetséges párt listáján. Ugyanakkor a nemzetiségi lista állításával a romáknak nemzetiségi szószólójuk is lett a parlamentben. Megítélésem szerint a nemzetiségek országgyűlési képviseletére vonatkozó jelenlegi szabályozás - a gyakorlati tapasztalatok alapján - mindenképpen módosításra szorul.
4. Az Alaptörvény hatálybalépése szükségessé tette, hogy a nemzetiségek jogait egy új sarkalatos törvény[14] szabályozza. Előrelépésnek tekinthető, hogy a nemzetiségi önkormányzatokat érintő legtöbb rendelkezés ma már egy törvényben található meg.[15] A törvényi szabályozás súlyát jelzi, hogy az Országgyűlés a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazatával fogadta el, illetve módosíthatja a nemzetiségek jogairól szóló 2011. évi CLXXIX. törvényt (a továbbiakban: Njtv.). Ugyanakkor, tekintettel a törvény sarkalatos jellegére, nehezíti a jogalkalmazást a helyenként rendkívül részletes szabályozás. Pl. a nemzetiségi önkormányzat belső szervezetére és működésére vonatkozó részletszabályokat alacsonyabb szintű jogszabályban vagy belső szabályzatokban lehetett volna rendezni.[16]
5. Az Alaptörvény, illetve ezzel összhangban az Njtv. a "nemzeti és etnikai kisebbség" fogalma helyett egységesen a "nemzetiség" elnevezést használja valamennyi érintett közösségre.[17] Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kisebbségi jogok kedvezményezetti köre változott volna. 2012. január 1-je előtt tizenkét nemzeti kisebbség, és egy etnikai kisebbség (cigányság) volt. A zsidó közösség vallási és nem nemzetiségi kategória.[18]
Egyes szakemberek véleménye szerint a magyar jogtörténeti és társadalomtörténeti hagyományok-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
