"A zsidók az otthonukat magukkal hordják a hátukon, viszik a Tórát, a szent könyveket, a Bibliát, és ez az otthonuk. Ahol ott van a Biblia, az a zsidók otthona, tehát nem otthontalanok."
Heinrich Heine[2]
"(...) én nem fogok itt önöknek e faj történeteiből keserű példányokat múltjok s jelenjökből előhozni, hogy önök szívét meglágyítsam. Mert a népek felszabadításának nem egyesek indulata, hanem azon tételek elismeréséből kell származnia, mely szerint nincs addig biztosítva az ország, míg annak egy fia is nem szabad. S én igen hiszem, hogy önök, kik a valódi szabadságot alig egy pár hónappal előbb nyerték meg, nem fogják ellenezni, hogy a közöttünk lakó izraelita néposztály, mely önök ellen soha nem vétett, sőt inkább egyenesen a magyarosodásra hajlamot mutatott, fel ne szabadíttassék."
Kállay Ödön[3]
A magyar zsidók 19. századi történelme nem az asszimilációról szól. Sokkal inkább arról, hogy a politikai elit és a hétköznapi ember mit értett valójában a "haza és haladás" jelszava vagy a "kor követelményei" és polgári modernizáció alatt: beletartozott-e ezek fogalmába, és ha igen, akkor mennyiben a hon zsidó lakosainak jogegyenlősítése, feltételhez kötötték-e ezt, illetve milyen feltételek esetén látták megvalósíthatónak. És sokkal inkább arról, hogy ezen elvárásokra, legyenek békés vagy a legkevésbé sem békés megnyilvánulásokkal körítve, a zsidók hogyan reagáltak: növekvő asszimilációs hajlandósággal vagy esetleg disszimilációval. Integrációról, úgy tűnik, ebben a korban nemigen lehetett szó. Az egyházi autonómia kérdéskörét az alábbiakban ezek fényében értelmezzük.
Az egyházi viszonyok vizsgálata kapcsán természetesnek tűnik, hogy felekezetekről szólunk, az alábbi fejezetben mégsem az izraelita vallású magyar állampolgárok felekezeti, hanem a magyar zsidóság vallási viszonyairól beszélünk. Mióta Hadrianus 135-ben Iudaea nevét a térképen Syria Palaestinára írta át, a diaszpórába kényszerült héberek nagyjából az újkor kezdetéig kizárólag vallási szempontból nyertek meghatározást. Európában izraelita, vagy - a közösségből való kiválás lehetőségével élve - keresztény, Európa déli részén, illetve a Közel-Kelten izraelita vagy muszlim volt a zsidó ember. A 15-16. század fordulóján, az ez időre egységesült spanyol királyságban azonban már származás szerint történt a meghatározás. A keresztény-újkeresztény-izraelita háromszög okozta identitás-probléma[4] tovább erősödött, amikor a nemzetállamok kialakulásával a befogadó nemzethez közvetlenül lehetett már asszimilálódni, így arra a kérdésre, hogy a zsidóság nép, nemzet, vallás, közösség vagy kultúra, nem érkezett pontos válasz. Az identitási krízissel párhuzamosan a faji alapú gyűlölet terjedt - szemben a középkor nagyrészt antijudaista megnyilvánulásaival.
A 19. századi magyar közbeszédben a zsidó és az izraelita kifejezés felváltva, következetlenül szerepelt. Ezzel szemben a vallási alapú megközelítés, az izraelita kifejezés tudatos használata jellemezte a jogforrásokat és az asszimiláció irányába elkötelezett magyar-zsidó történészek munkáit[5] is, akik - az uralkodó neológ felfogásnak megfelelően - a Mózes-vallású magyarok felekezetéről írtak, nem pedig a magyarországi zsidók történetéről. Bár a jogi és politikai emancipáció illetve a vallási recepció egy több lépcsős folyamat eredményeként megtörtént, az 1880-as évek antiszemita mozgalmai, majd a Monarchia széthullását követő korszakban az ugyancsak szakaszosan megvalósított teljes jogfosztás azt igazolja, hogy a társadalmi emancipáció nem. Egy későbbi irodalmi példával élve némiképp olyan volt ez, mint a szuezi válság (1956) idején a párizsi taxisofőr esete héberül beszélő utasaival, aki mielőtt tovább hajtott, még gyorsan odavetette a távozóknak, hogy "Dreyfus bűnös volt, Monsieur."[6] Történt mindez fél évszázaddal az után, hogy a "francia" ügyében felmentő ítélet született. Az alábbiakban ezért nem a magyar izraelitákról, hanem a magyar zsidókról szólunk annak ellenére, hogy vizsgálódásunk csak a polgári átalakulás egy szegmensére, az egyházi viszonyok modernizációjának kérdésére terjed ki.
Kétségkívül a "hosszú 19. század" (1789-1918) terméke volt a zsidóság többségének politikai egyenjogúsítása és asszimilációja úgy magyar földön, mint Európa más részein. Magyarországon a periférikus nemzeti létből és az államalapítás korától a magyar államiságot napjainkig végigkísérő megkésettségből fakadóan ez a folyamat csak részlegesen és későn zajlott le. A polgári modernizáció tekintetében a zsidók jogállása több szempontból is kulcsfontosságú volt. Kötelezettségeik tekintetében említendő a múlt hagyatéka, azaz a különadó fizetésének és a megkülönböztető jelek viselésének az eltörlése,
- 54/55 -
polgári jogaik tekintetében a középkori korlátozásokkal szemben a teljes jogképesség biztosítása, így többek között a szabad költözködés joga, a foglalkozás megválasztásának joga, a hivatalviselési jog, az ingatlan-tulajdonszerzési jog, az egyetemi képzésben való részvétel joga és a politikai jogok, illetve a vallás megválasztásának és gyakorlásának szabadsága, valamint az egyházi autonómia. Bár a jelen tanulmány a vallási vonatkozásokra koncentrál, több okból nem hagyható figyelmen kívül az a folyamat sem, mely a felvilágosult abszolutizmus korától kezdődően az izraeliták polgári és politikai jogegyenlőségének biztosítása területén megkezdődött. Egyrészt azért, mert a korlátozások oka a zsidóság esetében a vallási-etnikai hovatartozás volt, másrészt azért, mert a szabadságjogok, így a vallással kapcsolatos jogok érvényesülési feltétele a Mill-féle "negatív szabadság" mellett a jogegyenlőség teljes körű biztosítása is.
A 19. századi Magyarország zsidó lakossága, melynek története a korabeli[7] és 20. századi illetve kortárs[8] tudományok képviselőit több szempontból foglalkoztatta, nem állt genealógiai kapcsolatban a mohácsi vész előtt hazánkban élt zsidókkal. A hódoltság zsidó lakosai a törökkel együtt távoztak; az ezerfőnyi budai zsidóságot 1686 szeptemberében a császári sereg zsoldosai felerészt legyilkolták, felerészt fogságra vetették;[9] Erdélyből pedig 1687 táján, a császári csapatok bevonulása után menekültek el a zsidók. A század végére tehát Magyarországon csak elvétve maradtak: Kollonits Lipót bíboros Einrichtungswerk-jében (1689) - az újbóli betelepedésnek is elejét véve - kifejtette, hogy mint szükséges rosszat, a még itt élőket meg kell tűrni, de terheik növelésével kivándorlásra kell késztetni őket.[10] A 17-18. század fordulójától, de főként 1726 után a zsidóság 1860-ig kisebb-nagyobb hullámokban, folyamatosan vándorolt be Magyarországra. A 19. század elejéig Alsó-Ausztriából, Cseh- és Morvaországból, Sziléziából és a német fejedelemségekből, azt követően elsősorban keletről érkeztek.[11] 1787-re - II. József összeírása szerint - a zsidók száma majd 90 ezerre[12], 1910-re 930 ezerre nőtt. Míg a történeti Magyarország teljes népessége a két népszámlálás közti időben 125%-kal gyarapodott, a zsidó népességé 1021%-kal.[13] A nyugati, vallási szokásaiban neológiára hajló és a keleti (galizianer) ortodox illetve hászíd bevándorlók aránya a 19. század második felére nagyjából kiegyenlítődött.
A 19. századi modernizáció gyökerei a magyar zsidók jogegyenlőségének megteremtése ügyében is sajátos módon a felvilágosult abszolutizmus intézkedéseiig nyúlnak vissza. A felvilágosodás következtében a zsidók önszemlélete és a nem zsidó közösségek szemében betöltött szerepe is megváltozott. Korábban a zsidókat nonkonform vallási meggyőződésük különböztette meg, az egyén és csoport identitása vallási köntösben jelentkezett. Mivel a keresztény társadalom saját politikai szervezetét egy keresztény állam vallási tételeinek kifejeződéseként fogta fel, a zsidókat ebből ki kellett zárni. Eltűrték őket, de e tolerancia ára az elkülönülés és a világosan körülhatárolt, legitim diszkrimináció volt. Ahogy az abszolutista állam világi karaktere meghatározóvá vált, az államvalláshoz való ragaszkodás ellenére is előtérbe kerültek a gazdasági szempontok, a közjó érdeke, ami közvetett módon az egyenjogúsítás irányába hatott. Míg az izraelitáktól viszolygó Mária Terézia számos rendelkezése, így a rendek többszöri tiltakozása ellenére kivetett türelmi adó (taxa tolerantialis, 1749)[14] vagy kitiltásuk Budáról (1746) rendkívül hátrányosnak bizonyult, az uralkodónő hozzáállása több tekintetben pozitívan alakult. 1762-ben megtiltotta, hogy izraelita gyermekeket erőszakkal áttérítsenek, bár a katolikus bábák a rendelet után is gyakorta tették ezt meg, no nem erőszakkal, csak alattomban.[15] 1763-ban Mária Terézia felszólította a katolikus klérust, hogy más vallásúaktól stólapénzt ne szedjenek. Miután 1764-ben a Sáros megyei Orkután lefolytatott vérvádi perben a kínvallatás hatására sem tettek a terhelt zsidó személyek beismerő vallomást, a királynő rendelkezett szabadon bocsátásukról.
II. József felvilágosult, toleráns szellemiségű zsidó tárgyú rendelkezéseit[16] is visszavonta halálos ágyán, mégis említésre méltó az 1783-ban hatályba léptetett Systematica Gentis Judaicae Regulatio.[17] A türelmi rendelettel egy időben (1781) kidolgozott, de csak két év múlva, a magyar kancellária hosszadalmas véleményezési eljárása után életbe lépő rendelet elsősorban a zsidók gazdasági tevékenységének korlátait számolta fel. A bányavárosok kivételével szabad költözködési jogot biztosított, lehetővé tette, hogy olyan foglalkozásokat válasszanak, melyek eddig csak céhes keretek közt voltak folytathatók, ha maguk művelték, földet bérelhettek. A rendelet kötelezte őket arra, hogy tíz éven belül ezen tevékenységekhez iskolai végzettséget szerezzenek. A zsidó jelleg megszüntetése érdekében rendelkezett az állami felügyelet alatt álló, német nyelvű zsidó iskolák fölállításáról (Normalschule),[18] és a zsidó ifjak előtt megnyíltak a keresztény iskolák illetve egyetemek is. Eltörölte a megkülönböztető jelek viselését és engedélyezte a kardviselést. Emellett azonban a birodalmi egység ideájától vezérelve kötelezte a zsidókat a jiddis és a héber nyelv elhagyására, valamint szakálluk levágására. II. József 1785-ben a meg-
- 55/56 -
szégyenítő elnevezésű, azonban a kincstár számára fontos türelmi adó helyett kamerális taksát vezetett be, valamint ugyanekkor eltörölte a birodalmon belüli határok átlépésekor csak zsidók által fizetendő személyi vámot. 1787-ben végül kötelezte birodalma a zsidó lakósait arra, hogy következő év januárjától fogva német vezetéknevet[19] használjanak. Az uralkodó "zsidópolitikáját" nem bármiféle filoszemita érzület, hanem az államérdek, a gazdasági racionalitás határozta meg. Ahogy ezt 1788-ban a galíciai Juden-patenthez írt megjegyzésében kifejtette, véleménye szerint "ha [a zsidók] engedelmeskednek a kiadott rendeleteknek, jól járnak ők is és az állam is, melynek hasznos tagjaivá fognak válni".[20]
II. József halála után a városok újra a zsidók kitiltásáért és a gazdasági korlátozások visszaállításáért szálltak síkra. Ezzel szemben a magyar zsidóknak az országgyűléshez intézett feliratában a francia eszmék, a szabadságjogok iránti vágy nyert megfogalmazást. II. Lipót De Judaeis című törvénycikke[21] lényegében e kettő között, az előbbihez közelebbi lépcsőfokon maradt: az 1790. január 1-jei állapot fenntartására, illetve helyreállítására kötelezte a városokat. Mivelhogy Kol-lonits elképzelésének megfelelően I. Lipót száz évvel korábban (1693) halálbüntetés terhe mellett tiltotta ki a zsidókat a bányavárosok hét mérföldes körzetéből, a zsidóság városi gyökerei a 18. században nagyrészt hiányoztak. II. József kedvező rendelkezése ellenére 1787-ben a népszámlálás idején csak 64 szabad királyi és más szabadalmas városban éltek zsidók, akik a zsidó népesség 2,9%-át tették ki. 1840-re ez a szám csekély mértékben, 7,5%-ra nőtt, ámbár ezek fele Pest-Budán lakott. [22] A bányavárosokból kitiltó rendelet továbbra is hatályban volt, egészen 1860-ig. A 18-19. század fordulóján illetve az 1830-as évekig - diszkriminatív - helytartótanácsi rendeletek és megyei szabályrendeletek egész sora vonatkozott a zsidó lakosokra. Ezután már a reformmozgalom zsidósággal kapcsolatos elképzelései, ha nem is a teljes emancipáció felé, de valamiféle könnyebbség felé terelték az udvar politikáját.[23]
A reformeszmék elterjedése következtében 1839-40. évi rendi országgyűlésen a liberális ellenzék javaslatot tett arra, hogy a zsidók kapják meg mindazokat a jogokat, melyekkel a nem nemesek rendelkeztek. A beolvasztási célzat nyilvánvalónak tűnik: az országgyűlés a magyar nyelv ismeretét a vallási funkció betöltésének feltételéül állította.[24] Eötvös József csak huszonhét esztendős ifjú volt, amikor 1840. március 31-én a főrendek előtt azon meggyőződésének adott hangot, hogy csakis az emberi jogok teljes tisztelete képezheti egy szabad alkotmány alapját, és a zsidók jogegyenlősítése az országban kisebbséget alkotó magyarság erejének növekedését fogja eredményezni. Ötvennégy éves meglett férfi lett, mire kultuszminiszterként a politikai és polgári jogi jogegyenlősítést megérte. 1840-ben azonban a főrendi ház és a kormányzat ellenállása miatt az emancipáció terve megbukott; csekély eredménynek tudható be, hogy liberális szellemiségben újrafogalmazták II. Lipót de Judeis című törvénycikkét)[25]
Ebben nem csak a magyarországi születésű, hanem "az itteni lakásra törvényes úton engedelmet nyertek" számára is biztosították a szabad költözködés jogát a bányavárosok kivételével (1.§), és a céhes kereteken kívül "akár a maguk kezére, akár vallásukbeli legényeik segítségével" szabadon foglalkozhattak iparral és kereskedelemmel (2. §). A városokba irányuló erős migráció és az ezt követő kulturális-gazdasági felemelkedés jelentősen hozzájárult az asszimilációs folyamathoz. A mozgó tőke Magyarországon többnyire a napóleoni háborúk gabonakonjunktúráját jól felhasználó zsidó kereskedők kezében volt, ők azonban, mint láttuk, nagyrészt a társadalom keretein kívül éltek, hiszen - bár a leginkább polgári foglalkozást űzték - polgárjoguk nem volt. Bár a vidéki nemes önmagát az Európát járt értelmiségiek sürgetése ellenére sem adta kereskedésre,[26] lenézte az "üzérkedést", és magát a kereskedőt is.
A zsidók egyenjogúságának biztosítására az 1843-44. évi rendi országgyűlésen sem került sor, de az emancipáció ügye ezt követően folyamatosan napirenden volt. Mondhatni, egyetértés uralkodott a tekintetben, hogy - az ország gazdasági érdeke miatt legalábbis - a zsidók jogállásán javítani kell. Véleménykülönbség csak abban volt, hogy a jogokat mikor kell megadni. A konzervatív felfogás szerint az egyenlősítésre a nyelvi és vallási elkülönülés felszámolása, azaz lényegében az asszimilálódás után kerülhet sor, míg a liberális álláspont szerint pontosan a feltételek nélküli egyenlősítés az, ami a beolvadást elősegíti. S hogy esetleg integrálásról is szó lehetne a beolvasztás helyett? Erre az álláspontra Kossuth is csak túl későn, 1851-ben jutott el, amikor egy kultúrautonómiára építkező államberendezkedés alkotmányos tervét papírra vetette.[27] Az 1840-es évek közepén már az is némi előrelépésnek tűnt, hogy V. Ferdinánd 1846. július 27-i rendeletével a "türelmi adót" megszüntette, melynek fejében a zsidóság vállalta, hogy 5 éven belül megfizeti a kialkudott 1,2 millió forintnyi megváltást.
Az elvárások és az egyébként is növekvő nyelvi és kulturális asszimilációs hajlandóság következtében kiéleződött az ellentét a zsidóságon belül a többségi
- 56/57 -
ortodoxok és a felvilágosodás, a reform hívei között. Grünwald Miksa ezt a folyamatot az asszimiláció fontos előzményének látta, melyben a haszkala, a héber felvilágosodás felborította a rabbinizmus zárt rendszerét, és - szavaival élve - "átmenetet képezett a zsidóság és Európa között".[28] Az ortodoxok a reformkísérletekkel a hagyományos zsidó vallási élet védelme érdekében szálltak szembe, akár az emancipáció árán is. Az ilyen nézetek első számú védelmezője a Frankfurt am Mainból Pozsonyba települt Moses Sofer (1763-1839) rabbi,[29] valamint rabbinátusi utódai voltak. A konzervatív életformához ragaszkodó észak- és nyugat-magyarországi közösségekkel szemben Pest és az ország középső részeinek zsidósága már korán a reformgondolatok irányába hajlott. A morvaországi származású Aron Chorin (1766-1844)[30] nézeteinek hatására, illetve a németországi héber felvilágosodás hagyományainak megfelelően nyertek megfogalmazást a belső reformprogram elemei, a "Schule", a "Tempel" és a "Gemeinde" hármasa, elsősorban Löw Lipót (1811-1875),[31] Schwab Löw (1794-1857), Einhorn Ignác (1825-1875)[32] és Einhorn Dávid (1809-1879) munkásságában.
Míg a reformerek az 1844 augusztusában Bácsba egybehívott rabbigyűlésen az ortodoxok masszív ellenállásával szembesültek, Löw Lipót, aki önmagát "az arany középút emberének tartotta, ez idő tájt iparosképző egyletet alapított Nagykanizsán. 1844-től rendszeresen magyarul prédikált kanizsai szószékéről, és 1847-ben Pápán kiadta a "Magyar Zsinagóga (Felvilágosodott vallásosság, tiszta erkölcsösség és buzgó hazafiság az izraeliták közti elterjesztésre)" című folyóirata első, és érdeklődés hiányában egyetlen számát. A mintegy tíz évet (1858-1867) megélt német nyelvű felekezeti lap, a "Ben Chananja" szerkesztőjeként és első számú szerzőjeként a hazai zsidó értelmiség soraiban a legerőteljesebb képviselője volt annak az álláspontnak, hogy a zsidóság nem etnikai, hanem csakis vallási kérdés.[33]
Az emancipáció abszolút elutasítása nem zsidó részről, mint már szó esett róla, nem volt jellemző, a konzervatív hangok azonban sürgették a zsidó vallásreformot, a hitelvek bemutatását és a nemzethez való társadalmi azonosulást is. Az ellenséges indulatokkal vegyes hozzáállás megváltoztatását célozta Löw Lipót 1847. június 22-i felhívása is rabbitársai felé. Közös nyilatkozatukban hangsúlyozták, hogy az izraeliták minden embert "valódi felebarátnak" tartanak "akármi vallást kövessen" is (1. pont) és Magyarországot "valóságos és egyedüli" hazájuknak ismerik el (2. pont).[34] A zsidóság ellen felhozott gyakori sztereotip elemeket illetve tényleges problémákat szedte pontokba (a-f) és vezette vissza végső soron az emancipáció hiányára az ez év szeptember 23-i körlevél is, melyet a pesti izraelita hitközség nevében Kunewalder Jónás, a hitközség igazgatói választmányának elnöke adott ki. Miután a körlevél megfogalmazói kifejezték a "szívükbe vésett" hálát azért, hogy az előző két országgyűlésen a rendek a zsidók ügyét, "az emberiségnek, igazságnak és a haza közjólétének ügyét" felkarolták, felhívták a figyelmet a magyar zsidók "kemény büntetésére"; arra, hogy "saját hazában idegen(nek) lenni kénytelenek", bár "őket még vád sem terhelheti egyéb annál, hogy Mózes vallásában jöttek a világra".[35] A körlevélhez csatolták a magyar és a kapcsolt részekben élő izraeliták képviselőinek egyetemes gyűlése által jóváhagyott, hitelvi nyilatkozatnak tekintett "Emlékeztetések a vallástanban nyert oktatásban" című művet, melynek szerzője Schwab Lőw volt.
Bár a körlevél írói a "haza jól felfogott érdekében" sürgették érveik alapos vizsgálatát, és a türelmi adó megváltása érdekében megalakított magyar zsidók állandó választmánya négy nappal később, 1847. szeptember 27-én kérte a megyéket, hogy a pozsonyi rendi országgyűlésre kiküldöttek utasításába vegyék fel a zsidó emancipáció programját is, némely megye ezzel ellentétesen cselekedett. Míg a bihariak "a zsidó polgárosítási ügy" kellő előmozdítását tűzték ki célul, és a somogyiak "az emberi méltóság, az ész és az erkölcsiség" alapján teljes emancipációt sürgettek,[36] a Borsod megyei utasítás, mint ahogy a Trencsén és Maros megyei is, azt hangsúlyozta, hogy "ha (ugyan) a zsidók vallásuk és szertartásaik felől az országgyűlés előtt confessiót tévén, abban az álladalom elveivel ellenkező tanok nem foglaltatnak, polgárosíttassanak". Mindemellett úgy vélték, hogy "a szomszéd tartományokból történő betódulásuk ellen" "czélszerű törvények" alkotására van szükség. A többségében német származású polgárság a városokba törekvő zsidókkal szemben elsősorban gazdasági,[37] de vallási és társadalmi ellenérzésekkel is bírt, ahogy ezt Pest városának követi utasítása is jelzi: nemcsak hogy gátat kívántak vetni "az izraeliták hazánkba özönlésének", polgárosításukat csak akkor tartották megvalósíthatónak, ha "erre a haza veszélyeztetése nélkül alkalmasak és érdemesek lesznek."[38]
Ennek megfelelően az utolsó rendi országgyűlés messze nem a reformországgyűlések zsidóbarát hangulatát tükrözte. Mint várható volt, a honosítási és a városi választójogi törvénytervezet vitája elsősorban a galizianer bevándorlók miatt éleződött ki. Míg az első esetében a javaslat 3. §-a a honosítás feltételeként a teljes kort, a magyar nyelv ismeretét és állandó
- 57/58 -
belföldi lakhelyet adta meg, 1847. december 11-én, a 21. kerületi ülésen Forgách Ágoston gróf, a pozsonyi kanonok javasolta, hogy a bevett valláshoz tartozást is megköveteljék. Hangsúlyozta a későbbiekben azt is, hogy véleménye "nem vallási türelmetlenségen" alapul. Kossuth Lajos, bár rossznak ítélte azt a megoldást, hogy "a politikai jogok valláshoz köttessenek", mégis - a szabadelvű eszmerendszert nézve mindenképpen - meghökkentően válaszolt: "(...) megvallom, hogy különösen a zsidó vallást követő hazai lakosokra nézve sajnálom, hogy a közvélemény legújabb időben olyan irányt vett, miszerint az e vallást követő népfaj számos söpredékének vétke miatt a méltányosság megtagadtatik azoktól is, kik ezen ellenszenvre nem érdemesek, és az ellenszenv annyira vitetik, hogy p. o. Pesten Kunevalder méltatlannak találtatik politikai jogokra csak ezért, mert Máramarosban vagy Pozsonyban söpredék zsidó tömeg van. Egyhamar nem fogjuk megóvni a hazát ezen söpredék-nép bűneitől, de ennek súlyát nem akarom éreztetni azon műveltebbekkel, kik között és mi köztünk más különbséget nem ismerek, mint, hogy más templomban imádjuk a Mindenhatót."
Szintay, Bereg megye követe megjegyezte azt is, hogy a magyar nyelv ismeretét a gyárosoktól nem kellene megkövetelni, majd - következetességből elégtelenre vizsgázva - javasolta, hogy "beköltözött sohase bírhasson a törvényhozás legfelségesebb jogával", azaz politikai jogait olyan módon korlátozzák, hogy a passzív választójogot megvonják tőle, mivel "lehetetlen, hogy a külföldi typust egészen levetkezhesse."[39] A bevett vallások megemlítése iránti indítványt végül úgy vetették el, hogy az igen és a nem szavazatok egyenlő száma miatt Szabolcs megye másodszorra már nemmel szavazott.
A törvényjavaslat 13. §-át, mely szerint a külföldi zsidók beköltözéséről és honosításáról külön törvényben kell rendelkezni, ugyanezen év december 18-án, a 27. kerületi ülésen tárgyalták. A pozsonyi és a Szatmár megyei követ a zsidók bevándorlásának és honosításának teljes tilalma mellett foglalt állást, sőt ez utóbbi a zsidó népet úgy említette hozzászólásában, mint ami "mételye a népnek", "uzsorás", de "különben is soha és sehol a nemzetbe nem akar beolvadni". Szemere Bertalan hangsúlyozta, hogy bár a pozsonyi indítvány nagy támogatásra talált, "a bűnt nem tart(ja) egy népfaj tulajdonának sem, mert az közös mindenikkel". Mondhatni kissé naivan úgy vélte, hogy ha már a pozsonyi indítványt meggátolni úgysem lehet, arra "az emberi tisztességnél fogva" jogszerű indokul csak az szolgálhat, hogy a bevándorlás tiltásával a már bentlakók "nemzeti sympathiát" nyerjenek és ilyen módon a polgári jogok tekintetében biztosítsák egyenjogúságukat.[40]
1848. január 27-én a 24. országos ülésen a szatmári káptalan követe, Bíró László a bevett valláshoz tartozást, mint a honosság feltétele mellett már úgy érvelt, hogy az egyéni szabadságjogok, így a vallás- és lelkiismereti szabadság is "a haza magasabb érdekeinek" megfelelően természetesen korlátozott. Bíró ugyanis károsnak és veszélyesnek találta úgy a "hon javára és boldogságára", mint a bevett vallásokra nézve azt, hogy a törvényhozás a nem bevett vallások számára is tág kaput nyisson. Véleményét osztotta az esztergomi főkáptalan követe, báró Rudnyánszky Sámuel és a kerületi üléseken ez ügyben már hasonlóan nyilatkozó Forgách gróf is. Mivel a kanonokok álláspontját csak Mosony és Nyitra megye, valamit Horvátország követe támogatta, végezetül kisebbségben maradt.[41] A miniszteri javaslat 14. §-a a bevándorlást "vallásra való tekintet nélkül" tette volna lehetővé. A követek egy része azonban, így a Szatmár megyei Kende Zsigmond sem a más vallásúaktól félt általában véve, merthogy "engem (...) nem bántanak sem a török, sem a perzsa, sem a hyndus, vagy Confucius papjai". A "magyar elemet" csupán a zsidóktól féltette a nemes követ, hogy azok ilyen módon nem csak "Lengyel- és Muszkaországból" jöhetnek be, hanem a görög területekről és Kis-Ázsiából is. Anélkül, hogy a hozzászólásokat tovább idéznénk, összegezzük a mondottakat azzal, hogy a törvényjavaslatot a pozsonyi követ indítványára végül úgy egészítették ki, hogy "a honban lakó zsidókra nézve az 1840:29. tc. rendelete fenntartatván, külföldi zsidók sem be nem vándorolhatnak, sem meg nem telepedhetnek".[42]
Történt mindez a többség megelégedésére. Minthogy azonban mind a rendi, mind a polgári parlamentarizmus a többség akaratának érvényesüléséről szól a kisebbség akarata felett, említést kell tenni a kisebbségben maradtak szemléletmódjáról is. Schnee László, Heves megyei követ, bár véleménye a "tek. RR. előtt pártolásra nem talált", kétségét fejezte ki a tekintetben, hogy a humanizmus és a 19. század előtt ezen törvényért miként fognak tudni megfelelni.[43] Máramaros megye követe, Asztalos Pál kijelentette, hogy "mi a zsidók elleni kikeléseket illeti, (...) ezek meggyőzősé(ével) és utasításá(val) ellenkeznek". A gyakran hangoztatott ellenséges viszony kapcsán pedig megjegyezte, hogy "vajjon lehetnek-e szíves indulattal azok iránt, kiktől évszázadokon keresztül üldöztettek."[44]
A javaslatot a főrendiház rövid tárgyalás után módosításra visszaküldte. Újabb tárgyalásra azonban nem került sor, így törvény nem lett belőle. Igaza lett tehát Tarnóczy Kázmérnak, Nyitra megye követének, aki a vallási és etnikai vonatkozások ügyében kibontakozó vita miatt a honosítási törvény bukásától tartott. De a nemzethalálról szóló víziója, mikor is az ezen törvény hiányában beözönlő külföldiek "itt összevásárolják a jószágokat" és az ország még
- 58/59 -
nevét is elveszti,[45] túlzónak és előítéletektől terheltnek bizonyult.
A városi törvényjavaslat tárgyalása az alsótáblán 1848. január 21-én, a 41. kerületi ülésen kezdődött meg. Az 1840. évi 29. tc. ugyan biztosította a zsidóknak a jogot arra, hogy - a bányavárosok kivételével - a városokba betelepedjenek, a polgári jogok, így a városi választójog biztosításának igénye a városi követek részéről nagy ellenállásba ütközött. Többek közt Pest követe, Károlyi emelte fel szavát "azon söpredék ellen", amely a polgárságot tönkreteszi és az ínség fő okozója, hiszen a "pórnép a zsidóhoz viszi pálinkáért az utolsó krajczárját" is.[46] Kossuth február 19-i kompromisszumos javaslata, mely szerint a város képviselő-testülete dönthetett volna arról, kik azok az izraeliták, akiket választójoggal felruház,[47] február 21-én a következő, 59. kerületi ülésen ugyancsak elutasításra talált. A mintegy három napja tartó pozsonyi zavargás különösen felerősödött, amikor ugyanezen a napon a szövegjavaslatba bekerült, hogy a választójog valláskülönbség nélkül illessen meg minden polgárt. A követek egyébként általában rendkívül élesen fogalmaztak a vita során. Amikor Asztalos a kereszténység nevében intett vallási türelemre, Károlyi válaszában kétséget sem hagyott - mondjuk így finoman - ellenérzésének valódi természete felől: nem vallási tekintetből van a zsidók ellen, hanem "mint népfajt" nem szereti őket.[48] A tüntetések március 19-én Pozsonyban újra kezdődtek, sőt zavargások az ország több nagyvárosában, így Pesten, Székesfehérváron és Szombathelyen is előfordultak. Pécsett március 21-én Szabó Péter uradalmi ügyész[49] 2000 "kebelbeli lakossal" a zsidók kiűzését vette tervbe, melyet azért nem hajtott csak végre, mert a szabad királyi város tanácsa maga elé idézte és leintette, majd 26-án ismét felszólította, hogy a már amúgy is elköltöző zsidóság irányába legyen békességgel. A feszült közhangulat következtében tehát a városi törvényjavaslatban az országgyűlés március 21-én visszatért a "törvényesen bevett valláskülönbség nélkül" kifejezéshez, azaz az izraelitáktól megtagadták a városi választójogot. Az a határozat, mely ugyanekkor a minisztériumot az emancipáció előkészítésére és az akadályok elhárítására utasította, gyakorlati haszonnal nem igen bírt.
Az izraelita vallás recepciójának kérdése érdemben tehát nem is került az országgyűlés elé. Március 24-én a hírlapokban is megjelent Szentkirályi Móricz-nak, Pest megye követének a törvényjavaslata, ezt azonban messze nem az egyenjogúsítás értelmében szövegezték. Az 1. § rögzítette, hogy a "lelkiismeret teljes szabadsága alapján" fogják a következő országgyűlésen a szükséges reformjavaslatot előterjeszteni, de addig a teljes beolvasztás érdekében polgári tekintetben megszüntették volna a zsidó községeket (2. §), és elismerték volna a zsidó-keresztény, polgári tisztviselő előtt kötendő (4. §) vegyes-házasságok polgári joghatályát (3. §). Rendkívül negatív kicsengése volt annak, hogy az ilyen vegyes-házasságból született gyermekek vallása tekintetében a keresztény vallás követését írták volna elő (6. §) és fellépést sürgettek volna a további bevándorlás ellen (7. §)[50]
Mindezt az a Szentkirályi Móricz[51] szövegezte, aki 1840-ben az országgyűlésen még rendkívül határozottan követelte a liberális szabadságjogokat. 1848-ra nem csak az udvarral szembeni politika, hanem a szabadelvűség tekintetében is visszafogottabb lett. A javaslatát azonban - mint említettük - érdemben nem is tárgyalták. Kossuth a zsidók jogegyenlősítésének elhalasztása mellett foglalt állást, hangoztatva, hogy "az előítélet megvan, s annak vakságával, a költő szerint, istenek is hiába küzdenek."[52]
Bár Schnee László március 31-én a bevett vallások jogegyenlőségének elvét rögzítő 1848. évi XX. tc. vitája során ismét szóba hozta a zsidó emancipáció ügyét, Kossuth - korábbi véleményét nyomatékosítva - úgy reagált, hogy "most a zsidókra nézve rendelkezni annyi volna, mint e népfaj közül tömérdeket áldozatul vetni ellenségei dühének".[53] Figyelemfelkeltő, hogy e törvényjavaslatot - Schneet kivéve - ugyanazon a napon, minden ellentmondás és változtatás nélkül a kerületi ülés és az országos ülés is elfogadta, majd áttették a főrendekhez. Konszenzus uralkodott az államvallás eltörlése és a bevett vallások jogegyenlősítése vonatkozásában, míg a zsidók jogegyenlősítése évszázadok alatt magasra épített akadályba ütközött. 1848-ban a szabadelvű politikusok kevés kivételtől eltekintve megijedtek ettől az akadálytól.
Nem meglepő, hogy a szertartásaik és szokásaik iránti ellenszenvet tapasztalva az országgyűlési vitával egy időben, 1848 márciusában az izraeliták között aláírás végett egy nyilatkozatot köröztek, melyben az aláírók kifejezték "szívük őszinte óhaját" a "korigényelte változások életbe léptetése és mindazon szokások eltöröltetése iránt, mik a szidalmon kívül elkülönzési vádakat támasztottak" ellenük.[54] Az aradi zsidók felhívása még tovább ment, amikor gyökeres vallási reformot sürgetett. Német példára hivatkozva a judaizmus egyik alappillérét kérdőjelezték meg, amikor úgy nyilatkoztak, hogy a körülmetélés "az emberi érzelemmel és méltósággal össze nem férhető", és ezért nem lehet feltétele az izraelita közösséghez tartozásnak. Ezek után már kevésbé
- 59/60 -
meglepő, hogy az istentiszteletet "minden külső jelruhák nélkül és födetlen fővel", élő nyelven kívánták lefolytatni.[55] Az alkalmazkodási kényszerből fakadó újító törekvés ezen a ponton a mérsékelt reformokat már messze felülmúlta.
A közhangulat azonban továbbra is zsidóellenes volt. Április 1-jén a Miniszteri Országos Ideiglenes Bizottmány végre erélyesen lépett fel. Leiratában közölte, hogy az anyagi károk okozói felelősséggel tartoznak, sőt a fegyveres védelemről is rendelkezett. Hogy a zsidók felhívásai, nyilatkozatai, vagy akár zsidó magánszemélyek kérései mennyiben befolyásolták a történteket, kérdéses. Ez utóbbira lehet példa dr. Rosenfeld Jeromos bécsi tanár magánlevele, melyet pécsi hitsorsosainak védelme érdekében írt Pécs szabad királyi város tanácsának, nehogy a szabadság "gyászt és kétségbeesést" hozzon azok számára, "kik közül sokan hősi halált haltak".[56] Az országos méretű zavargások következtében Szemere belügyminiszter 1848. május 13-i 1261/B sz. rendeletében[57] utasította a megyéket és városokat, hogy a törvényhatóság határában letelepült zsidókat családonként, minden hozzátartozójukkal együtt két hónapon belül írják össze. Mint fogalmazott, "a valódi keresztyénnek érzete búba merül a felebaráti szeretet ily kialvásán, a gyűlölet és a vallásdüh e felingerlődésén", ezért (?) az 1840. évi XXIX. törvénycikk rendelkezését sértő visszaélések ellen kíván fellépni.
A vallásreform programja mindeközben tovább folytatódott. 1848. július 8-án megalakult a németországi vallásreformot példaként szeme előtt tartó "magyar izraeliták középponti reform egylete", amely körlevelében hívta fel "testvér-egyesülésre" hitsorsosait.[58]
Négy nappal később a katolikus vallású, radikális "vörös tollas" Kállay Ödön[59] Szemere belügyminisztert interpellálta az emancipáció ügyében, majd a negatív válasz után július 19-én maga nyújtott be törvényjavaslatot, melyet 26-án indokolt: mottóként idézett hangzatos szavai, elkötelezettsége az elvhű politizálás mintaképe lehet. Kállay javaslata a letelepedett, azaz rendes adót fizető (2. §) zsidókat úgy polgári, mint vallási tekintetben is egyenjogúsította volna (1. §). Hasonlóan nehéz fába vágta a fejszét azzal, hogy az ekkor már nagyjából 1500 éves zsidó-keresztény vegyes-házasságokat tiltó egyházjogi normával szemben érvényesnek mondta volna ki ezeket (3. §) úgy, hogy a gyermekek atyjuk vallását követik a 16. életévükig.[60] Bezerédi István következetességre intve kérte, hogy a javaslatot bocsássa a tisztelt ház osztályra, amit a többség meg is szavazott. Az osztályok központi bizottságának előadója, Horváth Boldizsár augusztus 3-án nyújtotta be a bizottság jelentését. Három osztály ugyan a rögtöni tárgyalás mellett nyilatkozott, a további hat osztály azonban a honosítási törvényt e törvényjavaslat előfeltételének tekintette és ezért a tárgyalás elhalasztása mellett döntött. Figyelemre méltók a jelentés záró sorai: hogy az emancipáció megfeleljen a szabadság és egyenlőség eszméjének és "a nemzeties egybeforrás igényének" is, szükségesnek látták, hogy a "káros elzárkózottság és kölcsönös idegenkedés okainak" elhárítása céljából a minisztérium a "zsidó osztály értelmesebbjeivel" egyeztetést végezzen.[61]
Nos, a nemzeti egybeforrás egy ügyért a függetlenségi harcban létrejött.. "Uraim, ha a zsidó nép ott van a csatatéren és vérét ontja egy oly hazáért, melynek ő még nem kijelentett polgára, ha ő vagyonát, életét örömest feláldozza azon szabadságért, melyet csak reményl, azon jogokért, melyeket még nem bír, (...) eljött az idő, hogy a nemzetgyűlés azon szent elvi kijelentését tovább ne halassza, miszerint a zsidók is a hazának polgárai." A képviselőház 168. és egyben utolsó ülésén, Szegeden, 1849. július 28-án Szemere e szavakkal terjesztette elő a kormány javaslatát az emancipáció tárgyában. Történt ez ugyanakkor, mikor a nemzetiségek jogait biztosító 1849. évi VIII. tc. is elfogadásra került. Megjegyzem, a demokratikus változások győzelmét - többek között - Einhorn Ignác a messiási korral azonosította.[62] Dacára a kitörő éljenzésnek, a negatív észrevételek hiányának, az általános elfogadás egyhangú voltának, az időhiány Kállay javaslatának sorsára juttatta Szemeréét is.
Hangsúlyozni kell azonban, hogy Szentkirályi, Kállay és Szemere hármasában a kormányjavaslat mérsékeltnek mondható a 48-as szabadelvűséghez méltatlan Szentkirályi-féle és a következetesen liberális Kállay-féle javaslat között. Közös vonásuk volt, hogy mindhárom lehetővé tette a zsidó-keresztény vegyes-házasságot. (Megjegyzem, ez a passzus a 90-es évek egyházpolitikai küzdelmeinek ismeretében teljesen utópisztikus; elképzelhetetlen a gyakorlati megvalósítása egy alapos magánjogi reformtörvény-csomag nélkül, amire pedig '48-ban sem szándék, sem lehetőség nem volt.) Az ilyen házasságból született gyermekek Szentkirályinál keresztények, Kállaynál atyjuk vallásában neveltek, Szemere azonban ezt a kérdést, bár nyilvánvaló, hogy rendkívül fontos volt, nem rendezte. Szentkirályinál a kifejezett cél a teljes beolvasztás volt, Kállay polgári és vallási tekintetben is egyenjogúsított volna, Szemere csak a politikai és polgári jogok tekintetében rögzítette, hogy "a törvényesen megtelepedett Mózes-vallású lakosok" vonatkozásában a felekezeti hovatartozás különbséget nem képez (1. §). Az izraelita felekezet közjogi helyzetéről és a vallási egyenjogúsításról szót sem ejtett, sőt az általános elvárásnak megfelelően a vallásreformot és "a kor kívánataival megegyező" egyházszervezet kialakítását sürgette. A miniszteri indokolás[63] szerint "a zsidóság kebelében az orthodoxok és a
- 60/61 -
reformóhajtók felekezete naponként mérgesebb gyűlölséggé fajul, (...) (és ezért) magában a zsidóságban sincs hatalom, mely a fejlődést megindíthassa". Így a javaslat a belügyminisztert kötelezte arra, hogy a Mózes-vallásúak "papjainak" és képviselőinek részvételével gyűlést hívjon össze (4. §).[64] Az indokolásban kimondva is szerepelt a cél: a "társadalmi és nemzeties egybeforrásról", a nemzetbe való beolvasztásról van szó itt is, a neológia előtérbe helyezésével, a keresztény egyházi autonómiához hasonló szervezet megalkotásával. Míg a kulturális nemzetfogalom az azonos őstől származás tudatán, az azonos nyelven, az azonos kultúrán alapuló naiv egybetartozás érzésből táplálkozott, a politikai nemzetfogalomba belefért, sőt lényegi elemét képezte, hogy a nemzetiségek és etnikumok kollektív jogokat nem, de egyéni jogokat - a nemzet erősítése, egybeforrasztása céljából - kaphattak és kaptak is.
A beolvasztási célzat az asszimiláció eröltetése miatt kérdéses, főleg ha azt a belső ellentmondást nézzük, hogy az 1. § egyenlősített, a 4. § b, pontja viszont diszkriminációt alkalmazott: az ország zsidó lakosainak a földművelés és a kézművesség felé orientálását sürgette. Szemere szavaival[65] élve "különvált községi szervezetük régi alakjában meg nem maradhat, következőleg annak helyét egyházi tekintetben új intézménynek kell pótolni. Jelenleg minden rabbi, minden község egymástól független, mi minden korszerű tökéletesedést lehetetlenné tett. E részben összefüggő rendszert kell velük alkottatni, (...) hogy ne hasonlítson e népség az amerikai nagy folyamok (...) növényszigetéhez, melyek egymással szorosan összefüggenek, de a földhöz semmi gyökér, semmi alap által nem kötvék". Szemere tervezete összességében jól illeszkedett a fokozatos jogkiterjesztési folyamatába.
A zsidó bevándorlás a szabadságharc bukása után is folytatódott.[66] Míg a negyvenes években a gazdasági fellendülés, a reformok légköre vonzotta őket, a neoabszolutizmus idején annak liberális jellegű, polgári átalakulást segítő intézkedései. A polgári fejlődésért kiálló és azt nemzeti önállóság mellett elképzelő réteg ekkor emigrációban vagy passzív rezisztenciába menekülve élt, és a centralizáló hatalom az összbirodalmi érdekeknek megfelelően, új koncepcióval fogott hozzá a polgári átalakításhoz. Az agrárország kapitalizálásához, a mezőgazdasági árutermelés fellendítéséhez a tőke és a kereskedelem aktivitása is fontos volt. Talán ezzel magyarázható az is, hogy Haynau 1849. július 19-i rendeletével[67] a "lázadó" budai és a pesti zsidó községre kivetett, összesen mintegy 2 millió 300 ezer forint értékű sarc nagyobb részét elengedték, illetve a már befizetett összegből állami felügyelet alatt működtetett zsidó iskolai alapot hoztak létre (1850. szeptember 26-i rendelet).
A zsidók jogállásának kedvezőbb szabályozása több szempontból is szükségesnek tűnhetett. A Habsburg dinasztia európai hatalmi pozíciója visszafordíthatatlanul meggyengült és a belső konszolidáció elkerülhetetlen volt. Az 1859-60-as esztendőben a központi kormányzat ugyan önkényuralmi eszközzel, rendeleti úton, de lehetővé tette, hogy zsidó személy keresztény házicselédet tartson (1859. november 22.), gyógyszertárat, malmot üzemeltessen, illetve szesszel kereskedjen (1860. január 13.), földet vásárolhasson (1860. február 18.), sőt a felvidéki bányavárosokba is letelepedhetett immár (1860. január 14.). Hatályon kívül helyezték az OPTK 593. §-át, mely az elmúlt 6 évben korlátozta a zsidók tanúzási képességét (1860. január 6.) és zsidó személyek házasságkötésekor nem kellett ezután hatósági engedélyt kérni (1859. november 29.). Ezek a rendelkezések a bevándorláson túl az asszimilációs hajlandóságot is erőteljesen befolyásolták, ahogy jelzi ezt a reformkor szülöttének, a Magyarító Egyletnek 1860-ban Izraelita Magyar Egylet néven történt újjászervezése. Ebben az időben jelent meg először (1861-1868) az asszimilációt sürgető neológok szócsöve, a Magyar Izraelita című hetilap is. A radikális reformirányzat a szabadságharc bukásával eltűnt, de a liberális neológok a vezető magyar politikusok támogatásával kulturális és társadalmi területen is jelentős hatást tudtak kifejteni.
A zsidó vallásreform vagy az autonóm szervezet ügye természetesen fel sem merült, amikor a protestáns autonómia is megkérdőjeleződött és a katolikus autonómia-mozgalom sem tűnt időszerűnek. 1861-ben, miután az Októberi Diploma részlegesen helyreállította a magyar államiságot, az újra összehívott országgyűlésnek szándékában állt a zsidók jogegyenlőségének törvényi deklarálása, erre azonban nem maradt idő. Az ortodox-neológ szembenállás tovább élesedett a Ferbruári Pátenst követő újabb abszolutisztikus fordulat idején. Jelzés értékű volt, hogy a székesfehérvári ortodoxok, akik 1861-ben már elkülönültek, két évvel később önálló hitközséggé alakultak kancelláriai engedéllyel. Az ortodoxok tevékenysége ezt követően egyébként is felerősödött, sőt a hitközségek nagy részét a vallási reformokról szóló vita dúlta fel. Előbb Nyíregyházán, majd 1865 őszén a Zemplén megyei Nagymihályon szerveztek zsinatot. Az istentiszteleti követelményeket 9 pontba rögzítő, 69 rabbi által aláírt határozatuk áthágása véleményük szerint a zsidósággal való szakítással volt egyenértékű: átokkal sújtották az ősi szokások elhagyóit. A jiddis nyelvű szertartáshoz való ragaszkodásuk lényegében az asszimiláció elutasítását jelentette.[68]
Érdemes arról is megemlékezni, hogy ez időben az erdélyi és fiumei izraeliták házassági jogát az 1853-ban pátenssel hatályba léptetett Osztrák Polgári Törvény-
- 61/62 -
könyv (ABGB), a magyarországi izraelitákét az 1863. november 2-án kibocsátott kancelláriai rendelet szabályozta mintegy harminc éven át.[69] Mindeddig kétséges volt, hogy a protestánsokra irányadó, 1786. évi Házassági rendeletet az izraelitákra is kell-e alkalmazni; 1863-ban a kancelláriai rendelet lényegében ennek rendelkezéseit vette át a zsidó szokásoknak némi engedményt adva. Az izraeliták házassági ügyeiben úgy Erdélyben és Fiumében, mint Magyarországon ezen állam által alkotott sajátos felekezeti jog alapján állami törvényszékek ítéltek. Szekularizált, egységes jogrend hiányában a felekezeti házassági jog az egyházak közötti kapcsolatban rendkívül fontos szerepet töltött be. Nos, a keresztény-izraelita vegyes házasságot tiltották a keresztény felekezeti jogok és az izraelitákra hatályos jog is, sőt a vallásváltoztatás az izraelitáknál, az erdélyi evangélikusoknál és a görög-keleti románok egy részénél is bontó okot képezett.[70]
A zsidó emancipáció ügye legközelebb az országgyűlést megnyitó uralkodói trónbeszédet (1865. december 14.) követően, a válaszfelirati javaslat részletes tárgyalása során került elő 1866. február 23-án. Manojlovics Emil felvetette, hogy a Deák által szerkesztett javaslat vallási és nyelvi diszkrimináció tilalmazó pontjában a "honpolgárok" kifejezést "az ország összes lakosa" kifejezéssel cseréljék fel annak érdekében, hogy az ne csak a bevett egyházakra vonatkozzék. Válaszába Deák ezt a korlátozott értelmet cáfolta, hozzátéve, hogy ezen elvet, úgy hiszi, senki sem tagadja. Az emancipációs törvénytől azonban elzárkózott. Úgy vélte, hogy annak feltétele lenne a polgári házasságkötés bevezetése is, mely szerinte a katolikus dogmák ellenkező volta miatt nem egykönnyen lenne megvalósítható. És utólag tudjuk, hogy igaza volt. Célszerűbbnek tartotta azt a megoldást, hogy a vallások közti különbség alapján mindeddig jogfosztó törvényeket egyenként módosítsák a zsidók jogegyenlősítése érdekében.[71] Manojlovics módosító javaslatát ezek után visszavonta és a képviselőház az eredeti szerkezetet fogadta el. A főrendek előtt ez a kérdés nem került elő, őket ekkor sokkal inkább a legfőbb kegyúri jog ügye foglalkoztatta.
A liberális meggyőződésű politikusok szemében a "zsidó ügy" természetesen a kiegyezés előestéjén sem önmagában, hanem a vallásszabadság kérdésével összeforrva jelentkezett. Jól látható ez az országgyűlés kebeléből 1866. május 14-én megválasztott 71 tagú vallás- és közoktatásügyi bizottsághoz érkezett kérelmekből is. Példának okáért az elvhű Irányi Dániel Párizsból írt levelében a nazarénusok üldözése kapcsán úgy foglalt állást, hogy ne önmagában az izraelita vallás bevetté nyilvánítására kerüljön sor, hanem vallásszabadság általános kimondására azon egy korláttal, hogy a vallás a társadalom céljaival ne ellenkezzék. Sőt, ennek feltételeként a polgári házasság bevezetését sürgette.[72] A pesti "Egyenlőségi kör" nevében Klapka György elnök és Rákosy Jenő jegyző ehhez hasonlóan a hitfelekezetek egyenjogúsítását kérte.[73] Tisza Kálmán ez év március 26-i Eötvös kultuszminiszterhez intézett interpellációjában ehhez hasonlóan nem csak a bevett hitfelekezetek jogegyenlőségét, hanem annak kiterjesztését sürgette.[74]
Deák maga is interpellálta Eötvöst a zsidó emancipáció ügyében 1867. június 26-án. Eötvös válaszában kijelentette, hogy "teljes kiterjedésében méltányolja ezen kérdés fontosságát és átlátja halaszthatatlanságát".[75] Nem csak a kormányzó Deák-párt, hanem pártállásra való tekintet nélkül a képviselőház nagy többsége is az 1848-ban megkezdett liberális reform örökösének vallotta magát akkor is, amikor az izraeliták politikai és polgári jogegyenlősítéséről szóló törvényjavaslatot Andrássy Gyula gróf 1867. november 25-én előterjesztette. Az általános egyetértés mellett kritika is volt bőven. Nem felesleges szemügyre venni azt sem, hogy mire vonatkozóan. A központi bizottság önmagában kevésnek tartotta a polgári és politikai emancipációt, és a vallásszabadság valamint a felekezeti jogegyenlőség törvényi kimondását sürgette.[76] A VII. osztály különvéleményében azt hangoztatta, hogy e javaslatnak nem az izraelitákról, hanem az ország bármely hitvalláshoz tartozó polgáráról kellene szólni: a kor felvilágosodott szelleme és a politikai előrelátás nevében indítványozta - mai szóval élve - a vallási diszkrimináció tilalmának törvényi rögzítését.[77] Mindkét indítvány más-más szempontból, de jóval haladóbb volt, mint a kormányjavaslat, politikai akarat azonban egyik megvalósításához sem volt. A főrendek kritikái, mondjuk inkább így fenntartásai az általános helyeslés mellett más jellegűek voltak. Cziráky János gróf "szabadelvűségét" azzal indokolta, hogy jót kell tennie azzal, ki őt gyűlöli, még ha a javaslatból veszedelem származnék is más felekezetekre nézve. A javaslatot az izraeliták vonatkozásában az asszimilációs készség miatt elfogadhatónak tartotta, de az általános diszkrimináció-tilalom rögzítésétől elzárkózott.[78] Szőgyény László főispán a sok száz éves méltatlanság orvoslása miatt üdvözölte a javaslatot, remélve, hogy a zsidók "holmi kozmopolita irányzatokról letérve Magyarországnak hű és hálás fiai lesznek".[79]
Hogy a törvényjavaslatot általánosságban és a részletes tárgyalás során is lényegében vita nélkül elfogadták (1867. évi XVII. tc.) a képviselők és a főrendek is, több dologgal magyarázható. Gyakran hangoztatott érv volt, hogy az emancipációt "meg-
- 62/63 -
szolgálták" a haza védelmével, és az is, hogy régi igazságtalanság jóvátételéről van szó. De talán ennél fontosabb, hogy egyetértés uralkodott a teljes kulturális asszimiláció tervét tekintve. Éppen ezzel magyarázható az is, hogy a felekezeti jogegyenlőség kérdése, a recepció ügye kimaradt a törvényből. Közép-Európában, francia mintára, a liberális törvények a zsidóságot felekezetnek tekintették, míg tőlünk keletre, Oroszországban és Romániában nemzetiségnek. Ez a kulturális redukció a zsidóságot a vallási területre szorította vissza, ami az ortodox és a neológ ellentétben is megnyilvánult. Az ortodoxok a dejudaizálást a vallási parancsolatokkal mélyen átszőtt életformájuk ellentéteként szemlélték. Az izraelita kifejezés a törvény szövegében azt jelentette, hogy a keresztény felekezetek egyikébe betért személy asszimilálódott, csak az izraelita maradt zsidó. A bevándorlás tiltásáról most nem esett szó. Ez azonban nem a feltételek nélküli liberalizáció elvének érvényesülését jelentette, sokkal inkább csak azt, hogy a dualista államkapcsolat következtében a magyar országgyűlésnek a birodalom egészét érintő kérdés szabályozására nem volt hatásköre. Túl sokat tehát nem adtak, nem integrálásról, hanem beolvasztást célzó jogegyenlősítésről volt szó, bár Schweitzer József[80] szerint a zsidó emancipációért folytatott küzdelem ekkor érte el diadalát azzal, hogy általánossá tették az eddig kivételesen, csak bizonyos személyeknek megadott jogokat.
Több mint érdekes, hogy az asszimiláció elkötelezett harcosa, a "Mózes-vallású magyarok" felekezetének egyik megteremtője, Löw Lipót hogyan reagált az egyenjogúsító törvényre. 1867 decemberében jelentette be, hogy megszünteti lapját, a Ben Chanan-ját. Míg eddig a tradíció lerombolására és a zsidóság körüli egy új védőfal felépítésére törekedett, most, amikor a kormányzati egyházpolitika kedvezően alakult - Haraszti György megítélése szerint - ráérzett a veszélyre, amit a zsidó identitás szempontjából ez a tisztán felekezeti meghatározás jelentett. A német zsidóság megosztottságának[81] ismeretében mindez álláspontja mérsékeltebb megfogalmazásához vezetett - az ortodox-neológ szétválás küszöbén.[82]
Ugyanekkor másutt, példának okáért Somogyban a zsidók hálaadó istentiszteleten ünnepelték az emancipációs törvényt. A kaposvári rendezvényen a megyei közigazgatás vezetői közt a főispán is jelen volt, Marcaliban Morgenstern Mihály rabbi a hazáért dolgozó, hazáért vérét ontó zsidókról szónokolt.[83] Löwwel szemben a nagykanizsai Lichtshein Lajos nem sokkal korábban publikált írásában a jogegyenlősítésnek csak a kölcsönös előnyeit láttatta: "Ha tehát valamely állam idegen nemzetet tökéletesen akar magában felolvasztani, azt magától el ne zárja, iránta minden idegenkedést gondosan kerülnie kell, mutasson iránta szeretetet, emelje azt fel magához, (...) hogy kellően hasznát vehesse, (...) hogy érdeke s reménye új honához szorosan kapcsoltassék".[84] Megjegyzendő, hogy a szerző tisztában volt a "tökéletes felolvasztás" célzatával, de ez őt egyáltalán nem zavarta.
Az autonómiát szervező kongresszus előkészítése kormányzati kezdeményezésre, 1868. február 16-án vette kezdetét, amikorra Eötvös a magyar zsidók közül általa kiválasztott "bizalmi férfiakat" közös értekezletre hívta. Utólag több kritika is érte a kultuszminisztert amiatt, hogy mintegy fél évvel később, augusztus 5-én e megbeszélés értelmében, de rendeletben, nem pedig a törvényhozás útján utasította a főispánokat az izraelita kongresszusi képviselők választása ügyében; megyénként az 1857-es adatok szerint, a zsidó lakosság számarányának megfelelően. 200 ortodox rabbi, kiket már a rabbik és a tanítók, mint hitközségi alkalmazottak passzív választójogának megvonása is érzékenyen érintett, a kongresszus előtt kéthetes tanácskozást tartottak 1868 decemberében. Egységes álláspontot azonban nem tudtak kialakítani; a neoortodoxok, a konzervatívok és a hászídok vitája csak mélyítette a meghasonlást.
Maga a 220 tagú kongresszus 1868. december 14-től 1869. február 23-ig ülésezett a pesti vármegyeháza üléstermében. Mivel az előkészítés során egységes álláspont jött létre a tekintetben, hogy a hittörvények nem képezhetik megbeszélés vagy vita tárgyát, a megnyitón Eötvös természetesen a szervezeti kérdésekre koncentrált, és a beolvasztás érdekében egyébként igenis elvárt vallásreformról szó sem esett. Tőle megszokott módon - hitet tett amellett, hogy az izraeliták választott képviselői "mint önálló és szabad vallásos társulat, egyházi és iskolai ügyeiket önmaguk szervezzék és rendezzék". Lelkes tetszésnyilvánítással fogadták a miniszter azon kijelentését is, hogy a cél - az izraeliták közti eltérő vallási nézetek ellenére is - közös, az izraelita hitfelekezet fennmaradása és a haza érdekeinek előmozdítása.[85]
Eddig tartott az egyetértő éljenzés. Ezután sokkal inkább a vélemények ütköztetése volt jellemző. Az a Löw Lipót, aki pár éve a reformot sürgetők hangadója volt és maga is terjedelmes szabályzatot dolgozott ki a zsidó felekezet országos szervezetéről, álláspontja és a személyes ellentétek miatt nem is vett részt a kongresszuson. Véleményét csak az ez alkalomból kiadott röpirat[86] útján közölte. Olyannyira nagy volt a távolság a neológ és az ortodox felfogás között, hogy a tradíciókhoz ragaszkodó képviselők távoztak a kongresszusról, a többségben lévő reformpártiak a
- 63/64 -
magyar és erdélyhoni hitközségi szervezetet[87] és az iskolákat valamint iskolai hatóságokat rendező szabályzatot és a következő kongresszus választási eljárását[88] rögzítő határozatokat mégis előkészítették és elfogadták.
Az izraelita kongresszus háromszintű szervezetet alkotott a helyi szint elsődlegességével. A korábbi zsidó községek vallási és egyben közigazgatási egységek (comitas judeorum) is voltak; ezek helyett - az egységes polgári közigazgatás megteremtése érdekében -tisztán felekezeti (rituális, kulturális, humanitárius[89]) hitközségeket szerveztek (1. §). A terminus technikus változása azért is szembetűnő, mert az eddigi etnikumbeli különállás helyett most csakis a vallásbeli különállást rögzítették, ahogy a jogpolitikai célzat is a zsidó etnikum helyett az izraelita vallásra irányult. Egy hitközséghez az egy közigazgatási egységben lakó neológ zsidók tartoztak, azaz egy helységben csak egy neológ izraelita hitközség működhetett (10. §). Minden hitközségnek volt saját rabbija, sakterje és zsinagógája. A hitközségi terheket viselő felnőtt férfiak aktív és passzív választójoggal rendelkeztek a hitközségi tisztségek tekintetében (15-16. §§). Ilyen tisztség volt a községi képviselet és az elöljáróság, valamint az ezek együtteséből előálló közgyűlés. A közgyűlés a hitközség nem vallási ügyeiben hozott határozatot, melynek végrehajtása az elöljáróság feladata volt (18-39. §§). A hitközségek 26 községkerületté (55. §) szerveződtek, melyek élén ugyancsak választott tisztségviselők, a kerületi képviselet és az elöljáróság állt. A kerületi képviselet közvetítő szervként működött a hitközségek és az országos iroda között. A hitközségek egymástól függetlenek voltak és teljes autonómiát élveztek. Mellettük az országos szervek, a képviseleti Izraelita Országos Egyetemes Gyűlés, de különösen a végrehajtásért felelős, községkerületek elnökeiből szerveződött szerv, a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája csak másodlagos jelentőséggel bírt. A neológ kongresszusi hitközségi szervezet rögzítő szabályzatot az uralkodó 1869. július 14-én azzal hagyta jóvá, hogy az uralkodó főfelügyeleti joga - mondhatjuk természetesen - kiterjed a kongresszusi határozatokra is.
A kongresszuson maradt reformpártiak az autonóm szervezetet nem a hittörvények mibenlétének meghatározására, vallásreformok véghezvitelére alkották meg: egyrészt a szabályzat rögzítette, hogy a hitközségek "a szokásos istentiszteleti, szertartási, oktatási és jótékonysági intézeteknek kebelükben fenntartása és azoknak alkalmas vezetők általi vezetés és kezeltetése céljából" (1. §) jött létre, másrészt az egyetemes gyűlés hatásköréből kifejezetten kizárták "az izraelita vallást és szertartásokat illető tárgyakat (79. §).
Az izraelita kongresszus nagy visszhangot váltott ki a következő országgyűlésen is, ahol egyébként is elsők közt szerepeltek a vallási kérdések. Irányi Dánielnek, Pécs szabad királyi város képviselőjének 1869 július 10-én a vallásszabadság tárgyában beterjesztett törvényjavaslata a teljes és általános vallásszabadságot a köztörvények megtartásának természetes korlátja mellett (1. §) olyan módon értelmezte, hogy az minden felekezet számára az autonómia jogát is magába foglalja (5. §).[90] Az autonómia joga Eötvös 1870. április 7-én előterjesztett javaslatában is hangsúlyozottan szerepelt a vallási egyesülések létrehozásának általános szabadságából fakadóan (4-5. §§).[91]
A kongresszus összehívását utólag többen szükségtelennek, sőt károsnak ítélték. A neológ elkötelezettségű Wahrmann Mór, a képviselőház egyetlen izraelita tagja köszönetet mondott Eötvösnek és a minisztériumnak a kezdeményezésért, a "korszerű tettért", másrészt kérte, hogy a kongresszusi határozat életbe léptetése és az izraeliták felekezeti jogegyenlőségének biztosítása érdekében a következő ülésszakban kerüljön sor az izraeliták egyházi autonómiájának törvényi elismerésére, ahogy ez "az országban létező elismert, ún. törvényesen bevett vallásfelekezeteket megilleti", és az izraelita iskolai alap átadására.[92]
Jókai Mór,[93] aki szólásra azért emelkedett, mert Wahrmann kérései a reformot óhajtók véleményét tükrözte csak, a kormány felé köszönet helyett inkább kritikát intézett: "A szakadás a zsidók között is régen megvolt (...) - így Jókai -, de e szakadásból nyílt villongást támasztani a magyar kormánynak hagyatott fenn." Hogy a kongresszusi határozat törvényi elismerése és végrehajtása késett, már inkább váltott ki helyeslést Jókaiból: "Tessék a t. képviselő úrnak (mármint Wahrmann Mórnak) a bonyhádi, szepességi, sajószentpéteri, osgyáni, váczi, liptó-szent-miklósi eseményeket végig tekinteni, s meg fog felőle győződni, hogy Arbues idejében nem hajtották az eretnekeket nagyobb fegyveres buzgalommal az egyedül üdvözítő hitre, mint napjainkban az orthodox zsidókat az egyedüli üdvözítő kongresszusi statútumokba, s kevés kell hozzá, hogy a zsidó kongresszus infallibitásának elve egyidejűleg ki legyen mondva a pápai csalhatatlansággal." Míg Wahrmann a kongresszust ellenző zsidókat úgy jellemezte, hogy azok "a Ghetto lerombolt falait elhagyni nem kívánják, mert a szabad levegőt színi nem akarják", Jókai hangsúlyozta, hogy a "liberális zsidók" felekezeti iskoláival szemben pontosan az ortodoxok sürgették a közös iskolák fölállítását.
Bár Jókai beszéde általános derültséget váltott ki, Eötvös nagyon is komolyan felelt: nem a kormány érdeme vagy tévedése a kongresszus összehívása, hanem szükségszerű következménye volt ez annak, hogy "zsidó polgártársainkat" - mondja Eötvös talán nyelvbotlásból - egyenjogúsítottuk. Az izraeliták kommunális, adminisztratív és nevelési rendszerének oktrojálása - folytatja most már a megszokottak sze-
- 64/65 -
rint - ezek után nem volt lehetséges, el kellett ismerni hát a maguk ügyeinek viteléhez fűződő jogukat.[94]
A kongresszus szervezése kapcsán is magyarázatra kényszerült a miniszter: "különböző vidékekről oly izraelita vallású férfiakat" hívott össze a választási szabályzat kidolgozására, kik vélekedése szerint "a közbizalmat bírták", ami azonban a zsidóság vallási tagolódását messze nem tükrözte. Zsedényi Ede hangsúlyozta, hogy a kongresszuson 34:7 arányban voltak neológ és ortodox képviselők, amit legfőképp a hitvitába történő az állami befolyás miatt tartott veszélyesnek. "Nincs kifogásom az újítás ellen, elismerem, hogy a fővárosi értelmiség legnagyobb része ezen újítást zászlajára tűzte ki; de az ellen volna kifogásom, ha a politikai hatalom befolyását akarnók ez újítás terjesztésére felhasználni. Ez egyenesen a vallásszabadság tettleges fölháborítása volna, és így remélem, hogy éppen azok kik a vallásszabadságért annyit szenvedtek, ezen elveket maguk közt saját keblükben eltagadni soha nem fogják."[95]
Mindenesetre 1870. március 18-án az országgyűlési határozat, majd április 2-án kultuszminiszteri rendelet rögzítette - a Zsedényi által hangoztatott elvnek megfelelően, - hogy a hatóságok senkit sem kényszeríthetnek a kongresszusi határozatok megtartására. Ezek után az as-kenázi és szefárd ortodoxok a "Hitőr-egylet" előzetes bejelentése után egybehívott gyűlésen elkészítették a maguk szervezeti szabályzatát, majd a minisztériumnak bemutatták azt. Az uralkodó 1871. november 15-én jóváhagyta a szabályzatot, megállapítva, hogy a szabályzat a "közigazgatási és államfelügyeleti jog szempontjából kifogás alá nem esik; az abban hivatolt vallási tanok és szabványoknak pedig, - mint kizárólag a lelkiismereti meggyőződésen nyugvó hittételeknek bírálatába - a minisztérium nem bocsátkozhatik." [96]
Két szempontból is meg kell jegyezni ezt a mondatot. Egyrészt az általános vallásszabadság tartalmát tekintve, amely ugyan expressis verbis ekkor még nem volt szabályozva hazánkban, de itt a kormány annak az - úgy vélem - egyedül elfogadható álláspontjának adott hangot, hogy nem csak a személyes vallásszabadság, hanem a közösségi vallásgyakorlás esetében sem állíthat az állam hittételekre vonatkozó korlátot fel. Másrészt megjegyzendő amiatt is, mert 1895-ben - nem véletlenül - pontosan az ellenkező szemlélet érvényesült a vallás szabad gyakorlatáról szóló törvény törvényesen elismert felekezetekre vonatkozó szakaszaiban, hiszen az elismerést ott attól tették függővé, hogy a felekezet hitvallását (nem egy független szervnek, hanem) a kultusztárcának bemutassa. Azt kell tehát mondani, hogy negyed századdal korábban, az ortodox-neológ szakadás idején a kormányzat hozzáállása e tekintetben sokkal inkább szabadelvű volt.
Az ortodox izraeliták autonómiáját az egymástól függetlenül, saját szabályzat alapján működő hitközségek jelentették (5. §). Ezektől ugyancsak független volt a Chevra-Kadischa (Szent Egylet), a rituális temetkezéssel foglalkozó, vagy más "kizárólag zsidó célokra" létrehozott egyletek (10. §). A hitközségi illetve a községek egymás közötti vitás ügyeiben választott bíróságok jártak el (11. §). A világi tárgyak oktatására nézve az országos iskolai törvények alapján jártak el (20. §); e tekintetben az állami iskolatanács gyakorolt főfelügyeleti, a hitközségi tanügyi bizottság pedig közvetlen felügyeleti jogot (23. §). A héber tárgyak oktatását a hitközségi tanodák végezték; ez a rabbi elnökletével működő tanügyi bizottság kizárólagos felügyelete alatt állt (23. §).[97] Országos szervezetet a szabályzat nem hozott létre, ennek ellenére a 100 tagú Országos Képviselet és az adminisztratív központ, a Magyarországi Autonóm Ortodox Hitfelekezet Központi Irodája is működött. A neológ szabályzattal ellentétben itt az autonómia alapját a vallási elkülönülés képezi, ezért fontosnak tartották annak rögzítését, hogy a "Schulchan-Aruchba iktatott hittörvények és szabványok - az askenáz és szefárd vallásgyakorlatok egyenlő jogosultságának épen hagyásával - megcsonkíthatatlan zsinórmértékül szolgálnak a hitfelekezetek és a hitközségek minden vallási, hitgyakorlási és szertartási ügyeire nézve" (2. §). A hitközségi tisztviselők körét és azok díjazását ugyancsak a Schulchan-Aruchba foglaltak szerint szabályozták (4. §).[98]
A hitközségekhez való csatlakozás illetve kiválás szabadságát a neológ és az ortodox szabályzat is meghagyta. Az állam az izraelitákat egy felekezetként, de jogilag elkülönülő két vallási szervezetként kezelte, így 1926-tól az országgyűlés felsőházában mindkét irányzat képviseltethette magát. Gergely Jenő[99] úgy véli, a felsőházi képviselet lehetősége késztette a változtatásokat ellenző, és mindeddig egyik autonómiához sem csatlakozó status quo ante irányzatot arra, hogy megalkossa az 1927. december 24-i budapesti gyűlésen a maga hitközségi szabályzatát, mely végleges jóváhagyást 1928-ban nyert.[100]
A zsidók egyházi autonómiájának többszörös voltát tovább árnyalta az istentiszteleten használt nyelv. A felekezeti kötődés erősebbnek bizonyult, mint a nyelvi kötődés, sőt a nyelvi magyarosodás folyamata is a felekezeti kötődés mentén ment végbe. 1880 és 1910 között a neológok körében 71%-ról 87%-ra, a status quo ante hitközségekben 52%-ról 68%-ra, az ortodoxok között 7%-ról 13%-ra növekedett a magyar nyelvű hitszónoklatok aránya. A korábban német nyelvűként számba vett jiddis rítusközösségek súlya eközben 71%-ról 50%-ra csökkent, bár az ortodoxok között 22%-ról 37%-ra nőtt a "héber jargon" szertartási nyelv használata, ami a gyakorlatban a jiddis nyelv előtérbe kerülését jelentette.[101]
- 65/66 -
A történelmi uralkodó osztály vezető szerepének elismerése és a kulturális homogenizálódás fejében járó jogokért a zsidóság jelentős része rohamléptekkel magyarosodott: Gerő András szavaival élve csak szimbolikusan maradt zsidó,[102] de ezért a Kárpát-medencében minden más országnál nagyobb mértékben kaphatott teret a gazdasági életben, nagyvárosi kultúrában, a polgárosulásban. A kiegyezést követően az új iparágak, a kereskedelem és a bankszektor, valamint az állami adminisztráció munkaerőigényét egész Magyarországon, de különösen a legdinamikusabban fejlődő városban, Budapesten jelentős mértékben a belföldi és külföldi bevándorlók elégítették ki. 1869 és 1900 között Budapest lakosságában folyamatosan több volt a bevándorlók száma, mint az ott születetteké, sőt ebben a 31 évben a zsidók száma majd négyszeresére, a lakosságon belüli arányuk pedig 23,6%-ra emelkedett.[103] Az egyes iparágakban dolgozók statisztikai adatai szerint a zsidó foglalkoztatottak aránya a kereskedelemben volt a legnagyobb, mintegy kétharmadnyi. A sajátos magyar történeti fejlődés eredményeképpen, elsősorban a teljes jogképesség hiányából és a korlátozásokból fakadóan ők azok, akik a kereskedelmi és hiteléletben meghatározó szerepet játszanak. Míg a korábbi, főként német céhes iparűzők zökkenőmentesen alkalmazkodtak az új viszonyokhoz, a magyar elem túlsúlya többnyire csak a hagyományosan magyar iparágakban maradt meg. A polgári szférák tehát nemzetiségi és vallási szempontból rendkívül heterogén összetételt mutattak, de a főváros polgári fejlődésével egy időben, különösen a század utolsó két évtizedében a német és szlovák bevándorlókhoz hasonlóan a zsidóság is erőteljesen asszimilálódott.
A zsidók magyarosodás olyannyira általános jelenségnek tűnt, hogy a liberális nacionalista Beksics Gusztáv az 1880-as évek elején, amikor a szlovák régióban Trencsény, Pozsony és Kassa magyarosítását sürgette, ebben fontos szerepet szánt a városi zsidóság ekkortájt beindult önkéntes magyarosodásának. Beksics szerint a zsidó asszimiláció az ipar és a kereskedelem magyarságát vonja majd maga után, ami pedig "biztos záloga az ország megmagyarosodásának".[104]
A magyar zsidóság tehát egyike lett a legnépesebb és egyben legasszimiláltabb közösségeknek a világon. Ennek ellenére a magyar középosztály egy részének nacionalizmusa 1849 után jelentősen torzult. A hivatalnok-polgár értelmiség liberális nacionalizmusával szemben a köznemesség köreiben felerősödött úgy az osztrákellenességben és a függetlenségi elemekben megnyilvánuló idegenellenesség, mint az ezen gondolatkörrel párosuló nemzetiségek elleni türelmetlenség. Míg a vármegyei köznemes a reformkorban egyaránt lelkes híve volt a "nemzeti" és a "polgári" politikai programnak, a 19. század utolsó évtizedeire gondolkodásában a nemzeti érdek és a polgárosulás egymással szembe került. Glatz szavaival élve "az idegenellenes, függetlenségi nemzeti tradíció és a friss polgárosulással szembeni ellenvetés" egymás mellé került, a polgárság úgy jelent meg, mint ami nem nemzeti, nem magyar, és a századvégre a nemesi nacionalizmus polgárellenessége az ún. agrárius nacionalizmusban nyert megfogalmazást. A magyar polgári fejlődés ezen torz tükörképe szerint a mozgó tőke, azaz a pénz kozmopolita természetű, míg a kötött tőke, azaz az ingatlan nemzethez kapcsolódik. Ez a gondolatmenet természetesen az elsősorban zsidó nagypolgárság nemzetietlenné történő kikiáltásában folytatódott.[105]
A zsidó tehát vigyázzon, nehogy a nacionalizmus erőit, melyek a francia földről a liberalizmus és a szekularizáció eszméjével karöltve indultak európai hódítóútra, maga ellen vonja. Mindez persze nem csak hazai földön volt lehetséges. Az asszimilálódott Fraknói (Frankl) Vilmos, aki az egyházi hierarchiában a kanonoki és címzetes püspöki címig jutott, egy 1872-ben publikált jogtörténeti monográfiájában az olasz katolikus egyházi vagyon szekularizációjának tervét (1867) elrettentő példaként honfitársai elé állítva különös figyelemmel elemezte a Rotschild bankház szerepét a reformprogramban. Közölte a híres izraelita bankár, Mirés nyílt levelét is, melyet a bankház vezetőjéhez intézett. Mirés - teljes sikerrel - azt sürgette, hogy Rotschild lépjen vissza az olasz kormánnyal közös pénzügyi vállalkozástól: "(...) oly kölcsönről van szó, melynek biztosítékául azon egyház birtokai ajánltatnak, melyhez az olaszok és a franciák nagy többsége tartozik. Mint izraelita, Ön nem vállalkozhatik ezen kölcsönüzletre, nehogy fölébressze a szenvedélyeket, melyek könnyen saját hitsorsosai ellen irányulhatnának. Ön nem feledkezhetik meg ama kegyetlen és igazságtalan gyűlöletről, mely tizennyolc század óta Jézus haláláért a zsidó népre súlyosodik. Vajjon, birtokába vevén az egyház javait, alkalmat kíván-e adni arra, hogy e gyűlölet megújuljon". És nem csak Mirés tartott az antiszemita szidalmaktól; a Ferrara miniszterelnök által kidolgozott előterjesztést Párizsban a börze és a sajtó is negatívan fogadta.[106] Az olvasó - talán jogosan - úgy érzi, ezt a szempontot Fraknói is fontosnak tartotta.
A modern Magyarország megszületésével egykorú dilemmáknak nevezi Gerő András a liberális jogegyenlősítő és antiszemita jogfosztó, asszimilációra illetve disszimilációra ösztönző impulzusokat.[107]Asszimiláció, azaz témánknál maradva a magyar
- 66/67 -
zsidók jól körülhatárolható csoportjának a domináns helyzetben lévő magyarsághoz való hasonulása - és ebben egyetértés uralkodik a szakirodalomban - rendkívüli gyorsasággal ment végbe. Az észak-amerikai társadalmi folyamatok alapján leírt Gordon-fél asszimiláció-fogalomban szereplő alfolyamatok, azaz a kulturális vagy magatartási (1.), a strukturális (2.), a házassági (3.), az identifikációs (4.), a hozzáállás-befogadási (nincsenek előítéletes attitűdök a csoporttal szemben) (5.), magatartás-befogadási (nincs diszkriminatív magatartás) (6.) és a polgári típusú asszimiláció (nincs érték és hatalmi konfliktus a kisebbségi és a többségi csoport között) (7.)[108] hazánkban nem mind valósultak meg.
Mégis érdemes megnézni, egy 300 éves múltra visszatekintő polgári demokráciában, ahol a jogegyenlőség elve a Mayflower puritánjai óta alkotmányos érték, milyen összetevők alapján beszélnek a domináns társadalmi csoporthoz való hasonulásról. A magyar társadalomtörténetben általában az etnikai folyamatok meghatározására szolgáló kategóriaként értelmezik az asszimilációt, és a fogalomalkotásban a lényegi gondolat tekintetében a politikai értékfelfogás (Szekfű Gyula liberalizmuskritikaként értelmezhető fogalma), a szociológiai (Szabó István) vagy a polgári átalakulás társadalmi-gazdasági folyamatához szorosan hozzárendelt megközelítés (elsősorban Glatz Ferenc, Hanák Péter illetve Katus László) szerint jelentős különbség is van. [109] A jogtörténész szemével nézve a legtöbb szempontból átgondoltnak és indokoltnak Karády Viktor "asszimilációs szerződés" elmélete tűnik.[110] Karády arra a liberális indíttatású politikai célzatra teszi a hangsúlyt, mely szerint a modernizációra beállított, de nemzeti kisebbségben lévő rendi elit az egyéni jogkiterjesztés és ilyen módon a társadalmi és gazdasági hatalomból való részesülés lehetősége fejében az elmagyarosodás következtében újfajta hatalmi legitimációt nyert.
Az asszimilációs impulzusok 1848-tól az 1890-es évek közepéig a törvényhozás menetében és a társadalmi változások terén is nyomon követhetők, ugyanekkor könnyen fellelhetők a disszimilációt, egyszerűen kivándorlási hajlandóságot vagy a cionizmust gerjesztő jelenségek is. Lássuk tehát a disszimilációs hajtóerők körét! 1848 tavaszán a zsidóellenes zavargások következtében létrejött ugyan egy kivándorlást ösztönző iroda, ez rövidesen toborzóirodává alakult és a távozás helyett a honvédsereget, a haza védelmét választották azok, akiket a haza még nem igazán tekintett magáénak. A dualizmus éveiben a zsidó-ellenesség kivételesen zavargások[111] és középkori ízű vérvádak, nagyrészt azonban politikai program formájában jelentkezett.
1875-ben Iskóczy Győző kormánypárti képviselő jámbor kérdést tett csak fel a belügyminiszternek "az országot elárasztó külföldi zsidók megtelepedése" kapcsán, három évvel később, amikor már mintegy 625 ezer zsidó élt Magyarországon, a képviselőház általános meghökkenésére azt javasolta, hogy mind Palesztinába telepedjenek át, mivelhogy a középkori módszer, a tömeges kivégzés ma már nem valósítható meg. 1882-ben - nagyrészt az ez év szeptember 11-12. között megtartott drezdai kongresszus hatására - Iskóczy a keresztények és izraeliták közötti polgári házasságról szóló törvényjavaslat elvetését és az 1867. évi emancipációs törvény hatályon kívül helyezését követelte. Történt mindez nagyjából akkor, amikor az ismert bontóperes ügyvéd és közíró Sztehló Kornél - az elvetélt házassági jogi törvényjavaslat kapcsán - világosan kifejtette, hogy "a polgári házasságnak egyik legnemesebb feladata éppen a keresztények és zsidók közötti antagonismus megszüntetése" lett volna, a beolvasztás céljából, melyet Sztehló a "zsidókérdés megoldásának egyedüli módjaként" tartott számon.[112] A következő év januárjában Verhovay Gyula - a régi hangon - a zsidó vallás korszerű reformjáról, a zsidó "zugiskolák" kiirtásáról, a zsidó felekezeti anyakönyvezés megszüntetéséről, a bevándorlás megállításáról és gazdasági korlátozásokról beszélt. A "zsidóhatalom megtörésére" jött létre 1883. október 6-án az országgyűlési antiszemita pártkör, majd az Országos Antiszemita Párt, amely Iskóczy 1896-os visszavonulásáig sikeresen tevé-kenykedett[113] annak ellenére, hogy az 1848-49-ben rögzült nemzetfelfogást magáénak valló politikai elit elutasította az antiszemitizmust. Amikor 1895 elején Zichy Nándor vezetésével a Katolikus Néppárt - az egyházügyi törvények ellenhatásaként - megalakult, már egy új alapokra helyezkedő zsidóellenesség politikai keretei bontakoztak ki.
A liberalizmus nyomán keletkező sajátosan modern identitásproblémákhoz tehát társult még a politikai ideológiaként működő, faji alapú zsidóellenesség is. A politikai nemzetfogalommal szemben a kulturális tartalmúhoz az emancipált zsidó képe nem illett, és az asszimiláció sikerei némelyekből ellenérzést váltott ki. S mindeközben a tiszaeszlári, majd pár évvel később a kéthelyi vérvádban[114] a középkori antijudaizmus - ugyan meg nem szokott, de gyakori - elemei is átöröklődtek. Ahogy a Szabolcs megyei Kemecsén élő Krasznai Péter naplójából kiderül, a vidéki nemes szolgabíró (1872-1901) közgondolkodásába belefért, hogy "a műveletlen és bigottan vallásos rajongó nép", azaz a zsidók rituális gyilkosságot kövessenek el. [115] Krasznai szerint a tiszaeszlári vérvádban a királyi kúria felmentő
- 67/68 -
ítélete (1884. május 10.) a "dolog eltussolása" volt csak, mivel "abból, ha elmarasztaltatnak, (...) beláthatatlan horderejű és terjedelmű bonyodalmak (...) származhattak volna, és az ország kereskedelmi és ipari előrehaladása sok időre meggátoltatott volna az erre hivatott zsidóság üldözése folytán."[116]
Theodor Herzl[117] már a liberális bécsi Neue Freie Presse újságírójaként és glosszistájaként hangot adott - többek között "Az új gettó" című drámájában - az emancipáció sikerével kapcsolatos kételyének. Az újság párizsi tudósítójaként az antiszemitizmus újfajta populista hatalmával találkozott - az osztrák-magyar valósággal szemben egy erősen szekularizált, képviseleti demokráciában. Herzl a Dreyfus-ügyben azonban leginkább azon döbbent meg, hogy "egy teljesen emancipált, sikeresen integrálódott és alapvetően szekularizálódott zsidó személyről volt szó.[118] Az erőteljes asszimiláció kudarca többeket a cionizmus felé irányított. Így járt Gabriel Südfeld rabbi fia, Max is, aki bár Budapesten született és először magyar volt, saját bevallása szerint tizenöt éves korától "mindig is németnek, csak németnek" érezte magát,[119] ahogy ezt a lehető leggermánosabbra cserélt név, a Nordau is jelzi. 1897-ben Bázelben a Cionista Kongresszus megnyitóján már arról beszélt, hogy az emancipáció kétszeresen is megbukott: külső szempontból, a nem zsidó társadalom és a zsidók viszonyát illetően, és belső szempontból, az emancipáció utáni zsidóság önmagához fűződő viszonyának tekintetében.[120]
A cionizmus Magyarországon az 1880-as évek antiszemita hulláma ellenére is nehezen vert gyökeret, sokan inkább a kivándorlásban látták a megoldást: a Monarchia területéről 1867 és 1914 között mintegy 1 millió zsidó vándorolt ki az Amerikai Egyesült Államokba. A zsidóság hivatalos vezetői kezdettől fogva ellenezték a cionizmust, hiszen az asszimiláció sikerét a dualizmus időszakában nem érezték veszélyeztetve. Herzl többször is járt Magyarországon, de tárgyalásai a zsidó politikusokkal sikertelennek bizonyultak. Az első magyar cionista egyesület, a Czion Egylet, melyet a bázeli alapító kongresszuson is részvevő Rónai János szervezett meg, 1897 őszén Nagyszebenben alakult meg. A célkitűzés csupán az volt, hogy a "hontalan" zsidóknak Palesztinában otthont hozzanak létre. 1903-ban a Pozsonyban ülésező Magyar Cionista Egyesületek Kongresszusa leszögezte azt is, hogy nem akarnak nemzetiségi jogokat, vagy a vallásos hagyománnyal ellentétes tevékenységet folytatni, majd 1909-ben a Magyarországi Cionista Szervezet a kormányhoz és az országgyűléshez intézett beadványában - a nemzetiségi kérdést nem is érintve - hangsúlyozta, hogy elsősorban gazdasági, társadalmi és erkölcsi céljaik vannak.[121]
A magyar zsidók 19. századi történelme nem az asszimilációról szól, mégis kulcsszerepet játszik benne egyrészt a jogegyenlősítés feltételeként számon tartott és a zsidósággal szemben gyakorta megfogalmazott elvárás, másrészt a zsidóságnak a jogegyenlősítésre növekvő asszimilációs hajlandósággal válaszoló magatartása szempontjából is. Az izraelita felekezeti autonómia megteremtése ebbe az asszimilációs ívbe illeszkedett. A magyar protestánsok a neoabszolutizmus korában megtépázott autonómiájuk helyreállításáért küzdöttek, a katolikusok az államvallási pozíció elvesztését követően, elsősorban a szekularizációtól való félelem és a legfőbb kegyúri jog gyakorlása körüli kétségek miatt indítottak mozgalmat az autonómia megteremtése érdekében, a zsidók esetében a kezdeményezés nagyrészt a kormányzatnál volt.
Szemere 1849-ben - az ortodoxok és a "reformóhajtók" között elmérgesedő viszonyra hivatkozva - a vallásreformot és "a kor kívánataival megegyező" egyházszervezet kialakítását sürgette. Legfőképpen azért, mert a zsidóság belső széttöredezettsége miatt a zsidóságon belül egyébként nem látott olyan "hatalmat, mely a (várt) fejlődést megindíthassa". S hogy milyen fejlődést tartott kívánatosnak a miniszter illetve a politikai nemzetfogalomban gondolkodók széles köre? Arról a "társadalmi és nemzeties egybe-forrásról" beszélt az első emancipációs törvény indokolásában, ami képes a magyarság számbeli fölényét biztosítani a soknemzetiségű hazában. A zsidóság kulturális redukciója - francia mintára - 1867-ben ugyanezt a célt szolgálta. Az már csak a politikai elit szabadelvűségét dicséri, hogy a zsidó voltukat életformaként megélő ortodoxokat nem kényszerítették bele a neológok által helyeselt szervezetbe, azaz 1871-et követően az állam egy felekezetként, de jogilag elkülönülő két vallási szervezetként kezelte az izraelitákat. Talán nem tévedünk, ha a dualizmus kori izraelita felekezeti autonómiában - félretéve azt, hogy az önkormányzatiság a modern államépítési elvek között, és így az állam és az egyházak közötti kapcsolatban is előkelő helyen szerepel, - elsősorban ezt az asszimiláció útjára terelő eszközt látjuk. S ha egy ilyen eszköz szabad döntésből fakadó asszimilációs hajlandósággal találkozik, ahogy a dualizmus-kori magyar zsidóság jelentős része esetében erről volt szó, még problémát sem jelent.■
JEGYZETEK
[1] A tanulmány a Habsburg-kori Kutatások Közalapítvány támogatásával készült.
[2] Idézi és értelmezi: Heller Ágnes: A "zsidókérdés" megoldhatatlansága című kötet bemutatója és vitája. In: Grüll
- 68/69 -
Tibor - Répási László: A zsidóság és Európa. Új fejezetek az antiszemitizmus történeti-társadalmi gyökereiről. Budapest 2006, 184-209. o.
[3] Kállay Ödön 1848. július 26-án a képviselőházban elhangzott beszédét közli: Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika 1847-1894. A vallásszabadság, a polgári házasság, a katholikus autonomia, az alapok és alapítványok s egyéb egyházpolitikai kérdések történelmi fejlődése hazánkban. Budapest 1894, I. köt., 173. o.
[4] Lásd hozzá: Gerő András: A zsidó szempont. Budapest 2005; Hanák Péter: A lezáratlan per. A zsidóság asszimilációja a Monarchiában. Jelenkor 1983/5. sz. 450-461. o.; Heller Ágnes: A "zsidókérdés" megoldhatatlansága, avagy miért születtem hébernek, miért nem inkább négernek? Budapest 2004; Karády Viktor: Önazonosítás, sorsválasztás: a zsidó csoportazonosság történelmi alakváltozásai Magyarországon. Europica varietas, Budapest 2000; William O. McCagg Jr.: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary. New York 1972, 18-19. o.; Michael A. Meyer: Jüdische Identität in der Moderne. Frankfur am Main 1992; Szalai György: A hazai zsidóság magyarosodása 1849-ig. Világosság 1974/4. sz. 216-223. o.; Vajda Mihály: Ki a zsidó Közép-Európában? [Szekfű Gyula "Három nemzedék"-e kapcsán.]. Világosság 1989/8-9. sz. 648-655. o.
[5] Lásd példának okáért: Josph Bergl: Geschichte der ungarischen Juden nach den besten Quellen bearbeitet. Leipzig 1879; Leopold Löw: Aphorismen über die Geschichte der Israeliten in Ungarn, Allgemeine Zeitung des Judenthums. 1839, nos. 94, 100., 1840, nos. 8, 12, 21.; Kohn Sámuel: Héber kútforrások és adatok Magyarország történetéhez. Budapest 1881; a későbbiekből Raphael Patai: The Jews of Hungary. History, Culture, Psychology. Detroit 1996.
[6] Herman Wouk: Remény. Budapest 2007, 168. o.
[7] A tanulmányhoz alapvetően a következő 19. századi műveket illetve forrásgyűjteményeket használtam fel: Bernstein Béla: Reformmozgalmak a magyar zsidóság körében 1849-ben. Izraelita Magyar Irodalmi Társaság Évkönyv 1898; Bernstein Béla: Az 1848/49-i magyar szabadságharcz és a zsidók. Budapest 1898; Ignaz Einhorn: Die Revolution und die Juden in Ungarn. Leipzig 1851; Eötvös József: A zsidók polgárosításáról. In: Tőkéczki László (szerk.): Magyar liberalizmus. Modern ideológiák. Budapest 1993; Fehér Holló: Polgári házasság és zsidókérdés. Budapest 1893; Leopold Löw: Zur neueren Geschichte der Juden in Ungarn. Beitrag zur allgemeinen Rechts- Religions- und Kulturgeschichte. Budapest 1874; Löw Immánuel - Kulinyi Zsigmond: A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. Szeged 1885; Süsz Ignácz: A zsidó házassági jog tekintettel hazai törvényeinkre. Kőszeg 1882; Sztehlo Kornél: A keresztyén-izraelita polgári házasság. Észrevételek a kormány által a polg. házasság tárgyában beterjesztett törvényjavaslat felett. Budapest 1881; Sztehlo Kornél: Egyházi bíráskodás. Jogtudományi Közlöny 1887/47. sz., Venetianer Lajos: A magyar zsidóság szervezetéről. Budapest 1903; Weisz Ignác: A zsidók és a nemzetiségek. Brassó 1894.
[8] A tanulmányhoz alapvetően a következő 20. századi és kortárs műveket használtam fel: Wolfdieter Bihl: Das Judentum Ungarns 1780-1914. In: Studia Judaica Austriaca III, Studien zum ungarischen Judentum. Eisenstadt 1976, 31-73. o.; Wolfdieter Bihl: Die Juden in der Habsburgermonarchie 1848-1918. In: Studia Judaica Austriaca VIII, Zur Geschichte der Juden in den östlichen Ländern der Habsburgermonarchie. Eisenstadt 1980, 5-73. o.; Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb időktől 1867-ig. Budapest 1901; Thomas Domján: Der Kongress der ungarischen Izraeliten 1868-1869. In: Ungarn Jahrbuch I, Jg. 1969, 139-162. o.; Gergely Jenő (szerk.): Autonómiák Magyarországon 1848-2000. I. köt. Budapest 2005; Gonda László: A zsidóság Magyarországon 1526-1945. Budapest 1992; Groszmann Zsigmond: A magyar zsidók V. Ferdinánd alatt (1835-1848). Budapest 1916; Grünwald Miksa: Zsidó biedermeier. Budapest 1937; Wolfgang Häusler: Assimilation und Emanzipation des ungarischen Judentums um die Mitte des 19. Jahrhunderts. In: Studia Judaica Austriaca III, Studien zum ungarischen Judentum. Eisenstadt 1976, 33-79. o.; Jacob Katz: A végzetes szakadás. Ortodox és neológ szétválás a magyar zsidóságban: a szakadás eredete, befolyása és következményei. Budapest 1991, 49-55. o.; Jacob Katz: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770-1870. Budapest 1995; Kovács Éva - Pap Zsuzsa: Az emancipációs törvényektől a második zsidótörvényig (1848/49-1949). Kultúra és közösség 1987/6. sz. 28-46. o.; Dezső Korbuly: Judenfrage und Antisemitismus in Ungarn (1840-1945). Tribüne. Zeitschrift zum Verständnis des Judentums. Jg. 11, Heft 44, 4936-4949. o.; Madarász István: A vallásváltoztatás a magyar közjog szempontjából. Budapest 1938; Marton Ernő: A magyar zsidóság családfája. Vázlat a magyarországi zsidóság településtörténetéhez. Kolozsvár 1941; Miskolczy Ambrus: A zsidóemancipáció Magyarországon 1849-ben. Budapest 1999; Salacz Gábor: A magyar kultúrharc története 1890-1895. Bécs 1938; Sándor Pál: Az emancipáció útján. 1840-1849. Valóság, 1991/8. sz. 34-55.o.; Sándor Pál: Antiszemita zavargások az 1848. évi forradalom és szabadságharc kezdetén. Szombat 1991/1. sz. 16-18. o.; Schweitzer Gábor: Gondolatok a magyarországi zsidóság első emancipációja kapcsán (1848). In: Bárdos István - Beke Margit (szerk.): Egyházak a változó világban. Esztergom 1991, 55-65. o.; Schweitzer József: Emancipációtól - emancipációig. A hazai zsidóság történetéből. Confessio 1986/3. sz. 28-38. o.; Schweitzer József - Szilágyi Mihály: A Tolna megyei zsidók története 1867-ig. A magyarországi zsidó hitközségek monográfiái 11. Budapest 1982; Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története: A honfoglalástól a világháború kitöréséig, különös tekintettel gazdasági és művelődési fejlődésére. Budapest 1922; Zeke Gyula: Szakadás után ... Adalékok a magyarországi zsidóság felekezeti irányzatainak társadalomtörténetéhez (1868-1949). In: Lendvai L. Ferenc - Sohár Anikó - Horváth Pál (szerk.): Hét évtized a hazai zsidóság életében 1-2. Budapest 1990, 1. köt., 145-161. o.
[9] Lásd hozzá: Házi Jenő: A budai zsidók sorsa 1686-ban (Miként ünnepelte Sopron Buda visszafoglalását?). In: Scheiber Sándor (szerk): Magyar-Zsidó Oklevéltár XVII, Budapest 1977, 1431-1470. o. és David Kaufmann: Die Erstürmung Ofens und ihre Vorgeschichte nach dem Berichte Isak Schulhofs (1650-1732). Trier 1895.
[10] Lásd bővebben: Haraszti György: A zsidóság visszatérése Magyarországra a XVIII. században. In: Két világ határán. Budapest é.n., 129-148. o.
[11] Lásd hozzá: Ernő Laszlo: Hungarian Jewry: Settlement and Demography 1735-38 to 1910. In: R. L. Braham (szerk.): Hungarian-Juwish Studies Vol I. New York 1966; Varga László: Zsidó bevándorlás Magyarországon. Századok 1992/1. 59-79. o., Grünvald Fülöp - Scheiber Sándor: Adalékok a magyar zsidóság településtörténetéhez a XVIII. század első felében. In: Grünvald Fülöp - Scheiber Sándor (szerk.): Magyar-Zsidó Oklevéltár VII. Budapest 1963; Walter Pritsch: A zsidóság bevándorlása Galíciából és a magyarországi zsidóság. Valóság 1988/11. sz. 46-59. o.
[12] Thirring Gusztáv: Magyarország népessége II. József korában. Budapest 1938, 49. o.
[13] Laszlo: i. m. 62. o.
[14] A zsidók terhei között diszkriminatív jellege miatt elsősorban a türelmi adót szokás említeni. Ez a pejoratív jelentéstartalom azonban csak később, a liberális gondolkodásmód felerősödésével vált általánossá. A maga korában a rendek illetve a megyék tiltakozására azért került sor, mert a törvényhozás helyett rendeleti úton léptette az uralkodónő életbe, többek között a hadi kiadások fedezése céljából. Lásd hozzá: Schweitzer - Szilágyi: i. m. 36. o.; Béla Bernstein: Die Toleranztaxe der Juden in Ungarn. In: Gedenkbuch (...) David Kaufmann. Breslau 1900, 599-628. o.
[15] Bőségesen hoz rá példát a Somogy Megyei Levéltár anyagából Gőzsy Zoltán: A zsidóság Somogy megyei megtelepedéséről 1815-ig. In: Bősze Sándor (szerk.): Újrakezdések.
- 69/70 -
Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig. Kaposvár 2005, 20-21. o. A szerző ismerteti a Helytartótanács 1775. június 16-i leiratába foglalt utasítást is, mely szerint a bábáknak tartózkodniuk kellett a zsidó gyermekek keresztelésétől, kivéve azt az esetet, ha a gyermek életveszélyben van.
[16] Lásd hozzá: Marczali Henrik: A magyarországi zsidók II. József korában. In: MZSSZ 1. Budapest 1884, 353-363. o., Wolfdieter Bihl: Zur Entstehungsgeschichte des josephinis-chen Patents für die Juden Ungarns vom 31. März 1783. In: Heinrich Fichtenau - Erich Zöllner (szerk.): Beiträge zur neueren Geschichte Österreichs. Wien-Köln-Graz 1974, 282-298. o. és Wolfdieter Bihl: Das Judentum Ungarns 1780-1914. In: Studia Judaica Austriaca III. Eisenstadt 1976, 17-31. o.
[17] A Systematica Gentis Judaicae Regulatio szövegét magyarul közli: Gonda: i. m. Függelék, 261-268. o.
[18] Lásd hozzá: Mandl Bernát: A magyarhoni zsidók tanügye II. József alatt. In: Évkönyv. Budapest 1901, 166-220. o.
[19] Lásd hozzá: Scheiberné Bernáth Lívia: A magyarországi zsidóság személy- és családnevei II. József névadó rendeletéig. A magyarországi zsidó hitközségek monográfiái 10. Budapest 1981.
[20] Idézi: Grünwald: i. m. 52-53. o.
[21] II. Lipót 1790. évi dekrétumának XXXVIII. cikkelye, "(...) Magyarország és kapcsolt részei határain belül élő zsidók az összes szabad királyi városokban és más helységekben (ide nem értve a királyi bányavárosokat) azon állapotban, melyben az 1790. évi január elsőjén voltak, megtartassanak, és ha abból netán kizavartattak volna, visszahelyeztessenek."
[22] Az adatokat lásd: Laszlo: i. m. 63. o.
[23] A helytartótanácsi, illetve megyei zsidó tárgyú rendeleteket részletezi: Polgár Tamás: A somogyi zsidóság és a megyei közigazgatás a 19. század első felében. In: Bősze Sándor (szerk.): Újrakezdések. Zsidósors Somogy megyében a XVIII. századtól napjainkig. Kaposvár 2005, 41-42. o.
[24] 1840. évi VI. tc. 8. §
[25] 1840. évi XXIX. tc.
[26] Lásd: Glatz Ferenc: Polgári fejlődés, nacionalizmus, asszimiláció a 19. században. In: Nemzeti kultúra - kultúrált nemzet 1867-1987. Budapest 1988, 39. o.
[27] Lásd bővebben: Gerő: i. m. 25-26. o. valamint Kossuth Lajos: Javaslat Magyarország jövő politikai szervezetét illetőleg, tekintettel a nemzetiségi kérdés megoldására. In: Szemelvények az abszolutizmus kori és dualizmus kori magyar történeti forrásokból. Budapest 1974, 14-33. o.
[28] Grünwald: i. m. 5. o.
[29] Katz Moses Sofer tevékenységét úgy értékeli, hogy a végső szétváláshoz "jóval nagyobb mértékben járult hozzá, mint bárki más tradicionalista." Katz: Kifelé ... i. m. 164-167. o., Shlomo Spitzer: Der Einfluß des Chatam Sofer und seiner Preßbueger Schule auf die jüdischen Gemeinden Mitteleuropas im 19. Jahrhundert. In: Studia Judaica Austriaca 8. Wien 1980, 111-121. o.
[30] Lásd hozzá: Aron Chorin: Jeled Secunim oder Kind des hohen Alters. Wien 1839.
[31] Lásd részletesen: Haraszti György: A Ben Chananja szerkesztője (Ecsetvonások a zsurnaliszta Löw Lipót arcképéhez). In: Két világ ..., i. m. 220-238. o. és Marjanucz László: A szegedi zsidó családok a 19. században. Szeged 1988.
[32] Lásd hozzá: Ignaz Einhorn: Die Revolution und die Juden in Ungarn. Leipzig 1851.
[33] Haraszti: A Ben Chananja ..., i. m. 223. o.
[34] Az 1847. június 22-i nyilatkozat szövegét közli: Zeller: i. m. I. köt., 3-4. o.
[35] A pesti izraelita hitközség 1847. szeptember 23-i körlevelét közli: Zeller: i. m. I. köt., 4-7. o.
[36] A Somogy megyei követutasítást részletesen ismerteti Polgár: i. m. 52-53. o.
[37] Lásd bővebben: Haraszti: Az 1848. évi magyarországi zsidóösszeírás háttere és mozgatórugói. In: Két világ ... i. m. 185-219. o., különösen 188-189. o. és Venatianer Lajos: A magyar zsidóság története a honfoglalástól a világháború kitöréséig, különös tekintettel a gazdasági és művelődési fejlődésre. Budapest 1922, 164. o.
[38] A követutasításokat közli Zeller: i. m. I. köt., 1-3. o.
[39] A javaslat 3. §-a kapcsán az 1847. december 11-i 21. kerületi ülésen elhangzó hozzászólásokat közli. Zeller: i. m. I. köt., 9-12. o.
[40] A javaslat 13. §-a kapcsán az 1847. december 18-i 27. kerületi ülésen elhangzó hozzászólásokat közli: Zeller: i. m. I. köt., 12-14. o.
[41] A javaslat 3. §-a kapcsán az 1848. január 27-i 24. országos ülésen elhangzott hozzászólásokat közli: Zeller: i. m. I. köt., 14-18. o.
[42] A javaslat 14. §-a kapcsán az 1848. január 27-i 24. országos ülésen elhangzott hozzászólásokat közli: Zeller: i. m. I. köt., 18-29. o.
[43] Schnee László 1848. január 27-i hozzászólását közli: Zeller: i. m. I. köt., 22. o.
[44] Asztalos Pál 1848. január 27-i hozzászólását közli: Zeller: i. m. I. köt., 25. o.
[45] Tarnóczy Kázmér 1848. január 27-i hozzászólását közli: Zeller: i. m. I. köt., 17. o.
[46] A városi követek 1818. január 21-i hozzászólásait ismerteti. Zeller: i. m. I. köt., 30-32. o.
[47] Kossuth Lajos 1848. február 19-i hozzászólását közli: Zeller: i. m. I. köt., 47. o.
[48] Az 1848. február 21-i vitán elhangzott hozzászólásokat közli: Zeller: i. m. I. köt., 48-51. o.
[49] A Szabó ügyet (Baranya Megyei Levéltár, Közgyűlési és Tanácsülési jegyzőkönyv 1848:1488. sz.) ismerteti Kajtár István: Pécs szabad királyi város tanácsának működése 1848-49-ben. A Pécsi Tudományegyetem Jogtörténeti Tanszékének Kiadványai 1. Pécs 1975, 11. o. A pécsi antiszemita zavargásokhoz lásd még: Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története. Budapest 1966, 40-42. o.
[50] A törvényjavaslat szövegét közli: Haraszti: Az 1848. évi magyarországi zsidóösszeírás .. In: Két világ . i. m. 207. o.
[51] Lásd bővebben: Pálmány Béla (szerk.): Az 1848-1849. évi első népképviseleti országgyűlés történeti almanachja. Budapest 2002, 853-856. o.
[52] Kossuth 1848. március 24-i hozzászólását közli: Zeller: i. m. I. köt., 54-55. o.
[53] Kossuth és Schnee 1848. március 31-i hozzászólását közli, illetve idézi: Zeller: i. m. I. köt., 85-86. o.
[54] A nyilatkozatot közli: Zeller: i. m. I. köt., 8. o.
[55] Az aradi zsidók 1848. április 24-i felhívását közli: Zeller: i. m. I. köt., 8-9. o. A Habsburg térség reformtörekvő zsidóságának szemléletmódját jól tükrözi az újító elképzeléseiről ismert Abraham Geigernek (1810-1874) az Österreichisches Central-Organ für Glaubensfreiheit, Cultur, Geschichte und Literatur der Juden 1848. augusztus 18-i számában (Nr. 27, 271 f.) megjelent cikkének pár sora: "Mit dem Katholizismus nach dem treidentinischen Konzile, mit dem pietistischen Protestantimus, mit dem verdumpften Judentum des Schulchan aruch ist wahrlich ein echt freies Leben nicht zu begründen (kiemelés tőlem). Wo der Geist in Vorurteilen befangen, wo der Verstand unmündig, wo der Prozeß der Geschichte in den höchsten Arbeiten des Denkens spurlos vorübergegangen ist, da ist weder von wahrhafter Reife noch von echter Freiheit die Rede. (...) Also Freiheit in Wissenschaft und Religion ist im allgemeinen und namentlich auch für die Juden der eigentliche Inhalt der wahren, weil geistigen Freiheit." Idézi: Wolfgang Häusler: Das österreichische Judentum zwischen Beharrung und Fortschritt. In: Adam Wandrusczka - Peter Urbanitsch (szerk): Die Habsburgermonarchie 1848-1918. IV. köt., Wien, 1995, 633. o. A szerző megjegyzi, hogy Geiger nézeteit Ausztriában az ortodoxok válasz nélkül hagyták.
[56] Dr. Rosenfeld Jeromos 1848. április 8-i jegyzőkönyvhöz csatolt levelét (Baranya Megyei Levéltár, Közgyűlési és
- 70/71 -
Tanácsülési jegyzőkönyv 1848:1858. sz.) ismerteti Kajtár: Pécs szabad ... i.m. 12. o.
[57] A rendelet szövegét lásd: Budapesti Hírmondó, 1848. május 27-i szám, 530. o.
[58] A magyar izraeliták középponti reform egyletének körlevelét közli. Zeller: i.m. I. köt., 171-172. o.
[59] Pálmány: i.m. 415-418. o.
[60] Kállay Ödön törvényjavaslatának szövegét közli: Zeller. i.m. I. köt., 172-173. o.
[61] Az osztályok központi bizottságának jelentését ismerteti: Zeller. i.m., I. köt. 174. o.
[62] "In Europa sehe ich einen Riesenscheiterhaufen aus den Thronen und Fürstensitzen aller Art errichten. Und auf diesem Riesenscheiterhaufen sehe ich die letzte Überreste der Tyrannei und des Despotismus zu Asche verbrennen (...) Und gekommen sehe ich das goldene Zeitalter und erfüllt das Reich des Messias. Und wie es unsere begeisterte Propheten verheißen, ist das Schwert zur Sichel, der Spießzur Sense, das Schlachtfeld zur fruchttargenden Flur, der blutige Krieger zum friedlichen Brüder umgeschaffen." Lásd: Ignaz Einhorn: Das Doppelsieg. Pest 1849, 11-15. o.
[63] A kormányjavaslat miniszteri indoklását közli. Zeller: i.m. I. köt., 176-180. o.
[64] A kormányjavaslat szövegét közli: Zeller: i.m. I. köt., 176. o.
[65] Részlet a kormányjavaslat miniszteri indoklásából: Zeller: i.m. I. köt., 179. o.
[66] Lásd hozzá: Varga: Zsidó bevándorlás ... i. m. 59-79. o. és Pritsch: i. m. 46-59. o.
[67] Haynau 1849. július 19-i rendeletének szövegét közli: Zeller: i.m. I. köt., 191-193. o.
[68] Vö: Venatier: i.m. 275-277. o.
[69] A rendelet szövegét közli: Sztehló Kornél: A házassági elválás joga Magyarországon és Erdélyben. Budapest 1885, 238-243. o.
[70] Lásd bővebben: Herger Csabáné: A nővételtől az állami anyakönyvvezetőig. A magyar házassági köteléki jog és az európai modellek. Budapest-Pécs 2006, 147-154. o.
[71] Az 1866. február 23-i ülés vallási tárgyú hozzászólásait közli: Zeller: i.m. I. köt., 219-221. o.
[72] Irányi Dániel leveléről a kérvényi bizottság 1867. március 18-án tett jelentést. Ezt közli. Zeller: i.m. I. köt., 233. o.
[73] Az "Egyenlőségi kör" kérvényéről a kérvényi bizottság 1867. december 23-án tett jelentést. Ezt közli. Zeller: i.m. 1. köt., 235-236. o.
[74] Tisza Kálmán interpellációját közli: Zeller: i.m. I. köt., 244-246. o.
[75] Deák Ferenc interpellációját és Eötvös József válaszát közli: Zeller: i.m. I. köt., 246-247. o.
[76] A központi bizottság jelentését közli: Zeller: i.m. I. köt., 261. o.
[77] A VII. osztály különvéleményét közli: Zeller: i.m. I. köt., 261-263. o.
[78] Cziráky Jánosnak a főrendiház 1867. december 22-i ülésén elhangzott hozzászólását közli. Zeller: i.m. I. köt., 266-268. o.
[79] Szőgény Lászlónak a főrendiház 1867. december 22-i ülésén elhangzott hozzászólását közli. Zeller: i.m. I. köt., 269. o.
[80] Schweitzer: Emancipációtól ... i.m. 30. o.
[81] Lásd hozzá többek közt: Heinz Mosche Graupe: Die Entstehung des modernen Judentums. Geistesgeschichte der deutschen Juden 1650-1942. Hamburg 1977; Albert Lewkowitz: Das Judentum und die geistige Strömungen des 19. Jahrhunderts. Breslau 1936; Michael K. Silber: The Historical Experience of German Jewry and Its Impact on Haskalah and Reform in Hungary. In: Jakob Katz (szerk.): Toward modernity. New Brunswick-Oxford 1987, 107-158.o. ; Jakob Katz:A House Divided. Brandeis University Press 1998 és Uriel Tal: Christians and Jews in Germany. Religion, Politics and Ideology in the Second Reich 1870-1914. Ithaca-London 1975.
[82] Haraszti: A Ben Chananja ., in: Két világ . i. m. 229. o.
[83] Récsei Balázs: A Somogy megyei zsidó hitközségek dualizmus kori történetéből. In: Bősze Sándor (szerk.): Újrakezdések . i. m. 77-78. o.
[84] Lichtshein Lajos: A zsidók közép-, jelekori- helyze-tök- és viszonyaikról s az innen származható joggal követelt emancipatiojuk. Nagykanizsa 1866, melyet idéz: Récsei: i. m. 77. o.
[85] Eötvös József megnyitó beszédét közli: Zeller: i. m. I. köt., 945-948. o.
[86] Leopold Löw: Die Juedischen Wirren in Ungarn. Pest 1868.
[87] Szabályzat a magyar és erdélyhoni izraelita hitközségek szervezése tárgyában, közli: Gergely: Autonómiák. i. m., I. köt., 660-672. o.
[88] Entwurf eines Wahlstatutes für die Landeskongresse der israelitischen Bevölkerung Ungarns und Siebenbürgens, közli: Zeller: i. m. I. köt., 963-974. o.
[89] A hitközségek megalakulása után a kollektív jótékonykodás a hitközségi adó és az adományozók révén a gyülekezet feladata lett. Ennek legelterjedtebb formái a Zsidó Lexikon szerint a következők voltak: az üldözöttek és kivándorlók támogatása, szűkölködő családok segítése, elhagyott, elhanyagolt gyermekek és bukott nők istápolása, jótékony tanulmányi alapok és iskolák, kórházak rendelők, betegsegélyezők, szeretetházak, öregek otthona és a szegénység megakadályozására szolgáló intézmények, mint például az ételosztás, ünnepi segélyek, óvodák, leányegyletek, a kiházasítás vagy a szegény gyermekek ipari neveldéje. Lásd hozzá: Haraszti: Zsidó jótékonyság és mecenatúra a századfordulón. In: Két világ . i. m. 243-244. o. valamint Újvári Péter (szerk.): Zsidó Lexikon. Budapest 1929, 427. o.
[90] Irányi Dániel 1869. július 10-én előterjesztett törvényjavaslatának szövegét közli: Zeller: i. m. I. köt., 479-481. o.
[91] 4.§ Az állampolgárok az ország törvényeinek korlátai között s megtartása mellett szabadon egyesülhetnek vallásos testületté s illetőleg egyházzá; egyházi szervezetüket önmaguk határozzák meg s minden vallási s egyházi ügyeikben önmagok intézkednek. A vallási testületek, vagy egyházak jogokra és kötelességekre nézve egymás között és az állam irányában egyenlők. 5. § Az állam az egyházak irányában a főfelügyeleti jogot gyakorolja (...). Eötvös József 1870. április 7-én előterjesztett törvényjavaslatának szövegét közli: Zeller: i. m. I. köt., 545-547. o.
[92] Wahrmann Mór 1870. február 16-i hozzászólását közli: Zeller: i. m. I. köt., 639-646. o.
[93] Jókai Mór 1870. február 16-i hozzászólását közli: Zeller: i. m. I. köt., 663-668. o.
[94] Eötvös József 1870. február 16-i hozzászólását közli: Zeller: i. m. I. köt., 668-671. o.
[95] Zsedényi Ede 1870. február 16-i hozzászólását közli: Zeller: i. m. I. köt., 671-675. o.
[96] 26.915/1871. VKM sz. rendelet az izraelita hitügy szervezése tárgyában.
[97] A rabbi oktatói tevékenységéhez lásd: Domán István: A magyarországi jesivák (talmudiskolák) történetéből. In: Bárdos - Beke: Egyházak ... i. m. 451-455. o.; Domán István: A talmudiskolák titkai. Budapest 2001; Récsei: i. m. 82-86. o. és Bányai Viktória: Zsidó oktatásügy Magyarországon 1780-1850, Doktori mestermunkák 17. Budapest 2005; Felkai László: Zsidó iskolázás Magyarországon, 1780-1990. Budapest 1998.
[98] Szervező alapszabályzat Magyar- és Erdélyország autonóm hittörvényű zsidó hitfelekezete számára, a 26.915/1871. VKM sz. rendelet melléklete.
[99] Gergely: Egyházi autonómiák. In: Autonómiák . i. m. I. köt. 209. o.
[100] A magyarországi status quo ante izraelita hitközségek Országos Szövetségének alapszabályai, a 35.847/1928. V.K.M. sz. rendelet melléklete.
- 71/72 -
[101] Gyáni Gábor - Kövér György: Magyarország társadalomtörténete. A reformkortól a második világháborúig. Budapest 2001, 143-148. o.
[102] Gerő: i. m. 28. o.
[103] Az adatokat lásd. Glatz: i. m. 41-42. o.
[104] Szarka: i. m. 41. o.
[105] Glatz: i. m. 48-50. o. Lásd hozzá: Hanák Péter: A magyar nacionalizmus néhány problémája a századforduló idején. Történelmi Szemle, 1960/2-3. sz. 340. o.; Horváth Zoltán: A nacionalizmus kifejlődése és a nemzetiségi kérdés alakulása a dualista Magyarország utolsó évtizedében. Századok 1961/2-3. sz. 310. o. Jakov Katz: Az előítélettől a tömeggyilkosságig: Az antiszemitizmus története 1700-1933 között. Budapest 2001.
[106] A levél először a La Presse 1867. május 13-i számában jelent meg. Közli, illetve magyarázza: Fraknói Vilmos: Az egyházi javak saecularisatiója Franczia-Spanyol- és Olaszországban. Pest 1872, 57-59. o.
[107] Gerő: i. m. 16. o.
[108] Milton M. Gordon: Assimilation in American Life. New York 1964, 60-84. o.
[109] Gyáni Gábor: Az asszimiláció fogalma a magyar társadalomtörténetben. Valóság 1993/4. sz. 18-28. o., Hanák Péter: Polgárosodás és asszimiláció Magyarországon a XIX. században. Történelmi Szemle, 1974/4. sz. 513-536. o. Lásd hozzá még: Hanák Péter: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Budapest 1984.
[110] Lásd hozzá: Karády Viktor: Zsidóság, modernizáció, polgárosodás. Tanulmányok. Budapest 1997, különösen 151-190. o.
[111] Lásd hozzá: Bősze Sándor: Az 1883-as somogyi antiszemita zavargások. In: Somogy megye múltjából. Levéltári évkönyv 22. Kaposvár 1991, 73-94. o. és Récsei: i. m. 97-110. o.
[112] Sztehló: i. m. 1-10. o.
[113] Lásd bővebben: Mérei Gyula: Magyar politikai pártprogramok (1867-1914). Budapest 1934, 143-154. o. és Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magyarországon (1875-1890). Budapest 1976.
[114] A Kéthelyi Izraelita Hitközség Elöljáróságának a marcali főszolgabíróhoz írt kérelmét idézi: Récsei: i. m. 96. o.
[115] Lásd hozzá. Andrew Handler: Blood libel at Ti-szaeszlár. East European Monographs No. LXVIII. New York 1980.
[116] Krasznai Péter (1830-1916) naplóját idézi: Takács Péter: Adalékok a nemesi polgárosodás útvesztőihez (Egy szolgabíró politikai portréja a dualizmus korában). In: Somogyi Éva (szerk): Polgárosodás Közép-Európában. Tanulmányok Hanák Péter 70. születésnapjára. Budapest 1991, 65-66. o.
[117] Alex Bein: Theodor Herzl. Biographie. Wien 1934; Amos Elon: Morgen in Jerusalem. Theodor Herzl, sein Leben und Werk. Wien-München-Zürich 1975; Nathan Birnbaum: Die nationale Wiedergeburt des jüdischen Volkes in seinem Lande als Mittel zur Lösung der Judenfrage. Ein Appel an die Guten und Elend aller Nationen. Wien 1893.
[118] Shlomo Avineri: A modern cionizmus kialakulása. A zsidó állam szellemi gyökerei. Budapest 1994, 20. o. és 111. o. valamint lásd hozzá: Shmuel Almog: Zionism and History. The Rise of a New Jewish Consciousness, New York-Jerusalem 1987, 29-37. o.; Walter Laqueur: A History of Zionism. New York 1972; David Vital: The Origin of Zionism. Oxford 1975; Arthur Hertzberg: The Zionist Idea. New York 1969, Bevezető, 15-100. o.
[119] Max Nordau: Zionistische Schriften. 2. kiad., Berlin 1923, 484-486. o., idézi: Avineri: i. m. 122. o.
[120] Max Nordau: Address at the First Zionist Congress. In: B. Netanyahu (szerk.): To His People. New York 1941, 64. o., idézi: Avineri: i. m. 123. o.
[121] Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon. Budapest 2000, 12-16. o. Lásd hozzá: Moses Landau: Der Zionismus in Österreich-Ungarn. Phil. Diss. Wien 1932.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
