Az Európai Unió Bírósága (továbbiakban: Bíróság) az uniós jog értelmezése során gyakran az írott elsődleges és másodlagos uniós jogon túl támaszkodik az általános jogelvekre és tagállamok közös jogi hagyományaira is. A tagállamoknak az uniós jog megsértéséért fennálló kártérítési felelősségének jogintézményét a Bíróság ítélkezési gyakorlata akként alakította ki, hogy annak konkrét írott jogi alapja nem volt, és a tagállamok sem rendelkeznek az állam kártérítési felelőssége terén olyan közös jogi hagyományokkal, amelyek ehhez stabil kiindulópontként szolgálhattak volna. Különösen a jogalkotással okozott károkért való állami felelősség terén mutatnak a tagállami jogrendszerek olyan mértékű eltéréseket, amelyek lehetetlenné tették a közös pontok megtalálását. Ezen túlmenően az állam kárfelelősségéről vagy éppen immunitásáról való gondolkodást rengeteg olyan tényező befolyásolja, ami túlmutat a jog területén. Így az adott ország politikai, gazdasági viszonyai, vagy éppen kulturális hagyományai. Erre tekintettel a Bíróság részéről nagyon aktív, intenzív jogfejlesztő tevékenységre volt szükség ahhoz, hogy kimunkálja a tagállamnak a magánszemélyekkel szembeni kárfelelősségének a feltételrendszerét, és ennek során csak kismértékben támaszkodhatott olyan jogelvekre, amelyek közösek a tagállami jogrendszerekben.
Miután a Bíróság ítélkezési gyakorlatában ez a nagymértékű jogfejlesztés a Francovich-ügytől[1] a Köbler-ügyig[2] bezárólag lezajlott, az volt tapasztalható a tagállamokban, hogy a jogirodalmi kritikák mellett a nemzeti bíróságok is óvakodtak alkalmazni az így kimunkált jogelveket. A jogintézmény hatályosulása igen alacsony fokúnak bizonyult,[3] amely jogbizonytalanságot eredményezett az Unióban ezen a téren. Hiába uniós jogi alapelv az uniós polgárok közötti egyenlőség,[4] és a hatékony jogorvoslathoz való jog,[5] napjainkban mégsem számíthatnak arra teljes bizonyossággal az uniós polgárok, hogy az egyes tagállamok által sérelmükre elkövetett uniós jogsérelem mindenhol ugyanolyan elbírálásban részesül, mindenhol kártérítéshez juthatnak annak ellentételezéseként. Ezt a problémát a tagállamok is észlelték, és a Spanyol Királyság megkísérelte a nemzeti jogba átültetni a Bíróság ítéleteiben kirajzolódó jogelveket. Ez a kísérlet azonban nem bizonyult sikeresnek, mert a Bizottság kötelezettségszegési eljárást kezdeményezett ennek okán, amely eredményeképpen a Bíróság marasztalta Spanyolországot.[6]
Erre tekintettel érdemes áttekinteni, hogy a Bíróság a Köbler-ügyig megalkotott, tagállami kárfelelősséggel kapcsolatos jogelvek terén mennyiben fejlesztette tovább az ítélkezési gyakorlatát. Adott-e olyan többlet támpontot a tagállami bíróságok vagy akár a tagállami jogalkotás részére, amely elősegítette a jogintézmény hatékony érvényesülését. Egyáltalán milyen jellegű problémákkal kellett foglalkoznia ezen a téren a Bíróságnak. Jelen tanulmány ezekre a kérdésekre próbál meg válaszolni, és ezen keresztül arra, hogy kirajzolódik-e a Köbler-ügyet követő ítélkezési gyakorlatból, hogy milyen akadályok állnak az útjában az uniós jog megsértéséből eredő tagállami kárfelelősség érvényesülésének.
Az állam immunitásának intézménytörténete a nemzetközi jogban gyökerezik. Mivel a nemzetközi közösséget szuverén államok alkotják, és a szuverén állam attribútuma az immunitás, ezért az állam felelősségre vonása egészen a XX. századig fel sem merülhetett. A modern politikai és piacgazdasági fejlődés hozta el az immunitás lebontásának igényét,[7] de abban, hogy ez valósággá váljon, a II. világháború pusztítása játszott döntő szerepet. Az ENSZ 1953-ban kezdte meg az állami felelősség kodifikációját,[8] és megszületett az Emberi Jogok Európai Egyezménye is, amely felett őrködő bíróság az államokat felelősségre vonja jogsértéseikért.
Ebben a nemzetközi, jogtörténeti környezetben a tagállamok az Európai Gazdasági Közösség megalapításakor az integráció szerveit egyáltalán nem kívánták immunitással felruházni, és az EGK Szerződés 215. cikkében[9] a Közösségek deliktuális kárfelelősségét rögzítették. A Közösségek kárfelelősségének elsődleges jogba foglalt szabályainak a közösségi jogalkotásra történő alkalmazását a Bíróság a Schöppenstedt-ítéleté-
- 11/12 -
ben[10] fejtette ki. Ennek az ítéletnek volt egyenes következménye, továbbgondolása, a tagállami jogalkotásért való kárfelelősség doktrínájának kidolgozása. Az ítélet elvi magja a jogirodalomban Schöppenstedt-formula néven vált ismerté.[11] Ennek értelmében a Közösség jogalkotásért való marasztalásának három konjunktív feltétele van. Az első, ha a Közösség részéről gazdaságpolitikai jogalkotási intézkedés történt, az a károsult védelmét szolgáló magasabb rendű jogszabályt szegett és a jogsértés megfelelően súlyos volt. A jogirodalom a formulát akként értékelte, hogy az a Közösséget védő, szűkítő értelmezése a jogalkotási tevékenységért való kárfelelősségnek.[12] A közösségek jogalkotásért való kárfelelőssége körében a Schöppenstedt-ítéletet követően a Bíróság előtt terjedelmes ítélkezési gyakorlat alakult ki, amely tovább értelmezte a megalkotott kritériumkat.[13]
Ezzel párhuzamosan a tagállamok felelősségének a kérdése is felmerült a Bíróság előtt.[14] Ezen esetekben azonban mindösszesen hatásköri kérdések tisztázódtak, amely szerint a közösségi jogalkotás esetén a Bíróság jár el, míg tagállami jogalkotás esetén a nemzeti bíróság. Az áttörést a tagállami kárfelelősség terén a Francovich-ügy hozta el.
A Francovich-ítéletben kimondott elvek tulajdonképpen a Schöppenstedt-formula alkalmazását jelentik a tagállamokra. Fontos különbség azonban, hogy a Közösség jogalkotásért való kárfelelősségének van közvetlen, az elsődleges uniós jogban gyökerező alapja. A tagállamok vonatkozásában ilyen tételes jogi alapot nem találunk, ezért magát a jogalapot is a Bíróságnak kellett kidolgoznia a szerződések rendszeréből levezetve, sőt ehhez segítségül kellett hívni korábban az ítélkezési gyakorlatban kidolgozott jogelveket. Így gyakorlatilag bírói jogalkotás eredményeként született meg az uniós jog megsértéséért való kárfelelősség jogalapja.
A tagállami kárfelelősség alapja ennek értelmében, hogy az EGK-Szerződés olyan sajátos jogrendszert hozott létre, amely a magánszemélyek részére is kötelezettségeket, jogokat keletkeztet. Ezek a jogok pedig nemcsak közvetlenül a Szerződésből eredhetnek, hanem a Szerződésből levezethető, tagállamokat terhelő kötelezettségekből is. Ezen jogok védelme a nemzeti bíróságok feladata is, és a közösségi normák teljes érvényesülése kérdésessé válna, az általuk biztosított jogok védelme gyengülne, ha a magánszemélyek nem juthatnának kártérítéshez abban az esetben, ha a közösségi jog tagállamnak betudható megsértése következtében jogsérelem éri őket.[15] Ez az elv különösen fontos, ha a közösségi jog hatályosulása a tagállam további jogalkotói intézkedéstől függ. A Bíróság kimondta, hogy a tagállami kárfelelősség szerves része a Szerződés rendszerének, továbbá azt a Szerződés 5. cikkében foglalt közösségi hűség elve[16] is megalapozza.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
