Louis Marie de LaHaye Cormenin francia jogász és politikus a Szónokok könyvében a következőképpen jellemezte a parlamenti gyorsíró szerepét és jelentőségét: "A parlamenti szónok gyöngéjének titkát négy személy ismeri: orvosa, gyóntatója, kedvese és gyorsírója."[1] Magyarországon 150 éve, 1868 decemberétől kezdve működik állami hivatalként a parlamenti gyorsiroda. A kiváló gyorsírói munka elengedhetetlen eszköze volt a parlamenti nyilvánosság megteremtésének, az Országgyűlési Napló megszületésének. A magyar országgyűléseken 1790-ig latin, azt követően magyar nyelven szerkesztették a diáriumot. Ebben a naplószerű feljegyzésben a valóságnak megfelelően, de nem szó szerinti hűséggel örökítették meg mind a kormánypárti, mind az ellenzéki beszédeket. Széchenyi István már 1825-ben szorgalmazta a gyorsírók alkalmazását a parlamentben. Naplójában erről így írt: "A gyorsírók hiánya, a helyiségek helytelen berendezése, az elnök kevés tekintélye stb. következtében mérhetetlen az időveszteség, ami valóságos baj."
Bár az országgyűlés két táblája már 1834-ben határozatot hozott arról, hogy a naplókat gyorsírók szerkesszék, gyorsírók először 1840-ben dolgoztak a főrendi házban. Hajnik Károly szerint "az 1840. február 24-én a főrendeknél tartott üléssel kezdődik meg a főrendi napló, melyet gyorsíró szerkesztett; annak keletkezése a tanácskozásokra nagy befolyást gyakorolt, tudván a szónokok, hogy elmondott szavaik nem sokára elhatnak az ország minden részébe".[2]
Az 1844. évi országgyűlésen a gyorsíróképzést sürgetve, Klauzál Gábor indítványozta, hogy a budapesti tudományegyetemen gyorsírási tanszéket állítsanak fel. 1844. augusztus 26-án, a javaslat tárgyalásakor merült fel először, hogy az országgyűlési gyorsíróhivatalt állandósítani kellene.[3]
A gyorsiroda, akkori nevén gyorsírókar, nem állt szerves kapcsolatban az országgyűléssel. Az országgyűlés megnyitása előtt a két ház a gyorsírófőnökkel szerződött. Ő vette fel és alkalmazta a gyorsírókat, és ő felelt a gyorsiroda működéséért.[4]
A gyorsírók főnöke - az első magyar parlamenti gyorsíró - a jogot végzett Hajnik Károly[5] volt. Alkalmazottai többnyire az angol Samuel Taylor-féle rendszer szerint írtak, méghozzá tollal, és a beszédek terjedelmét "penna-bemártásokkal mérték: egy, két, három, stb. mártásos beszédnek"[6] nevezték azokat.
Hajnik a jelöltek közül "futtatás" útján választotta ki a parlamenti gyorsírókat. Ez úgy történt, hogy a jelölteknek három, egyre gyorsabb beszédsebességű szónoklatot kellett lejegyezniük. Az első szónok beszédét még valamennyien lejegyezték, a második szónoklattól kezdve pedig a leggyengébb pályázó kiesett a versengésből. Végül öten maradtak, és kezdhették meg működésüket a gyorsirodában.[7] Fizetésük havi tíz pengő volt, amely a korabeli megélhetési viszonyokhoz képest "dús" fizetésnek számított.
Az 1847. évi pozsonyi országgyűlésen Majláth János indítványt tett a gyorsiroda szervezetére, és a Házszabályok III. szakaszának 17. pontja kimondta, hogy "a Ház tanácskozásai gyorsírók által följegyeztetvén, levéltárba tétetnek".[8] Az 1861. évi és az 1863-64. évi országgyűlésen megszűnt ugyan a gyorsiroda hivatali jellege, de 1868-ban végleg közhivatallá alakult át.
A gyorsiroda tagjai 1868. december 8-án tették le az ünnepélyes esküt a két ház elnökének kezébe a Nemzeti Múzeum dísztermében. A kinevezési okmányok szerint Kónyi Manó és Fenyvessy Adolf lettek a gyorsiroda
- 315/316 -
főnökei. Revizor-gyorsírók: Günther Antal (ügyvéd), Markovits Iván (gyorsíró), Wagner Géza (ügyvéd) és Vándory Gusztáv (belügyminisztériumi fogalmazó). Gyorsírók: Antalik Károly (ügyvéd, zeneműtörténész), Agustich Imre (műfordító, lapszerkesztő), Balogh Andor (ügyvéd), Bossányi János (ügyvéd), Fayer László (újságíró, majd egyetemi tanár), Jancsó Sándor (ügyvéd), Markó Sándor (ügyvéd), Maszák Hugó (hírlapíró; egyszersmind a főrendiház napló szerkesztője), Osváth Albert (orvos) és Sztrihó Gyula (a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület titkára). Turnusvezetők: Jobbágy Miklós és Egyesy Géza (újságíró).[9]
1869-től a magyar parlamentben a főrendiház és a képviselőház számára egy közös gyorsiroda működött, amely két főnökből, négy revizorból, tizenkét rendes gyorsíróból és két turnusvezetőből állt. A gyorsiroda a naplóbíráló bizottság felügyelete alatt működött. "Mintaszerű intézmény volt ez mindig, amelynek tanulmányozására messze idegenből jöttek hozzánk a külföldiek, hogy náluk odahaza is utánozzák azt a rendszert, amely lehetővé tette, hogy »félórával« az utolsó szó elhangzása után az egész ülésnek szószerinti naplója rendelkezésre állt."[10]
A gyorsírók kétféle rendszert, a [Wilhelm] Stolze-, illetve a [Franz Xaver] Gabelsberger-rendszert használták, a gyorsirodába mindkét rendszer legjelesebb gyakorlóit igyekeztek megnyerni. A Stolze-féle rendszert 1860-ban Fenyvessy Adolf, a Gabelsberger-féle rendszert pedig 1863-ban Markovits Iván későbbi gyorsírófőnökök ültették át magyar nyelvre.[11] Mindkét rendszer népszerű volt a magyar gyorsírók körében. 1926-tól kezdve pedig - a napjainkban is használt - egységes Radnai Béla-féle rendszer hódított tért, amely "minden jónak bizonyult rövidítési eszközt felhasználva, teljes írásában rendkívül egyszerű, vitaírásában pedig nagyon ötletes".[12]
A gyorsírók helye az ülésteremben az elnöki emelvény előtt volt, innen lehetett a legjobban hallani a bármely irányból felszólalók beszédeit. Természetesen így is előfordult, hogy egy halkabban beszélő szónok szavait nem hallották jól, ezért néha kénytelenek voltak átülni a terem közepén levő Ház asztalához, vagy esetleg a képviselői padsorokba, hogy minden szót megérthessenek és megörökíthessenek.
A tizenkét gyorsíró a szónokok beszédeit felváltva öt-öt percig írta. Az öt perc - a turnus - kezdetét és végét a gyorsírók közelében levő óraütés jelezte. Miután egy gyorsíró befejezte a turnusát, távozott az ülésteremből, és a szónok beszédéből leírt részt a saját sztenogramjából "közönséges írásba" lediktálta egy írnoknak (összesen tizenhat írnokot alkalmaztak). 1898-ban kilenc gépíró kisasszony vette át az írnokok helyét.
Az öt percig írott anyag lediktálására rendes esetben mindegyik gyorsírónak ötven perc állt rendelkezésére. Az írógép megjelenésével ez az idő 10-20 percre rövidült. Ezt követően a gyorsíró visszatért az ülésterembe, és sztenografálta a következő turnust.
Mivel a legjobb gyorsíróval is előfordulhatott, hogy a szónok egyes szavait félreértette, vagy a szónoklat gyorsasága miatt másképpen vagy éppen nem írt, szükséges volt, hogy egy és ugyanazon időben ne csak egy, hanem két gyorsíró írjon. A második gyorsíró az egyik revizor volt, aki félórán keresztül írt. Minden revizor turnusában hat gyorsíró váltotta egymást: amit a hat gyorsíró felváltva öt percenként írt, azt a revizor folyamatosan írta.
A revizor sztenogramja "mintegy összekötő fonalat" képzett a vele egyidejűleg író hat gyorsíró sztenogramja között. A gyorsíróknak már egy-két perccel turnusok kezdete előtt tanácsos volt elkezdeni az írást, hogy mire rájuk kerül a sor, már "benne legyenek a praxisban". Rendszerint pár szóval tovább is írtak. Mivel az egyik gyorsíró nem tudta pontosan, hogy az utána következett társa hol kezdte a beszédet gyorsírni, az irodában annyit diktált le, amennyit ő leírt. A revizorok feladata volt, hogy "a különféle differenciákat kiegyenlítsék" és a gyorsírók diktátumait összeegyeztessék, hogy azokban ismétlés ne forduljon elő.
- 316/317 -
Mire a revizor a félórai turnus végeztével az irodába ment, addigra az ő turnusának gyorsírói már végeztek a diktálással, és ő megkezdhette a szövegek revideálását, javíthatta a hibákat, pótolhatta a hiányokat. A következő félórában a következő revizor tette ugyanezt a másik hat gyorsíró anyagával.
Mindkét Ház tagjai között akadtak olyanok, akik felszólalásuk befejezése után azonnal az irodába siettek, hogy beszédüket maguk is átnézzék, szükség esetén módosítsák. Voltak azonban olyanok is, akik úgy átalakították már elmondott és leírt beszédüket, hogy "a jámbor olvasóközönség" az újságokban egész más beszédet olvasott, mint ami az országgyűlésben elhangzott. Néhány képviselő pedig - őket kedvelték a gyorsírók a leginkább - szónoklata végeztével az előre megírt beszédet átadta az irodának. Ilyenkor csak a közbeszólásokat, helyesléseket vagy ellentmondásokat kellett közbeszúrni.[13]
A két turnusvezető az egész munka "technikai" lebonyolításáért felelt, velük szemben nem volt követelmény a gyorsírásban való jártasság. Ők végezték a tulajdonképpeni szerkesztési munkát, a szónok nevét az illető gyorsíró és revizor nevével együtt bevezették a turnuskönyvbe, összeállították az 1-500-ig számozott turnuslapokat. A turnuskönyv azonnali felvilágosítással szolgált az ülés menetéről és a gyorsiroda munkájáról.[14]
A gyorsírófőnökök hol az ülésteremben, hol az irodában foglalatoskodtak, közreműködtek mindenben, ami a munka megkönnyítésére vagy gyorsítására szolgált.
Az írnokok által leírt szövegeket egy külön erre a célra készített, sűrűn vonalazott papírra "chemiai tintával" leírták, és a kőnyomdába küldték. Egy félóra múlva pedig elkészült az Országgyűlési Tudósító kőnyomatú lap első, majd többi példánya, amelyeket nyomban elküldtek a napilapoknak. Az eredeti diktátumokat másnap átadták az Országgyűlési Napló szerkesztőjének, aki azt, miután a naplóhitelesítő bizottság jóváhagyta, nyomda alá rendezte.
A napilapok parlamenti tudósítói folyamatosan jelen voltak az üléseken, és saját feljegyzéseik alapján készítették el tudósításaikat a közönség tájékoztatására.
A gyorsiroda sikerességéhez tehát egy viszonylag nagy létszámú, összesen 36-38 főből álló apparátusra volt szükség. A munkát jócskán megnehezítette, ha a két Ház egyidejűleg ülésezett. Ilyenkor a gyorsírók és a revizorok egymás között szétosztva a munkát, mindkét Házban ellátták feladatukat.[15]
A gyorsírófőnököket és a gyorsírókat a két Ház elnökeinek közös megegyezésével nevezték ki. A gyorsírói kar tagjai az 1885. évi nyugdíjtörvény értelmében állami tisztviselőknek minősültek.
A képviselőház hivatalai részére kiadott szolgálati szabályzat szerint a parlamenti gyorsíróknak ügyvédi oklevéllel vagy államtudományi, illetve jogtudományi végzettséggel kellett rendelkezniük. Gyorsíró lehetett az is, aki legalább négy évig hallgatott jogot és sikeresen letette az államtudományi államvizsgát, illetve bölcsészeti vagy műegyetemi tanulmányokat folytatott és azt a fennálló jogszabályok szerint be is fejezte. Emellett a jelölteknek gyorsírói szakvizsgát kellett tenniük, majd egy évig gyakornokként kellett szolgálatot teljesíteniük a gyorsirodában.[16]
A gyorsíró akkor végezte jól munkáját, ha a beszéd szövegét megértve, az abban szereplő szókapcsolatok, kifejezések és gondolatok összefüggéseit felismerve, gyorsírási tudásából a megfelelő elemeket tapasztalata vagy pillanatnyi elhatározása alapján kiválasztva jegyezte le a hallottakat, hogy azután "az áttételkor a rekonstruálás folyamatát fordított irányban hajtsa végre".[17] A kiváló kézügyesség mellett "nagy reproduktív intelligenciával" és gyors felfogó- és reagáló képességgel kellett rendelkezniük a gyorsíróknak. E tulajdonságokkal pedig más pályákon is jól lehetett boldogulni. A gyorsírókarban alapos felkészültségű, modern nyelvekben jártas jogászok, közgazdászok, hírlapírók, egyetemi tanárok, mérnökök, de műfordítók, költők, színházi dramaturgok is dolgoztak. Irodájukat büszkén nevezték "bonctani intézetnek", mert ott "boncolgatták és preparálták" az ülésteremben vagy a bizottságokban elhangzott beszédeket, hogy "azok a mondatok, melyek a
- 317/318 -
fülnek megfeleltek, olvasva is megfeleljenek a követelményeknek".[18]
Az országgyűlési gyorsírók között voltak olyanok (például Vikár Béla), akik a képviselő beszédét még írás közben "megfésülték", és mire a képviselő felszólalását befejezte, "még a leggyarlóbb beszéd is tökéletesen megfésülve, kifogástalan nyelven"[19] került az irodába.
A képviselőház hivatalai számára 1906-ban kiadott szolgálati szabályzat értelmében a képviselőházhoz telefonkezelővé és írógépkezelővé (de csak a gyorsirodában) "szabad nőket is kinevezni".[20]
Már a XIX. század második felében volt azonban egy lelkes női pályázó az országgyűlési gyorsirodába. Illésy Györgyné Ember Lina[21] kérvényét 1870. december 17-én Várady Gábor képviselő nyújtotta be a Házhoz. A nő országgyűlési gyorsírónak jelentkezett, amelyhez Deák Ferenc támogatását kérte.
A kérvényi bizottság ki is mondta, hogy "a nőnemnek a gyorsírászatban, női hivatásának és társadalmi állásának is figyelembe vétele mellett, alkalmaztatását elvileg ellenzendőnek"[22] nem tartja, és a kérdést elintézésre a Ház elnökéhez utalta.
1871. január 19-én Somssich Pál házelnök a képviselőház zárt ülésén további magyarázatot kért, illetve a kérvényi bizottság határozatával szembehelyezkedve, úgy vélekedett, hogy "nőnek alkalmazása a nagyszámú férfiból álló gyorsirodában nem fér össze a nő hivatásával és jelenlegi társadalmi állásával".[23]
Deák a vita során kifejtette, "hogy oly egyént, aki valamit tud, és tudását érvényesíteni kívánja, csupán azért mert nő, elutasítani nem lehet". A képviselők szép számmal támogatták Deák álláspontját.[24] A többségi véleményt azonban felülírta Somssich házelnök döntése, miszerint "míg én elnök leszek, addig asszony ebbe a terembe nem teszi be a lábát".[25]
A képviselőház végül úgy határozott, hogy Illésyné alkalmazását elvben nem ellenzi, ám a gyakorlatban mégsem az országgyűlésen, hanem a budapesti kir. törvényszéken kapott állást.[26]
1904. augusztus 3-án Olay Lajos országgyűlési képviselő panaszt tett Fenyvessy Adolf gyorsírófőnök ellen a képviselőházban, mivel elmondása szerint előző napi közbeszólása nem úgy került be az Országgyűlési Naplóba, mint ahogy az az ülésteremben elhangzott. A gyorsírófőnöktől személyesen kérte a szöveg javítását, hiszen - mint mondta - "a képviselőnek joga van a beszédét kijavítani, tehát joga van közbeszólását is személyes intenczióinak megfelelőleg magyarázni, mert ő van jogosítva egyénileg saját szavait magyarázni, tehát kijavítani."[27] Olay szerint Fenyvessy megengedhetetlen hangnemben, "nagyúri prepotencziával, mintha ő lenne a képviselő" reagált kérésére. A Ház intézkedését kérte, hogy ilyen visszaélés a jövőben ne történhessen.
Jakabffy Imrének, az ülés elnökének meglátása szerint a gyorsírófőnök a Házszabályban foglaltaknak megfelelően járt el akkor, amikor kijelentette, hogy a közbeszólás "úgy lesz benne" az Országgyűlési Naplóban, ahogy azt a képviselő elmondta. A gyorsírók feljegyzései ugyanis csak a naplóbíráló bizottság ellenőrzése után váltak véglegessé. Az elnök hozzátette még azt is, hogy "Én a házszabályokból a képviselő úrnak azt a jogát, hogy kikorrigálhassa a beszédét, nem tudom kimagyarázni. Ez lehet szokás, de ezt a szokást innen az elnöki emelvényről nem szankczionálhatom elnöki enuncziáczióval."[28]
Az augusztus 4-i ülésen Lengyel Zoltán képviselő - kapcsolódva az előző napi vitához - azt nehezményezte, hogy az igazságügyminiszter beszédét "protekcióból" kiadták a Pester Lloydnak, így a német lap "könnyebben dolgozhat", mint a magyar újságok.
Feilitzsch Arthur, az ülés elnöke úgy látta, hogy "az teljesen magántermészetű ügy", hogy a gyorsírók rendes írásba áttett, naplószerű feljegyzéseit az egyes lapoknak, mikor és hogyan adják ki.[29]
Fenyvessy másnap rövid jelentésben reagált a képviselői felvetésre, amelyből többek
- 318/319 -
között kiderült, hogy 1865 óta állandó, és addig még nem kifogásolt gyakorlat, hogy a Pester Lloyd munkatársai az átírt beszédet megkapják fordításra, azzal a kikötéssel, hogy a fordítást mindaddig nem küldhetik nyomdába, míg a szónok azt át nem nézte. "Ez nem kedvezés, hanem valójában egyenlő elbánás", fogalmazott a gyorsírófőnök.[30]
A jelentéssel kapcsolatban kibontakozott vitában a képviselők közül többen úgy vélekedtek, hogy a gyorsirodai gyakorlat mégiscsak egyenlőtlenséget szül a napilapok között, és jogtalan előnyt biztosít a német nyelvű lapnak. Ugron Gábor képviselő szerint a gyorsíróktól "bármily kitűnő emberek legyenek is, nem lehet [...] megkívánni, hogy azon szakszerű ügyekben, amelyekről itt beszédek mondatnak, akkora jártassággal bírjanak, hogy ne csak a szavakat értsék meg, hanem azoknak a nyilatkozatoknak teljes értelmét is felfogják".[31]
A Fenyvessy ellen irányuló támadásnak azonban ezzel még nem volt vége. Néhány évvel később, 1907 nyarán ugyanis ismét "durva és visszataszító jelenet" zajlott le Olay Lajos és a gyorsírófőnök között. A dolog előzménye az volt, hogy Olay 1907. július 9-i interpellációja után átadta előre megírt beszédét a gyorsiroda egyik tagjának, Fenyvessy azonban Justh Gyula házelnök utasításának megfelelően úgy intézkedett, hogy a Ház naplójába a gyorsírók feljegyzését vegyék fel.
Később Olay az egyik revizorhoz fordult azzal a kéréssel, hogy Vázsonyi Vilmos képviselő beszédéből hagyják ki az általa tett közbeszólásokat. A gyorsírófőnök azonban ezt a kérést is megtagadta, hivatkozva ismét a házelnökre, aki szigorúan megtiltotta, hogy a képviselők beszédeiken változtassanak, vagy jelentősebb korrektúrákat tegyenek.
Amikor július 10-én reggel Olay szembesült azzal, hogy kérése ellenére, beszédét a gyorsírói feljegyzés alapján rögzítették, panaszt tett Justh Gyula házelnöknél, és Fenyvessy ellen fegyelmi vizsgálat lefolytatását kérte abban a meggyőződésben, hogy a gyorsírófőnök szándékosan járt el akarata ellenére.
Olay ezt követően az ülésterembe ment, ahol Fenyvessyt megpillantva, ingerülten szidalmazni kezdte őt: "Piszkos zsidó, majd megtanítom én!" Képviselőtársai értetlenségére pedig azt válaszolta, hogy "Meghamisították a beszédemet. Látjátok azt a gaz darabontot, Fenyvessyt, az az oka mindennek!" A két férfi között parázs vita alakult ki, Olayt alig tudták lecsendesíteni, és a kellemetlen incidensnek csak az ülés megnyitása vetett véget.
Olay panaszáról jegyzőkönyvet vettek fel, amelynek alapján Fenyvessy ellen megindulhatott a fegyelmi vizsgálatot megelőző eljárás. A gyorsírófőnök később jelentést tett a házelnöknek a kínos ügy előzményeiről, és Olay sértéseiért bírói úton kívánt elégtételt szerezni.[32]
A képviselőház fegyelmi tanácsa 1908. március 27-én kezdte meg Fenyvessy Adolf ügyének tárgyalását. A feljelentés, a gyorsírófőnök erre adott védekezése és a tanúvallomások alapján az ügyet referáló Dessewffy Arisztid elnöki tanácsos Fenyvessy felmentését indítványozta.[33] Ezt követően az ügyben több tárgyalást tartottak, határozat 1909. július 5-én született. Mivel Olay Lajos időközben visszavonta a Fenyvessy ellen tett fegyelmi panaszt, a fegyelmi tanács az eljárást megszüntette.[34]
Olay és Fenyvessy összeszólalkozásából lovagias ügy lett, mivel a gyorsírófőnök fia, Fenyvessy József miniszteri titkár provokáltatta Olayt. A képviselő a kihívást elfogadta, és a két fél megbízottai kardpárbajban állapodtak meg, harcképtelenségig, bandázzsal és szúrás kizárásával.
A párbajra 1907. július 13-án Fodor Károly műegyetemi vívómester vívótermében került sor, és azzal végződött, hogy Fenyvessy József a fején, a jobb karján és a jobb fülén megsebesült.[35]
A budapesti kir. törvényszék 1909. január 29-én Fenyvessy Józsefet kétnapi, Olayt pedig ötnapi államfogházra[36] ítélte.
- 319/320 -
1923-ban a gyorsírói kar létszámát csökkentették. Hogy ez milyen nehézségekkel járt, jól illusztrálja a következő: Szakács Andor 1923 decemberében arra hívta fel a figyelmet, hogy a Nemzetgyűlési Naplóban "egyes szónokok beszédében nem teljes logikai rend van, anélkül, hogy ők beszédükben hibáztak volna, sőt [...] olyan képviselőtársaink közbeszólása is szerepel a naplóban, akik fizikailag nem lehetnek jelen az ülésen, mert esetleg Amerikában vannak, vagy az Atlanti Óceánon utaznak".[37]
E hibákat a gyorsírói kar létszámának csökkentésében látták a képviselők. Míg korábban tizenkét gyorsíró működött a gyorsirodában, addig az új szabályozásnak köszönhetően nyolc gyorsíró végezte "ezt az igazán idegtépő" munkát. Lényeges változás volt az is, hogy öt perces turnusok helyett tíz perces turnusokban sztenografáltak. A gyorsírói kar munkáját erősen megnehezítette az is, hogy a nemzetgyűlés akár nyolc óra hosszat is ülésezett.
A létszámcsökkentés vesztesei voltak az újságírók is, akik kellő időben nem kapták meg a hiteles feljegyzéseket. És a korábbi gyakorlathoz képest a Napló is lassabban készült el.
A helyzetet súlyosbította a gyorsírók alacsony fizetése, amely azzal a veszéllyel fenyegetett, hogy "a gyorsíró urak, akik már beletanultak munkájukba, s akik teljes virtuozitással teljesítik ezt a feladatot, el fognak innen kívánkozni",[38] és a csekély javadalmazás nem vonzotta az elsőrendű, szakképzett és szakvizsgát tett gyorsírókat.
A parlamenti gyorsírók 1924. január 31-én memorandumot adtak át a gyorsiroda főnökségének, amelyben szóltak a gyorsírók válságos helyzetéről, és kérték a bajok orvoslását. Kifejtették, hogy a gyorsiroda csökkentett létszámmal nem képes feladatát teljesíteni. Rámutattak arra is, hogy a gyorsiroda teljesítményét tekintve kétszeresét produkálja az első világháború előtti teljesítményének "a békebeli fizetés" alig egy negyedéért.[39]
Az ülések száma, a beszédek gyorsasága - és sajnálatos módon pongyolasága - évről-évre emelkedő tendenciát mutatott.[40] Az éjszakába nyúló nyolc órás ülések pedig olyan jelentős munkatöbbletet jelentett a gyorsirodának, amivel nem tudott megbirkózni.
Köszönhetően mindennek, megtörtént az, ami előtte sosem, a gyorsírók egyheti munkával elmaradtak.[41]
A gyorsírók munkáját nagyban megnehezítette, hogy az 1920-as évek nemzetgyűlési beszédei nem tartoztak a művészi és irodalmi értelemben vett szónoklatok közé[42], illetve, hogy felgyorsult a szónoklatok átlagos sebessége. Sok gyakorlatlan szónok volt, és a képviselők jó része a magánbeszélgetés "szabad formátlanságát" követte. Volt olyan szónok, aki "esetek, akták, cikkek, nyilatkozatok egész seregét olvassa fel anélkül, hogy érdemi következtetést fűzne hozzájuk".[43] De volt olyan is, aki a legváratlanabb helyen a legmeglepőbb irodalmi idézeteket vagy éppen szóvirágokat fűzött beszédébe.
Így a gyorsíró feladata az lett, hogy az elhangzott beszédekről, a gyakran "csevegésszerű előadásokról" pontos jegyzeteket készítsen, és amikor a beszédet lediktálja, a szónok gondolatait az általa használt kifejezések felhasználásával, nyelvileg is szabályos módon jól érthető beszéddé alakítsa át.
A belvárosi Sándor utcai Országházban a gyorsiroda egy nagy teremben működött. Ebből balra nyílt egy üvegajtóval zárható szoba a gyorsírófőnökök számára, jobbra pedig egy "padlásszobaszerű fülke", amelyben a revizorok dolgoztak. A gyorsirodához tartozott még egy hosszú folyosó, amely különösen az írógépkorszakban tett jó szolgálatot.[44]
A parlament két Háza 1902-ben költözött az új Országházba. A parlamenti gyorsirodát egy viszonylag nagy teremben és két-három oldalsó szobában helyezték el. Radó Antal 1908-ban a Gyorsírók Lapjában írt arról, hogyan zajlik a napi munka az új irodában. Valamennyi gyorsíró a nagy teremben diktált, így általában négy-öt írógép kattogott egy-
- 320/321 -
szerre. A gépírókisasszonyokon kívül ebben a helyiségben kaptak helyet a gyorsiroda kezelő tisztviselői is, akik egyrészt a gyorsíróktól a revizorokhoz vitték a már lediktált anyagot, másrészt "kiszolgálták" a hírlapírókat, valamint a turnuskönyvbe bevezették minden egyes gyorsíró, minden egyes turnusának idejét és lapszámát. De ebben a teremben nézték át már leírt beszédeiket a képviselők.[45]
Kónyi Manó (Kaposvár, 1842. október 12. - Budapest, 1917. december 24.) 1861-től állt az országgyűlés szolgálatában, a gyorsiroda alapítója, majd főnöke volt 1865 és 1885 között. Nyugalomba vonulását követően összegyűjtötte és sajtó alá rendezte Deák Ferenc beszédeit.
Fenyvessy Adolf (Zalaegerszeg, 1837. december 23. - Budapest, 1920. január 28.) közgazdasági író, a Pesti Napló közgazdasági rovatának vezetője volt 1873-tól 1890-ig. 1868-tól 1911-ig a parlamenti gyorsiroda főnöke, ő dolgozta át a Stolze-féle rendszert magyarra. 1865-ben alapította a Magyar Gyorsíró című szaklapot, amelynek több évtizeden át szerkesztője volt. Oszlopos tagja volt a fővárosi törvényhatósági bizottságnak. Egyik alapítója az Athenaeum irodalmi részvénytársaságnak, amelynek igazgatósági tagjaként is működött.
Markovits Iván (Körmöcbánya, 1838. június 2. - Budapest, 1893. április 5.) a bécsi Birodalmi Tanács gyorsírójaként kezdte meg működését 1861-ben, és titkára lett a bécsi gyorsíró-egyletnek. 1863-ban a Gabelsberger-féle rendszert átdolgozta magyarra. 1868-ban csatlakozott a magyar gyorsirodához, eleinte annak revizora, utóbb másodfőnöke lett. Lapszerkesztőként is tevékenykedett, 1872 és 1875 között gyorsírást tanított a budapesti tudományegyetemen, több gyorsírási tankönyv szerzője.
Vikár Béla (Hetes, 1859. április 1. - Dunavecse, 1945. szeptember 22.) népzenekutatóként, műfordítóként és lapszerkesztőként is tevékenykedett. A budapesti tudományegyetemen magyar nyelv és irodalom szakon tanult, ahol tanárainak előadásait gyorsírással lejegyezte és kiadta. 1889-ben a finn nyelvet és néprajzot tanulmányozta Finnországban. 1880 és 1921 között a parlamenti gyorsírókar tagja, revizora, majd főnöke volt. 1896-tól a Magyar Néprajzi Társaság főtitkára. 1896 végén Borsod vármegyében kezdte el - Európában egyedülálló módon - fonográfra rögzíteni a népdalokat. Vikár fordította le finn nyelvről a Kalevalát.
Radó Antal (Mór, 1862. június 29. - Budapest, 1944. november 22.) költő, műfordító, irodalomtörténész. 1885 és 1922 között tagja, illetve főnöke a gyorsirodának. Amikor 1889 januárjában a világhírű olasz színész, Ernesto Rossi Budapesten vendégszerepelt[46], a tiszteletére adott díszvacsorán Rossi olasz nyelven mondott hosszú pohárköszöntőjét "egyenesen magyar nyelvre stenografálta. Csak jó gyorsírónak lehet fogalma arról, hogy minő ügyes kéz, minő ismerete az olasz nyelvnek és mennyi zsenialitás kellett e munkához."[47]
Fabro Henrik (Borbátvíz, 1866. május 21. - Balatonfüred, 1924. február 16.) ügyvéd, a gyorsiroda tagja, utóbb főnöke. Ő hozta Magyarországra az első írógépet. A magyar nyelven kívül folyékonyan beszélt és sztenografált németül, franciául, angolul, olaszul és románul. Idegen nyelveket elsősorban azért tanult, hogy "az illető népek gyorsírását is elsajátíthassa".[48] Tisza István jelentősebb politikai beszédeit csak ő sztenografálhatta. Francia nyelvtudásának köszönhetően 1920-ban ő kísérte a békedelegációt Párizsba.
A Magyar Távirati Iroda megszervezője és igazgatója volt. Több napilap belső munkatársaként is működött.
"Pszichológiai és nyelvtudományi alapon olyan rövidítési elveket teremtett, amelyek minden rendszerre és minden nyelvre alkalmazhatók." Ezek a magas fokú hangzásrövidítések a "fabroizmusok".[49]
Vikár Bélához hasonlóan "a szójátékok sikeres művelője", a nyelvi tréfák "igazi nagymestere volt". Ez valószínűleg abból adódott, hogy - ahogy Nosz Gyula fogalmazott - a nyelv tagozottsága és tulajdonságai "egész valójukat áthatották".[50]
- 321/322 -
Teöreök Aladár (Budapest, 1894. december 4. - Budapest, 1917. március 8.) egy igazi "gyorsírófenomén" volt, aki 1913-ban a nemzetközi gyorsíró-kongresszuson mindenkit bámulatba ejtett 500 szótagos gyorsírássebességével. A tizenhét éves fiatalember "olyan bámulatos precizitással írta le és olvasta fel a szövegét, amire sem azelőtt, sem azóta nem volt példa. Teljesítménye szinte sportszerű teljesítmény volt."[51]
Balogh Jenő (Devecser, 1864. május 14. - Budapest, 1953. február 15.) egyetemi tanár, a Budapesti Egyetemi Gyorsíró Egylet tiszteletbeli tagja, aki okl. gyorsíró szaktanári képzettséggel is rendelkezett. "A jogirodalomban és hivatalosan is saját céljaira régtől fogva" használta a gyorsírást.[52] Igazságügy-miniszter korában (1913-1917) állítólag nagyon féltek tőle a referensek, mert "a referádát nyomban feljegyezte gyorsírással, és még hónapok múltán is ellenőrizni tudta a referátum minden részletét".[53]
Kiváló gyorsíró volt Szászy-Schwartz Gusztáv (Pest, 1858. január 1. - Budapest, 1920. április 8.) jogtudós, egyetemi tanár, aki cikksorozatot írt a gyorsírási rendszerekről. Jeles gyorsíró volt Siklóssy László (Budapest, 1881. december 8. - Budapest, 1951. június 19.) művelődéstörténész, újságíró, a gyorsiroda másodfőnöke, majd főnöke, valamint Gondos-Grünbaum Miksa (Kapolcs, 1840. február 8. - Budapest, 1920. január 13.) tanár, orientalista, aki öt évtizeden át volt gyorsíró, és a sztenográfiát török nyelvre átültette.
És még folytathatnánk a sort... Maywald József gyorsírótanár szerint "a gyorsírónak okos embernek, sőt polyhistornak kell lennie". A magyar parlamenti gyorsiroda valóban bővelkedett jó eszű és képzett szakemberekben, akik valamennyien sokoldalú műveltség birtokában voltak, és ha a gyorsírói kar minden tagja nem is volt polihisztor, "az iroda a maga egészében [...] a polyhistorság minden kívánalmának megfelelt".[54] ■
JEGYZETEK
[1] Cormenin, W. A. (ernannt: Timon; eigentl. Louis Marie de LaHaye de Cormenin): Das Buch der Redner. Verlagebuchhandlung von J. J. Weber, Leipzig 1843. 30. o.
[2] Hajnik Károly: Visszaemlékezések. Jelenetek és adomák a magyar életből. Heckenast Gusztáv sajátja, Pest 1856. 17. o.
[3] Zelovich Dezső: Adatok a parlamenti napló, általában a parlamenti nyilvánosság történetéhez. Kertész József Könyvnyomdai Vállalata, Karcag 1928. 111. o.
[4] Kovách László felszólalása a képviselőház 1868. november 22-i ülésén. Képviselőházi napló 1865. X. kötet (1868. szeptember 16. - november 23.), Ülésnapok 1865-321. 389. o.
[5] Hajnik az 1832. évi pozsonyi országgyűlésen mutatkozott be gyorsíróként. Gyorsírási ismereteit először a Temes vármegyei közgyűléseken kamatoztatta. A közgyűléseken szerzett gyakorlati jártasság tette számára lehetővé, hogy "ezt a magánszorgalomból űzött kedvtelést már első alkalommal a parlamenti nyilvánosság országos szolgálatává törekedjék kiszélesíteni". Makoldy Sándor: Nemes Hajnik Károly és a magyar országgyűlés gyorsirodája. I. kötet (1806-1843). Szalay Nyomda, Budapest 1943. 68-71. o.
[6] Dr. K. E.: A magyar országgyűlés gyorsirodájáról. Vasárnapi Ujság 1900. 10. sz. 153. o.
[7] A legöregebb magyar gyorsíró. Budapesti Hírlap 1907. 158. sz. 22. o.
[8] Kiss Károly: Hogyan készül a parlamenti ülés naplója. Amíg eljutottunk a mai országgyűlési naplóig. Pesti Hírlap 1942. 3. sz. 9. o.
[9] Vasárnapi Ujság 1868. 50. sz. 609. o.
[10] Bajok a parlamenti gyorsirodában. Pesti Hírlap 1924. 30. sz. 5. o.
[11] A Kónyi Manó és Fenyvessy Adolf gyorsiroda-főnökök által szerződtetett gyorsírók közül a legtöbben a Stolze-, hárman a Gabelsberger-féle rendszert használták, egy gyorsíró a [Franc] Novák- és egy a Taylor-féle rendszer szerint írt. Zelovich: i.m. 133. o.
[12] Baróthy Bálint: A gyorsírók félnek a parlament új ülésszakától. Világ 1925. 9. sz. 9. o.
[13] Szathmáry György: Az országgyűlési gyorsiroda. Fővárosi Lapok 1882. 231. sz. 1433. o.
[14] Siklóssy László: Az országgyűlési beszéd útja. Országház Könyvkiadó, Budapest 2018. 310. o.
[15] Stenograf: Az országgyűlési gyorsiroda. Esztergom és Vidéke 1882. 9. sz. 1-2. o.
[16] Szolgálati szabályzat a képviselőház hivatalai részére (1901). Képviselőházi irományok 1901. XXXV. kötet, Irományszámok 1901-CXV. 459. o.
[17] Nosz Gyula: A gyorsíró és az élőszó. Magyar Nyelvőr 1963. 1. sz. 97. o.
[18] Németh József: Akik legközelebbről látják a politika boszorkánykonyháját. A t. Ház udvartartása. Kossuth Népe 1947. 162. sz. 4. o.
[19] Hoffner Jenő: A gyorsírásról és a gyorsírókról. Pápai Lapok 1896. 27. sz. 2. o.
[20] Szolgálati szabályzat a képviselőház hivatalai részére és az azzal kapcsolatos ügyrendek és utasítások (1906). Képviselőházi irományok 1906. XXXV. kötet, Irományszámok 1906-1197. 69. o.
[21] Ő volt az első magyar gyorsírónő. Férje 1870-ben súlyosan megbetegedett, és ekkor, hogy szűkös anyagi viszonyok közé került családján segítsen, megtanult gyorsírni. Siklóssy: i.m. 308. o.
A kérvény benyújtását megelőzően, 1870 augusztusában egy tanítógyűlésen mutatkozott be gyorsíróként, ahol még a leggyorsabb beszédű szónokok szavait is "tökéletes hűséggel" adta vissza. Saját sikerén felbuzdulva, önként vállalta, hogy a Budapesti Nőképző Egyesület növeldéjében ingyenes oktatást tart gyorsírásból. Gyarmathy Irén: "Gyorsírónő ajánlkozik" - hetven évvel ezelőtt. Uj Idők 1938. 30. sz. 140. o.
[22] Képviselőházi napló 1869. XI kötet (1870. augusztus 4. -december 30.), Ülésnapok 1869-257. 362. o.
- 322/323 -
[23] A képviselőház ülése január 19-én. Politikai Újdonságok 1871. 4. sz. 41. o.
[24] R. Pethő Irén: A női választójog. Budapesti Hírlap 1912. 278. sz. 31. o.
A magyar képviselőház állásfoglalását, amely a nő munkához való jogát egyenlőnek tekintette a férfiéval, lelkesen üdvözölte a Bécsi Általános Nőegylet is, és "hálairatot" jutatott el többek között Deák Ferenchez.
[25] F. Dózsa Katalin: Pesti nő a századfordulón. Nőkérdés: feminin vagy feminista. Rubicon 1991. 3. sz.
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/pesti_no_a_szazadfordulon_nokerdes_feminin_vagy_feminista/ [2018. június 1.]
[26] Feiszt György: Szakítva minden régi sablonnal. A női munkaerő megjelenése Vas vármegye közhivatalaiban a két világháború között. In: (Mayer László - Tilcsik György szerk.): Előadások Vas megye történetéről VI.. Archívum Comitatus Castriferrei 7. Vas Megyei Levéltár, Szombathely 2015. 472. o.
[27] Képviselőházi napló 1901. XXVIII. kötet (1904. július 28. - augusztus 19.), Ülésnapok 1901-480. 180. o.
[28] Úo. 182. o.
[29] Képviselőházi napló 1901. XXVIII. kötet (1904. július 28. - augusztus 19.), Ülésnapok 1901-481. 239. o.
[30] Úo. 241. o.
[31] Úo. 242. o.
[32] Képviselő és gyorsíró. Budapesti Hírlap 1907. 164. sz. 8. o.
[33] Az Olay-Fenyvessy ügy. Budapesti Hírlap 1908. 77. sz. 34. o.
[34] Fenyvessy Adolf fegyelmi ügye. Budapesti Hírlap 1909. 158. sz. 8. o.
[35] Olay Lajos párbaja. Pesti Hírlap 1907. 167. sz. 11. o.
A Fenyvessyvel való összeszólalkozás miatt Magyar Miklós vászonkereskedő táviratot intézett Olay Lajoshoz. A táviratban foglalt sértő kijelentések miatt az országgyűlési képviselő provokáltatta Magyart, ügyüket párbajjal rendezték el.
[36] Az 1878. évi V. törvény szerint: "Valakinek kihívása párviadalra, ugyszintén a kihívás elfogadása: vétséget képez, és 6 hónapig terjedhető államfogházzal büntetendő."
[37] Nemzetgyűlési napló 1922. XVII. kötet (1923. október 15. - december 12.), Ülésnapok 1922-200. 255. o.
[38] Úo. 255-256. o.
[39] A parlamenti gyorsírók memoranduma. 8 Órai Újság 1924. 27. sz. 2. o.
[40] A parlamenti beszédek gyorsaságáról, illetve a parlamenti szónokok percenkénti szótagsebességéről az 1910-es években Márki-Zay Lajos és Nosz Gyula parlamenti gyorsírók részletes statisztikát is készítettek.
[41] Sztrájk fenyeget a parlamenti gyorsirodában. Az Est 1924. 46. sz. 8. o.
[42] Csak néhány szófordulat, amely nyilvánvalóan nem kerülhetett ilyen formában megörökítésre a Naplóban: "Mi ennek az ökölnek, ami fenyeget - a szemébe fogunk nézni." "Úgrásszerű árzuhanás." "Meghajtjuk a kormány előtt az elismerés pálmáját." "Az állam szekere hajótörést fog szenvedni egy vulkánon."
[43] Berecz Lajos: Képviselők a gyorsírói asztal előtt. Az Újság 1923. 291. sz. 26. o.
[44] Siklóssy: i.m. 310. o.
[45] Siklóssy: i.m. 403. o.
[46] Rossi-est. Budapesti Hírlap 1889. 28. sz. 7-8. o.
[47] Hoffner: i.m. 3. o.
[48] Siklóssy: i.m. 383. o.
[49] Bácskai József: Dr. Fabro Henrik. Meghalt a parlamenti gyorsiroda főnöke. Nyírvidék 1924. 43. sz. 3. o.
[50] Nosz: i.m. 98. o.
[51] Baróthy: i.m. 9. o.
[52] A gyorsíró-kongresszus alkalmából. Jogtudományi Közlöny 1913. 33. sz. 283. o.
[53] Baróthy: i.m. 10. o.
[54] Siklóssy: i.m. 353. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD egyetemi docens, ELTE ÁJK Magyar Állam- és Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
