A bűnözés és ezen belül a szervezett bűnözés elleni hatékony fellépés és az igazságszolgáltatás eredményes működésének stratégiai pontja a tanúvédelem. A büntető ügyek túlnyomó többségében az a tanú a legfontosabb személy, aki az igazság kiderítésében vallomásával ténylegesen segítségére van az igazságszolgáltatásnak.
Ennek megfelelően nem mindegy, hogy a tanú milyen társadalmi és jogi környezetben teszi meg vallomását, mennyire működik és működhet közre aktívan az igazság kiderítésében.
Az utóbbi években egyre gyakoribbá váltak a tanúk megfélemlítésére tett kísérletek. Ez a tendencia azonban nem csak az ún. terhelő tanúk, hanem az általában a tanúk esetében észlelhető, hiszen az, hogy ki a terhelő és ki a mentő tanú sok esetben csak a vallomás megtétele, a bizonyítási eljárás lefolytatása után állapítható meg.
A tanú fogalmának meghatározása mellett legalább ennyire fontos kérdés annak meghatározása, hogy mind jogilag, mind gyakorlatilag mit jelent a tanú védelme.
Erre is figyelemmel megkülönböztetett jelentősége volt az 1998. évi LXXXVIII. tv. 7. §-nak, amely átfogó általános és tartalmi megfogalmazását adta a tanúvédelemnek, amikor a Be. 62/A. §-ban megfogalmazta, hogy a tanú életének és testi épségének, vagy személyes szabadságának védelme, valamint annak érdekében, hogy a tanú a vallomástételi kötelezettségének eleget tegyen és a vallomását megfélemlítés nélkül tegye meg, a tanút törvényben meghatározottak szerint védelemben kell részesíteni.
E szabályozásból kitűnően a tanúvédelem kettős célt szolgál, egyrészt azt, hogy a tanú a vallomástételi kötelezettségének megfélemlítés nélküli környezetben tegyen eleget, másrészt pedig azt, ha erre már nincs mód, úgy a tanú életének és testi épségének, vagy személyes szabadságának a védelmét biztosítsa. Ebből következően maga a tanúvédelem olyan jogi alapokon nyugvó gyakorlati intézkedések sorozata, amelyek lehetetlenné teszik, de legalább is megnehezítik a tanú erőszakos befolyásolását a vallomás megtételében. Ebben a körben kiemelkedő jelentősége van az erőszakos befolyásolásnak, mivel nem tartozhat ebbe a körbe az az eset, ha más módon, pl. rábeszéléssel, ígérgetéssel, vesztegetéssel stb. igyekeznek a tanút a vallomástételben befolyásolni.
Az erőszakos befolyásolás lehet közvetlen, de lehet olyan közvetett magatartás is, amely anélkül, hogy a címzetthez fenyegetést intéztek volna, a tanú számára olyan külső mikrokörnyezetet teremt, amely önmagában alapos okot ad a tanú félelemérzetének.
A törvény megfogalmazása szerint is első helyen természetszerűleg a tanú életének, testi épségének és személyes szabadságának a védelme áll, amelyből következik, hogy a védelem szempontjából közömbös, hogy a tanú a büntető eljárás mely szakaszában vált tanúvá, ugyanis élete, testi épsége, vagy személyes szabadsága a büntető eljárás bármely szakaszában veszélybe kerülhet, így ez a fajta védelem a tanút megilletheti a kihallgatását követően, de a kihallgatását megelőzően, illetve az alatt is.
Az élet, testi épség, illetve a személyes szabadság akkor igényel védelmet, ha az már ténylegesen veszélyben van, vagy bármikor a tanúzási kötelezettség kapcsán veszélybe kerülhet. Ez utóbbi független attól, hogy később a konkrét veszélyhelyzet bekövetkezett-e, vagy sem.
A tanúvédelem szempontjából közömbös az is, hogy az élet, testi épség, illetve a személyi szabadság a büntető eljárás során melyik oldalról, vagy melyik érdekeltségi kör részéről kerül, vagy kerülhet veszélybe. Sok esetben ezt konkrétan az eljárás során nem is lehet megállapítani, csupán feltételezni, azonban mindenkor kizárólagos feltétel, hogy ez a veszélyhelyzet a tanúzá-si kötelezettséggel, illetve annak teljesítésével legyen okozati összefüggésben és azt ne más körülmény motiválja.
A Be. 62/A. §-ban megfogalmazott másik cél, hogy a tanú védelemben részesüljön annak érdekében, hogy vallomástételi kötelezettségének egyáltalán eleget tegyen és vallomását megfélemlítés nélkül tegye meg. A tanú élete, testi épsége, vagy személyes szabadsága ellen irányuló támadások, fenyegetések sokszor olyan következményekkel is járhatnak, hogy a tanú a bekövetkezett sérelem eredményeként már nem tud, vagy nem akar vallomás tenni még a vele szemben alkalmazható és kilátásba helyezett szankciók ellenére sem.
Az alkalmazás szempontjából azonban meghatározó kérdés annak eldöntése, hogy szükség van-e a törvényben biztosított tanúvédelmi eszközök alkalmazására, vagy sem. Ebből a szempontból perdöntő annak eldöntése is, hogy ténylegesen fennáll-e, vagy fennállhat-e olyan veszélyhelyzet, amely a tanú életét, testi épségét vagy személyes szabadságát sértené vagy veszélyeztetné, vagy adott esetben a vallomás megtétele esetén ilyen veszélyhelyzet bekövetkezhet-e, vagy sem.
Előfordulnak olyan esetek, hogy a tanú fél, holott semmiféle olyan adat vagy körülmény nem merült fel és nem is valószínűsíthető, amelyből az következne, hogy a tanút megfenyegették, vagy megfélemlítették, sőt maga a tanú sem tud ilyen körülményre hivatkozni, pusztán absztrakt félelemérzete az, amely meggátolja a vallomás megtételében, illetve befolyásolja a vallomá-
sában. Ebben az esetben a tanú egy olyan félelemérzetben él, amely szubjektíve téves helyzetfelmérésen alapul. Felmerül tehát a kérdés, hogy önmagában az alaptalan félelem indokolhatja-e tanúvédelmi eszközök alkalmazását.
Más esetben a tanúnak alapos oka van arra, hogy féljen, mert adott esetben megfenyegették, megfélemlítették és erről ő tudomással bír.
Megint más a helyzet amikor a tanúnak egyébként alapos oka lehetne, hogy féljen, de erről a veszélyhelyzetről neki nincs tudomása, viszont az ügyben eljáró hatóság rendelkezik azokkal az információkkal, amelyek indokolttá tehetik a tanú valamilyen védelmét, holott e nélkül is befolyás mentes vallomást tudna tenni.
A kérdés lényege tehát abban foglalható össze, hogy a tanúvédelem elrendelése során a tanú személyes nyilatkozata, vagy pedig a hatóság álláspontja lesz-e az irányadó. Nyilvánvaló, hogy előfordulhatnak olyan esetek - amint arról a korábbiakban már szó esett -, hogy a tanú félelme teljesen indokolatlan és semmi olyan veszélyhelyzet nem merül fel, amely indokolná a tanúvédelem valamilyen formában történő alkalmazását. Ilyenkor a hatóság előtt két megoldás kínálkozik. Az egyik az, hogy a tanú ezirányú kérelmét, indítványát elutasítja azzal az indokolással, hogy alaptalan és indokolatlan a tanúvédelemmel kapcsolatos igénye. Ebben az esetben azonban a tanú a saját szubjektív érzése alapján nem fog együttműködni a hatósággal és a szankciók ellenére sem tesz vallomást. Ilyen esetben, ha a büntető eljárás eredményességét, sikerét tartjuk szem előtt a hatóságnak jobb meggyőződése ellenére is élni kell a tanúvédelem valamely eszközével annak érdekében, hogy biztosítsa a tanúskodás feltételeit.
Abban az esetben viszont, ha a tanú nem érzi fenyegetettnek saját helyzetét, nem is kér, sőt kifejezetten tiltakozik a tanúvédelmi eszközök alkalmazásától, ám a hatóság rendelkezik azokkal az információkkal éppen a bűnügy belső összefüggéseinek ismeretében, amelynek alapján indokoltnak tartja a tanú életének, testi épségének, illetve személyes szabadságának a védelmét, el kell, hogy rendelje a tanú valamilyen formában történő védelmét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
