Folyóiratunk e lapszámtól új rovattal bővül: "Szellemidézés" címen folytatásokban közöljük nagy jogász-elődeink visszaemlékezéseit, önéletírásait.
A fellelt értékes kortörténeti írások általában a múlt század derekán vagy második felében jelentek meg. Néhány - az utódok tiszteletének, kegyeletének köszönhetően - új kiadást is megért, többségük azonban már nehezen hozzáférhető. Ezért gondoljuk, hogy igényt tarthatnak a mai generációk érdeklődésére is.
***
Elsőként a múlt század eleje és a két világháború közötti korszak egyik legnagyobb hatású büntetőjogászának, Angyal Pálnak az emlékezéseit közöljük.
Angyal Pál (1873-1949) jogtudós, a Budapesti Tudományegyetemen a büntetőjog és a bűnvádi eljárás professzora, a Magyar Tudományos Akadémia és a Szent István Akadémia tagja, még ma is sűrűn idézett szerző. Több tucat monográfiája, félezer tanulmánya átfogta a kriminológia a büntetőjog és a büntető eljárásjog szinte valamennyi részterületét és kitűnt alaposságával, gondolatgazdagságával.
Máig felülmúlatlan tudományos teljesítménye A magyar büntetőjog kézikönyvének több mint 20 kötete, de szociológiai, jogbölcseleti téren is otthonosan mozgott. Jelentős szerepet vállalt a törvényhozásban, megalapította és felkarolta a korabeli pártfogás intézményrendszerét, 1939 és 1944 között a Magyar Jogászegylet elnöke is volt.
Emlékiratai 1944-ben jelentek meg. Új, belső használatra készült kiadásának előszavában Balogh Ágnes, az életmű kiváló ismerője és kutatója - akinek ezúton is köszönjük a közléshez nyújtott segítségét - ezt írta:
"A lexikális adatok önmagukban keveset mondanak valakiről. Egy tudósról és oktatóról, mint emberről nem kaphatunk teljes képet a szigorú szabályok által meghatározott szakmai írásokból sem. Szerencsés az utókor, ha néhány feljegyzés, egy-egy történet akad a kezébe ezekről az ideálokról. Még szerencsésebb, ha egy életet átfogó emlékezést lapozgathat, amely teljesebbé teszi a töredékekből kirajzolódó képet.
Az emlékirat Angyal Pálnak azokat a személyes érzelmeit, gondolatait tartalmazza, amelyek életének jelentős eseményeit áthatották, és amelyek a társadalmi környezetbe ágyazottan egyedülálló korrajzként egyben hiteles képet adnak a XX. század első felének értelmiségi, polgári világáról. Ebben a tablóban nemcsak a katedra és az íróasztal, hanem a jótékonysági események és társasági összejövetelek emberének képe tárul elénk."
A Szerkesztőbizottság
Negyvennyolc évi közszolgálat után 1944. évi november hó 1-ével megyek nyugállományba. Ezt az alkalmat használom fel arra, hogy a közel félévszázad emlékeiből ötletszerűen néhány adatot papírra vessek, - s e kis könyvecskét rendelkezésére bocsássam azoknak, akiket egy ízig-vérig magyar professzor munkássága, családja és baráti kapcsolatai érdekelnek. Hazánk legragyogóbb évében (1896) léptem a közpályára s a legválságosabb időben hagytam el azt és válok meg tanszékemtől. Hálát adok a Gondviselésnek, hogy ezideig a köz javára munkálkodhattam, köszönöm családom minden egyes tagjának, barátaimnak, kedves kartársaimnak, jó ismerőseimnek, hogy szeretetükbe fogadtak s midőn viszonzásul megemlékezem e kötetben Róluk s a már elhúnytakról, szent ígéretet teszek, hogy míg a jó Isten éltet s erőt ad: tovább dolgozom, mint a magyar jogi kultúra munkása s ugyanakkor fokozódó meleg érzéssel kapcsolom magamhoz mindazokat, kik szeretnek s akik felé én is szeretettel fordulok.
Budapest, 1944. október hó 16-án.
***
A professzor hivatása egyike a legszebbeknek. Akármelyik ágát is veszem szemügyre e magasztos hivatás gyakorlásának: mindenik emel, lendít s gyönyörűséggel tölt el. Előadások tartása, a szaktudománnyal való állandó foglalkozás, az évenként megújuló fiatalságnak hozzánk kapcsolódása, a legkiválóbbakkal a szemináriumban együttdolgozás, sőt még a vizsgáztatás is egyenesen élvezet-számba megy. Ez utóbbi megállapításomat ugyan nem mindenki osztja, amin nem is csodálkozom, mert a júniusi tömeg-vizsganapok bizony eléggé kimerítik a censort. Részemről mégis kitartok nézetem mellett, mert kérdem: van-e emberhez méltóbb törekvés, mint az igazság-kutatás, értve igazságon a dolgoknak és az értelemnek egybevágóságát, vagy mint a régiek mondották: "veritas est adaequatio rei et intellectus"[1]. Igazságot kutat, törekszik megállapítani és tehát igazságot szolgáltat a bíró, mikor ítél. Az igazságot keresi az orvos, mikor diagnosztizál, mikor a kórelőzményből, a beteg panaszaiból, szemlélés, kopogtatás, tapintás, hallgatózás, a reflexek vizsgálata, a röntgen-, vér- s egyéb laboratóriumi észlelések révén a betegséget felismeri s a gyógymódot előírja. A felismert igazságok tájékoztatják a mérnököt, midőn épületet, hidat
- 61/62 -
tervez, midőn a talajviszonyoktól kezdve az építési anyagokig menőleg mindent figyelembevesz, hogy alkotása a szilárdságtan követelményeinek megfeleljen s egyben a művészi igényeket kielégítse. Az igazságot vési márványba, festi vászonra, fejezi ki zenében a művész, ki ugyan közvetlenül a szépet hozza ki műveiben, de közvetve az igazságot szolgálja, mert Boileau találó mondása szerint: "Rien n'est beau que le vrai: le vrai est seul aimable[2]".
És vajjon mi tanárok, vagy mint keveházi Kováts Gyula szokta volt mondani: tanarak nem az igazságot keressük-e mindig? még akkor is, amikor vizsgáztatunk. A lelkiismeretes vizsgáztatás valóban fárasztó munka, de egyben professzorhoz méltó s ezért (nem pedig a vizsgadíjért) kellemes és tanulságos időtöltés. Kellemes, mert a vizsga alkalmán nyílik lehetőség annak megállapítására, hogy az előadásokon megvilágosított anyag gazdagította-e a hallgatók tudását; s mily öröm tölti el a censort, midőn szép, szabatos és okos feleleteket hall. Tanulságos is a cenzeálás, mert - hacsak nem szorítkozik a tanár néhány folyton ismételt kérdésre (mit rövidesen kilesnek az üzletszerűen paukolók) - kézben kell tartani mindíg az egész anyagot, ami nem csekély előny a censor tudásának ébrentartása és felfrissítése szempontjából.
Mint kérdezőnek sohasem volt az a törekvésem, hogy csekély tudásomat fitogtassam vagy előre elkészített furfangos kérdésekkel a jelöltet zavarba hozzam, hanem hogy szelídséggel s nem ritkán megfelelő pszihológiával megnyugtatóan kiderítsem: tanult-e, tud-e a jelölt s ha igen, mily mértéket megütően képesíthetem az előttem ülőt; - viszont ha megállapítottam hanyagságát, felületességét, tudatlanságát, úgy kérlelhetetlenül az ismétlésre utasítás volt végszavam.
Hogy mennyire igazolt némelykor a pszihológia eszközeivel élni s mennyire segít hozzá ez a módszer az igazságos vizsgaeredmény megállapításához, elmondom a következő esetet. Egy rendkívül szorgalmas, minden előadásomat buzgón hallgató derék fiú került elém 1914-ben szigorlatra. Kérdezem, kérdezem; izeg-mozog; alig felel; észlelem, hogy rettenetes zavarban van. Igy megy a dolog vagy egy negyedóráig. Nem tudok belőle kihozni semmit. Erre azt kérdem tőle: mondja jelölt úr, hogy szokott ön tanulni? A jelölt meglepődve néz rám. No igen, - mondom én - azt szeretném tudni: ülve, állva, járkálva, olvasgatva vagy fennhangon tanul-e? Felelet: kérem, én járkálva szoktam tanulni. Erre én: keljen fel a székéről s járjon előttem fel-alá, míg kérdezem s így feleljen. Megtette s azonnal a legnehezebb kérdésekre a legszabatosabban felelt. Kitüntetéssel képesítettem. Ma az illető magas bírói állást tölt be.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
