Szabadfalvi József legújabb műve a magyar jogbölcseleti tradíció kialakulásának folyamatát mutatja be.[1] A szerző időrendben haladva szemlélteti azt a folyamatot, ahogy a különböző eszmetörténeti irányzatok a magyar jogbölcseleti gondolkodás ívében feltűntek. A kezdeti pillanatot Werbőczy 1517-ben megjelent Tripartituma mutatja, a zárás pedig Somló Bódog 19-20. sz. fordulóján kiteljesedő életműve. Somló munkásságának feldolgozása jelzi a címben is szereplő végpontot, melynek indokára egyértelmű választ kapunk, miszerint a szerző nem titkolt célja, hogy e kötet előtanulmánya legyen a második világháborút követő tudománytörténeti korszak jelentőségét bemutató műnek. A szerző a magyar jogbölcseleti hagyomány módszeres kutatója. A most megjelent kötet előtt számos korábbi tanulmányban dolgozta fel a kötetben is bemutatott életműveket. Ezen tudományos tevékenysége kiemelkedő pontja, az önálló kötetben megjelenő kutatási tevékenység összegzése.
A monográfiát alapvetően az elmélettörténeti szemléletmódja jellemzi. Szabadfalvi József hagyja beszélni az elődöket, és magyarázza, kommentálja a mondottakat az olvasó számára[2]. A szerző számos helyen utal az egyes életművek korábbi értékelésére. Így, amikor Pikler Gyula életművével megismerkedik az olvasó, szembesülhetünk azzal is, ahogy Moór Gyula és Horváth Barna méltatta egykor a nagy előd életművét. Ezen elmélettörténeti szemléletmód alkalmazásának alapja, hogy a kutató rendkívüli igényességgel kutassa fel azon eredeti forrásokat, melyből az olvasó elé tudja tárni a hazai jogbölcseleti hagyomány meghatározó alakjainak gondolatait, hiszen nem másról van szó, mint a magyar jogelméleti tradíció újraértelmezési kísérletéről. E tekintetben a szerző műve cseppnyi kivetni valót sem hagy maga után. Amint azt a szerzőről H. Szilágyi István írta egy korábbi műve kapcsán: "... kétségtelen, hogy Szabadfalvi József tanulmányai mintaszerű gondossággal prezentált írások"[3]. Amit mi sem bizonyít jobban, mint a közel hétszáz lábjegyzet, amelyek nem csak egyszerű forrásmegjelölések célját szolgálják, sokkal inkább azt, hogy az olvasó, aki a témában mélyebben szeretne elmerülni, inspirációt kapjon a további tájékozódáshoz.
A szerző filológiai pontossággal dolgozza fel a saját maga számára kijelölt időszakban meghatározó életműveket. A munka kimagasló jelentőségét adja, hogy Szabadfalvi József ez ideig egyedülálló precizitással dolgozza fel a fő kutatási témáját adó magyar jogbölcseleti gondolkodás történetét. A szerző külön hangsúlyozza, hogy a vizsgált életművek ideológiai elfogultságtól mentes újraértékelése a cél. A hazai jogirodalomban született már monográfia az érintett korszakról Szabó Imre tollából, azonban annak ortodox marxista szellemisége negatívan befolyásolta az 1950-es évek közepén keletkezett feldolgozás színvonalát.[4] Vas Tibor mint, aki mindent megtett, hogy a marxista felfogással össze nem egyeztethető burzsoá nézetekkel leszámoljanak[5], tökéletes elégedettségét fejezte ki a monográfiával szemben, melyről így írt: "E mű segíti a szaktudományokat abban, hogy saját történetüket marxista bírálattal dolgozzák fel. [...] Mindent összegezve, Szabó elvtárs könyve a szocialista magyar jogtudomány egyik legjelentősebb munkája."[6] Az előzményekre tekintettel feltétlenül nóvumnak tekinthető Szabadfalvi József monográfiája. A mű olvasása közben nem egy sajátságos ideológiai nézőponttól átitatott gondolatmenet, hanem tematikai, illetve kronológiai értelemben egymást követő eszmetörténeti irányzatok minden részletre kiterjedő, tárgyilagos ismertetését és rekonstruálását olvashatjuk.
A kötet hét nagy szerkezeti egységre tagolódik. Az első rész, mely a jogbölcseleti gondolkodás előtörténetét dolgozza fel, a 16-17. századi fejleményeket mutatja be, majd a 18. századi történések bemutatása következik. Külön alfejezetben foglalkozik a történeti jogi szemléletmód magyarországi képviselőivel, akiknek a hatása a 19. század közepétől hosszú évtizedeken át meghatározó volt a hazai jogtudományi gondolkodásra, főként a tételes jogtudományok művelőire. A második, terjedelmét tekintve jelentősebb szerkezeti egység, a magyar észjogi iskola történetét mutatja be. A szerző precizitásának köszönhetően rendkívüli részletességgel tárulnak elénk a korszak meghatározó gondolkodóinak életművei. Például Fuchs János, Sz. Szilágyi János, Szibenliszt Mihály, Csatskó Imre, Virozsil Antal, Pauler Tivadar, Csarada János munkásságával ismerkedhetünk meg, hogy csak a legjelentősebbeket említsük.
A mű következő terjedelmes fejezete az 1870-es években Magyarországon uralkodóvá vált jogpozitivizmus történetével foglalkozik. Itt kell megjegyezni azt a szerkesztési pontosságot, miszerint a szerző nem hagyja figyelmen kívül azt sem, hogy az adott korszakban milyen jelentős köztörténeti események zajlottak. A korszak meghatározó alakja Pulszky Ágost, akinek tulajdonítható a jogpozitivizmus hegemón szerephez jutása a hazai jogbölcseleti gondolkodásban. Említésre méltó Finkey Ferenc neve, aki elsőként használta a "modern tételes jogbölcsészeti iskola" megnevezést a pozitivizmus 20. század eleji változatára.
A kötet negyedik szerkezeti egysége "a szociológiai pozitivizmus kiteljesedését" mutatja be, amin belül két alcím található: a jogbölcselet, mint a "jog természettudománya", valamint a hazai elméleti jogszociológia elméleti megalapozása. Ebben a részben mindenekelőtt Pikler Gyula nevét kell megemlíteni, akinek jogérzetre vonatkozó elméletének részletes bemutatása olvasható,
-383/384-
illetve rekonstruálásra kerülnek a jogszociológia hazai megalapozói közül például Pollák Illés és Szirtes Artur munkássága.
Az ötödik fejezet a 20. század eleji neoskolasztikus természetjogi gondolkodással foglalkozik, mely elsősorban Pulszky és Pikler tanainak kritikai megközelítésével hívta fel magára a figyelmet. A korszak meghatározó képviselői továbbá Surányi János, Demkó György, Frey János.
A hatodik fejezet "A két korszak határán" címet viseli, mely a 19. és 20. század fordulója tudománytörténeti változásainak bemutatásával kezdődik. Ennek lényege, hogy a jog- és állambölcselet két diszciplínára vált szét, illetve a pozitivizmust a neokantiánus felfogás kezdte felváltani. A tárgyalt jogtudósok közül Kuncz Jenő és Teghze Gyula nevét kell kiemelni.
Az utolsó fejezet "A neokantiánus fordulat beteljesedése" címmel Somló Bódog elvitathatatlan jelentőségű munkásságát mutatja be. Somlót kell az első olyan magyar jogfilozófusnak tekinteni, aki a hazai jogbölcseleti gondolkodást nemzetközi szintéren is méltóan reprezentálta, amint azt a szerző megfelelő alapossággal dokumentálja.
A szerkesztési sajátosságok vonatkozásában természetesen nem szabad megfeledkezni, hogy a kötet végén több mint tízoldalas válogatott bibliográfia található, mely a korszak legfontosabb jogbölcseleti irodalmát mutatja be, illetve a névmutató hasznos segítséget nyújt a témával foglalkozó kutatók számára. Az egyes fejezeteket elolvasva beigazolódni látszik, - ahogyan azt a szerző az előszóban Moór Gyulát hivatkozva írja -, "a magyar jogbölcseleti gondolkodás hullámai ugyanazokat a jogfilozófiai problémákat vetették fel, amelyek az európai jogfilozófiai folyamatban merültek fel". Erre az összefüggésre hívja fel a szerző a figyelmet, amikor az egyes fejezetek szerkesztése során először az adott jogbölcseleti irányzat külföldi képviselőinek bemutatásával, illetve ismertetésével kezdi elemzéseit, majd megvizsgálja, hogy ahhoz képest hazánkban mennyi idővel később, és milyen formában jelent meg az adott jogfelfogás. E gondolatfűzési technikára jó példa a történeti jogi szemléletmódnál olvasható kifejtés, ahol Savigny fő tanainak, majd hazai követője, Hoffmann Pál tételeinek összevetésével szembesülhetünk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
