Csernus Eszter írásában egy civil szervezet képviselőjeként szerzett tapasztalatait összegzi a betegjogok érvényesüléséről. Véleménye szerint fokozott figyelmet kellene fordítani az egészségügyi önrendelkezési jog életszerű, következetes és alkotmányos - legitim cél érdekében történő, szükséges és arányos - korlátozására, hogy elkerülhessük a kettős mérce és az ad hoc alkalmazás buktatóit.
Immár hét éve, hogy hatályba lépett új egészségügyi törvényünk,[1] amely kiemelt helyen, a törvény II. fejezetében tárgyalja a betegek jogait és kötelezettségeit. Az egészségügyi ellátáshoz való jog, az emberi méltósághoz való jog, a kapcsolattartás joga, a gyógyintézet elhagyásának joga, a tájékoztatáshoz való jog, az önrendelkezéshez való jog, az ellátás visszautasításának joga, az egészségügyi dokumentáció megismerésének joga, az orvosi titoktartáshoz való jog és az ezek érvényesítését szolgáló panaszjog mára már a laikusok egy jelentős részének is ismerősen cseng. Egyre inkább tudják az emberek, hogy van beleszólásuk az egészségüket, életüket befolyásoló döntések meghozatalába, és ha a megvalósítás során gondjaik támadnak, egyre kevésbé hagyják szó nélkül a történteket. Erről tanúskodnak a médiában egyre gyakoribbá váló, műhibaperekről szóló tudósítások, de ezt jelzi az a 7367 (részben anonim, többségében utólag, a kezelés befejeztét követően megfogalmazott) panasz is, amelynek kivizsgálásával töltötte a 2003-as évét a mintegy ötven hazai betegjogi képviselő.
Ha ilyen mértékben terjed az információ, nő a tudatosság és a jogtudatosság, akkor miért is szükséges ismét foglalkozni a témával, miért nem lehet egyszerűen hagyni, hogy az emberek igényeik szerint érvényesítsék betegjogaikat, és különösen önrendelkezési jogukat? A Társaság a Szabadságjogokért betegjogi programjához, valamint jogsegélyszolgálatához beérkező kérdések-kérések arra engednek következtetni, hogy általánosságban ugyan ismertebbé váltak a betegjogok, azonban azok értelmezése, tartalmuk mibenléte, korlátai, illetve konkrét esetben való alkalmazásuk számtalan fejtörést okoz az érintetteknek.
A betegjogok révén az "általános", az alkotmányban és nemzetközi szerződésekben megfogalmazott emberi jogok egészségügyi viszonyaink között is értelmezhetővé válnak. Az egészségügyi törvényben nevesített és az imént felsorolt betegjogok lényegében azonban mind az egészségügyi önrendelkezési jog köré csoportosíthatók, mint e "központi" jog érvényesülésének különböző vetületei (például a gyógyintézet elhagyásának a joga), illetve érvényesülésének előfeltételei (például a tájékoztatáshoz való jog), a továbbiakban tehát az önrendelkezési jog hazai korlátait fogom vizsgálni.
Alapjogról lévén szó, az egészségügyi önrendelkezési jog korlátozása is csak meghatározott, szigorú szabályok szerint történhet - azaz legitim cél érdekében, továbbá szükséges és arányos mértékben -, lényeges tartalma azonban törvényben sem korlátozható. Az önrendelkezési joghoz kapcsolódó tanulmányok jelentős része foglalkozik az abortusz vagy az eutanázia kérdéskörével, illetve a cselekvőképességükben korlátozottak vagy a pszichiátriai betegek jogaival. Jelen tanulmány a szakirodalomban ritkábban vizsgált kérdések elemzésére kíván koncentrálni.
Az egyén egészségügyi önrendelkezési jogának maradéktalan érvényesülése ellen különböző megfontolások szólhatnak, és a megfogalmazott célok elérésére különböző eszközök alkalmazhatók, azonban az átgondolt szabályozás is szembesülhet később azzal, hogy a lefektetett szabályok a gyakorlatban mégsem érvényesülnek, vagy nem úgy, ahogyan érvényesülniük kellene. A tanulmányban tárgyalt aktuális esetek kapcsán - melyek csupán kiragadott példák a sok közül - azt kívánom vizsgálni, hogy az önrendelkezési jog korlátozásakor milyen indokok merülhetnek föl, illetve hogy mennyire következetes és kiszámítható ma hazánkban e jog gyakorolhatósága.
*
Az egészségügyi törvény (a továbbiakban Eütv.) az önrendelkezéshez való jogot és az ellátás visszautasításának jogát szabályozza (15-19. és 20-23. §). Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) az önrendelkezési jog helyes értelmezése érdekében újabban már azt javasolja, hogy a passzívabb "beleegyezés" kifejezés helyett a jogalkotók inkább a "döntéshozatal" vagy a "választás" kifejezést részesítsék előnyben, ezzel is érzékeltetve, hogy az egészségünket érintő döntések meghozatalakor nem csupán az ellátást nyújtó kezdeményezhet, azaz jogunk nem egyszerűen a felkínált ellátás, lehetőség elfogadására vagy elutasítására irányul, hanem valóban játszhatunk aktív
- 111/112 -
szerepet a számunkra legmegfelelőbb ellátás kiválasztásában.[2] A magyar jog azonban a továbbra is a beleegyezés/visszautasítás párosa mentén mozog. Főszabály szerint tehát a cselekvőképes beteg[3] csak akkor kezelhető, ha a felkínált ellátás alkalmazásához hozzájárult, beleegyezését adta. Amennyiben azonban a beteg az ellátás visszautasítása mellett dönt, szükséges vizsgálni, hogy döntése hogyan hat másokra; az Eütv. 20. § (1) bekezdése alapján ugyanis "a cselekvőképes beteget - a (2)-(3) bekezdésekben foglaltakra tekintettel, illetőleg a (6) bekezdésben foglalt eset kivételével - megilleti az ellátás visszautasításának a joga, kivéve, ha annak elmaradása mások életét vagy testi épségét veszélyeztetné". A 15. § tartalmazza továbbá, hogy a beteget megillető önrendelkezéshez való jog "kizárólag törvényben meghatározott esetekben és módon korlátozható".
Vizsgáljuk meg, hogy az előzőekből következően milyen helyzetekkel találkozhatunk a gyakorlatban, milyen szempontok írhatják felül önrendelkezési, illetve ellátás-visszautasítási jogunkat.
Az elmúlt években több alkalommal is előfordult, hogy tüdőszűrésre kötelezett emberek nem jelentek meg az előírt vizsgálaton, és egy részük felszólításra sem volt hajlandó alávetni magát a szűrésnek. Tüdőszűrés elrendelésére az egészségügyi hatóságnak az Eütv. 56. § (1) bekezdése és a (2) bekezdés a) pont aa) alpontja, valamint az 59. § (2) bekezdése alapján van lehetősége: a fertőző betegségek, illetve a járványok megelőzése és leküzdése érdekében "az egészségügyi hatóság az egyén személyes szabadsághoz való jogainak gyakorlását az e törvényben foglaltak szerint korlátozhatja... " E korlátozás megnyilvánulhat járványügyi érdekből végzett szűrővizsgálat formájában, melynek célja a fertőző megbetegedések - jelen esetben a gümőkór (tuberkulózis) - korai felismerése, azok forrásainak felkutatása, valamint a fertőzés veszélyének elhárítása. Az illetékes miniszter rendeletben határozza meg azokat a fertőző betegségeket, "amelyek megelőzése érdekében az egészségügyi hatóság a) a lakosság egészének, b) a lakosság egyes csoportjainak, c) egy meghatározott terület lakosságának, d) munkahelyi, családi vagy más közösség tagjainak, e) külföldről érkező személyeknek, f) fertőző beteggel vagy fertőzöttekkel érintkezett személyeknek kötelező szűrővizsgálatát rendelheti el..." A vonatkozó rendelet[4] értelmében ha egy adott területen a fertőzöttek száma százezer lakosra vetítve meghaladja a 25 főt, az ÁNTSZ feladata, hogy az adott területen minden olyan 30 év feletti lakost szűrővizsgálatnak vessen alá, aki huzamosabb ideje tartózkodik az adott területen. A vizsgálaton való részvétel megtagadása okán a szűrésre kötelezettre akár 100 000 forint összegű bírság is kiszabható,[5] a szűrővizsgálaton való részvételre pedig a hatóság határozattal is kötelezheti az érintettet, mely határozat azonnal végrehajtható.[6] Ahol azonban az előző évben regisztrált megbetegedések aránya nem haladta meg a 25 ezreléket, ott az illetékes ÁNTSZ feloldja az évenkénti kötelező tüdőszűrést, és adott esetben csak bizonyos rizikócsoportok esetében ír elő továbbra is kötelező szűrést (például a 40 év feletti dohányzó férfiak számára[7]).
A tüdőszűrésen való részvétel megtagadása kapcsán hozzá beérkezett panaszbeadványok vizsgálódásra ösztönözték az állampolgári jogok országgyűlési biztosát. 2004. július 8-án kelt állásfoglalásában a biztos hangsúlyozta, hogy "hazánkban a tuberkulózis megbetegedések száma relatív értelemben magas, a szűrések megtagadásának társadalmi veszélye is egyre nagyobb".[8] Álláspontja szerint a tüdőszűrés hatályos jogi szabályozása megfelel az alapjogok korlátozására vonatkozó kritériumoknak, a korlátozásra ugyanis nemzetközi egyezmények és a magyar Alkotmány által is elismert érdek, a közegészség védelme érdekében került sor, a szükségesség-arányosság követelményének betartása mellett. A biztos szerint "minden alkotmányos alapjog és a törvényekben biztosított alanyi jogok gyakorlásának legfőbb korlátja a másik ember alapvető jogainak sérthetetlensége és ennek feltétlen tiszteletben tartása. Ezért a »köz egészsége« érdekében kötelezővé tett szűrővizsgálat megtagadásával sem sérthető és nem veszélyeztethető más ember élete, egészsége." Amennyiben a szűrésre kötelezett személy kifogásolja a vonatkozó jogszabály rendelkezéseit vagy az e szabályok alapján eljáró hatóság magatartását, két lehetőség közül választhat: panasszal fordulhat az állampolgári jogok országgyűlési biztosához, aki "a panasz kivizsgálását a minisztertől - vagy akár a probléma soron kívüli megtárgyalását az országgyűléstől is - kérheti"; vagy az Alkotmánybírósághoz fordulhat, hogy utólagos normakontroll keretében semmisítse meg az általa kifogásolt rendelkezéseket. Mivel a kötelező tüdőszűrés, illetve annak megtagadása kérdésében a biztos nem fordult sem az illetékes miniszterhez, sem az Országgyűléshez, egyértelmű, hogy az önrendelkezési jog e korlátozásában nem lát alkotmányos visszásságot: "Mindezek után a személyes érdekérvényesítés alkotmányos és jogállami lehetősége egyúttal azt a kötelezettséget rója a demokratikus jogállam minden polgárára, hogy egyéni véleményétől függetlenül tiszteletben tartsa a törvényeket
- 112/113 -
és mindenki más alapjogait. Az ezzel ellentétes magatartás, a mindenkire egyenlő mértékben kötelező törvények egyéni »hatályon kívül helyezése« a törvényes rend és a demokratikus jogállam bomlásának veszélyét idézné elő."
Az egészségügyi önrendelkezési jog korlátozásának indoka tehát jelen esetben a közegészség szükséges és arányos védelme.
Az előző kérdéshez hasonló eset, ha egy szülő úgy dönt, nem adatja be gyermekének az egyébként mindenki számára kötelezően előírt védőoltásokat vagy azok egy részét. Ha az állampolgári jogok országgyűlési biztosának idevágó állásfoglalását tanulmányozzuk, a tüdőszűrés megtagadása kapcsán kifejtett érveléshez hasonló levezetést találunk.[9] A biztos kifejti, hogy az egészségügyi törvény a magyar alkotmányos követelményekkel összhangban rendelkezik a kérdésről: a fertőző megbetegedések, illetve a járványok megelőzése és leküzdése, valamint az emberi szervezet fertőző betegségekkel szembeni ellenállóképességének fokozása érdekében, és különösen a fertőző betegséggel szembeni aktív, illetve passzív védettség kialakítása céljából "a) életkorhoz kötötten, b) megbetegedési veszély esetén, illetőleg c) külföldre történő kiutazás esetén a kiutazó költségén kötelező védőoltás elrendelésének van helye".[10] Mások egészségének, életének védelmén, illetve a közegészség védelmén túl a védőoltás megtagadása kapcsán fölmerül az állam gyermekvédelmi kötelezettsége is: "A szülők egyéni (szubjektív) meggyőződése miatt nem tehetők félre a gyermekük (és minden más gyermek, összességében az egész társadalom) egészségét védő objektív (mindenkire kötelező) törvényi normák. A szülői mivoltból fakadó törvényi kötelezettségek és a felelősség hangsúlyosabb, mint az ugyancsak törvényes, ám esetünkben a törvény által korlátozott szülői jogok. Ilyen módon tehát az a szülő, aki az orvosi javallat és a törvényi kötelezettség ellenére nem engedi gyermekének beadni a kötelező védőoltásokat, ad absurdum megfosztja őt az egészségügyi ellátásban megtestesülő, és az Alkotmányban deklarált lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való jogától, ráadásul a közösség többi tagjának ugyanezt a jogát veszélyezteti."
A médián keresztül elhíresült esetben a megtagadott védőoltások az Eütv. 57. § (2) bekezdés a) pontja alatti, az úgynevezett életkorhoz kötődően kötelező oltások körébe tartoztak. Szemben az ÁNTSZ, a gyámhatóság és az országgyűlési biztos álláspontjával, a szülők azt állították, hogy az oltásokat nem felelőtlenségből, hanem éppenséggel gyermekeik egészségének megóvása érdekében utasították el. Meggyőződésüket olyan tudományos eredményekre alapozták, amelyek a védőoltások előnyei mellett a kis százalékban ugyan, de előforduló káros következményekről, akár maradandó egészségkárosodásban megnyilvánuló hátrányokról is szólnak. Ennek ellenére az illetékes gyámhatóság kiskorú veszélyeztetése címén[11] büntetőpert indított a szülők ellen. A per során a szülők felvonultattak tanúként olyan családokat is, amelyek gyermekei az oltások következtében sérültek, a bíróság azonban megállapította az oltást elutasító szülők büntetőjogi felelősségét. A szülőkre első fokon két évre felfüggesztett hathavi szabadságvesztést szabtak ki; ezt az ítéletet később a másodfokú bíróság pénzbüntetésre változtatta.[12] Büntetőbíróság nem rendelheti el az oltások beadatását, az ügy pedig ítélt dolog lévén, a szülők jogi képviselője[13] szerint az elmaradt oltások már nem lesznek beadhatók.
Az eset kapcsán szakértők nyilatkoztak arról, hogy az egyes európai államok hogyan rendezik a kötelező oltások kérdéskörét. Az összehasonlításból kiderül, hogy több olyan ország van az Európai Unión belül is, amely egyáltalán semmilyen oltást sem tesz kötelezővé (például Németország, Svédország, Egyesült Királyság), ahol pedig létezik kötelező oltás, ott is változó, hogy mely betegségek ellen és hány éves korban tartják szükségesnek beoltani a gyerekeket.[14] Vitatható továbbá az az érvelés, hogy a be nem oltott gyerekek közegészségügyi veszélyt jelentenének a többi lakosra, illetve a társadalomra, hiszen ha a többi gyerek megkapta a szóban forgó oltást, a betegség elleni immunizáltsága okán nem fog megfertőződni. Tanúi lehetünk tehát egy olyan folyamatnak, amelyben az érintettek egy része nem azt kezdte el vitatni, hogy a gyermekek egészségének védelme olyan legitim cél-e, amely adott esetben indokolhatja az egyének önrendelkezési jogának korlátozását, hanem azt, hogy mit is kell érteni a gyermek egészségének védelme alatt.
Annak ellenére, hogy az egészségügyi törvény 2002 őszén lezajlott módosítása során több tekintetben sikerült racionálisabb alapokra helyezni a HIV-vel/AIDS-szel kapcsolatos hazai jogi szabályozást,[15] még mindig számtalan korlátozás sújtja a HIV-pozitív embereket, és a HIV-tesztre kötelezendő személyek
- 113/114 -
köre még mindig indokolatlanul tág.[16] A HIV-pozitívok számos területen nem élhetnek egészségügyi - illetve egészségügyi állapotukból kifolyólag egyéb területeket érintő - önrendelkezési jogukkal: nem dönthetnek arról, hogy HIV-pozitivitásukkal kapcsolatosan járnak-e rendszeres orvosi ellenőrzésre, illetve részt vesznek-e kezelésen;[17] nem akadályozhatják meg egészségügyi adataik névvel történő továbbítását és nyilvántartását;[18] a HIV-pozitív fogvatartottak "fokozott védelmükre, a közösség védelmére, és sajátos egészségi állapotukra figyelemmel"[19] nem látogathatják azokat a közös használatú helyiségeket, amelyek a nem HIV-pozitív fogvatartottak előtt nyitva állnak; tartózkodási engedélyt nem feltétlenül kaphatnak, letelepedési engedélyüket pedig a hatóságoknak mérlegelési lehetőség nélkül el kell utasítaniuk.[20]
A korlátozások és kötelezések indokaként a döntéshozók és hatóságok rendre a közegészség védelmét hozzák föl. A HIV-et/AIDS-t övező félelmek és tévhitek közepette azonban a legitim cél beazonosításán túl az illetékesek a mai napig nem fordítanak megfelelő figyelmet a HIV által jelentett valódi veszély mibenlétére, és ezzel kapcsolatosan a szükségesség-arányosság követelményére, amikor az érintettek alapvető jogainak korlátozásáról rendelkeznek. Az alkalmazható jogkorlátozások tekintetében a jelenlegi magyar szabályozás szinte semmilyen különbséget nem tesz a HIV és más fertőző betegségek között, a HIV-re/AIDS-re is ugyanúgy az Eütv. járványügyi fejezete vonatkozik, holott terjedési módját és az ebből fakadó veszélyeket illetően jelentős eltérések tapasztalhatók. A kezelésre kötelezés járványügyi indoka például egyrészt az érintettek meggyógyítása, másrészt - és ez magyarázza, hogy a fertőzötteket kötelezni is lehet a kezelésre - a fertőzés továbbadásának megakadályozása, hiszen aki meggyógyult, az már nem veszélyezteti embertársait. A HIV esetében azonban egyelőre sajnos nem létezik gyógymód, a továbbadás veszélyével szemben pedig - lévén a vírus köznapi érintkezés útján nem terjed - más eszközöket lenne érdemes igénybe venni.[21]
Mint már említettük, az Eütv. szerint az egészségügyi önrendelkezési jog korlátozható, ha ezt más életének, egészségének védelme szükségessé teszi. Az állam magzatvédelmi kötelezettségéből kiindulva "más" alatt nem csupán más természetes személy, hanem a még meg nem született magzat is értendő. Az állam ilyen irányú kötelezettsége a terhesség előrehaladtával egyre erősebbé válik: a hangsúly az anya önrendelkezési jogáról - mely adott esetben a terhesség megszakításához is vezethet - egyre inkább a magzat, illetve a leendő gyermek élethez való joga felé tolódik el. A terhességmegszakítás lehetséges időszaka alatt sem korlátlan azonban a nő önrendelkezési joga, "életfenntartó vagy életmentő beavatkozást ugyanis nem utasíthat vissza, ha várandós és előre láthatóan képes a gyermek kihordására,"[22] de "beleegyezésére sincs szükség abban az esetben, ha az adott beavatkozás vagy intézkedés elmaradása mások - ideértve a 24. hetet betöltött magzatot is - egészségét vagy testi épségét súlyosan veszélyezteti".[23]
Az Eütv. 86. §-a alapján a magzat egészséges fejlődésének ellenőrzése és a várandós anya egészségi állapotának védelme ("a veszélyeztetettség és a szövődmények megelőzése, illetve időben történő felismerése, továbbá a szülésre, szoptatásra és csecsemőgondozásra való felkészítés") állami feladat, melynek teljesítése a család- és nővédelmi gondozás keretein belül valósul meg, és melynek során "el kell végezni az anya és a magzat egészségi állapotát figyelemmel kísérő, külön jogszabályban meghatározott vizsgálatokat". Arról, hogy a terhesség során milyen vizsgálatokra kell hogy sor kerüljön, illetve hogy a vizsgálatok eredményétől függően milyen ellátásban kell részesíteni a kismamát, a terhesgondozásról szóló 33/1992. (XII. 23.) NM rendelet szól. A terhesgondozás és a szülés során az érintett egészségügyi dolgozóknak a törvényben-rendeletben ugyan nem részletezett, de a különféle szakmai irányelvekben, módszertani útmutatókban és a széles körben elfogadott szakirodalomban közzétett szakmai követelményekben megfogalmazott előírásokra is tekintettel kell lenniük.[24]
A Magyar Orvosi Kamara Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégiumának állásfoglalásai ellenzik a tervezett otthon szülést, meggyőződésük ugyanis, hogy ez az alternatív szülési mód nem elég biztonságos. "A terhesség élettani jelenség ugyan, de magában hordozza a legsúlyosabb szövődmények, akár az élet elvesztésének a kockázatát is", áll állásfoglalásukban.[25] Meglátásuk szerint tehát az otthoni szülésben segédkező orvos nincs tekintettel kötelezettségeire, amiért szakmai tevékenységétől eltiltandó.[26] Az otthon szülés pártolói ezzel szemben szintén jelentős szakmai érveket és felmérési eredményeket vonultatnak föl annak bizonyítására, hogy a mód-
- 114/115 -
szer nem kevésbé biztonságos, mint a kórházi szülés.[27]
Ismét hasonló tehát a helyzet, mint a védőoltás megtagadása esetében: a védendő érdeket, a korlátozás legitim célját egyik fél sem vitatja, meglátásuk szerint azonban a magzat érdeke mást és mást kívánna. Az otthon szülést választó nő számára bonyolítja a kérdést, hogy ahhoz, hogy önrendelkezési jogát meggyőződésének megfelelően gyakorolhassa, nem elég, ha egy adott ellátást visszautasít - amit egyszerűen megoldhatna azzal, ha nem jelenik meg a kórházban -, hanem módot kell találnia arra, hogy a választásának megfelelő ellátást viszont megkapja. A gyakorlat azt mutatja, hogy sokan így is az otthon szülést választják.
Az egészségügyi törvény lehetőséget nyújt úgynevezett nem konvencionális eljárások, gyógymódok igénybevételére is, ám ezeket minden esetben orvosi kontrollhoz köti: "A nem-konvencionális eljárások az egészség és betegség eltérő szemléletén, a konvencionális, természettudományosan megalapozott eljárásoktól eltérő megközelítésből eredő módszereken alapulnak, amelyek - a külön jogszabályban foglaltak szerint - a konvencionális gyógyítási módszereket kiegészítő, meghatározott esetekben helyettesítő eljárások. Nem-konvencionális eljárás helyettesítő eljárásként csak orvosi ellenőrzés mellett alkalmazható."[28] Természetgyógyászhoz vagy egyéb alternatív gyógymódot ajánló szakemberhez tehát elvileg csak akkor fordulhatnánk, ha előtte orvossal konzultáltunk, és az orvos nem ellenzi a tervezett gyógymódot - erre utalnak az orvos vizsgálati és terápiás módszerek megválasztásával kapcsolatos jogai is[29] -, továbbá ha a nem konvencionális kezelés időtartama alatt orvosunkat rendszeresen tájékoztatjuk.
Természetesen a betegek egészségének, életének védelme indokolja, hogy az állam igyekezzen a lehetőségek szerint megvédeni polgárait a kuruzslóktól,[30] azonban ha a beteg egészségügyi önrendelkezési jogát gyakorolva még azt is megteheti, hogy problémájára egyáltalán nem vesz igénybe kezelést, akkor elgondolkodtató, arra miért ne lehetne lehetősége, hogy a belátása szerinti alternatív gyógymódokhoz folyamodjon - a gyakorlat egyébként arra utal, hogy az emberek többsége nem kér orvosi hozzájárulást, ha természetgyógyász, akupunktőr vagy más, alternatív gyógymódot kínáló szakember segítségét kívánja igénybe venni.
Az egészségügyi önrendelkezés kapcsán a leggyakrabban felemlegetett vallási meggyőződésből fakadó beteg-orvos ellentét a Jehova Tanúi felekezethez tartozó betegeknek a vérátömlesztéshez, illetve a vérkészítmények igénybevételéhez való hozzáállásából fakad. A Jehova Tanúi hitükből fakadóan elfogadhatatlannak tartják mind a vérátömlesztést, mind az emberi vérkészítmények gyógyításra történő igénybevételét, még abban az esetben is, ha ezzel egészségi állapotuk romlását kockáztatnák vagy életüket veszélyeztetnék.
Jelenlegi egészségügyi törvényünk hatálybalépése előtt, 1996-ban az állampolgári jogok biztosa egy fővárosi kórház kérdése kapcsán vizsgálta, hogy a felekezet tagjainak magatartása sérti-e az Alkotmányban biztosított élethez, illetve egészséghez való jogot, továbbá hogy e jogok és a vallásszabadságot garantáló passzus ütközése esetén milyen választ diktál az emberi jogok tisztelete.[31] Mivel korábbi egészségügyi törvényünk[32] szerint vérvétel, illetve vérátömlesztés esetén csupán a közvetlen életveszélyben nem lévő, cselekvőképes felnőtt korú beteg esetében volt szükség hozzájárulásra (feltéve, hogy a gyógykezelést nem jogszabály alapján, kötelező jelleggel kellett elvégezni), a biztos nem látott indokot további intézkedés megtételére. A vizsgálat lefolytatásakor már zajlott az új egészségügyi törvény vitája, a biztos tehát az előzetesen megismerhető tervezetszöveg alapján is mérlegelte a kérdést, és arra jutott, hogy - ha az új törvénynek az ellátás visszautasítására vonatkozó rendelkezései az általa ismert megfogalmazásban kerülnek elfogadásra - nem tapasztalható alkotmányos visszásság.
1993. június 23-i határozatában az Emberi Jogok Európai Bírósága is foglalkozott közvetve az ellátás vallási alapon történő visszautasításának kérdésével, amikor úgy rendelkezett, hogy nem tagadhatók meg a szülői jogok egy anyától pusztán arra való hivatkozással, hogy a Jehova Tanúi felekezet tagjaként adott esetben nem járulna hozzá ahhoz, hogy gyermeke vért kapjon.[33] A Hoffman-ügyben hozott döntése ellenére a bíróság megjegyezte: bizonyos körülmények között elképzelhetőnek tartja, hogy a vérátömlesztés megtagadása adott esetben elbillentheti a mérleget az egyik szülő javára.
Hangsúlyozandó, hogy amikor egészségügyi törvényünk az ellátás visszautasításának lehetőségéről rendelkezik, nem tesz különbséget a visszautasítás motivációjának alapján. Így ugyanazok a szabályok vonatkoznak az ellátást vallási alapon visszautasítókra, mint a többi betegre. Ha tehát az érintett azt szeret-
- 115/116 -
né, hogy döntésképtelen állapota esetén se részesüljön olyan ellátásban - például vérátömlesztéssel járó kezelésben -, amely hitbéli meggyőződésével ellentétes, érdemes a kérdésről a megfelelő formában előre rendelkeznie.
Egyes ellátások döntésképtelen állapotunk esetén is megvalósuló visszautasítása érdekében előzetes jognyilatkozat tehető. Egyes beavatkozások csak akkor végezhetők el, ha az érintett írásban vagy két tanú jelenlétében szóban beleegyezését adja,[34] bizonyos beavatkozások visszautasítása pedig csak szigorú alakiságok betartása esetén érvényes.[35] Rendelkezik a törvény a helyettes döntéshozó kijelöléséhez szükséges formai követelmények is,[36] azonban egy adott ellátás előzetes visszautasításának lehetőségéről kifejezetten csak arra az esetre nézve szól, ha a beteg életmentő vagy életfenntartó kezelést óhajt visszautasítani, feltéve, ha a visszautasítás időszerűvé válásakor az érintett "gyógyíthatatlan betegségben szenved és betegsége következtében önmagát fizikailag ellátni képtelen, illetve fájdalmai megfelelő gyógykezeléssel sem enyhíthetők".[37] Az ilyen nyilatkozat esetén - mint a passzív eutanáziánál is - szükséges, hogy pszichiáter szakorvos a megadott határidőn belül igazolja, hogy döntését az érintett annak lehetséges következményei tudatában hozta meg. A nyilatkozatot kétévente meg kell újítani, a gyakorlatban azonban igen nehéz a szöveget olyan módon megfogalmazni, hogy garantálni lehessen, hogy a beteg akarata valóban érvényesüljön majd.
A törvényből álláspontunk szerint levezethető az, hogy az érintett rendelkezhet előre az általa igénybe venni nem óhajtott ellátások visszautasításáról is, kívánatos lenne azonban, ha ennek alaki követelményeit, illetve a megújítás szükségességének gyakoriságát is tartalmazná a hatályos jog. Súlyos hiányosságnak tartjuk azonban, hogy a jogalkotó nem intézkedett egy olyan rendszer felállításáról, melynek segítségével gyorsan és megbízható módon ellenőrizhető, hogy egy adott beteg tett-e előzetes jognyilatkozatot vagy sem. Szükség lenne egy országos adatbázisra, amely akkor is garantálná az előzetes jognyilatkozatot tett betegek akaratának érvényesülését, ha az érintett történetesen nem a lakóhelye közelében szenved balesetet, ahol - feltéve, hogy balesetéről időben értesülnek - a nyilatkozatáról egyébként tudó kezelőorvosa vagy háziorvosa révén figyelembe fogják venni óhajait.
Előzetes jognyilatkozat megtételére tehát elvileg van lehetőségünk, a gyakorlatban azonban olyan korlátokkal szembesülhetünk, amelyek következtében a törvény adta jogokkal igen nehéz, ha nem lehetetlen élni.
Az Eütv. IX. fejezete taglalja az emberi reprodukcióra irányuló különleges eljárásokat, azaz a gyermekvállalás elősegítését célzó egészségügyi ellátásokat. Van azonban olyan létező eljárás, amelynek igénybevételére a törvény nem ad lehetőséget - ilyen a dajkaterhesség[38] -, továbbá a meddőségi kezelések mindegyikénél előfeltétel, hogy az azt igénybe venni kívánó nő házastársi vagy élettársi kapcsolatban éljen.[39] A törvény indoklása szerint "...tekintettel arra, hogy egyrészt a reprodukciós eljárás a meddőséget mint betegséget kívánja a maga eszközeivel kezelni, másrészt az alkalmazásának nem lehet célja csonka családok kialakulásának elősegítése, ezért reprodukciós eljárást kizárólag heteroszexuális kapcsolatban állók vehetnek igénybe, illetőleg egyedülálló személyek kérelmére - a törvényben meghatározott szűk kör kivételével - az eljárás nem alkalmazható". A törvény által említett szűk kör lényegében arra az esetre vonatkozik, ha a reprodukciós eljárásban részt vevő nő házastársa vagy élettársa időközben elhalálozott.
Jelenleg tehát a törvény nem csupán az egészségügyi indikációt - a meddőség valamely formáját - írja elő mint a reprodukciós eljárások igénybevételének feltételét, hanem olyan szempontok alapján is szelektál, amelyek semmilyen - sem az egyént, sem a közösséget illető - egészségvédelmi célkitűzést nem valósítanak meg. A gyakorlatban az érintettek nemegyszer törvénytelen eszközök alkalmazására kényszerülnek, hogy a méltánytalan tiltás ellenére saját gyermekhez juthassanak.[40] Az egyedülálló nők itt sem az állam családvédelmi kötelezettségét vitatják, hanem úgy gondolják, hogy a családfogalom az utóbbi években jelentős átalakuláson ment át, és indokoltnak gondolnák, ha a jogalkotók is lépést tartanának e változásokkal.
*
Az eddigiekből megállapíthatjuk, hogy az egészségügyi önrendelkezési jog érvényesülése, gyakorolhatósága enyhe kifejezéssel élve is hagy némi kívánnivalót maga után. A létező korlátozások között találunk olyat, amely más, mások egészsége, illetve a közegészség védelme érdekében korlátozza a betegek önrendelkezési jogát, olyat, amely az érintett saját védelme érdekében szűkíti az önrendelkezés ke-
- 116/117 -
reteit, és olyat is, amely sem más/mások, sem az érintett egészségének védelmével nem indokolható. Tapasztalhatunk továbbá több olyan korlátozást is, amely véleménykülönbségből fakad: az érintettek, valamint az őket támogató szakemberek és az orvostársadalom többsége közötti szakmai véleménykülönbségből, vagy az érintettek és a társadalom egy része családfelfogásának különbözőségéből, és olyan korlátozást is, amely tévhiteken, félelmeken és téves szerepfelfogáson alapul. Végül szembesülhetünk azzal, hogy a hiányos szabályozás a gyakorlatban még annak a jognak az érvényesülését is ellehetetlenítheti, amelyet a törvény egyértelműen garantál számunkra.
Fokozott figyelmet kellene fordítani az egészségügyi önrendelkezési jog életszerű, következetes és alkotmányos - legitim cél érdekében történő, szükséges és arányos - korlátozására, hogy elkerülhessük a kettős mérce és az ad hoc alkalmazás buktatóit, továbbá nagyobb teret kellene engedni a szakmai és társadalmi érvek és felfogások alakulása, fejlődése körüli párbeszédnek. Végül pedig szem előtt kellene tartani, hogy egészségügyi döntései esetleges következményeit végső soron minden esetben az érintett fogja viselni, elvárható tehát, hogy legintimebb, adott esetben életére, egészségére és családi életére is kiható döntéseit meggyőződéseinek és a teljes, "helyes" életről alkotott felfogásának megfelelően hozhassa meg. A reális és csupán feltétlenül szükséges és alkalmas korlátozások igényére nem adható statikus válasz - e kérdések mind tudományos, mind társadalmi megítélésük szempontjából folyamatosan változnak, és az államnak kötelessége az általa biztosított jogi lehetőségeket e változásokhoz igazítani. ■
JEGYZETEK
[1] Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény, mely 1998. július 1-jén lépett hatályba.
[2] Rebecca J. Cook, Bernard M. Dickens: Considerations for formulating reproductive health laws, WHO Publications, 20002, http://www.who.int/reproductive-health/publications/rhr_00_1/index.html.
[3] A tanulmányban beteg alatt a cselekvőképes beteget fogom érteni.
[4] 18/1998. (VI. 3.) NM rendelet, 19. § (1)-(2) bek.
[5] Az ÁNTSZ-ek azonban tüdőszűrés megtagadása miatt általában nem alkalmaznak bírságot.
[7] Danó Anna: "Több megyében nem lesz kötelező a tüdőszűrés", Népszabadság, 2003. február 24., http://www.nol.hu/cikk/99762/.
[8] Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának állásfoglalása a kötelezően elrendelt tüdőszűrés megtagadásával kapcsolatban, 2004. július 8., http://www.obh.hu/allam/aktual_ajob.htm#tudo.
[9] OBH 4902/2003. Az állampolgári jogok országgyűlési biztosának állásfoglalása a kötelező védőoltás megtagadásával kapcsolatban, 2003. szeptember 18. (2003. évi beszámoló, 1.29. Egyes kiemelt jelentőségű ügyek), http://www.obh.hu/allam/beszma.htm).
[10] Eütv. 56. § (1)-(2) bekezdés, 57. §.
[11] Btk. 195. §.
[12] Pénzbüntetés a védőoltás elutasítása miatt, Origo, 2004. november 18., http://www.origo.hu/print/itthon/20041118penzbuntetes.html.
[13] Kárpáti József ügyvéd, aki a házaspárt a Magyar Helsinki Bizottsággal együtt képviselte.
[14] "Jók-e a használatos oltóanyagok?" Beszélgetés Hajdú Ráfis Gáborral, a Nyitott Kapu Közhasznú Alapítvány (http:llweb.axelero.hulnyitottkl) elnökével; http://www.zoldujsag.hu/1_07/01.htm.
[16] A kérdésről bővebben lásd HIV/AIDS és emberi jogok Magyarországon, szerk. Csernus Eszter, Budapest, Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), 2003. július.
[17] Eütv. 62. §.
[18] Az egészségügyi és a hozzájuk kapcsolódó személyes adatok védelméről szóló 1997. évi XLVII. törvény, 15. § (2) bekezdés.
[19] A fogvatartottak egészségügyi ellátásáról szóló 5/1998. (III. 6.) IM rendelet, 43. §.
[20] Az országgyűlés előtt fekszik jelenleg az az egyes idegenrendészeti szabályokat is érintő törvényjavaslat, amely a tartózkodási engedély kiadásának viszonylatában talán enyhít a korlátozáson. A kérdésről bővebben: Csak az egészséges külföldi a jó külföldi címmel a TASZ honlapján, http://www.tasz.hu/index.php?op=contentlist2&catalog_id=1866.
[21] A HIV vér útján, szexuális úton, valamint anyáról gyermekre való átadás során terjed, kézfogással, egy légtérben tartózkodással, közös fürdőzéssel, étkezéshez használatos eszközök megosztásával stb. nem.
[22] Eütv. 20. § (6) bekezdés.
[23] Eütv. 17. § (2) bekezdés a) pont.
[24] Eütv. 119. § (3) bekezdés b) pont.
[25] Dr. Papp Zoltán: 2002. január 18-i állásfoglalás az otthonszülésről, Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium, http://www.szuleteshete.hu/cikk.php?id=69&cid=359.
[26] 1999. február 26-i állásfoglalás a "tervezett otthonszüléssel" kapcsolatban, Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium, Magyar Nőorvosok Lapja, 1999, 233.
- 117/118 -
[27] Prof. Marsden Wagner: A 2002. január 18-i állásfoglalás kritikája, http://www.szuleteshete.hu/cikk.php?id=69&cid=363; Dr. Szebik Imre: Megjegyzések az állásfoglaláshoz, http://www.szuleteshete.hu/cikk.php?id=69&cid=360.
[28] Eütv. 104. § (2) bekezdés.
[29] Eütv. 129. §.
[30] Btk. 285. §, kuruzslás: "285. § (1) Aki jogosulatlanul, ellenszolgáltatásért vagy rendszeresen az orvosi gyakorlat körébe tartozó tevékenységet fejt ki, vétséget követ el és egy évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő."
[31] OBH 8619/1996. számú jelentés.
[32] Az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény.
[33] Emberi Jogok Európai Bírósága: Hoffman kontra Ausztria ügy.
[34] Eütv. 15. § (5) bekezdés.
[35] Eütv. 20. § (2), (3) és (4) bekezdés.
[36] Eütv. 16. § (1) bekezdés.
[37] Eütv. 22. § (1) bekezdés c) pont.
[38] A dajkaterhesség az Eütv. 1997-ben elfogadott szövegében még szerepelt, 2000. január 1-jére tervezett hatálybalépése előtt azonban az akkori parlament kiiktatta a jogszerűen igénybe vehető eljárások közül. A kérdésről bővebben: 8. számú TASZ-Álláspont a dajkaterhességről, 1999. november, http://www.tasz.hu/index.php?op=contentlist2&catalog_id=1639.
[39] Eütv. 167. §.
[40] A kérdésről bővebben: Közös fellépés a gyermekvállaláshoz való jog érdekében címmel hír a TASZ honlapján, http://www.tasz.hu/index.php?op=contentlist2&cata-log_id=1872.
Visszaugrás
