A társadalmi és gazdasági rendben országhatárokon belül, illetve nemzetközi szinten végbemenő változásokra, folyamatokra - különösen amennyiben azok alapvető jelentőségűek - a jogpolitika irányítóinak is figyelemmel kell lenniük; a tételes jogrend csak így lehet képes ténylegesen betölteni a funkcióit. A jogalkotás terén stratégiai döntések meghozatalára jogosult személyek, testületek szerepe e tekintetben legalábbis kettős: egyrészt országonként eltérő mértékben ugyan, de maguk is képesek befolyásolni a folyamatok irányát, dinamikáját, sebességét, másrészt a változásokra utólag reagálva és a jövőre vonatkoztatva kell megváltoztatniuk a jogi szabályokat, hogy megkíséreljék csökkenteni a nem kívánatos hatásokat, illetve erősíteni tudják a pozitív hozadékokat.
Nehezen vitatható, hogy a jogalkotás nem önmagáért való tevékenység: a célja az, hogy a jogalkotói akaratnak megfelelően szabályozza az egyes releváns viszonyokat, ideális esetben koherens, működőképes - és egy demokratikus berendezkedésű közösségben a többségi akarattal megegyező - társadalmi, gazdasági rendszert kialakítva. Annak, hogy a döntéshozók az egyes szabályozandónak ítélt jogviszonyok tekintetében mely jogterületek eszközeit veszik igénybe, és milyen arányban, több szempontból is jelentősége lehet. Egyrészt elárul bizonyos jellemzőket az uralkodó elit szemléletéről, a hatalomgyakorlás általuk helyesnek vélt módjáról, másrészt azonban - és jelen tanulmány szempontjából ennek van jelentősége - többek között ezen összetevők megismerése, elemzése által lehet megkísérelni annak feltárását, hogy az esetleges működésbeli zavarok milyen okokra vezethetők vissza.
A jogtudomány művelői körében általánosságban elfogadott nézet, hogy a büntetőjog csak végső eszköz, ultima ratio lehet a jogsértésekre adott válaszok között[1]. E tétel pontos értelmezése azonban egyrészt nem minden esetben teljesen azonos, másrészt - és álláspontom szerint ez még nagyobb jelentőséggel bír - nagyon nehéz olyan, legalább viszonylag objektív kritériumrendszert kialakítani, amelynek segítségével meg lehet határozni, hogy e végső eszköz igénybevétele ténylegesen mikor indokolt. A figyelembe veendő szempontok között leggyakrabban azokat szokták felsorakoztatni, amelyek az egyes alapvető jogok korlátozásának és a büntetőjogi tényállással elérendő célok egymáshoz viszonyított arányára vonatkoznak. A szükségesség és arányosság vizsgálata egy jogállami rendben véleményem szerint sem mellőzhető, mindazonáltal érdemes azt is elemezni, hogy a jogpolitika által tételezett célok megvalósítására a büntetőjogi eszközök - akár önállóan, akár más jogterülettel koherens rendszert alkotva - valóban alkalmasak-e, és amennyiben igen, milyen formában.
Magyarországon a rendszerváltást követően megfigyelhető tendencia nem minősíthető feltétlenül pozitívnak[2], hozzátéve, hogy az átalakulással - "szabadabbá válással" - szükségszerűen együtt járó káros következmények államhatalmi kezelése kifejezetten nehéz feladatnak bizonyult. A jogalkotók részéről sok esetben magától értetődőnek tűnt, és tűnik a mai napig, hogy - különösen a társadalmat kiemelten foglalkoztató - negatív jelenségekre büntetőjogi választ adjanak; az anyagi és eljárásjogi normákat ennek a szempontnak alárendelten igyekeztek (igyekeznek) alkalmanként módosítani. A laikus közvélemény felé mindez hatásosan képviselhető, hiszen úgy tűnik, a hatalom mindenkori birtokosai megvédik az állampolgárokat azáltal, hogy megteremtik a lehetőséget a jogsértést elkövetők megbüntetésére. A hivatalos kommunikáció arról már kevésbé szól, hogy a büntetőjogi eszközök felsorakoztatása ténylegesen meghozza-e a kívánt eredményt, esetleges kudarcok esetén pedig sokszor nem a normarendszer hibái, hanem a bíróságok bizonyítékokat értékelő és mérlegelő tevékenységének kritizálása, illetve az elmaradt szigor kerül előtérbe.
Az utóbbi évtizedekben Európa-szerte - Magyarországon a tervgazdálkodásról a piacgazdaságra való áttérést követően - egyre nagyobb figyelem irányul a fogyasztói jogok érvényesíthetőségére. A jogtudomány, a jogalkotás és a jogalkalmazás e területtel foglalkozó képviselői általában egyetértenek abban, hogy a fogyasztóvédelem rendszere akkor működhet hatékonyan, ha abban a különböző jogterületek által használt eszközök párhuzamosan jelennek meg, ugyanakkor nehezen határozható meg e rendszerben a büntetőjog szerepe. A tanulmány célja, hogy elsősorban magánjogi, közgazdaságtani alapokból kiindulva felvázoljon - a teljesség igénye nélkül - néhány gondolatot a büntetőjog által a fogyasztóvédelem területén elérhető eredményekkel kapcsolatban. A kereteket messzemenően meghaladná valamennyi, e tárgykörrel összefüggésbe hozható, a Büntető Törvénykönyvben[3] található különös részi törvényi tényállás részletes elemzése, így többségében azok csupán valamilyen szempont szerint csoportosítva jelennek a tanulmányban.
A fogyasztó fogalmát a nemzetközi (elsősorban európai uniós) és a magyar jogi normák a lényeges ismérveket tekintve hasonlóan határozzák meg. A Fogyasztóvédelemről szóló törvény[4] 2008. szeptember 1. napján hatályba lépett módosítását megelőzően a magyar polgári és büntető ítél-
- 597/598 -
kezési gyakorlat a természetes vagy nem természetes személy végső felhasználót tekintette fogyasztónak[5]. Ez időközben részben változott, az Fgytv. hatályos értelmező rendelkezése szerint[6] - amely a vonatkozó európai uniós normák[7] átültetésén alapul, és amely lényegét tekintve megegyezik a Polgári Törvénykönyv fogalom-meghatározásával[8] - fogyasztó az önálló foglalkozásán és gazdasági tevékenységén kívül eső célok érdekében eljáró természetes személy, aki árut vesz, rendel, kap, használ, igénybe vesz vagy az áruval kapcsolatos kereskedelmi kommunikáció, ajánlat címzettje. Jelenleg fogyasztónak tehát - a fogyasztói jogok érvényesítése tekintetében, függetlenül az alkalmazott jogi eszközöktől - csak természetes személyek minősülhetnek, bizonyos nem természetes személyeket csupán a békéltető testületekre vonatkozó szabályok alkalmazása során lehet fogyasztónak tekinteni.
A fenti fogalommeghatározás nem kifogásolható; a magyar és az uniós jogalkotók megalapozottan jutottak arra a következtetésre, hogy a gyártóként, forgalmazóként tevékenykedő vállalkozásokkal a legtöbb esetben az érdekképviseleti képességek tekintetében is egyenrangú nem természetes személyek nem vagy sokkal kevésbé szorulnak védelemre, mint a természetes személyek. Megjegyzendő mindazonáltal, van olyan szerző, aki azt az álláspontot képviseli, hogy a büntetőjogi szabályok alkalmazása szempontjából fogyasztónak kell tekinteni a nem természetes személyeket is[9].
A fogyasztóvédelem büntetőjogi eszközrendszerének elemzéséhez indokoltnak tűnik abból kiindulni, hogy a fogyasztói jogok érvényesülése általában egy létrejött, vagy a jövőben potenciálisan létrejövő szerződéses jogviszony relációjában nyerhet értelmet. Az - elméletileg mellérendelt jellegű - jogviszony egyik alanya a fogyasztó, míg a másik oldalon a vállalkozás (például kereskedő, szolgáltató stb.) áll, amely (aki) az adott tevékenységet önálló foglalkozásával vagy gazdasági tevékenységével összefüggő célok érdekében végzi[10].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
