Smuk Péter Demokratikus legitimáció. Alkotmánytani értekezések a cserépszavazástól a mesterséges intelligenciáig c. könyve 2024-ben jelent meg az Univeristas-Győr kiadásában. Áttekintve a szerző szerteágazó tudományos életpályáját, rögzíthetjük, hogy a monográfia összefoglalója számos önálló kutatási eredménynek. A munka e kutatásokban vizsgált elméletek, intézmények, eljárások és a demokratikus legitimáció kapcsolódási pontjait mutatja be. Éppen emiatt válik egyedivé a könyv, hiszen megvizsgálva a vonatkozó szakirodalmat, nem találunk e témakörben hasonló művet.
A demokratikus legitimáció, vagyis néptől származó közhatalom követelménye - még ha nem is a modern tudományos igény és rendszertan szerint kidolgozott formájában, de - egészen az ókorig visszanyúló gyökerekkel rendelkező államszervezési elv. Smuk Péter recenzált monográfiájában e hatalomgyakorlási formát vizsgálja az antikvitástól egészen napjainkig. Mivel a demokrácia meghatározásáról szóló diskurzusok számos tudományterületet felölelnek, a szerző az I. fejezetben rögzíti, hogy megközelítése közjogi jellegű, mégis multidiszciplináris elemzésbe bocsátkozik.
A II. fejezetben a legitimációs igényekről, illetve a demokráciafenntartásokról olvashatunk. A szerző alaptétele, hogy a hatalom az ember közösségi jellegéből fakad, amelynek a gyakorlásával kapcsolatos gondolkodás az ókorig nyúlik vissza. A korabeli görög városállamok között voltak olyanok, amelyek demokratikus motívumokkal működtek, ezek közül az athéni mintaállamot emeli ki a mű. Arisztotelész fejtegetéseiben a hatalomgyakorlás formáit aszerint különböztette meg, hogy hányan vesznek részt a hatalomgyakorlásban, és azt milyen cél (igazságosság, közjó) szerint végzik. Majd a római közjogban a hatalom egyik forrásaként már római népet (populus romanus) jelölték meg.
A középkori elméletekben a hatalom igazolására törekedtek, hangsúlyozza a szerző. A keresztény vallás és filozófia természetesen befolyásolta a hatalomról alkotott képet. Ez jelenik meg Szent Ágoston De civitate Dei c. munkájában, amely az állam morális igazolására törekedett. Évszázadokkal később pedig Aquinói Szent Tamás rögzíti művében, hogy az állam isteni eredetű, de természetes képződmény. A szerző e helyütt utal a középkorban kibontakozó képviseleti elvre, amelyet néhány gondolkodó az antik népgyűlésig vezet vissza, erről azonban
- 141/142 -
több információt nem tudunk meg. A képviseleti elv alapvető mintájaként a keresztény egyházi testületek játszottak kiemelt szerepet, ahol bizonyos szerzetesrendek maguk választottak vezetőket, testületeket. Fontos elem volt még a rendi képviselet kialakulása, melynek alapja az uralkodóval folytatott harc előjogaik biztosítása érdekében.
Helyesen mutat rá a szerző az újkor klasszikus szerződéselméleteire, melyek ugyancsak a hatalom igazolását tűzték ki célul. Thomas Hobbes elméletében a társadalmi szerződéssel létrehozott közhatalomnak (vagyis a szuverénnek) mindenki engedelmeskedni köteles, míg John Locke felfogásában a szerződők fenntartják maguknak a hatalmat a rosszul teljesítő kormányzat elmozdításának lehetőségével. A képviseleti hatalomgyakorlással szemben Rousseau a nép által hozott közvetlen döntéseket igyekszik alátámasztani, hiszen felfogásában a szuverenitás hordozója maga a nép.
Végül a szerző kiemeli, hogy a legitimitásnak már kétpólusú fogalma alakult ki az újkorban: az uralom fennállása mellett feltételezi a kormányzottak létét, illetve legitimitási hitüket egyaránt. Számos gondolkodó mellett természetesen nem feledkezik meg Max Weberről, aki rögzíti, hogy a legitimáció nem az igazságosságon és az erkölcsön alapul, hanem a meggyőződésen. Niklas Luhmann elméletében a legitimitás legfőbb kérdése, hogy kialakítható legyen az alattvalók részéről egy olyan "általános készség", miszerint tartalmilag meg nem határozott döntéseket egy bizonyos toleranciahatáron belül elfogadjanak, ami egyes eljárások keretében keletkezik. Jürgen Habermas elképzelése szerint a hatalom nem feltétlenül legitim, de az általa fenntartott rend stabilitása függ a legitimitástól. Ennek alapja a kommunikatív cselekvés, vagyis olyan diskurzus, amelyben minden érintett személy egyenlő feltételekkel vesz részt. Még érdekesebbé tette volna e részt az, ha részletesen kifejti véleményét a három gondolkodó megállapításairól, azok összefüggéseiről.
Az alkotmány létrehozására irányuló demokratikus eljárások elméleti problémája az alapító aktust megalapozó eljárások igazolása. E probléma arra vezethető vissza, hogy a demokratikusan működő intézményeket demokratikus eljárásban hogyan lehet úgy létrehozni, hogy ennek megalkotási szabályait is demokratikusan rögzítsük, illetve igazoljuk. E részben a lehetséges elméleti és gyakorlati megoldások tárulnak elénk egészen az ókorig visszanyúlóan, majd a szerző tíz pontban felsorolja, hogy az alkotmány legitimitása miért kérdőjelezhető meg. A gondolatmenetet a forradalmi és konszenzusos alkotmányozási pillanatok zárják. Praktikusan, az elméleti fejtegetéseket gyakorlati példák követik. Magyarország történelméből három lényeges korszakot emel ki a monográfia: az 1944-1945-ös, az 1989-es és a 2010-2011-es rendszerváltásokat. Hogy miért ezt a három korszakot választotta, arra nem kapunk pontos választ. Ez különösen indokolt lett volna alkotmányozási szempontból, hiszen 1944-45-ben nem fogadtak el új alkotmányt. Helyette célszerűbb lett volna az 1949. évi XX. törvénynek, vagyis a Magyar Népköztársaság Alkotmányának elfogadási körülményeire utalni, vagy megemlíteni az 1919-es Tanácsköztársaság időszakát, és annak alkotmányozási kísérletét.
- 142/143 -
A III. fejezet a politikai közösség meghatározására tesz kísérletet. A modern demokráciákban a közhatalom forrása a nép. Viszont fel kell tárni, hogy a természetes személyek egyes csoportjait milyen jogi vagy egyéb kötelék fűzi az államhoz. E körben a mű részletesen kifejti Magyarország Alaptörvényének fogalomhasználatát, illetve vizsgálat tárgyává teszi, a "Ki beszél az Alaptörvényben?" kérdést. Az is kiderül, hogy hazánk alkotmányában a T/1. fordulat egyértelműen közösségképző alanyválasztás. A politikai közösség határainak kijelölésében pedig az állampolgárság, illetve a választójogosultság játssza a központi szerepet, illetve a politikai közösség nem azonosítható a kulturális nemzettel. Hangsúlyozandó, hogy a politikai közösség forrásaként megjelölt állampolgárság, csak a parlamenti választásokra korlátozódik, hiszen az európai parlamenti és helyhatósági választásokon választójoggal rendelkeznek a nem magyar állampolgárok is.
Az alkotmányok kiemelt funkciói közé tartozik a nemzeti-politikai közösségek integrációja, amelynek szokásos eszközei a nemzeti önazonosságra utaló szimbolikus rendelkezések. Itt rávilágít a szimbólumok kiemelt szerepére a közösséghez tartozás kifejezésében. Az alkotmányozó pedig a 2015-ben kirobbant menekültválságra adott reakcióval, vagyis az Alaptörvény hetedik módosításával hazánk nemzeti önazonosságát igyekezett megerősíteni. Ebből kiolvasható, hogy az Országgyűlés összekötötte a politikai közösség kulturális indentitásvédelmét az alkotmányos önazonosság és egyben a szuverenitás védelmével.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
