Írásom célja, hogy rövid történeti áttekintést követően megvizsgálja, az erőszakos közösülés bűntettének hatályos törvényi tényállása minden tekintetben kiáll-ja-e az alkotmányosság próbáját.
Első királyunk törvénykönyve a nemi erőszakot (stuprum violentum) még a nőrablás esetleges részcselekményeként szabályozta:
"Ha ki a vitézek közül rút szeméremtelen, valamely leányt az ő szüleinek engedelme nélkül rablana feleségül magának, parancsoljuk, hogy adja vissza a leányt a szülőknek, ha mingyárt valami erőszakot mívelt volna is rajta, és a rabló tíz tinóval fizessen a rablásért, jóllehet azután meg is békéljen a leány szüleivel. Ha pedig valamely szegény vagy közrendű ember indul ilyen cselekedetre, tegye jóvá a rablást öt tinóval." (Szent István Király Dekrétomai II. könyv 25. fejezet)
A szankció súlyosságát illetően a dekrétum differenciált az elkövetők rendi-társadalmi státusza szerint: a vitézek tíz, a szegény vagy közrendű emberek pedig öt tinóval tehették jóvá cselekedetüket. A magasabb rendi állású elkövetőt tehát súlyosabb büntetés fenyegette. Az effajta szabályozás első uralkodóink törvényeiben épp oly gyakorisággal fordult elő, mint az ellenkezője. A törvényhozót voltaképpen az a megfontolás vezette, hogy a vitézeknek egyrészt a "noblesse oblige" elve nyomán jó példával kell elöl járniuk, másrészt velük szemben nagyobb vagyoni büntetés is kiszabható, s kellő visszatartó erő egyébként is ettől várható. Csak a XVIII. században növekedett meg mennyiségileg és minőségileg egyaránt a jobbágyok büntetése, és ekkor vált szembetűnővé a rendi társadalom igazságtalansága a büntetőjog terén.
Szent László törvényeiben a nemi erőszak már önállóan szerepel:
"Valaki hajadon leányon vagy asszonyon, egyikfaluból a másikba menő utjában erőszakot teszen, ugy bánja meg, mintha embert ölt volna." (Szent László Király Dekrétomai I. könyv 32. fejezet)
Azt, aki embert ölt - az "utaló szabály" folytán ez a sors várt a nemi erőszakot elkövetőre is -, a király ítélete szerint tömlöcbe vetették, és vagyonát három részre osztották. Ebből két rész illette a megölt személy rokonságát, a harmadik rész pedig a gyilkos fiait és feleségét. Aki viszont csupán "száztiz pénz érőnél" kevesebb vagyonnal rendelkezett, szabadságát is elvesztette. (II. könyv 8. fejezet) Általánosságban is elmondható, hogy az Árpád-korban a büntetési rendszer túlnyomórészt a vagyoni elégtételre (ún. compositio) épült. Ezért jelentett kiigazítást az a rendelkezés, miszerint a kis vagyonú elkövető tettéért szabadságával is köteles volt fizetni.
Jó példa erre az esztergomi zsinat Könyves Kálmán uralkodása alatt (1100 körül) született határozata is:
"Ha valaki leányt rabol el, vagy ellene erőszakot követ el, ha előkelő, essék egyházi vezeklés alá és fizessen elégtételt. Aki pedig ezt nem tudja megfizetni, fejét nyírják le, adják el László király rendelkezése szerint." [Az esztergomi zsinat határozatai, 55. fejezet c) pont]
László király törvénye a sértetti érdekek messzemenő figyelembevétele mellett sem feledkezett meg az elkövető családjáról, így a kollektív felelősség elve csak korlátozottan érvényesült. Annak ellenére, hogy a kollektív felelősség elve garanciát jelentett a vagyoni elégtétel kapcsán felmerülő anyagi igények kielégítése terén, és a keresztény középkorban igazodási pontot jelentő ószövetségi Szentírás szemléletének is megfelelt, az Árpád-kort követően is több, az érvényesülését megtörni igyekvő intézkedéssel találkozhatunk (1351. évi X. és XIX. törvénycikk, 1486. évi LVI. törvénycikk). Hallatlan befolyását, paradigmatikus voltát mutatja azonban, hogy hosszú időbe telt, mire átadta helyét az egyéni felelősség elvének.
II. Ulászló 1514. évi dekrétumának XLVII. cikkelye is e felelősségi elv nyomait hordozza. "Azoknak a parasztoknak a büntetése, a kik leányokon vagy asszonyokon erőszakot követtek el" cím alatt a következőket olvashatjuk:
"Es hogy jövőre a parasztok közül senki se merészeljen a nép között lázadást szítani és különösen a nemes leányokon és asszonyokon erőszakot elkövetni, hanem az e miatt kiszabott büntetés azok minden maradékát elrettentse és minden idő egyaránt tudja és emlékében tartsa, hogy milyen kárhozatos, milyen iszonyu és milyen gyalázatos egy vétek, Isten után a magyaroknál, a szüzeknek megszeplősitése és az asszonyokon való erőszaktétel: Azok a vakmerő és Isten meg emberek előtt utálatos rablók, valamennyien borzasztó halállal mul-janak ki; és maradékaik, fiaik tudniillik és leányaik, meg apáról való atyafiaik is akképpen bünhődjenek, hogy az ő nemzetségökből senkit sem szabad más parasztok közé biróvá, esküdt polgárrá vagy elüljáróvá választani és hogy soha senki se szolgálhasson közülök a fejedelem vagy a főurak és nemesek udvarán és senki se jusson közülök valamely tisztségre, hanem mint átkozott nemzetségből valók, örökös szolgaság és parasztság járma alá vetve viseljék bünük gyászos büntetését. Ha pedig nőtlenek követtek volna el ilyeneket; azoknak atyját nem kevésbé kell a mondott becstelenségre itélni."
Az istenre tett utalásokból is kitűnik, hogy a középkor büntetőjogát áthatották a kereszténység parancsolatai (és nem elhanyagolható mértékben a kánonjog). Ennek megfelelően a cselekmény büntetést érdemlőségét például a törvényhozó azáltal legitimálta, hogy az Isten előtt is "utálatos". A korabeli büntetőjog-tudomány fejletlenségét, kezdetlegességét mutatja, hogy a tényállás nem kimunkált, sőt pusztán a bűntett megnevezését tartalmazza: "szüzeknek megszeplősítése és az asszonyokon való erőszaktétel". A tényállás-szerkesztési gyakorlat általában is híján volt minden definíciónak, olykor csupán nevén nevezte a cselekményt, olykor pedig ötletszerűen részletes, hosszadalmas körülírásokkal élt.
E területen nem jelentett előrelépést II. Lajos 1522. évi dekrétumának XXXVI. törvénycikke sem, ugyanakkor érdekes "megelőző" intézkedésként kiemelésre érdemes az a rendelkezés, amely megtiltotta, hogy a katonákat nemesi házban szállásolják el.
"Es hogy azokat, a kik ... a leányokon és asszonyokon erőszakot követnek el, halálos büntetéssel lakoltassák. Es ne engedjék meg, hogy a csapatok, a nemesek és papok akarata ellenére, ezek házaiba szálljanak be."
Werbőczy István Tripartituma (1514) elsődlegesen a magyar magánjog nagyhatású történeti kútfője. Elszórtan azonban tartalmazott büntetőjogi rendelkezéseket is. Első részében szól "A hűtlenség eseteiről" (XIV. cím alatt), és ehelyütt felsorolja azokat is,
"a kik mostohaanyjukon erőszakot vesznek".
Hűtlenség elkövetése esetén pedig
"a királyi felség jogosítva van némelyek javait, élvéjök is, törvényesen és szabadon adományozni annak, a kinek akarja."
A modern büntetőjog-tudomány művelésének kezdetén született Bodó Mátyás tankönyve, a "Jurispru-dentia criminalis" (1751). Súlyosabban rendelte büntetni a nemi erőszakot, ha szülőt helyettesítő személy, a sértett vér szerinti rokona vagy hatósági személy, gyám követte el; ha valaki fejletlen, kiskorú leány vagy eszelős, őrült ellen követte el; ha a szolga urának feleségével vagy leányával szemben vetemedett erőszakosságra. A fejlődés látványos: a megnevezésben kimerülő tényállásalkotástól eljutottunk a hatályos szabályozás csíráit magában hordozó minősített esetek megfogalmazásáig.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
