"...Durch diese Normen sollte der junge Mann in dem Alter, in welchem er in seiner Sturm - und Drangperiode leidenschaftlichen Wallungen am leichtesten preisgegeben und Übervorteilungen durch gewissenlose Ausbeuter am meisten ausgesetzt ist, geschützt und damit das Vermögen der wohlhabenden Klassen erhalten werden."
Heinrich Dernburg
A II. világháborút követő német jogfejlődés vizsgálata kapcsán Eörsi mutat rá arra az egyébként általános tendenciára, hogy "az új konstrukciók akkor nyernek igazán polgárjogot, ha lehet valamilyen tiszteletreméltó régire hivatkozni."[1] E megállapítással összecseng, hogy a kelet-német szerzők körében egy időben divattá vált Dernburg 1884-ben megjelent Pandektenlehrbuch-jára, vagy Menger BGB-kritikájára hivatkozva a polgári jog[2] "osztály-jellegét" történeti metszetben is igazolni.
Jóllehet, e jogtörténeti kapaszkodók betöltötték a "tiszteletreméltó régi" szerepét, jelentőségük - a nagyszámú hivatkozás ellenére - mégis csekély volt, mivel az NDK polgári jogát kevésbé hozta tűzbe a magánjogi kontinuitás kérdése, mint a korabeli NSZK civilisztikáját. A szocialista polgári jog kelet-német koncepciója ugyanis éppen a diszkontinuitás jegyében fogant, aminek kézzelfogható következménye volt, hogy a törvényhozó egyáltalán nem idegenkedett hozzányúlni a BGB-hez. Sőt! Az identitási problémákkal küzdő nyugat-német jogalkotással és jogtudománnyal ellentétben, az NDK-ban egy percig sem merült fel, hogy a BGB félretétele esetleg a hitleri idők "Abschied"-jére emlékeztetne. A törvényhozó aktivitása ugyanakkor meggátolta, hogy az NSZK-ban reneszánszát élő szabadjog és az abból táplálkozó bírói jogfejlesztés[3] "megfertőzze" a kelet-német polgári jogot.
A világháborút követően csakhamar világossá vált, hogy a szocialista jog és a liberálkapitalista szellemű BGB közötti szakadékot nem lehet áthidalni. A kelet-német polgári jog annyira eltávolodott a kódextől, hogy szükségesnek látták egy új, a szocialista követelményeknek megfelelő törvény kidolgozását.[4] Hogy a kodifikációs munka csak 1952-ben kezdődött, noha az NDK alkotmányát már 1949-ben elfogadták, azt az a körülmény magyarázza, hogy a háborút követően még egy ideig elég kedvezően ítélték meg a két német állam egyesítésének lehetőségét.[5] A kodifikátorok elszántságát (vagy realitásérzékük hiányát) szemlélteti, hogy az 1958-ban kiadott "jogalkotási terv" 1961-re prognosztizálta a Zivilgesetzbuch elkészültét, a kódex utolsó tervezetét azonban végül 1975-ben terjesztették az NDK Népi Kamarája elé, és 1976. január 1-jén lépett hatályba. A több mint két évtizedes polgári jogi kodifikáció melléktermékeként három ZGB-tervezet is készült (1962-ben, 1964/65-ben és 1972-ben), melyek tulajdonképpen a Szovjetunióban folytatott polgári jog - gazdasági jog vita éppen aktuális állásáról tudósítottak.[6]
Az NDK polgári törvénykönyve, a Zivilgesetzbuch sem terjedelmében, sem a szabályozás mélysége tekintetében nem hasonlítható össze a BGB-vel. Szerkezetére és nyelvezetére a túlzott egyszerűsítés a jellemző, így nem csoda, hogy a BGB absztrakcióktól hemzsegő általános részét nem tekintette követendő példának. A kodifikátorok nem tartották feladatuknak a magánjog átfogó szabályozását sem, így a ZGB szabályozási köre nem terjedt ki a hatvanas években résztörvényekkel szabályozott egyes speciális magánjogi területekre.[7] S noha a tételes jog ezt nem tükrözte, az új törvénykönyv alapjain építkező kelet-német polgári jog természetesen nem hagyhatta teljesen figyelmen kívül a BGB aprólékos és valóban magán-
- 457/458 -
jogi dogmatikáját - bár nemegyszer megpróbálta!
Mindezekre tekintettel aligha meglepő, hogy a két kódex jogtörténeti versenyfutását végül a BGB nyerte. Az 1990-ben kötött egyesülési szerződés értelmében ugyanis a BGB hatálya formálisan is kiterjed az egykori NDK területére, ugyanakkor a ZGB az NSZK "új" szövetségi államaiban partikuláris jogként továbbra is alkalmazható. Alkalmazásának azonban határt szab a német alaptörvény és az Európai Unió joga.[8]
Első pillantásra úgy tűnik, hogy a kelet-német jogtudomány sok tekintetben nélkülözte a dogmatikai megalapozottságot és inkább ideológiai alapokon épült fel. E megállapítás igazsága az ötvenes évek közepéig nehezen vitatható. A II. világháborút követő évek polgári jogára éppen ezért két okból is ráaggatható az "önállótlan" jelző. Egyfelől azért, mert az ideológiához kötöttség gyakran azzal az eredménnyel járt, hogy az egyébként tisztán civiljogi kérdésekre a jogelmélet, és nem a civilisztika adott válaszokat. Másrészt csak fokozta az önállótlanságot (de legalábbis annak látszatát), hogy a kelet-német polgári jog ezekben az években nem tett mást, mint hogy a már meglévő (BGB-beli) jogintézményeket az uralkodó világnézet követelményeinek megfelelő tartalommal töltötte meg. Így alakulhatott ki az a visszás helyzet, hogy a magát a diszkontinuitás polgári jogaként aposztrofáló szocialista jog voltaképpen a BGB továbbra is hatályban lévő rendelkezéseire épült, s nem volt más, mint annak marxista interpretációja.[9]
Ily módon az NDK-ban is okozott némi identitási problémát a BGB-hez fűződő viszony, de fordított előjellel, mint az NSZK-ban. A gondot itt éppen az jelentette, hogy nem sikerült elég gyorsan "megszabadulni" a kódextől. A diszkontinuitás és az önazonosság kérdésének összefonódásával kapcsolatban egyébként meglehetősen árnyalt kép rajzolódik ki. Elgondolkodtató ugyanis, hogy milyen logika mentén válik valaki, vagy valamely szellemi irányzat utóbb szalonképtelenné, vagy éppen olyan fogódzóvá, amely alkalmas a jelenkor "tendenciáinak" legitimálására.[10] Gondoljunk például Justus Wilhelm Hedemannra, aki azzal, hogy a gazdasági jog körében tett megállapításai jó táptalajnak bizonyultak a nemzetiszocialista eszme polgári jogi adaptálásához, sőt, az 1939-ben megjelent "Grundriss"-ben bizonyos vonatkozásban kifejezetten nemzetiszocialista szellemben írt, végleg kiírta magát a keletnémet jogászok által hivatkozható szerzők közül. Ezzel szemben a harmincas években hasonló szellemben alkotó Larenzet még az NDK civilistái sem kerülhették meg. Még számtalan példát sorolhatnánk, de kétségtelen, hogy az identitási és ideológiai problémák kölcsönhatása leginkább a hegeli örökség kapcsán érzékelhető. Ahogy Bertolt Brecht,[11] az istenített és átkozott író, költő és drámaesztéta írta, "Hegel, a porosz állami filozófus a logika területén végzett bonyolult vizsgálataival a proletárforradalom klasszikusainak, Marxnak és Leninnek felbecsülhetetlen értékű módszereket szolgáltatott."[12] S valóban, Hegel egyet jelentett a kelet-német jog(elmélet) - marxista ideológia által közvetített - nemzeti gyökereivel. Ez persze egyben üzenet is volt, hiszen a hegeli tanítások korábban - főként Larenz munkáiban - alkalmasnak bizonyultak a "nemzetiszocialista jogelmélet" megalapozására is.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
