A verseny alaptípusai a szűkösen rendelkezésre álló javak iránti versengés, rivalizálás alaptulajdonságaival és céljaival adhatók meg. Ezek a következők lehetnek:
- Az élőlények (növények, állatok) közötti vetélkedés az élőhelyekért, élelemért, a faj fennmaradásáért;
- A társadalmi csoportok (rétegek, törzsek, nemzetek, politikai pártok) közötti versengés a politikai befolyásért, hatalomért;
- A gazdasági egységek közötti versengés bizonyos gazdasági előnyökért.
A gazdasági egységek közötti versengés egyik típusa ugyanakkor a munkavállalók (egyének), illetve területi egységek versenyén túl a vállalatok közötti piaci verseny az erőforrásokért, piaci részesedésért és a profitért. A tanulmány a továbbiakban ennek értelmezési lehetőségeit vizsgálja.
Bork versenypolitikai munkájában[1] elsőként mutatott rá, hogy a verseny közkeletű fogalmának valójában több értelmezése van. Felsorolásából jól látható, hogy még ugyanaz a gondolatrendszer is többféle versenyfelfogást tesz lehetővé, mert a fő kérdés az, hogy a verseny szereplői között folyó játszma melyik dimenzióját helyezzük előtérbe. Emiatt pedig a versenyről folyó viták gyakran súlyos fogalmi félreértéseket is rejthetnek magukban.
Bork a verseny fogalmának ötféle értelmezését különbözteti meg, amelyek a következők[2]:
1. A játékelméleti értelmezés a versenyt nulla összegű játéknak tekinti, aminek következtében az egyik szereplő piaci térnyerése csak egy vagy több más piaci szereplő összesen ugyanakkora mértékű térvesztése árán valósulhat meg;
2. A verseny- vagy kereskedelempolitikai értelmezés (ezt nevezhetjük liberális vagy szabadpiaci értelmezésnek is), amely azt feltételezi, hogy sem az állam nem állít piacra lépési korlátokat a piaci szereplők elé, sem azok egymással szemben;
3. A piac állapotának neoklasszikus értelmezése, amely szerint az egyes eladó vagy vásárló piaci döntéseivel nem befolyásolhatja az árakat. Ezt ideális értelmezésnek is nevezhetjük, ugyanis az ilyen helyzet a szereplők és a szabályozó magatartásától nagyban függetlenül a piaci struktúra függvénye;
4. A társadalmi vagy politikai jellegű értelmezés, amely szerint igazi verseny csak akkor lehet, ha adott (földrajzi) területen sokféle iparág és részpiac létezik, és ezek fennmaradását kisebb, helyi tulajdonú, életképes vállalkozások sokfélesége garantálja. Ezt az értelmezést "fragmentációs" felfogásnak is nevezhetjük. Érdekessége abban áll, hogy alapvetően ellentmond az előbbi, neoklasszikus vagy ideális értelmezésnek. Míg az ugyanis a tökéletes verseny modelljére (amelyben minden piaci szereplő fennálló adottságai mellett optimalizálta helyzetét, amin a piac további változása csak rontana) épült, itt a monopolista verseny modellje (ez a tökéletes verseny ellentéte, amelyben a monopolista a verseny hiányában saját jövedelmét a fogyasztói jövedelem rovására képes növelni) van a háttérben azzal, hogy a piac termékek szerinti széttöredezettsége regionális vagy földrajzi széttöredezettséggel is párosul, amely lehetővé teszi, hogy hasonló vagy azonos termékeket kínáló kisvállalkozások látszólag azonos piacon is egymás pozícióit nem érintve terjeszkedhessenek;
5. A gyakorlati, "gyorsírásos" értelmezés, amely szerint, ha az adott piac valóban tökéletes versenypiac, akkor a piac állapotán kormányzati beavatkozással már nem lehet a fogyasztói jólétet növelve javítani.
A gazdasági egységek közötti verseny (a továbbiakban: verseny) az abban résztvevő vállalatok versenyképességét feltételezi, amely a vállalatok azon képességét jelenti, hogy tartósan és jövedelmezőn előállítanak olyan termékeket és szolgáltatásokat, amelyek kielégítik a nyitott piaci versenyben a vásárlók igényeit árban és minőségben. A versenyben részt vevő gazdasági egységek célja a minél nagyobb piaci részesedés, az ezzel együtt járó magasabb profit, valamint a biztosabb piaci pozíció megszerzése.
Minden vállalat versenyképesnek tekinthető, amelyik tartósan talpon tud maradni az üzleti versenyben, míg a versenyképtelenek elvesztik piaci részesedésüket és így tönkre mennek.
A versenyképesség e fogalma kétféle szemléletet ötvöz:
- Az egyik - amely elsősorban a múltat érinti - egyfajta elért, megvalósult és valamilyen módon mérhető sikerességet, gazdasági teljesítményt fejez ki, azaz a versenyben elért eredményeket;
- A másik - amely a jövőre vonatkozik - a versenyben való szereplés várható esélyét, a sikeres helytállásra való képességet, készséget és hajlamot jelenti.
Ezen szemlélet első jelentős képviselője Kornai János, akinek megfogalmazása szerint a verseny olyan koordinációs mechanizmus, amely az alábbi elemeket foglalja magában:
- Bürokratikus koordináció: A résztvevők között alárendeltségi viszonyok állnak fenn, az információáramlás aszimmetrikus (ilyen a rendőrség, hadsereg, valamint egy nagyvállalat belső apparátusa).
- Piaci koordináció: Itt mellérendeltségi (horizontális) viszonyok működnek, a szereplők önkéntesen kötnek szerződést (ez a vállalatok közötti verseny alapja).
- Önkormányzati (testületi) koordináció: A résztvevők egyenjogú, egymás mellé rendelt tagok ugyanabban a társulásban, a gyakorlati teendőket egy választott testületre bízzák, és alapszabály szerint működnek (ilyenek az alapítványok, szakmai egyesületek).
- Etikai koordináció: Szereplői az adományozó (donor) és a kedvezményezett (recipiens), amelyek között mellérendeltségi viszony van, nem merül fel az anyagi haszon reménye.
- Családi koordinációs mechanizmus: családtagok között jellemző a családi összetartás, a családi kötelezettség tudata.
E mechanizmusok azért alakultak ki, hogy az egyének tevékenységeit összehangolják, mivel az ember társadalmi lény, és a munkamegosztás miatt gazdaságilag sem önellátó, ezért szükség van olyan rendező elvekre, amelyek a másokkal való kapcsolatait szabályozzák. A piaci koordináció nem az egyetlen lehetséges vezérlő, még egy piacgazdaságban sem.
A gazdasági verseny tehát a fenti megközelítés szerint a piacon megjelenő eladók és vevők magatartását meghatározó elv. A fogalom feltételezi, hogy több eladó és vevő egyszerre jelentkezik, továbbá az ő érdekeik egymással konfliktusban állnak. Minden eladó a saját termékét szeretné eladni, és minél nagyobb nyereségre szert tenni, ezért a lehető legmagasabb (még elfogadható) árat kérik a vevőtől. A fogyasztók a lehető legalacsonyabb áron szeretnének a legjobb termékekhez hozzájutni. A tényleges vételár tehát valamilyen kompromisszum eredménye lesz.
A klasszikusok - így Adam Smith - felfogásában a verseny olyan koordinációs mechanizmus, amelyben állami beavatkozás nélkül, a láthatatlan kéz jóvoltából jön létre az egyéni hasznok követéséből az érdekek harmóniája. Az Adam Smith-féle klasszikus elmélet - amely a verseny jelenléte és hiánya esetén kialakuló árak közti eltérésre koncentrált - álláspontja szerint ugyanakkor a két oldalon saját érdeküket követő szereplők (a kereslet és kínálat oldalán álló gazdasági szereplők) magatartása akaratlanul is a közösség egészét szolgálja, mintha egy láthatatlan kéz irányítaná őket, és az árakat a költségeket éppen fedező szintre csökkenti. A független piaci magatartás érték, a piacot szabályozó versenynek szabad folyást kell engedni. Ez a szabad folyás azonban (az esetleges összejátszások és visszaélések miatt) jogszabályi biztosítékot igényel. Az elmélet szerint azonban a hosszú távú szerződések megtagadása vagy a kollektív ügyletkötés megtagadása jogellenes, és nincs szükség a horizontális és vertikális megállapodások közti különbségtételre.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
