Az öröklési jog a polgári jog azon területe, amely talán a legnagyobb eltéréseket mutatja a különböző országokban, s amelyben az adott ország hagyományai leginkább tükröződnek. Ezt a sokszínűséget egységbe fogni igen nagy kihívást jelentett az Európai Unió számára.
Az öröklés területén történő együttműködés igénye már a Bizottság és a Tanács 2000. november 30-án elfogadott intézkedési programjában megfogalmazódott, azonban innen még hosszú út vezetett a végrendeletekre és az öröklésre vonatkozó jogi eszköz kidolgozásáig. E munka eredményeként született meg az Európai Parlament és a Tanács 2012. július 4-i 650/2012/EU rendelete az öröklési ügyekre irányadó joghatóságról, az alkalmazandó jogról, az öröklési ügyekben kiállított közokiratok elfogadásáról, valamint az európai öröklési bizonyítvány bevezetéséről[1] (a továbbiakban: öröklési rendelet). A rendelet 2015. augusztus 17. napjától alkalmazandó az Európai Unió tagállamaiban (kivéve Dániát és Írországot).
A hazai bírósági gyakorlatban egyelőre ritkán fordulnak elő a rendelettel kapcsolatos esetek, más tagállamokban azonban többször szembesültek az öröklési rendeletet érintő jogértelmezési kérdésekkel. A rendelet hatálybalépése óta kialakult joggyakorlattal és az öröklési jog legújabb kérdéseivel foglalkozott az Európai Igazságügyi Képzési Hálózat (EJTN) által szervezett képzés, melyet az Európai Jogi Akadémián, a németországi Trier-ben tartottak 2022. november 8-9. között.
Az alábbiakban a legfontosabb, a rendelet által szabályozott kérdések köré csoportosítva foglalom össze a képzésen elhangzottakat.
Az öröklési rendelet egyik legjelentősebb újítása, hogy mind a joghatóság, mind az alkalmazandó jog vonatkozásában főszabályként az örökhagyó elhalálozása időpontjában szokásos tartózkodási helye jelenti a kapcsolóelemet. Ezt azért fontos kiemelni, mert a rendelet hatálybalépését megelőzően a tagállamok többségében az örökhagyó állampolgársága, illetve a hagyaték tárgyát képező vagyontárgy fekvésének helye határozta meg a joghatóságot és az alkalmazandó jogot. A rendelet célkitűzése e szabályok megalkotásával kapcsolatban az is volt, hogy az öröklés tárgyában eljáró hatóság lehetőleg a saját jogát alkalmazza. Ez utóbbi törekvés nemcsak az általánosan irányadó szokásos tartózkodási hely szerinti joghatóság és alkalmazandó jog, hanem a jogválasztás szabályainál is megfigyelhető.
A szokásos tartózkodási hely fogalmát - más EU rendeletekhez hasonlóan - az öröklési rendelet sem határozza meg, lényeges azonban, hogy legyen szó bármilyen bonyolult tényállásról, minden esetben csak egy szokásos tartózkodási hely lehet irányadó. Erre mutatott rá az Európai Unió Bírósága a C-80/19. számú ügyben.[2] A jogeset szerint a litván állampolgár örökhagyó német állampolgárral kötött házasságot, és szintén litván állampolgárságú gyermekével Németországba költözött. Az örökhagyó 2013. július 4-én litván közjegyző előtt végrendeletet tett, melyben egyedüli örököseként gyermekét nevezte meg. A hagyaték egy Litvániában található lakás volt, melynek vonatkozásában az örökös litván közjegyző előtt 2017. július 17-én öröklési bizonyítvány kiállítását kérte, azonban ezt a közjegyző megtagadta arra hivatkozva, hogy az örökhagyó utolsó szokásos tartózkodási helye Németországban volt. Az örökös a közjegyzői határozatot bíróság előtt megtámadta, mivel álláspontja szerint édesanyja haláláig nem szakította meg kapcsolatait Litvániával. Az elsőfokú bíróság az örökös érveit elfogadva a kérelemnek helyt adott, azonban a döntés ellen a közjegyző jogorvoslattal élt. A fellebbviteli bíróság hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság határozatát és az öröklési bizonyítvány kiállítása iránti kérelmet elutasította annak ellenére, hogy a másodfokú eljárásban az örökös indítványt tett az örökhagyó házastársa nyilatkozatának beszerzésére, mely szerint ő a hagyatékra nem tart igényt, illetve hogy Németországban az örökhagyó után hagyatéki eljárás nem indult. A felülvizsgálati eljárásban előterjesztett előzetes döntéshozatali ügyben az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: EUB) - a litván legfelsőbb bírói fórum egyik kérdésére válaszolva - elvi éllel mutatott rá arra, hogy az örökhagyó szokásos tartózkodási helyét az eset összes körülménye-
- 51/52 -
it figyelembe véve egyetlen tagállamra vonatkozóan kell meghatároznia. Érdekesség, hogy az ügyben az is vitatott volt, egyáltalán határokon átnyúló, vagyis az öröklési rendelet hatálya alá tartozó ügyről van-e szó. Ezzel kapcsolatban a bíróság kifejtette, hogy a "határokon átnyúló vonatkozású öröklés" fogalma alá tartozik az olyan helyzet, amelyben az egyik tagállam állampolgárságával rendelkező örökhagyó a halála időpontjában egy másik tagállamban rendelkezett lakóhellyel, de nem szakította meg a kapcsolatot az előbbi tagállammal, amelyben a hagyatéki vagyontárgyak találhatók, feltéve, hogy az örökösök lakóhelye e két tagállam valamelyikében található. Az örökhagyó szokásos tartózkodási helyét azonban az említett tagállamok közül egyetlen tagállam vonatkozásában kell meghatározni.
A preambulum értelmezést segítő bekezdései, illetve az EUB eddigi joggyakorlata arra engednek következtetni, hogy a "szokásos tartózkodási" hely fogalma az öröklési rendelet alkalmazásában némiképp eltér az egyéb uniós rendeletekben (pl.: a korábbi Brüsszel IIa, valamint a tartási rendelet) megszokott szokásos tartózkodási hely fogalmától. A szokásos tartózkodási helyet mindig az adott eset összes körülményeit gondosan mérlegelve kell megállapítani. A preambulum (23) bekezdése szerint: "[...] A szokásos tartózkodási hely meghatározása céljából az öröklés ügyében eljáró hatóságnak átfogóan kell értékelnie az örökhagyónak a halálát megelőző években és az elhalálozása időpontjában fennálló életkörülményeit, figyelembe véve az összes releváns tényállási elemet". A mérlegelés során jelentősége van annak, hogy az örökhagyó mennyi időt, milyen gyakran és milyen okból töltött az adott államban. Lényeges, hogy a szokásos tartózkodási hely minden esetben szoros és tartós kapcsolatot feltételez az adott állammal.
A rendelet megalkotásakor kiemelt szempont volt, hogy a teljes hagyatékra ugyanazon jog legyen irányadó, emiatt az olyan jogválasztás sem megengedett, hogy az örökhagyó csak a hagyaték egy része tekintetében rendelkezzen az alkalmazandó jogról. Ennek ellenére harmadik országok vonatkozásában előfordulhat, hogy a hagyatékba tartozó ingó és ingatlan vagyontárgyakra különböző országok jogait kell alkalmazni. Például tagállam és harmadik ország kettős állampolgárságával és mindkét országban vagyontárgyakkal rendelkező örökhagyó végrendeletében teljes hagyatékára a harmadik ország jogát jelöli meg. E harmadik ország joga azonban úgy rendelkezik, hogy az ingóságokra az örökhagyó állampolgársága, míg az ingatlanokra azok fekvése szerinti jogot kell alkalmazni. Az ilyen esetekben a teljes hagyatékra vonatkozó egységes jog alkalmazásának elve csorbát szenved.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
