A közjegyzői hivatás tartalmának és a sokszínű közjegyzői tevékenységnek a bemutatása vagy a hivatalhoz kapcsolódóan előforduló ügytípusok teljes körű felsorolása és részletes ismertetése, továbbá azok megoldásai egyes esetekben még maguknak a közjegyzőknek is komoly kihívást jelenthetnek, ezért nem csodálkozhatunk azon, hogy ezekben a kérdésekben a jogkereső állampolgár ismeretei gyakran nagyon szerények. A munkahelyemet jelentő közjegyzői irodában még ma is sokszor jelenik meg olyan ügyfél, aki a közjegyzőt összekeveri az ügyvéddel és kér jogi tanácsot, de olyanok is akadnak szép számmal, akik a jegyzőt keresik. Ezzel együtt valószínű az is, hogy alig létezik olyan nagykorú magyar állampolgár, aki ne hallott volna a közjegyzőről, hiszen kevesen olyan szerencsések, akikhez eddig még nem csöngetett be a postás a közjegyző által kibocsátott fizetési meghagyással, vagy akik devizahitelüket fizetni tudják, így elkerülik a közjegyző által elrendelt végrehajtást. Ezek az utóbb említett közjegyzői hatáskörök - a fizetési meghagyás kibocsátása és a közjegyző által készített okirat végrehajtási záradékkal történő ellátása - alkalmasak lehetnek arra, hogy a jogban járatlanok a bírói vagy végrehajtói tevékenységgel azonosítsák a közjegyző intézkedéseit.
Személyes tapasztalataim szerint tehát, a közjegyzőt gyakran tévesztik össze a jogvitában az egyik felet képviselő, így szükségképpen pártos ügyvéddel, az önkormányzati feladatokat ellátó és az állampolgárok közigazgatási ügyeiben hatóságként eljáró jegyzővel, valamint a jogvita jogerős befejezését követően, az önkéntes teljesítést elmulasztó fél teljesítését kikényszerítő végrehajtóval. Emellett a közjegyző habitusa, szobájának bírósági tárgyalóterem hatását keltő berendezése is alkalmas lehet arra, hogy az ügyfélben azt az érzést keltse: bírósági tárgyaláson jár.
A jogvitákban a közjegyző azonban a felsorolt társszakmáktól teljesen eltérő szerepet tölt be, amely miatt a közjegyzői hivatás ellátásához nem kizárólag a más jogász szakmákban szükséges ismeretek birtoklása lehet fontos, hanem olyan képességek és készségek, továbbá módszerek alkalmazása is, amelyek részben tanulhatóak, részben az ugyancsak fejleszthető érzelmi intelligencia szükséges hozzájuk. A közjegyzői tevékenységről talán keveseknek jut eszébe, hogy egyebek mellett a pszichológiai és a kommuni-
- 42/43 -
kációs képességek is elengedhetetlenek annak magas szintű ellátásához. A bonyolult élethelyzetekből, illetve az összetett gazdasági érdekeket felfedő tényállásokból fakadó konfliktusok kezelése vagy például a fogyatékosságuk, esetleg kiskorúságuk miatt kiszolgáltatott ügyfelek, továbbá a teljesítménykényszertől és az elvégzendő feladatok terhe alatt élő, rohanó emberek egyes ügyek elintézése során igen sok ráfordított időt és gyakran nagy türelmet igényelnek.
A fenti tapasztalatok indítottak arra, hogy megvizsgáljam a közjegyző jogvitákat megelőző szerepét és bemutassam, hogy ennek betöltéséhez a mediációból vett ismeretek milyen segítséget nyújthatnak. Írásomnak különös aktualitását adhatja az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. számú törvény (a továbbiakban: Kjnp.) 2018. január 1. napjától hatályos módosítása, amely új intézményként vezeti be a közjegyző előtti egyezségi eljárást.[1] Ezzel a témakörrel azonban nem kívánok bővebben foglalkozni, ugyanis írásomnak egyetlen célja az, hogy a mediációt, mint alternatív, bíróságon kívül egyezségkötési lehetőséget és az ahhoz tartozó egyes - véleményem szerint - hasznos ismereteket bemutassa.
A jogvitákban a közjegyző nem pártos, nem ítélkezik és az adott jogügyletben vállaltak teljesítésének kikényszerítésében sincs közvetlen és tevékeny szerepe. Úgy gondolom, hogy ez utóbbi állítás megállja a helyét azzal együtt is, hogy 2010. június 1. napjától hatályosan a végrehajtás közjegyző általi elrendelésére is lehetőség van egyrészt a közjegyzői okiratok, másrészt a közjegyző által hozott, marasztalást tartalmazó határozatok, továbbá a közjegyző által jóváhagyott egyezségek, a közjegyzőnek a közjegyzői nemperes eljárás lefolytatásáért felszámított díjról és költségről kiállított költségjegyzéke, valamint jogerős fizetési meghagyás és jogerős európai fizetési meghagyás esetén végrehajtási lap kibocsátása tekintetében. Álláspontom szerint ezen eljárásokban manifesztálódik a közjegyző által, a jogszabályok szerint kiállított okiratoknak, határozatoknak a közvetlen végrehajthatósága, ám a bennük megfogalmazott kötelezettségvállalások, marasztalások "kikényszerítése" már nem a közjegyző feladata.
A vonatkozó jogszabályok célja szerint a közjegyzőnek a jogvitákat megelőző tevékenysége kiemelt: munkájának lényege éppen az, hogy az elé kerülő ügyekben a feleknek pártatlanul, továbbá úgy segítsen, hogy a jogügyletből később ne legyen jogvita. A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (a továbbiakban: Ktv.) 1. § (1) bekezdésében ez áll: "A törvény közhitelességgel ruházza fel a közjegyzőket, hogy a jogviták megelőzése érdekében a feleknek pártatlan jogi szolgáltatást nyújtsanak." A közjegyző tehát jogvitákat megelőző hatóság. Emellett a közjegyző - például a hatáskörébe utalt hagyatéki eljárá-
- 43/44 -
sok során - az ügyfelek között, a jogszabályoknak megfelelően létrejött egyezséget jóváhagyja, továbbá a Ktv. 1. § (2) bekezdése szerint: "(...) a jogügyletekről és jogi jelentőségű tényekről közokiratot állít ki, okiratokat őriz meg, a felek megbízásából pénzt, értéktárgyat és értékpapírt vesz át a jogosult részére történő átadás végett, a feleket a hatáskörébe utalt eljárásokkal kapcsolatban - a felek esélyegyenlőségének biztosításával - kioktatással segíti jogaik gyakorlásában és kötelességeik teljesítésében."
Ha ezzel párhuzamosan megvizsgáljuk a közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény (a továbbiakban: Kvtv.) 2-3. §§-ban meghatározott, a közvetítés fogalmára és a közvetítő feladatkörére vonatkozó rendelkezéseket, akkor megállapíthatjuk, hogy a közjegyzői tevékenység - tág értelemben, módszereit, technikáit és hatásait tekintve - magában foglal közvetítői feladatköröket is. A Kvtv. 2. §-a alapján ugyanis: "A közvetítés e törvény alapján lefolytatott olyan sajátos permegelőző vagy bírósági, illetve hatósági eljárás befejezését elősegítő, egyeztető, konfliktuskezelő, vitarendező eljárás, amelynek célja (...) a vitában érdekelt felek kölcsönös megegyezése alapján a vitában nem érintett, harmadik személy (a továbbiakban: közvetítő) bevonása mellett a felek közötti vita rendezésének megoldását tartalmazó írásbeli megállapodás létrehozása." A Kvtv. 3. §-a szerint pedig: "A közvetítő feladata, hogy a közvetítés során pártatlanul, lelkiismeretesen, legjobb tudása szerint közreműködjön a felek közötti vitát lezáró megállapodás létrehozásában."
Az alcímben feltett kérdésre tehát igenlő választ kell adnunk, hisz a közjegyző egyes eljárásaiban előfordulhat olyan szituáció, amikor tág értelemben a közjegyző közvetít a felek között és ennek eredménye lehet egy megállapodás. Ilyen esetek például a hagyatéki eljárás során, de bármely kétoldalú szerződés közjegyzői szerkesztése esetén is adódhatnak. A kétféle ügytípus abban nagyon különbözik egymástól, hogy a hagyatéki eljárás nem az örökösök közvetlen akaratából, hanem egy haláleset következményeként indul, és a felek esetleg akaratukon kívül kerülnek egy megoldandó vitás helyzetbe, míg az okirat szerkesztésére a közjegyzőt felkérő felek között alapvetően és tipikusan konszenzus áll fenn az ügyletük kezdetén, ám a megállapodási folyamat során - a jogi érdekeik különbözősége miatt - részletkérdésekben adódhatnak közöttük kezelendő nézeteltérések.
Fontosnak tartom kiemelni és rögzíteni, hogy a közjegyzői tevékenységet, pontosabban annak keretei között végzett jogvitákat megelőző tevékenységet szigorúan el kell határolni attól az esettől, amikor a közjegyző - akár közjegyzői hatásköröket is érintő ügyekben - mediátorként közreműködik. A közjegyzők szűk körben végezhetnek kereső tevékenységet, azonban a Ktv. lehetővé teszi a közjegyzők számára azt, hogy mediációs tevékenységet lássanak el a közjegyzői hivatásuk mellett.[2]
- 44/45 -
Ebben az alcímben tett kijelentés látszólag ellentmond az 1.1. pontban rögzített konklúzióval, azonban ha szűk értelemben tekintjük át a közjegyző és a mediátor tevékenységét, akkor az összehasonlításból kitűnik, hogy a közjegyző és a mediátor más-más jogszabályi keretek mellett, más céllal és más eszközök használatával látja el hivatását.
A közjegyzői hatáskörbe utalt tevékenységek gyakorlása során felmerült jogviták és konfliktusok megoldási lehetőségeit szűkítik azok a szabályok, amelyek határain belül az eljárások folyhatnak: a "kreatív jogalkalmazás" alapvetően nem a közjegyző eljárására jellemző. A közjegyző a hatáskörébe utalt nemperes eljárásokban végzett tevékenységét szigorú határidőkhöz kötve végzi[3], ezek során olyan eljárást befejező határozatokat is alkot, amelyek anyagi jogerővel rendelkeznek[4], továbbá a Ktv. 112. §-ban foglaltak szerint elkészített közjegyzői okirataihoz a közvetlen végrehajthatóság jogkövetkezménye fűződik, azaz az így elkészített okiratok a végrehajthatóság, mint joghatás tekintetében a bíróság ítéletével azonos hatállyal bírnak. Emellett a közjegyzőt, a tevékenyégéért kizárólag a jogszabályban meghatározott díjazás illeti meg.[5] Ezzel szemben a Kvtv. csupán a mediációs eljárás kereteit határozza meg, mely által lehetővé teszi azt, hogy a vitában álló felek minden szempontból rugalmasan rendezzék egymással konfliktusukat. A feleket és a közvetítőt kevés kötelezően betartandó határidő köti[6] és az eljárás lezárásaként születendő megállapodás célja is "csupán" egy olyan egyezség létrehozása, amelynek önkéntes végrehajtására a felek készen állnak, képesek és hajlandóak. Ezzel együtt a felek nincsenek elzárva attól sem, hogy jogvitájuk megoldására a rendes bírói utat vagy választottbíróság eljárását vegyék igénybe.[7] A közvetítőt is megilleti az eljárásáért díjazás, azonban erről a mediátor és a felek szabadon állapodhatnak meg.[8]
Megállapíthatjuk tehát, hogy bár a közjegyző a hatáskörébe tartozó feladatait eljárási rendhez kötötten látja el, határozataihoz, okirataihoz jogkövetkezmények fűződnek és a munkájáért járó díjazásának mértékét sem a szabadpiaci alku határozza meg, egy hagyatéki eljárás során vagy okirat-szerkesztési eljárása során végzett tevékenységének
- 45/46 -
célja és eredménye ugyanaz, mint a mediátoré: az egymással konfliktusban álló felek közötti megállapodás létrehozásának elősegítése. A közjegyzők tevékenységei közül a hagyatéki eljárások lefolytatása az, ahol a hagyományos értelemben vett közvetítői tevékenység kifejtésére a legtöbb lehetőség nyílik.
A családi kapcsolatok átrendeződése, az úgynevezett "mozaikcsaládok"[9] megjelenése, a fogyasztói hitelek elszaporodása, a családi vagyon és a vállalkozói vagyon keveredésének egyre markánsabb jelensége lehetnek többek között az okai annak, hogy a hagyatéki eljárás során mindennaposak azok a helyzetek, ahol az örökösök vagy az örökösök és a hagyatéki hitelezők anyagi érdekei egymással nem egyeznek és az sem ritka, amikor az eljárás során a felek közti személyes ellentét idéz elő vitát. Álláspontom szerint ilyenkor a közjegyzőnek - annak érdekében, hogy a jogviták megelőzése érdekében, a feleknek pártatlan jogi szolgáltatást nyújthasson - feladata és kötelessége, hogy a hagyatéki tárgyaláson megjelenő feleket, a jogszabályi követelmények betartása mellett és a felek érdeksérelme nélkül az egyezségkötés felé terelje, ehhez azonban a közjegyzőnek fel kell tudnia ismernie a konfliktus jellegét. A konfliktusok sokfélék lehetnek és nem mindegyik olyan, amely a közjegyzői eljárás keretei között feloldható. A konfliktusok közjegyzői eljárás kereti közötti feloldásának akadálya lehet egyrészről a konfliktus jellege, másrészről az is, hogy a konfliktus milyen eszkalációs fázisban tart. Érdemes ezért áttekinteni, hogy milyen típusai és milyen fázisai vannak a konfliktusoknak.[10]
Amikor a felek számára túlságosan sok, vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan kevés információ áll rendelkezésre, azt a mediációban információs konfliktusnak hívják. A felek részéről információs konfliktus bármely közjegyzői eljárás során előfordulhat, de maradjunk most annál a tipikusan hagyatéki eljárásban előforduló példánál, amikor a törvényes örökös a közjegyzőtől értesül arról, hogy az örökhagyó végrendeletet hagyott hátra. Ez az egyetlen tény önmagában okozhat egyben szituatív konfliktust és érdekalapú konflik-
- 46/47 -
tust[11] is. Az utóbbit talán nem kell bővebben kifejteni, ugyanakkor szituatív konfliktusról sokszor abban az esetben beszélünk, amikor a felek ugyan nem ismerik egymást, de valamilyen élethelyzetben konfliktusba kerülnek. Ez alakul ki például akkor, ha a törvényes örökös és a végrendeleti örökös nem tudnak egymásról. Ennek éppen az ellentettje a kapcsolati alapú konfliktus, amikor a felek nagyon is jól ismerik egymást - vagy legalábbis azt hiszik, hogy ismerik egymást - és a közöttük feszülő erős érzelmek, a rossz kommunikáció, a sztereotípiák, a negatív viselkedés okozza a vitát. Ha a törvényes örökösök testvérek és a végrendelet alapján a hagyatékban nem részesülő vagy csak a kötelesrész mértékéig részesülő fél tudott a végrendeletről, ám azzal nem ért egyet, abban az esetben a testvérével kapcsolati alapú konfliktus keletkezik, amelynek a forrása sokszor a mélyben meghúzódó szükségletalapú konfliktus. Ez utóbbi alapvetően olyan érzelmi szükségletekkel kapcsolatos konfliktus, mint az elismerés, megbecsülés, bizalom, tisztelet, és amely gyakran nem is az örökösök között áll fenn, hanem még az örökhagyó életében keletkezett és az örökhagyó, valamint a hagyatékból nem vagy nem a törvényes mértékig részesülő örökös közötti, a múltból fakadó, feldolgozatlan konfliktusokból ered. A fentiek mellett megkülönböztetjük még az érték-alapú és a strukturális konfliktusokat. A felek közötti érték-alapú konfliktus a mindennapi értékek, alapértékek különbözőségéből, a strukturális konfliktus pedig az időhiányból, az egyenlőtlen hatalommegosztásból, földrajzi adottságokból, a források feletti egyenlőtlen rendelkezésekből, az együttműködési nehézségekből fakad. Megfigyeléseim szerint a közjegyzői eljárásokban mindegyik itt felsorolt konfliktus előfordul, ám a legnehezebb azokat kezelni, ahol az érzelmek erősen dominálnak. Ez az a pont, ahol egy közjegyzőnek fel kell tudnia mérnie, hogy birtokában van-e azoknak a képességeknek, amelyek alkalmazása a felek közötti konfliktus megoldásához vezethetnek, esetleg úgy dönt, hogy kiképzett mediátor felkeresését javasolja a feleknek, avagy a hatósági jogszolgáltató tevékenységéből a "hatósági" jellegre helyezi a hangsúlyt és - amennyiben ennek jogszabályi feltételei fennállnak vagy a körülményekből adódóan kizárólag ez az egyetlen járható út - a feleket perre utasítja.
Ahhoz, hogy a közjegyző el tudja dönteni azt, hogy egy konfliktusban képes-e a permegelőző szerepét betölteni, a konfliktusok típusainak ismeretén és egy nagyfokú önismereten túl szükséges lehet tisztában lennie a konfliktusok fázisainak jellemzőivel, illetve azok adott szituációban történő felismerésével. A konfliktusoknak - a felek konfliktusban való viselkedése szerint - hat fázisát különböztethetjük meg: (i) a jelzést, a (ii) vitát, azaz
- 47/48 -
az érdekartikulációt, a (iii) polarizációs, továbbá a (iv) szegregációs szakaszt, amelyet a (v) destrukciós fázis, végül a (vi) kimerülés követ.
(i) A jelzés szakaszában a felek valamilyen módon egymás tudomására hozzák azt, hogy problémájuk van egymással. A jelzés fázisa megtörténhet a közjegyző jelenlétében is, azonban tipikusabb az, ha a felek már a közjegyzői eljárást megelőzően, a múltban jelezték egymás számára azt, hogy valamiben nem értenek egyet. Fontos ismerni azonban ennek a fázisnak a jellemzőit is, mert a szituatív konfliktusok fennállása esetén vagy az egymást a közjegyzői eljárást megelőzően nem ismerő felek között is alakulhat ki feszültség a közjegyző előtt, amelyet a felek a maguk habitusában jeleznek is egymásnak, és amely jelzést a közjegyzőnek azonnal be kell tudnia azonosítania ahhoz, hogy a kommunikációt a helyes mederbe terelje.
(ii) A vita, vagyis az érdekartikuláció szakaszában a felek konkrétan fogalmazzák meg álláspontjukat, érdekeiket, szükségleteiket. Kiemelten fontosnak tartom ezt a szakaszt, mert ez az a helyzet, ahol a felek és a közjegyző is a legtöbb információhoz jut mind a vitában résztvevő személyek motivációjáról, mind a felek személyiségéről, emberi, szellemi jellemzőiről, a konkrét ügyre vonatkozóan rendelkezésükre álló ismeretekről, továbbá az elérni kívánt céljaikról, érzelmi és anyagi szükségleteikről. Álláspontom szerint ez az a szakasz, ahol a közjegyző személyisége, képességei és hozzáállása végleg eldönti azt, hogy a közjegyző a jogvitákat megelőző jogszolgáltató funkcióját is hatékonyan betölti-e vagy megelégszik azzal, hogy pusztán hatósági funkciót lát el. Természetesen e kettő funkció nem zárja és nem is zárhatja ki egymást. Álláspontom szerint a közjegyző jogvitákat megelőző jogszolgáltató tevékenységének aktív gyakorlása és azzal hatósági funkciójának együttesen történő alkalmazása hozhat az ügyfelek és a közjegyző számára is megelégedést, hiszen a megfelelő kommunikáció a hatósági jogszolgáltató tevékenységet erősíti, könnyebben elfogadhatóvá, befogadhatóvá teszi az ügyfelek számára az eljárások formális jellegét. Ez az a fázis tehát, ahol a konfliktus és ezzel a felek sorsa hosszú távra eldőlhet, ezért álláspontom szerint a közjegyző személyes felelőssége igen nagy. Kívánatos ugyanis, hogy az egyezségkötésre önkéntesen hajlandó feleket a közjegyző akként terelje, és úgy segítse az egyezségkötésük során, hogy a felek között a közjegyző működéséből fakadóan további vita már ne alakuljon ki, a felek közötti párbeszéd mindvégig kulturált és indulatmentes maradjon, továbbá a közjegyző őrizze meg az ügyintézés során a pártatlanságát.
(iii) A polarizációs szakaszban a felek egymástól eltávolodnak, a konfliktusnak ebben a fázisában a pozíciók megmerevednek, a felek a másik álláspontjáról már csak azt hajlandóak észrevenni, amely a saját álláspontjuktól eltér. Jellemző, hogy ebbe a fázisba a felek hosszú úton és hosszú időn át jutottak el. Különösen igaz ez azokra az esetekre, amikor egy évek óta a felszín alatt húzódó családi feszültséget egy a családban bekövetkező haláleset felszínre hoz. Ebben a fázisban a jogvitát megelőzni kívánó közjegyző már igen nehéz helyzetbe kerül, mert ez a helyzet gyakorlatilag olyan, mintha "egy puskaporos hordón ülne", bármelyik pillanatban eszkalálódhat a felek közötti, nehezen kezelhető konfliktus. Jellemzően ez az a szakasz, ahol külső közvetítő segítsége válhat szükségessé. Amennyiben a közjegyző - a felek kérésére - mégis a tárgyalás elhalasztása mellett dönt, abban az
- 48/49 -
esetben tisztában kell lennie olyan tárgyalási technikákkal és kommunikációs eszközökkel, amelyekkel egy mediátor is él[12] és amelyek alkalmazása csakis abban az esetben lehetséges, ha a közjegyzőnek rövid időn belül sikerül megtalálni az egymással még kommunikálni hajlandó felek érdekközösségét.
(iv) Szegregációs szakaszról akkor beszélünk, amikor a felek nem hajlandóak egymással kommunikálni, vagy a sértettségüket, konfliktusukat olyan mélyen élik meg, hogy képtelenek közvetlen kommunikációra. A konfliktusnak ez a szakasza még szerencsés is lehet a közjegyző számára egy hagyatéki eljárásban, hiszen lehet, hogy a felek meg sem jelennek a tárgyaláson és írásbeli nyilatkozatot sem tesznek, mely esetben a közjegyző a rendelkezésre álló adatok alapján dönt az ügyben.[13] Árnyalhatja a helyzetet, ha a konfliktusban álló felek jogi képviselőket küldenek maguk helyett, mely esetben a bíróságon folytatódó jogvita - kevés esettől eltekintve - előre borítékolható. Ilyen esetben a közjegyző - egyébként sem feltétlen - permegelőző funkciója nem biztos, hogy ki tud teljesedni, mert a jogi képviselők az iratok ismeretében és sokszor kész koncepcióval érkeznek a tárgyalásra, amelyet legfeljebb a legújabb, még általuk nem ismert információk árnyalhatnak. Mivel ilyenkor látszólag csak jogi érvelések állnak egymással szemben, ezért a valódi - a hagyatéki eljárásban érdekelt felek motivációit, szükségleteit is feltáró - tényállás felderítése nem nagyon lehetséges, ugyanakkor a mediációs eljárás még segíthet.
(v) Ha élt már meg valaki hagyatéki tárgyaláson olyan élethelyzetet, amikor az ügyfelek "egymás elleni harca" olyan méreteket öltött, hogy a közjegyző előtt az egyik a másikat különböző módszerekkel igyekezett lejáratni, rossz színben feltüntetni, vagy amikor teljesen egyértelmű, hogy bizonyos döntéseket csak azért hoznak meg a felek, továbbá egyes jogcselekményeket kizárólag azért eszközölnek, hogy ezzel az ellenfelüket akadályozzák a jogérvényesítésben, akkor biztosak lehetünk abban, hogy a felek a destrukciós vagy gyűlöletalapú konfliktusszakaszban járnak. Ez egy olyan fázisa a konfliktusnak, ahol már a mediáció sem ajánlott megoldás, ugyanakkor ezt is kell tudnia kezelnie a közjegyzőnek. Annál is inkább, mert - tapasztalataim szerint - a konfliktusoknak ez az a fázisa, ahol az ügyfél könnyen a közjegyző ellen is fordulhat, amelyből fegyelmi ügyek vagy hosszú és költséges kártérítési perek is indulhatnak, ha a közjegyző nem a megfelelő vérmérséklettel jár el és tárgyal az ügy elintézése során.
(vi) A kimerülés fázisában csökken a feszültség, a konfliktusban érintett felek kifáradnak, kevesebb az egymás ellen irányuló és a kapcsolatot romboló kommunikáció, sőt az is előfordulhat, hogy ebben a szakaszban ismét érdemes megpróbálkozni a konfliktus megoldásával. Ha ebben a szakaszban érkeznek a közjegyzőhöz a felek, akkor előfordulhat, hogy maguk sürgetik az eljárás gyors és végleges befejezését, amely azonban nem biztos, hogy a mediáció célja szerinti "win-win helyzet" kialakulását, azaz kölcsönösen
- 49/50 -
nyertes szituációt idéz elő, hanem sok esetben megalkuvást a látszólag megváltoztathatatlannal.
A fentiekből látható tehát, hogy a konfliktusoknak különböző szakaszai vannak és a közjegyző már azzal is nagyban elősegíti a jogvita megelőzését vagy további burjánzásának megakadályozását, ha felismeri, hogy a felek éppen milyen élesen állnak egymással szemben, a konfliktusuknak melyik fázisában járnak. A jelzés, a vita, és kimerülés szakaszában a közjegyzőnek nagy esélye van arra, hogy a konfliktusban álló, de önkéntesen megoldást, konszenzust kereső feleket a megállapodás felé terelje, ugyanakkor a polarizációs és a szegregációs szakasz az, melyekben a közjegyző döntésén alapszik, hogy melyik megoldást választja: tárgyalást halaszt és ezzel időt ad, perre utasít vagy külső közvetítő segítségét veszi igénybe. Jellemzően a destrukciós fázis az, amikor csak a kivárás segít, amelyre azonban a feleknek egy közjegyzői eljárás keretein belül csak igen rövid ideig van lehetőségük.
Hogy miért is fontos mindez? Miért kellene ismernie a közjegyzőnek a konfliktusok típusait és fázisait? Álláspontom szerint azért, mert előfordulhatnak például olyan öröklési jogi esetek, ahol a jogszabályok "betű szerinti betartása" emberileg, erkölcsileg diszkriminatív helyzeteket teremtenének és ezek körültekintő rendezése nagymértékben múlik azon, hogy a közjegyző képes-e "kibújni a dobozból", azaz képes-e arra, hogy jogvitákat megelőző jogszolgáltató tevékenységét akként erősítse, hogy hatósági funkcióját a megfelelő kommunikációval az ügyfelek számára is befogadhatóvá teszi, továbbá képes-e egyensúlyozni a hivatásának szigorú szabályai és a felek méltányos érdekei között.
Ehhez természetesen az szükséges, hogy a közjegyző kellő időt és energiát szánjon arra, hogy a tényállást kellőképpen felderítse, továbbá az is segít, ha ismeri azokat a kommunikációs fogásokat, amelyekkel a felek megnyílnak, és amelyek által a konfliktus anélkül megoldható, hogy a feleket mediátorhoz kellene küldeni vagy perre kellene utasítani.
Az alábbi jogeset talán megfelelő példa lehet arra, hogy időnként a közjegyző is elősegítheti olyan megállapodások létrejöttét, ahol a felek személyes, valamint anyagi érdekei, továbbá a jogszabályokban rögzített jogai és erkölcsileg támogatható elvárásai nagyon távol esnek egymástól.
Egy 2013-ban indult hagyatéki eljárásban[14] az iratok és az örökhagyó törvényes öröklésre nem jogosult mostoha gyermekének nyilatkozatai alapján rögzített tényállás szerint az özvegy családi állapotú örökhagyó után végintézkedés nem maradt, leszármazói nem voltak, az örökhagyó házastársa, szülei és testvére, továbbá annak gyermeke, valamint az örökhagyó nagyszülei az örökhagyó halálát megelőzően elhaltak. Az örökhagyó mostoha gyermeke a hagyatéki eljárás során bejelentette, hogy az örökhagyó egyetlen élő rokona: az örökhagyó elhunyt édesanyja, elhuny testvérének gyermeke, azaz az örökhagyó unokatestvére, az Amerikai Egyesült Államokban élő, idős és beteg J. T. Végintéz-
- 50/51 -
kedés hiányában, a törvényes öröklésre tehát az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) 609. § (2) bekezdése alapján[15] J. T. - a rokonsági fokban és földrajzilag is távol eső személy - volt jogosult, akit az eljárásban meghatalmazott ügyvéd képviselt.
Az örökhagyó törvényes öröklésre nem jogosult mostoha gyermeke a hagyatéki eljárás során előadta, hogy ő az örökhagyóval támogató, gondoskodó kapcsolatot ápolt, neki -ingyenes juttatások mellett - személyes és szívességi kölcsönöket nyújtott, lakhatásának költségeiről is gondoskodott, az általa lakott lakás rezsi költségeit is részben ő viselte, így a hagyatékkal szemben különböző hagyatéki hitelezői igényeket terjesztett elő.
A külföldön élő és az örökhagyót személyesen alig ismerő törvényes örökös a hagyatéki hitelező által előterjesztett igényeket elismerte, így a hagyatéki tárgyaláson, az ügyvéd által képviselt törvényes örökös, valamint a hagyatéki hitelező egymással egyezséget kötöttek. A hagyatéki hitelező, a közjegyző által jóváhagyott egyezség alapján, hagyatéki hitelezői igény kielégítése jogcímén - a törvényes örökös közbenső jogszerzése mellett - szerezte meg a hagyaték egészét.
A hagyatéki eljárás tehát jogerősen, különösebb vita nélkül fejeződött be, a hagyatéki eljárás során kizárólag a jogszabályoknak megfelelően, a közjegyzői hivatás szabályait betartva kellet eljárni.
A hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedését követő egy éven belül azonban, a törvényes határidőben, D. I. a hagyatéki eljárás megismétlése iránti kérelmet terjesztett elő. A hagyatéki eljárás megismétlése iránti kérelemnek - a vonatkozó jogszabályok alapján - helyt kellett adni, mivel D. I. születési és halotti anyakönyvi kivonatokkal, valamint további dokumentumokkal igazolta azt, hogy ő az örökhagyó elhunyt testvérének élő gyermeke, és így a régi Ptk. 608. § (2) bekezdése alapján[16] az öröklési rendben ő közelebb eső törvényes örökös, mint J. T.
A megismételt hagyatéki eljárásban[17] fellépő, az örökhagyót személyesen egyáltalán nem ismerő D. I. mint törvényes örökös, határozottan örökölni kívánt az örökhagyó után. D. I. az örökhagyó mostoha gyermeke által előterjesztett hagyatéki hitelezői igényeknek kizárólag a töredékét ismerte el és felmerült részéről annak a gyanúja is, hogy a mostohagyermek mint hagyatéki hitelező, közokirat-hamisítás bűntettét követte el azzal, hogy a jogerősen lezárult hagyatéki eljárás során úgy nyilatkozott, hogy az örökhagyó elhunyt testvérének gyermeke az örökhagyót megelőzően elhunyt, hiszen ő - aki a hagyatéki eljárás megismétlését kezdeményezte - életben van és törvényes örökösi minőségét okiratokkal is igazolta.
Fontos rögzíteni azt is, hogy - jelentős összegű pénzkövetelés és értékpapírok mellett - a hagyatékhoz egy olyan nagy értékű ingatlan tartozott, amely másik fele részének tulajdonosa éppen a hagyatéki hitelező volt, mert azt korábban az édesapjától, az örökhagyó -őt megelőzően elhunyt - házastársától örökölte.
- 51/52 -
Az eljárásnak ezen a pontján kialakult egy olyan öröklési jogi helyzet, amelynek méltányos rendezése nagymértékben függött attól, hogy a közjegyzői hivatás szabályai által rajzolt határvonalakon belül maradva, de a felek érdekeit is figyelembe véve sikerül-e az eljárást lefolytatni.
A megismételt hagyatéki eljárásban jogszerűen fellépő törvényes örökös és az örökhagyót ténylegesen támogató hagyatéki hitelező között tehát egyfelől olyan elszámolási vita állt fenn, amely nélkül - vagy az esetleges peres eljárás jogerős befejezését követően - az egyik fél, nevezetesen: a törvényes örökös tetemes anyagi előnyhöz juthatott volna. Ez a helyzet már önmagában is könnyen abba az irányba terelhette volna az ügyet, hogy a felek le sem ülnek egymással tárgyalni. Mivel a mediáció lényege éppen abban áll, hogy a felek - az egymásnak tett kölcsönös engedmények által - olyan kompromisszumra jussanak, amellyel mindegyikük nyertesnek érezheti magát[18], ezért attól a féltől, aki a "jogi jackpot"[19] várományosa, első ránézésre talán nem is elvárható, hogy olyan megállapodást kössön, amely alapján bár nyerhet, de kevesebbet, mint amennyi neki a törvény alapján járna. A megismételt eljárásban továbbá, kezdetben komolyan felmerült a hagyatéki hitelező által elkövetett közokirat-hamisítás bűntettének gyanúja is - amely a felek személyes viszonyában igen nagy feszültséget keltett -, hisz a hagyatéki hitelező a jogerősen lezárult hagyatéki eljárásban úgy nyilatkozott, hogy "az örökhagyó elhunyt testvérének gyermeke is elhunyt az örökhagyót megelőzően".
A fentiek alapján tehát, mindenekelőtt szükséges volt a törvényes örökös és a hagyatéki hitelező között kialakítani az indulatoktól mentes kommunikációt. Másrészt fontos volt tájékoztatni a törvényes örököst arról, hogy időt és pénzt takaríthat meg azzal, ha a hagyatéki hitelezővel egyezségre jut, hisz egy peres eljárás költséges, évekig eltarthat, továbbá a hagyaték tárgyát képező vagyontárgyak is rendelkezésre állnak, azok felhasználásával, megosztásával az egyezség könnyen végrehajtható.
Szükséges volt továbbá kellő időt és teret adni mindkét félnek arra, hogy a számokkal és dokumentumokkal alátámasztott jogos követeléseiken kívül személyes gondolataikat is elmondhassák. Ez a hagyatéki eljárásoknak mindig egy kényes pontja. A hagyatéki eljárásban a közjegyző az adott ügyhöz szorosan kapcsolódó tényekre, az azokat alátámasztó dokumentumok vizsgálatára és a felek által tett, a tárgyra vonatkozó nyilatkozatok felvételére szorítkozhat, továbbá a közjegyzőnek azonnal le kell vonnia a lényeges következtetéseket, hogy az eljárás során jogszerű határozatot hozhasson. A megismételt hagyatéki eljárásnak ezen szakaszában azonban - a megállapodás reményében - szükséges volt "letenni a közjegyzői szemüveget", hagyni kellett, hogy a felek "ventiláljanak", részletesen elmondják sérelmeiket és kifejtsék álláspontjukat. Ez azt eredményezte, hogy hamarosan kiderült: az örökhagyó elhunyt testvérének igenis volt egy - a törvényes örökös megszületését megelőzően - korábban elhunyt gyermeke, így a hagyatéki hitelező a jogerősen lezárult hagyatéki eljárásban felvett jegyzőkönyvben nem tett hamis nyilatkozatot. Az is világossá vált, hogy az örökhagyó - valószínűleg jogismeret hiányában - nem tett végintézkedést az eljárásban hagyatéki hitelezőként fellépő mostohagyermeke
- 52/53 -
javára, ugyanis ő abban a feltevésben volt, hogy halála után mostohafia fog örökölni. Tovább árnyalta a tényállást az is, hogy a hagyatéki hitelező tényleg szülőjeként gondozta és segítette az elhaltat, bár ezt - a közte és az örökhagyó közt fennállt bizalmi viszony jellegére tekintettel - igazolni kevéssé tudta.
Az első tárgyaláson nem született a felek között megállapodás, de már ekkor látszott, hogy mind a törvényes örökös, mind a hagyatéki hitelező felismerték azt, hogy csak abban az esetben nyerhetnek igazán, amennyiben megállapodnak. A megállapodás folyamata ugyancsak nem volt egyszerű: a hagyatéki tárgyalást - az uralkodó közjegyzői gyakorlattal ellentétesen - többször is el kellett halasztani. Érdekes volt a megállapodás utolsó szakasza, amikor az álláspontok olyan közel kerültek egymáshoz, hogy a vita "mindössze" 500.000 Ft összegről folyt[20], a felek egyike sem akart engedni. Ekkor már csak a humor és a piaci alkudozásokkor gyakran elhangzó - mind a mediátori tevékenységtől, mind a közjegyzői hivatástól idegen - mondat segített: "Felezzék el és egyiküknek se' legyen igaza!"
A megállapodás megköttetett, amelyben a törvényes örökös a hagyatéki hitelező által előterjesztett igényeket részben elismerte, így a hagyatéki hitelező a hagyaték tárgyát képező értékpapírokat és a készpénzt - hagyatéki hitelezői igény kielégítése jogcímén, a törvényes örökös közbenső jogszerzése mellett - megszerezte. A hagyatéki 1/2 ingatlanhányadon pedig úgy osztoztak meg, hogy annak egy nagyobb részét a törvényes örökös megörökölte, míg egy kisebb hányadát a hagyatéki hitelező, hagyatéki hitelezői igény kielégítése jogcímén, a törvényes örökös közbenső jogszerzése mellett szerezte meg azzal a további megállapodással, hogy a törvényes örökös örökrészét a hagyatéki hitelező a hagyatéki eljáráson kívüli, külön jogügylettel, méltányos összegért megvásárolja.
Az ismertetett jogesetben a felek a jogi konfliktusukban a jelzéstől a vitán át eljutottak a polarizációs szakaszba is, amelyet egyébként elsősorban a közöttük feszülő információs konfliktus okozott. A mostohagyermek nem tudott az unokahúgról, az unokahúg pedig úgy tudta, hogy őt a hagyatéki eljárás során a mostohagyermek elhallgatta. Konfliktusuk szituatív volt, mert a hagyatéki eljárást megelőzően egymást nem ismerték, ugyanakkor értékalapú is, mert korban és személyiségben távol eső, két különböző nemű ember állt egymással szemben. A megegyezésüket értelemszerűen a közöttük kialakult érdekalapú konfliktusuk nehezítette, hisz mindketten a lehető legnagyobb nyereséggel kívánták volna lezárni a tárgyalást. Tekintettel arra, hogy egy vita során az elérni kívánt cél mindig az kell, hogy legyen, hogy a felek tisztelettel legyenek egymás iránt, a múlt helyett a jövőre irányítsák figyelmüket, értsék meg a másik helyzetét, az érdekek és szükségletek teljes körűen tisztázódjanak, végül a felek találják meg azokat a közös pontokat, amelyek segítségével a megbékélés, megállapodás, de legalább minimálisan a vita valamilyen módon történő lezárása felé tegyék meg lépéseiket, ezért az ismertetett hagyatéki eljárás során a mediációban ismert módszerek közül alkalmazni kellett néhányat.
Ilyenek voltak például a feleknek biztosított "megszakítás nélküli idő", amikor ők szabadon előadhatták álláspontjukat, továbbá a többszöri "összegzés", amelynek során az eljáró közjegyzőhelyettes időnként összefoglalta, hogy hol tart a folyamat, és amely minden
- 53/54 -
résztvevő számára segítséget nyújtott abban, hogy lássa: hol lenne még szükség kommunikációra. Mivel - különösen a tárgyalás elején - hatalmas indulatok is dúltak a felekben, ezért az általuk megfogalmazott igényeket "semlegesbe kellett fordítani". Az eljárás megismétlését kezdeményező törvényes örökös egyenesen okirat-hamisítással vádolta az örökhagyó mostohagyermekét, mert úgy tudta, hogy az ő létezését a másik elhallgatta és azt igénye az volt, hogy induljon ellene büntetőeljárás. A tárgyalás folyamán azonban kiderült, hogy a törvényes örökös valódi igénye nyilvánvalóan nem ez volt, hanem annak elismerése iránti vágy, hogy ő törvényes örökös és annak elérése, hogy az eljárásban ő örökölhessen. A fentieken túlmenően, a manipulációval, a bizalmatlansággal, presszióval, blöfföléssel, erőfitogtatással, fenyegetéssel jellemezhető pozicionális tárgyalási stílust fel kellett, hogy váltsa az "érdekalapú tárgyalás", ahol a felek elkezdtek egymással őszintén beszélni, elkezdték megkeresni azokat a közös pontokat és célokat, amelyek elérése mindkettejük számára fontosak voltak. Így megfogalmazták azt, hogy mennyire drága az idő és milyen kár lenne pereskedésre költeni az örökséget, amikor azon meg is osztozhatnak. Itt merült fel a "forrásbővítés" bevetése is, amikor a mostohagyermek felajánlotta, hogy a törvényes örökös elviheti az örökhagyó ékszereit és értékesebb ruháit, bundáit is, amelyek egyébként formálisan nem képezték a hagyaték tárgyát, és amelyek meglétét a megismételt tárgyalásig a jótékony homály fedte. A tárgyalás lassan haladt előre, de a felek megállapodásra tett erőfeszítéseinek a közjegyzőhelyettes általi elismerése, azaz az "elismerés" módszerének alkalmazása mindig lendített a folyamaton. Ugyanígy hatásos módszer volt a "szerepcsere" alkalmazása, amikor a felek a másik szemüvegén át kezdték vizsgálni a helyzetet és tudatosult bennük az, hogy a másik éppen milyen érzéseket élhet át egy olyan szituációban, amiben eddig mindketten csak a saját szempontjaikat voltak hajlandóak figyelembe venni. Az eljárás során a megfelelően irányított információs, motivációs és nyitott "kérdések" voltak végül azok az eszközök, amelyek eredményeként a megállapodás végül megszületett.
A közjegyzői hivatást vizsgálva megállapíthatjuk, hogy az sok tekintetben - különösen egy hagyatéki eljárás során, vagy az okirat-szerkesztési tevékenység körében - konfliktusokat kezelő, jogvitákat megelőző, érdekegyeztető, azonban szigorú eljárási rendhez kötött közvetítői tevékenység is, amely várhatóan a közjegyzők hatáskörébe kerülő új eljárásban, a közjegyző előtti egyezségi eljárásban is érvényesülni fog. Amennyiben a felek és a közjegyző személyisége, habitusa megengedi, továbbá amennyiben a közjegyző képes többé-kevésbé figyelmen kívül hagyni az ügyek nagy száma miatt rá nehezedő időbeli nyomást, valamint kész arra, hogy a jogszabályok tartalmán túl a nála megforduló ügyfelek motivációit is feltárja, úgy minden esély adott arra, hogy egy közjegyzői hatáskörbe utalt ügyben olyan egyezség jöjjön létre, amellyel kapcsolatosan a felek úgy érezhetik, hogy nyertek, a közjegyző pedig - a "hatóság" feliratú dobozának a fedelét kinyitva - végre azt nyugtázhatja, hogy nem "statisztikát gyárt", hanem az ügyfelek megelégedésére ügyeket old meg...
- 54/55 -
DR. CSÉCSEI ROLAND: Szerződéses jogviták és a mediáció, 73. oldal in.: Dr. Eörsi Mátyás-Dr. Ábrahám Zita: Pereskedni rossz! Mediáció: A szelíd konfliktuskezelés, Minerva Kiadó, Budapest, 2001. (73. o.), (19. számú lábjegyzet)
HERCZOG MÁRIA (2014): ELTE ÁJK, Mediációról szóló előadások alapján készült, kiadatlan, a szerző saját előadás-jegyzeteinek anyaga. Budapest, 2014. október 3. és október 17., (18. számú lábjegyzet)
A PARTNERS HUNGARY Alapítvány által, a 2017. február 8-10. és március 7-9. napjai között szervezett tanfolyamon átadott, a MEDIÁCIÓ - Az egyezségteremtés művészete című kiadatlan kézikönyv (6-10. o.) és az ott elhangzottakról készült saját jegyzet anyaga, (10. számú lábjegyzet)
SOMLAI PÉTER: Család 2.0. Együttélési formák a polgári családtól a jelenkorig, Napvilág Kiadó, Budapest, 2013. (160. o.), (9. számú lábjegyzet)
SZÉCSÉNYI-NAGY KRISTÓF: Nagykommentár a fizetési meghagyásos eljárásról szóló törvényhez, Complex Kiadó Jogi és Üzleti Tartalomszolgáltató Kft., Budapest 2012. (29. o.), (4. számú lábjegyzet)
A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (régi Ptk.)
A közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény (Ktv.)
A közvetítői tevékenységről szóló 2002. évi LV. törvény (Kvtv.)
Az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. számú törvény (Kjnp.)
A hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (Hetv.) ■
JEGYZETEK
[1] A 2017. évi CXXX. törvény 70.§-a "A közjegyző előtti egyezségi eljárás" alcím alatt iktatta be a Kjnp-be az új eljárásra vonatkozó 27/H-27/L §§-at.
[2] Ktv. 7.§ (3) bekezdés c) pontja
[3] A hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Hetv.) 43. § (2) bekezdése alapján például a közjegyző a hagyatéki leltárt az érkezésétől számított 15 napon belül meg kell, hogy vizsgálja, továbbá a 44. § (1) és (2) bekezdései szerint a hagyatéki tárgyalást úgy kell kitűznie, hogy a tárgyalásra szóló idézés kézbesítése a tárgyalás napját legalább 8 nappal megelőzze és - a jogszabályban meghatározott kivételekkel - az első tárgyalási nap a hagyatéki leltárnak vagy a közjegyző felhívására kiegészített hagyatéki leltárnak a közjegyzőhöz érkezését követően legkésőbb 2 hónapon belül megtartható legyen.
[4] Ilyen például a hagyatéki eljárás során a közjegyző által hozott egyezséget jóváhagyó végzés (Hetv. 12.§ (1) bekezdés) vagy az, a közjegyző által kibocsátott és a kötelezett által ellentmondással nem támadott fizetési meghagyás (Szécsényi-Nagy, 2012., 29. o.) is.
[5] A közjegyző a munkadíját a közjegyzői díjszabásról 14/1991. (XI. 26.) IM rendelet alapján köteles megállapítani.
[6] Ezek egyike például a Kvtv. 35. § (4) bekezdése szerinti azon rendelkezés, mely szerint: amennyiben a mediációs eljárás eredményeként létrejött megállapodásban névcsere, hibás név- vagy számelírás, számítási hiba vagy más hasonló elírás történt, a felek együttes kérelme alapján a közvetítő - a kérelem kézhezvételét követő -15 napon belül kijavítja a megállapodást.
[7] Kvtv. 36. § (1)
[8] Kvtv. 27. § (2)
[9] "Különösen nagyot változik a család akkor, ha a szülő új élettársa/házastársa saját gyermekével együtt érkezik a háztartásba vagy mindnyájan együtt alakítanak ki egy új háztartást. Az ilyen alakulatokat nevezzük "mozaikcsaládnak." [Somlai, 2013., 160. o.]
[10] A dolgozat 3. és 4. pontjaiban foglalt ezen áttekintés a PARTNERS HUNGARY Alapítvány által, a 2017. február 8-10. és március 7-9. napjai között szervezett tanfolyamon átadott, a MEDIÁCIÓ - Az egyezségteremtés művészete című kézikönyv anyagának (6-10. o.) és az ott elhangzottakról készített saját jegyzetek felhasználásával történik.
[11] Az érdekalapú konfliktus érdekessége az, hogy a pozíciók mögött meghúzódó érdekek ütközése lehet tényleges, de látszólagos is. Amikor a felek között tisztán anyagi vita áll fenn, azt általában az érdekalapú konfliktusok közé sorolhatjuk. Látszólagos ugyanakkor az érdekek összeütközése, amikor a felek más megoldások alkalmazásával, de lényegében ugyanazt a célt kívánják elérni. Ennek feltárásához elengedhetetlen a kommunikáció, amely persze nem mindig egyszerű.
[12] A jelen dolgozatnak nem célja a mediációs kommunikációs technikák részletes kifejtése, ugyanakkor az 5. pontban tárgyalt jogesetet bemutató fejezetben az adott helyzetben alkalmazott kommunikációs módszerek ismertetésére is sor kerül.
[13] A Hetv. 57. § (1) bekezdése a) pontjában foglaltak alapján ugyanis a közjegyző a hagyatéki tárgyalásra történő idézésben figyelmezteteti a feleket arról, hogy amennyiben szabályszerű idézése ellenére valaki a tárgyaláson nem jelenik meg, ez a hagyatéki tárgyalás megtartását és a végzés meghozatalát nem akadályozza.
[14] A hagyatéki eljárás a közjegyzőnél a 11012/Ü/40/2013. ügyszám alatt volt folyamatban.
[15] A régi Ptk. 609. § (2) bekezdése szerint: "Az öröklésből kiesett nagyszülő helyén ennek leszármazói örökölnek ugyanúgy, mint a kieső szülő helyén ennek leszármazói."
[16] A régi Ptk. 608. § (2) bekezdése szerint: "Az öröklésből kiesett szülő helyén ennek leszármazói örökölnek olyan módon, mint a gyermek helyén annak leszármazói."
[17] A megismételt hagyatéki eljárás a közjegyzőnél a 11012/Ü/295/2014. ügyszám alatt volt folyamatban.
[18] Herczog, 2014. október 3.
[19] Csécsei, 73.o.
[20] A hagyaték összértéke közel 18.000.000 Ft volt.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyzőhelyettes.
Visszaugrás
