Fejes Péter: Recenzió az Egészpályás letámadás című könyvről (SPO, 2023/1., 35-36. o.)

"A titkos megfigyelés, lehallgatás egyidős az emberi kapcsolatok rendszerével."[1] - mondja Tóth Mihály, s a görög mitológiától indítva külföldi operai és hazai irodalmi példákkal is illusztrálja és verifikálja kijelentését, mielőtt átvezetne a titkos eszközök és módszerek korábbi magyar tételesjogi szabályozásának területére, amelyet aztán megoszthatunk az állam- és közbiztonság (majd nemzetbiztonság), illetve a bűnüldözés szférája között. Napjainkban az alapvető jogi hátteret az előbbi tartományban a nemzetbiztonsági szolgálatokról szóló 1995. évi CXX. törvény (Nbtv.), az utóbbiban a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (Be.), míg mindkettőben a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. törvény (Rtv.) adják.

Az Nbtv., a Be. és az Rtv. megfelelnek annak a jogállami elvárásnak, amely az Alaptörvény SZABADSÁG ÉS FELELŐSSÉG Része I. cikkének (3) bekezdésében akként manifesztálódik, hogy "az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Alapvető jog más alapvető jog érvényesülése vagy valamely alkotmányos érték védelme érdekében, a feltétlenül szükséges mértékben, az elérni kívánt céllal arányosan, az alapvető jog lényeges tartalmának tiszteletben tartásával korlátozható", amelyhez a jogalkotásról szóló 2010. évi CXXX. törvény (Jat.) a 4. §-ában annyiban társul, hogy "ha egy tárgykört törvény szabályoz, törvényben kell rendezni az alapvető jogintézményeket és a szabályozási cél megvalósulásával összefüggő lényeges garanciákat".

Nem volt ez azonban mindig így. Abban az időszakban, amelyet Koós Levente az Egészpályás letámadás című, A Fradi és az állambiztonság 1945-1970 között alcímű művében[2] feldolgoz, titkos jogszabályok és az állami irányítás egyéb eszközei, határozatok és utasítások uralták a terepet. Ezek pedig lehetőséget adtak mind a sportolók, mind a sportszakemberek, mind a nézők, a szurkolók önkényes és korlátlan megfigyelésére. S hogy miért a Fradi és környezete volt a célkeresztben? Mert fasiszta, reakciós klubnak volt elkönyvelve és (mindig) (a leg)népszerű(bb) volt, s mert a szocialista államhatalom a sportban, különösen a labdarúgásban maga számára legitimáló tényezőt is látott. A szocialista országok nemzetközi "sportsikerei külpolitikai jelentőséggel bírtak"[3] - írja Sárközy Tamás, kiemelve azt is, hogy az 1952-es helsinki olimpián elért 16 aranyérem a legjobb magyar olimpiai teljesítmény volt, illetve "az 1948 és 1956 közötti nyolc év talán a magyar sport legeredményesebb időszaka volt.[4]

Kétségtelen, a sportolók, edzők, különösen a labdarúgók támadhatóak voltak, de nem (annyira) a rendszerellenességük miatt, hanem a kor hiánygazdálkodásából és a Nyugatra utazás korlátozásából eredően, a számukra nyilvánvalóan magától értetődő külföldi útjaik során továbbértékesítésre is, nemritkán megrendelésre beszerzett áruik csempészése, azokkal való kereskedésük, külföldi valutákkal üzletelésük miatt, és a sportvezetők is támadhatóak voltak, korruptságuk miatt.

Kétségtelen, a nézők, különösen a labdarúgó-szurkolók és közülük is elsősorban az ún. B-közép, a zsigerből bizalmatlan és gyanakvó kommunista államhatalom számára (állandó) veszélyt jelentettek, mert tömeget alkottak, "szabadszájúak" és ezek miatt szinte fékezhetetlenek, illetve jelentős karhatalmi erőkkel is csak nehezen kordában tarthatóak voltak.

A könyv nemcsak a Ferencvárosi Torna Club történetébe és történelmébe ad bepillantást, hanem megismertet a kommunista pártállam állambiztonsági rendszerének szeletével és arzenáljának egy részével, a belügy tevékenységének irányait megjelölő párthatározatokkal, a politikai rendőrség működési mechanizmusával, a (rendszerszintű) besúgással, beszervezéssel, konspirációval, alkalmi kapcsolatoknak, besúgóknak, informátoroknak, provokátoroknak, hálózati személyeknek és ügynököknek (akár egymásról is) a tartótisztjeiknek adott jelentéseivel, azok tartalmával és következményeivel.

A kötet lapjain felelevenednek (csoportos) disszidálási kísérletek és eredményes disszidálások, a Baráti Kör, a B-közép és a szervezett szurkolói csoportok körüli események, külföldi túrák és kalandok, koncepciós perek, bundák (megegyezéses mérkőzések); felvillannak az FTC átnevezései, mint ÉDOSZ (Élelmezési Dolgozók Szakszervezete) SE, aztán (a húsiparhoz kötődően) Budapesti Kinizsi (hogy majd az egyesület - az MTK-val együtt - "eredeti nevét, az 1956-os forradalom szinte egyetlen megmaradt eredményeként, 1956 végén"[5] visszakaphassa); feltűnnek a hírhedt és híres, emblematikus és ikonikus ferencvárosi labdarúgók, mint Czibor Zoltán, Fenyvesi Máté, Kispéter Mihály, Dalnoki Jenő, Novák Dezső, Albert Flórián, Rákosi Gyula, Varga Zoltán és más sportolók, mint Schneck János, Kondorosi Tihamér jégkorongozók, Németh Jamesz, Felkai László vízilabdázók, Ujváry (Újvári) László műugró, Kruj Iván birkózó, közöttük az 1956-os forradalom (fegyveres) ellenállói és beszervezettek (megnevezetten) is; edzők, mint Csanádi Ferenc, a legendás Lakat Károly; sportvezetők, mint Münnich Ferenc elnök (keményvonalas) kommunista vezető, Weidemann Károly elnökhelyettes és párttitkár, egykori ökölvívó és későbbi elítélt, Ónody Lajos labdarúgó-szakosztályvezető és későbbi elítélt, Bédi János el-

- 35/36 -

nök, egykori ÁVH-s (államvédelmi hatósági) tiszt, Karinthy Ferenc vízilabda-szakosztályvezető és író; (a pályák környékén) közismert, Krausz Sándor és Bauer Miklós (egykori) zászlótartók, Hudák János vezérszurkoló, Klinghammer István, későbbi rektor, államtitkár, (id.) Knézy Jenő, későbbi sportújságíró és sportriporter, Kalap (Zöllei János), a több mint legendás cukorkaárus, Medgyesi Lajos buszsofőr és nem közismert személyek, közöttük besúgók (megnevezetten) is, és tartótisztek is; és feltárulnak az ügynökök és tartótisztjeik néha sajátos, sőt bizarr emberi kapcsolatai is.

Koós Levente tanár, történész és blogger műve sportkönyv[6] is, ám korrajz is, mögöttes jogi köntössel, ám garanciák nélkül alkalmazott titkosszolgálati eszközök és módszerek felhasználásának bemutatásával, félszáz (sportoló, egyesületi alkalmazott, szurkoló) ügynök nevével.