Az Európai Unió Bírósága (EUB, illetve a Bíróság) 2025. január 28-án hozott ítéletet a C-253/23. számú, ASG 2 kontra Land Nordrhein-Westfalen-ügyben, amely az uniós versenyjog magánérdekű érvényesítése történetének egy újabb fontos állomását jelenti. Az ügy jelentőségét jól mutatja, hogy abban egyrészt a főtanácsnokok "dojenje", Maciej Szpunar adott véleményt, illetve a Bíróság nagytanács formációja hozta meg az ítéletet.[1] A döntés várhatóan arra ösztönzi majd a nemzeti jogalkotókat, hogy a kollektív jogérvényesítési mechanizmusok felülvizsgálva még jobban támogassák a versenyjog tényleges érvényesülését az EU tagállamaiban. Az ítélet újabb lehetőséget kínál a magyar jogalkotó számára is, hogy egy több évtizedes hiányosságot orvosolva, végre lehetővé tegye az önmagukban kis értékű kártérítési igények kollektív érvényesítését, ezáltal elősegítve a versenyjogba ütköző magatartással okozott károk megtérítését.
Az esetismertetést megalapozva először röviden bemutatom a versenykorlátozó megállapodások és az erőfölénnyel való visszaélés tilalmainak köz- és magánérdekű alkalmazását, ez utóbbi kapcsán pedig a kollektív jogérvényesítés különböző formációit, illetve annak európai és német szabályozását. Nem célom részletesen tárgyalni az egyéni és kollektív jogérvényesítés különbségeit, ez utóbbiról számos tanulmány született az utóbbi években magyar nyelven is.[2] A német jogeset ismertetését követően összegzem a tanulságokat, kitérve arra is, hogy annak milyen "utórengései" lehetnek, akár a magyar perjogi szabályozás terén is.
A bemutatásra kerülő jogeset a dortmundi Regionális Bíróság (Landgericht) előtt folyó, versenyjogi jogalapú kártérítési perhez kötődik. A versenyjogi szabályok alkalmazásánál különbséget szokás tenni a versenyjog magánérdekű, közvetlen bírói érvényesítése (private enforcement) és közérdekű, versenyhatósági alkalmazása (public enforcement) között. A közérdekű jogalkalmazás történhet EU-szinten, az EU Bizottság eljárásában, vagy a tagállami versenyhatóságok, mint pl. Németországban szövetségi szinten a Bundeskartellamt (BKA), vagy nálunk a Gazdasági Versenyhiavtal (GVH). Európában ennek van hagyománya: jobbára a szakértő versenyhivataloktól, nem pedig a sérelmet szenvedett személytől, ügyvédjétől, illetve végső soron egy polgári peres ügyeket tárgyaló bírótól várjuk el a verseny szabadságát érintő jogsértések feltárását. A köz- és magánérdekű jogérvényesítésre Európában jogpolitikai szinten úgy tekintünk, hogy azok egymással nem annyira konkuráló, hanem inkább kiegészítő viszonyban állnak. Ez praktikusan azt jelenti, hogy az összetettebb eseteket először a versenyhatóság tárja fel, szükség esetén bírságot szabva ki a közérdek védelme érdekében, majd ún. követő kártérítési perek sora indulhat a károsultak részéről polgári bíróságok előtt. Így például nálunk a Tpvt. 88/A. § (1) bekezdése rögzíti, hogy a GVH közérdek érvényesítésére irányuló hatásköre nem zárja ki a polgári jogi igények közvetlen bíróság előtti érvényesítését. A polgári jogi igény tárgyában eljáró bíróság (különösen kártérítési perben, szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti perben) azonban a versenyhatóságoktól függetlenül is megállapíthatja az adott magatartás uniós vagy magyar versenyjogba ütközését, ha a magatartással összefüggésben nem járt el előzetesen hatóság.
Az EUMSZ 101. cikk (és nem különben a 102. cikk) ugyan nem rendelkezik külön a kártérítésről, egyedül a semmisséget deklarálja a 101. cikk (2) bekezdése, az EU Bíróság ítélkezési gyakorlata mégis, tagállami előzetes döntéshoztal iránti eljárások keretében, több, nem csak anyagi, hanem eljárásjogi elvet is munkált ki uniós jogi szinten. A 2001-ben meghozott Courage-ügy fontos üzenete volt, hogy minden személy, még akár a versenykorlátozásban részt vevő sörforgalmazó is követelheti az általa elszenvedett kár megtérítését, ha a kár és a versenyjogi jogsértés között ok-okozati összefüggés áll fenn.[3] A Bíróság korábban azt is kifejezetten elismerte,[4] hogy a károsult teljes kompenzációra tarthat igényt, ami magában foglalja a kamatokat is. Az olasz Manfredi-ügy[5] megerősítette a Courage-ügy alaptéziseit, továbbá világosan kimondta, hogy a versenyjogi jogsértés és a kár bekövetkezte közötti ok-okozati kapcsolat esetén jár a kártérítés, illetve az is következik az indokolásból, hogy objektív alakzatú a versenyjogi kártérítési felelősség. Ebben az ügyben is kiemelte a Bíróság a hatásos ellentételezés elvének fontosságát: nemcsak a tényleges kár (damnum emergens), hanem az
- 27/28 -
elmaradt haszon (lucrum cessans) plusz kamat is jár a sérelmet szenvedettnek.[6] A tagállami eljárásjogi autonómia is megerősítést nyert, alávetve a hatékonyság és ekvivalencia uniós jogi követelményeinek. Szintén alapvetően tagállami hatáskör az elévülési idő szabályozása: ez azonban nem lehet olyan rövid vagy rugalmatlan, hogy gyakorlatilag ellehetetlenítse a sikeres perlést.[7] Említésre érdemes végül az osztrák Kone-ügy, mely szerint közvetett okozati összefüggés is megalapozhat uniós jogi kártérítési felelősséget.[8]
A 2004-től kezdődően a Bizottság jelentős erőforrásokat mozgósított, hogy előmozdítsa az uniós versenyjogok bíróságok előtti alkalmazását. Ennek fő oka nem is az uniós versenyhatóság tehermentesítése volt, hanem hogy egy addicionális szankcióval még erőteljesebben lehessen fellépni a súlyosabb versenyellenes magatartások, különösen a kartellekkel szembeni. A 2014/104/EU irányelv[9] (a továbbiakban: Kártérítési irányelv), a felperesi pozíciót erősítve, számos ponton átalakította a hagyományosan nemzeti szinten szabályozott kártérítési anyagi és eljárási szabályokat. A jogharmonizáció eredményeként nálunk a Tpvt. 2017-ben egy új, XIV/A. fejezettel egészült ki, amely nemcsak az európai versenyjog, hanem a Tpvt. szabályainak megsértése alapján indított perekben is alkalmazni kell.[10]
Az ismertetésre kerülő jogeset megértéséhez érdemes felidézni, hogy a Kártérítési irányelv 3. cikk (1) bekezdése alapján a tagállamok kötelesek biztosítani, hogy minden, versenyjogi jogsértés következtében kárt szenvedett személy teljes körű kártérítésben részesüljön, melynek eredményeként a károsultnak olyan helyzetbe kell kerülnie, amilyenbe a versenyjogi jogsértés hiányában feltételezhetően került volna. Az irányelv szerint vélelmezendő, hogy egy kartell által elkövetett jogsértés esetében a jogsértés, különösen az árra gyakorolt hatás révén, kárt okozott. A 4. cikk az esetjogban kidolgozott tényleges érvényesülés és az egyenértékűség elveit idézi fel.[11]
A versenyjogi jogsértések nemcsak a tisztességes versenyhez fűződő közérdek eszméjét támadják, hanem gyakran a fogyasztók szélesebb körének anyagi kárt is okoznak. Gondoljunk egy sörgyártók közötti árkartellre, vagy egy nagy digitális piaci szolgáltató erőfölénnyel való visszaélésére. Ezekben az ügyekben egyéni kártérítési pert indítani viszont nincs sok értelme, még egy jogsértés kimondó versenyhatósági határozatot követően sem, mivel az egy főre jutó várható kártérítés összegét jelentősen meghaladnák a perrel kapcsolatos kiadások. Egy fogyasztóbarát módon működő fogyasztói társadalomban ugyanakkor magától értetődő lenne megoldást kínálni arra, hogy a hatósági jogérvényesítés mellett, azután, vagy akár ahelyett is, a fogyasztók hatékony jogvédelemben részesüljenek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
