Az állampolgársági jog - és alfogalma, a kettős állampolgárság (ang. dual citizenship; fr. double nationalité; ném. doppelte Staatsangehörigkeit; or. dvojnoje grazsdansztvo; sze. dvojno dr avljanstvo) jelensége -(egészen egzakt állampolgársági jogi terminológiával élve: kettős vagy többes állampolgárság) időről - időre viták kereszttüzében áll. A többséginek tekinthető vélemény szerint az állampolgársági jog elsősorban az alkotmányjogba tartozik,[1] bár tény, hogy más jogágakkal is szoros a kapcsolat: a nemzetközi (köz)jog,[2] a nemzetközi (kollíziós) magánjog,[3] és a közigazgatási jog[4] emelhető ki. Meg kell emlékezni - és nem csupán principaliter - az állampolgársági jog erősödő magánjogiasodásáról[5] is. Nem feledkezhetünk meg a hazánk csatlakozásával a nemzeti jogrend részét alkotó EU jogban meglévő uniós polgárságról sem.[6] Mindezek mellett ma az állampolgársági jog alkotmányjogba tartozása tekintendő megalapozottnak.
Tisztázandó, hogy a 2004. december 5-ei népszavazás miatt az elemzendő kötet által érintett kérdéskör kettős állampolgárságként vonult be a köztudatba, bár itt a magyar állampolgárság könnyített módon (azaz magyarországi itt lakás követelménye nélkül) való megszerzése volt a kérdés a Kárpát-medencei magyarság számára (az Ausztriához csatolt őrvidéki [burgenlandi] magyarokat kivéve; ld. a Státustörvény személyi hatályát).[7] Jelzésértékű az a tény is, hogy korábban mind a tőkés, mind a szocialista államok nemkívánatos jelenségként kezelték a kettős (többes) állampolgárságot, ez gyakorlatilag máig hat,[8] bár némi enyhülés mutatkozik a tekintetben,
- 83/84 -
hogy a kettős állampolgárságot értéknek, emberi jognak minősítik, úgy azonban, hogy vannak államok, melyek a kettős vagy többes állampolgárság keletkezését sem ismeri el (például Svédország).[9] Ilyen állam Ukrajna is, valamint Szlovákia.
Le kell szögezni, hogy a magyar kettős állampolgárság-kérdés létrejöttéhez a történelmi szükségszerűségek is hozzájárultak. Ez Magyarország esetében a trianoni békediktátumot[10] és párizsi békeszerződést[11] jelenti. Az itt elcsatolt jelentős népességen kívül a korábbi századokban csak a bukovinai székelyek és a moldvai csángók kerültek a történelmi Magyarország határain kívül. Az ő felmenőik között nem is lehetett magyar állampolgár.[12] Az idősültségben régiségre visszamenő, történeti határokon túlra szakadás miatt szokás őket kétszeresen határon túli magyaroknak (csángóknak és székelyeknek) hívni.
E könyv szerzője: Szalma József az Újvidéki Egyetem magánjogászprofesszora, egyetemi tanár. A monográfia címében felelhető 'újabb' jelző oka, hogy ennek a munkának megjelent egy előzménye.[13] Jelen kötet a tudományos folyóiratokban megjelent tanulmányok gyűjteménye-egyrészt. A könyv első része Szalma professzor öt állampolgársággal kapcsolatos tanulmányát tartalmazza. Ezeket egyenként elemezzük. (1-115.). Másrészt a kötet második részét alkotja az a matéria, melyet MTA-Ankét címmel a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete, valamint a Teleki László Intézet Közép-Európai Tanulmányok Központja által rendezett tanácskozás anyaga, ezt világhálón tették közzé a rendezők. [Felkért szakértők és nem szakértők véleményei; különválasztva a vajdasági és nem vajdasági véleményezők; 116-292.]. E rész végén található Gaudi-Nagy Tamás tanulmánya (293-305.). A munkát egy német nyelvű rezümé zárja (305.), valamint két lapnyi tartalomjegyzék. (305-307.).
Az első tanulmány (8-46.) az ELTE ÁJK Határon túli magyarok számára megrendezett IX. Nyári Egyetemén 2004. július 9-én el hangzott előadás szerző által szerkesztett szövegét tartalmazza. Itt az állampolgárság jellemzői jogszabályokon keresztül kerül bemutatásra, különös tekintettel az egyes alapjogok előfordulására is.[14] A tanulmány fontos megjegyzése, hogy az állampolgársági jogviszony nem csupán közigazgatási jogviszony. A közigazgatási eljárás inkább csak honosítás, visszahonosítás esetén jelenhetik meg (8.).[15] A magyar alkotmány szabályai is részletes elemzésre kerülnek. Az állampolgársági státus elemzése során kitér annak morális-etikai elemeire is. Kiemeli a szerző, hogy súlyos következményei vannak annak, hogy Csehszlovákia, és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság területén megvalósították a magyar lakosság egy részének kitelepítését (kölcsönösségi jogalap nélkül, hiszen jóval több magyar került akaratán kívül a határokon túlra, mint ahány nem magyar nemzetiségű személy maradt a Trianon szabta államhatárokon belül). Erre a munka 17-18. lapjai utalnak.[16] A tanulmányban részletes nemzetközi kitekintést találunk a trianoni békediktátum, a bécsi döntések, valamint a párizsi béke rendelkezéseire is figyelemmel (22-32.). A magyar állampolgársági jog ismereteim szerint
- 84/85 -
egyedülállóan részletes történeti feldolgozása is megtalálható (32-36.), ugyanakkor a hatályos magyar írott (kartális) alkotmány (melyen kívül csak az 1919-es magyar alkotmánykísérlet számít kanálisnak),[17] az 1949. évi XX. törvény állampolgársági jogi rendelkezései is elemzésre kerülnek. A magyar állampolgárságról szóló 1993. évi LV. törvényt is elemzi (37-41.) és értékeli (41-46.) a szerző.[18]
Ez a tanulmány az állampolgársági jog és a közszolgálati jog határán helyezkedik el (47-55.). A szöveg egy része napvilágot látott Szalma professzor már említett Európai Unió-emberi és kisebbségi jogok című kiadványa 166-173. lapjain. A szerző munkája elején a téma nehézségét, összetett voltát taglalja. Kiemeli, hogy az egy állampolgársághoz való jogot a nemzetközi egyezmények a hontalanok (apatridek) vonatkozásában is elismerték. A Zabalosz-féle "egy polgár-egy állampolgárság"-elv sok méltánytalanság forrása volt. Példának okáért a királyi Jugoszlávia az új területi szerzeményeken el sem ismerte sokáig a magyar nemzetiségű személyek kollektív jogait, akik így sem aktív, sem passzív választójoggal sem bírtak. (Ezzel szemben az 1844-es szerb polgári törvénykönyv kiterjesztett önnön hatályát a határon kívül élő szerbekre, például a délvidéki szerbekre is. Itt a recenzensben felmerül a kérdés, hogy nem lehet-e mindezt kettős mércének, vagy nemzeti önzésnek minősíteni). Utal a mai Románia területére eső erdélyi szász (német) lakossággal kapcsolatban ezek román állampolgárságának gyászos felmondására, amely azzal is járt, hogy a Ceausescu-féle diktatúra tetemes, német márkában mért fejpénzért engedte ezeket a személyeket az NSZK-ba (47-49.).[19] A szerbiai rezsim is igyekezett a kisebbségeket az anyaországaikba távozásra késztetni.
A kettős állampolgárság a professzor szerint elvben nem kell, hogy akadálya legyen a közszolgálat ellátásának, főként, ha valaki csak egyik országban tesz szert közhatalomra. A sajtóban és a közéletben a Délvidék területén azonban ellenérzések vannak az ügyben. A kérdés rendezésének akadálya a tanulmány szerint (a megíráskor releváns szóhasználat szerint) a magyar-jugoszláv állampolgársági egyezmény hiánya (52-55.).[20]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
