A büntetőjogszabályok módosításáról szóló 1998. évi LXXXVII. törvényt (a továbbiakban: Btk. Novella) a Magyar Köztársaság Országgyűlése az 1998. évi december 22-i ülésén fogadta el, a Magyar Közlöny 1998. évi december 26-i 118. számában tették közzé, és néhány - a témánk szempontjából nem lényeges §-át kivéve [15. §-a, 20. §-a, 24. §-a, 27. § (1) bekezdése, 30. §-a, 53. §-a, 81. §-a] - 1999. évi március hó 1. napjával lépett hatályba.
A Btk. Novellával azonos időpontban született meg és lépett hatályba az 1998. évi LXXXVIII. törvény is, amely a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvényt módosította.
Midőn elemezni kívánjuk a Btk. Novella hatását, helyesebben várható hatását a büntető ügyek ítélkezési gyakorlatára, kiemelendő, hogy - szoros kapcsolódásuk folytán - vizsgálódásunk együttes alapja mindkét jogszabály hatályos rendelkezései. Az anyagi jogszabályok módosulásának hatása nem lehet független a hatályos eljárási szabályoktól.
Mielőtt az ígért elemzéshez kezdenénk, úgy vélem kiindulásként hivatkoznom kell két dologra:
Az első, amit le kell szögezni: a Btk. Novella alig több mint egy éve lépett hatályba. Ismerve a büntető ügyek elintézésének meglehetősen hosszú átfutási idejét - kivéve a bíróság elé állításos, és a Be. 351. §-os ügyeket valamint figyelembe véve a Btk. 2. §-ának rendelkezéseit, még nagyon kevés az olyan büntető ügy, amelyben a bűncselekmény elkövetési ideje 1999. március 1. utáni, s amelyben - a Btk. Novella rendelkezéseit alkalmazva - már legalább elsőfokú ítéletet hoztak. Ebből pedig következik, hogy felelősségteljes megállapítások a Btk. Novella hatását illetően nem tehetők, s így a későbbiekben kifejtettek kevésbé az ítélkezési gyakorlat elemzése, mintsem a felmerült gondolatok, és a várható következmények rögzítése.
Az előzőekből következik az is, hogy az ítélkezési gyakorlatban rövid időn belül a szigorítás irányában nagy változás nem remélhető, sőt látszólag az enyhülés is jelentkezhet. A csekélyebb súlyú ügyekben az egyszerűsítés, az ítélkezés gyorsítása érdekében létrehozott új eljárási jogintézmények - közülük elsősorban a felnőtt korúakkal szemben alkalmazható vádemelés elhalasztása -, valamint a Btk. 2. §-ának tiltó rendelkezése a visszamenőleges hatályt illetően, a helyenként jelentkező nagyobb bírósági hátralék okozta időmúlással párosulva, mind az ítélkezési gyakorlat látszólagos enyhülésének irányába hathat. Az egyszerűbb, kisebb jelentőségű ügyek egy részében az eljárást az ügyész a bírói útról eltereli (megrovás, vádemelés elhalasztása), avagy Be. 351. §-a alapján a tárgyalás mellőzését indítványozza, míg a súlyosabb megítélés alá eső ügyekben is, az 1999. március 1. előtti elkövetés esetén, az elkövetéskor hatályban volt enyhébb anyagi jogszabályokat kell alkalmazni.
Mindezek miatt az új, 1999. március l-jén hatályba lépett szigorúbb anyagi jogszabályok alkalmazására jó ideig, csaknem kizárólag, az e határidő után elkövetett bűntettek miatti bíróság elé állításos, vagy soronkívüliséget élvező ügyekben kerülhet sor.
A Legfelsőbb Bíróság által másodfokon 1999. év II. félévében elbírált ügyek között pl. mindössze két olyan eset volt, ahol a külföldi állampolgárságú vádlottak a bűncselekményt 1999. március 1. után követték el.
Van olyan helyi bírósági tanács, s azt hiszem nem ez az egyetlen ilyen, ahol 1999. év végéig mindössze egy olyan befejezett ügy volt, ahol a Btk. Novella szigorúbb szabályait lehetett volna alkalmazni, ha a bűncselekményt 1999. március 1. napja után követték volna el, de itt is a Btk. 2. §-ának szabályai érvényesültek.
A másik, amire elöljáróban hivatkozni kívánok: mindkét törvény általános indokolása. A Btk. Novella Általános Indokolásából a következők kiemelését látom szükségesnek: "A büntetőjoggal szembeni elvárások egyike az, hogy legyen. Az elvárások másik része arra irányul, hogy alkalmazható legyen, és alkalmazzák is. Ebből következően büntetőjog iránti igények nem pusztán a jogalkotó felelősségét érintik, hanem az állami működés minden résztvevője számára feladatot szabnak, és teljesítésüknek a közvélemény által legiti-máltnak kell lennie, találkozniuk kell a társadalom érzületével.
Ugyanakkor számot kell azzal is vetni, hogy a büntetőjog nem jelent korlátok nélküli lehetőséget. A büntetőjog már önmagában szigort testesít meg. A büntetőjog szigorítása ehhez képest nem más, mint a meglévő rendelkezések további szigorítása, ami csak újabb szempontok értékelése útján történhet. Nem lehet azonban cél a büntetőjog egészének a szigorítása, hiszen az a kíméletlen büntetőjog kialakulását segítené, ennek pedig társadalmilag kedvezőtlen lenne a hatása az ún. »kis kriminalitásra« nézve. A kisebb vétségek elkövetőivel szembeni kemény fellépés kilátásba helyezése vélhetően ellenkeznék a társadalom értékítéletével is, ráadásul ezeket az elkövetőket a »nagy kriminalitás« felé terelné.
Az sem kétséges azonban, hogy korunkban a bűnözésnek jelen vannak olyan megnyilvánulásai, amelyekkel szemben szigorú fellépés indokolt, és ehhez a büntetőjognak biztosítania kell a megfelelő eszközöket. ...Ezekkel szemben valóban érvényesíteni indokolt a büntetőjogi megtorlást, de ez az egész büntetőjog szempontjából továbbra is csak szelektív megtorló szemléletet jelenthet."
Az előzőekben idézett törvényi indokolásból levonható főbb következtetések:
a) alkalmazható, a társadalom érzületével találkozó, de nem korlátok nélküli büntetőjogi jogszabályok kellenek;
b) a büntetőjog, a jogalkotói felelősségen kívül, az állami működés minden résztvevője számára is feladatokat szab, akik tevékenysége eredményének ugyancsak találkoznia kell a társadalom érzületével;
c) mivel a büntetőjog már önmagában szigort jelent, a normák szigorítása nem eredményezheti a kíméletlen büntetőjog kialakulását, mert az a csekélyebb súlyú bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásakor
káros hatást váltana ki, de ellenkeznék a társadalom értékítéletével is. Ezért a csekélyebb súlyú bűncselekményt elkövetők felelősségre vonásának szigorítását sem a jogalkotó sem a társadalom nem kívánja. Ellenben kellenek olyan büntetőjogi eszközök is, amelyekkel biztosítható a szigorú fellépés, a büntetőjogi megtorlás, az olyan elkövetőkkel szemben, akik cselekményeinek szervezett elkövetése leginkább sérti vagy veszélyezteti a társadalomnak és tagjainak jogait, érdekeit.
A büntető eljárási törvényt módosító 1998. évi LXXXVIII. törvény Általános Indokolása leginkább a tanúvédelem kérdésével és új szabályaival foglalkozik, nem utal olyan új szabályokra, jogintézményekre, melyek a büntető ítélkezési gyakorlat szigorítását eredményezhetik. A Részletes Indokolásában is csupán az 5. §-nál található olyan új rendelkezés, amely az elkobzás lehetőségét bővíti, s így a szigorodás irányába hathat (olyan dolog is elkobozható, amely nem az elkövető tulajdona, ha a tulajdonos a bűncselekmény elkövetéséről előzetesen tudott).
A törvény 38. §-ával bevezetett új rendelkezés, amely felnőtt korú gyanúsított esetében is lehetővé teszi a vádemelés elhalasztását, majd az 1999. évi CX. törvény módosító rendelkezése folytán ez év március 1. napjától hatályba lépő lemondás a tárgyalásról, olyan új rendelkezések, amelyek a büntetés kiszabási gyakorlatra befolyással lehetnek, de nem a súlyosabb, hanem legalább is megvan annak az esélye, hogy az enyhébb felelősségre vonás irányába.
A Btk. Novella Általános Indokolásából levont következtetések közül az a) és b) pontokban csoportosítottak, úgy vélem nem kívánnak különösebb magyarázatot, hiszen a Btk. Novella, a törvényben meghatározott korlátok között alkalmazható törvény, a kérdéses bűncselekmények miatti felelősségre vonás szigorítása a közvélemény szerint kívánatos, tehát a társadalom érzületével találkozik.
Az sem kíván külön indokolást, hogy a jogalkotói felelősségen kívül a törvény feladatokat szab a bűnüldözési munkában résztvevő nyomozóhatóság minden tagja, valamint az ügyész és a bíró számára. Az azonban, hogy tevékenységük eredménye mennyiben találkozik a társadalom érzületével ma még, idő hiányában nem tekinthető át, csak remélhető ennek bekövetkezte.
Magyarázatot, elemzést a c) pontban rögzített következtetések, a szigor fokozása, illetve annak módja igényel.
A Btk. Novella erre vonatkozó rendelkezései közül is - főként a gyakorló jogászok körében bírált, s vitát kiváltó a Btk. 83. §-át megváltoztató 18. § a vizsgálódásunk tárgya. Az egyes bűncselekmények büntetési tételei alsó, illetve felső határának emelése, a visszaesőkkel szembeni felelősségre vonás, avagy a feltételes szabadságra bocsátás szigorítása egyértelmű, a bíró mérlegelési lehetőségét még látszólag sem akadályozza, s tapasztalataink szerint vitát sem váltott eddig ki.
A Btk. megváltoztatott 83. §-án belül is az új (2) bekezdésének rendelkezése, a büntetési tétel középmértékének irányadó volta, és a körülötte kialakult vita az, amely érdeklődésünket kiváltotta, s amellyel foglalkozni kívánunk.
Idézzük fel a hatályossá vált Btk. 83. § (1) bekezdésének változatlan, és az új (2) bekezdésének szövegét:
"83. § (1) A büntetést - céljának (37. §) szem előtt tartásával - a törvényben meghatározott keretek között ágy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűncselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez.
(2) Határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó. A középmértéket akként kell megállapítani, hogy a büntetési tétel alsó határához a felső és alsó határ közötti különbözet felét kell hozzáadni."
A vitát kiváltó "a büntetési tétel középmértékéhez való igazodás" nem teljesen új keletű büntetőjogunkban. Ezért úgy vélem, nem szükségtelen tallózva áttekinteni, hogy az első Btk., az 1878. évi V. törvénycikk (Csemegi-kódex) hatályba lépése óta miként is nézett ki ez a kérdés és miként vélekedtek erről.
Hogyan szabályozta ezt az 1878. évi V. törvénycikk, az első Btk. ?
"89. § A büntetések kiszabásánál figyelembe veendők a bűnösség fokára befolyással bíró súlyosító és enyhítő körülmények.
90. § Ha a súlyosító körülmények - számuk vagy nyomatékuk tekintetében túlnyomók: a büntetésnek az elkövetett cselekményekre megállapított legmagasabb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó.
91. § Ha pedig az enyhítő körülmények túlnyomóak: cselekményre a megállapított büntetésnek legkisebb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó.... "
A korabeli Btk. e rendelkezéseit hazánk akkori legfelsőbb bírói fóruma, a Curia, az 1885. november 26-án meghozott 49. számú Döntvényében, meghatározva a szabadságvesztés büntetés középmértékét is, így magyarázta.
" Tekintve a B. T. K. 89. §-át, mely szerint a büntetések kiszabásánál a bűnösség fokára befolyással bíró súlyosító és enyhítő körülmények figyelembe veendők;
tekintve a B. T. K. 90. és 91. §§-ait, melyek szerint túlnyomó súlyosító körülmények esetében, a büntetésnek az elkövetett cselekményre megállapított legmagasabb mértéke - ellenben túlnyomó enyhítő körülmények esetében annak legkisebb mértéke megközelítendő vagy alkalmazandó:
mindezekből önként következik, hogy a büntetési tétel legmagasabb és legalacsonyabb mértéke között oly középső pontnak is kell lennie, mely az esetben alkalmazandó, ha sem a 90., sem pedig a 91. § esete nem forog jén.
Tekintve ezek után, hogy a fegyháznak legrövidebb tartama a B. T. K. 22. §-a által két évre, a börtön legrövidebb tartama pedig a 24. § szerint hat hónapra tétetett;
az ezen büntetések valamelyikével büntetendő cselekmény mindazon eseteiben, melyekben a büntetési tétel legalacsonyabb mértéke az illető büntetési nemnek legrövidebb tartamával azonos: a büntetési tétel középsőpontja nem a számtani egységtől, hanem azon büntetési nemnek a 22. §-ban, illetőleg a 24. §-ban meghatározott legrövidebb tartamától kezdve és akként számítandó, hogy az ezen legrövidebb tartam, és a cselekményre meghatározott legmagasabb tartani közötti különbözet kettéosztatván, és az ekként nyert eredményhez, az addig mellőzött két év, illetőleg hat hó hozzáadatván: az eredményezett mennyiség képezendi az illető büntetési tétel középső, vagyis azon pontját, mely sem túlnyomó enyhítő, sem pedig súlyosító körülmények nem létében alkalmazandó, s amelytől ellenkező esetben a körülmények számához vagy nyomatékához képest - amennyiben a 85. vagy 92. §§ alkalmazásának esete (fiatalkor és enyhítő rendelkezés) nem forog fen, vagy pedig a törvény különös rendelkezése a büntetés kimérésére nézve más rendelkezést nem tartalmaz (66., 72., 96. §§) az arányos kiszabás vagy fölfelé vagy lefelé eszközlendő.
Tekintve, hogy ezen rendszernek megfelelőleg a 2 évtől 5 évig terjedő fegyháznak középtartama 3 év és 6 hó; a 3 évig terjedő fegyház középtartama pedig 2 és fél év; az 5 évtől 10 évig terjedő fegyházé pedig 7 és fél év; míg a 10-15 évi fegyháznak középtartama 12 és fél év; úgy az 1 évig terjedhető börtön középtartama 9 hó; a 2 évig terjedhető börtöné pedig 15 hó lévén:
kimondja a m. kir. Curia, hogy fegyházzal vagy börtönnel büntetendő cselekmények miatt, ha sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem forognak fen, vagy ha a súlyosító és enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák s ez indokból a fenforgó cselekményre a törvény által megállapított büntetés minimuma és maximuma közötti középtartam állapítandó meg: a büntetés középtartama oly módon határozandó meg, hogy az azon cselekményre a büntetőtörvény által meghatározott büntetési tétel legalacsonyabb és annak legmagasabb mértéke közötti különbözet egyenlő részre felasz-tatik, s az ekként eredményezett mennyiséghez hozzá-adatik azon mennyiség, mely a számtani egységtől a büntetés tétel legalacsonyabb tartamáig fenmaradt"
(Grill-féle Döntvénytár 126-128. old. Grill Károly Könyvkiadó Vállalat Bp. 1905., vagy Büntetőjogi Határozatok Tára I. 14.).
Miként vélekedtek erről a kor nevesebb jogászai?
A Kúria e döntését a XX. század első felének jogtudósai és gyakorló jogászai különbözőképpen fogadták.
Edvi Illés Károly "A büntetőtörvénykönyv magya-rázatá"-ban így kommentálja a Curia döntését:
"A 89. § a viszonylag megállapított büntetések középmértékét jelöli meg, s abból indul ki, hogy valamely esetben sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem léteznek, vagy azok egymást ellensúlyozzák. A mennyiben ily eset előfordul, a bíró a 89. § alapján a törvényben kiszabott büntetés középmértékét alkalmazza. E középmérték egyszersmind ideális központul is szolgálhat, a melyből enyhítő vagy súlyosító körülmények létezése esetében a büntetés leszállításánál vagy felemelésénél kiindulni lehet. Ha enyhítő körülmények léteznek, ekkor a bíró azok számához és jelentőségéhez képest fokozatosan a középmérték alá száll egész a minimumig, ha pedig a súlyosító körülmények volnának túl-nyomóak, ekkor a középmértéken felül a büntetés maximumáig emelkedik. A súlyosító és enyhítő körülmények ily módon leendő mérlegelését általános szabályul tűzi ki a 90. és 91. §§, közelebbi skálát azonban arra nézve, hogy a bíró az egyes körülményeknek minő nyomatékot tulajdonítson, felállítani nem lehet. A büntetés középmértékének alkalmazására és meghatározására vonatkozólag a 49. sz. döntvény kimondja ... A büntetés középmértékét ugyanilyen értelemben már a 49. sz. döntvény keletkezése előtt alkalmazandónak mondta dr. Heil Fausztin (B. T. VII. 33.). Sokan túlszigort látnak e rendszerben, mely a büntetés végső minimumát (92. §) figyelmen kívül hagyva, a törvényes büntetés arith-metikai központját veszi az enyhítés vagy súlyosítás kiinduló pontjául, holott a büntetés súlya annak további tartama alatt aránytalanul növekedik, és így a letartóztatás második fele nem egyenértékű annak első felével. "(Révai Testvérek Kiadása Bp. 1894. 327. oldal).
Angyal Pál "A magyar büntetőjog tankönyve " című munkájában 1909-ben így ír erről (Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Bp.):
"A törvény a büntetés kiszabására vonatkozással részletes szabályokat nem ad; leírja a törvényes fogalmakat, ezekhez hozzáfűzi a kisebb-nagyobb latitude-öt biztosító büntetési tételt s néhány irányító elven kívül: a bírót nem korlátozza a törvényes keretek közötti szabad mozgásában. Megállapítható azonban, hogy nincs büntetendő cselekmény, melyet sajátos körülmények ne jellemeznének, és pedig oly körülmények, melyek a cselekményből eredő bűnösséget - szemben egy hasonló cselekményből eredő másik bűnösséggel - mennyiségileg ne változtatnák, azaz majd emelnék, majd csökkentenék. Ezeket a bűnösséget csökkentő vagy emelő, a cselekménnyel elkövetett jogsérelmet enyhébb vagy súlyosabb színben feltüntető, a jogrend és közbéke gyengébb vagy erősebb megzavarását előidéző és kisebb vagy nagyobb veszélyt teremtő körülményeket nevezi az irodalom és törvényhozás enyhítő és súlyosító körülményeknek. " (469. oldal)
"Az enyhítő és súlyosító körülmények értékelését illetően a 90. és 91. §-ból két pozitív szabályt nyerünk, ezek: 1. túlnyomó számú és nyomatékos súlyosító körülmények esetén a maximum megközelíthető vagy alkalmazható, 2. túlnyomó számú és nyomatékos enyhítő körülmények esetén a minimum közelíthető meg vagy alkalmazható. E pozitív szabályokból önként folyik a következő két negatív szabály: 1. ha nincsenek súlyosító körülmények vagy azok sem számra, sem nyomatékra nem túlnyomóak, úgy a maximum nem alkalmazható s meg sem közelíthető, és 2. ha nincsenek enyhítő körülmények, vagy ezek nem túlnyomóak: a minimum megközelítése vagy alkalmazása ki van zárva. E két negatív szabály aztán egy új pozitív szabályhoz vezet, mert ha a súlyosító körülmények számának és nyomatékának csökkenése lefelé, az enyhítők számának és nyomatékának csökkenése pedig felfelé viszi a büntetést, úgy kell lenni egy ideális pontnak, egy matematikai középpontnak, mely a büntetési keret középpontjának felel meg s akkor alkalmazható, mikor a súlyosító és enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák vagy nincsenek sem súlyosító, sem enyhítő körülmények, ami ugyan alig fordulhat elő. Ez az ún. középmérték, mely a 49. számú curiai döntvény szerint úgy határozandó meg, hogy a törvényes büntetési tétel minimuma és maximuma közötti különbözet kettővel elosztandó s az így nyert számhoz hozzáadandó az a mennyiség, mely a számtani egységtől a büntetési tétel minimumáig fennmaradt; szóval a középmérték nem más, mint a minimum és maximum közötti mennyiség számtani középarányosa. E középmértékszámítást illetően a 49. sz. döntvény nem esik kifogás alá, de ismét érezhető a speciális minimumok túlmagas volta, mely a középmértéket is igen magasra szökkenti; pl. a 10-15 évi fegyháznál a középmérték 12 és 1/2 év, ami túlsók, ..." (471-472. oldal).
Ettől eltérően vélekedik Vámbéry Rusztem midőn kifejti:
" Csak matematikai, nem büntetőjogi igazságot fejez ki a Kúriának a büntetés kimérésére nézve alapvető határozata (49. T Ü. H), amely szerint, ha sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem forognak fenn, vagy ha a súlyosító és enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák: a törvényben a bűncselekményre megállapított büntetés középmértékét kell kiszabni... Minthogy azonban a bíróság belátása szerint mérlegelheti, hogy mit tekint enyhítő és mit súlyosító körülménynek, a középmérték szabálya voltakép csak elméletileg köti a bíróságot. Erről tanúskodik a bírói gyakorlat, amely az esetek túlnyomó többségében a büntetést jóval a középmértéken alul szabja ki."
(Büntetőjog, 150. oldal; Grill Károly Könyvkiadóvállalata Bp. 1913.)
Finkey Ferenc az 1914-ben kiadott "A magyar büntetőjog tankönyve" című munkájában elismeri a "középmérték" létjogosultságát, amikor kifejti, hogy a Btk. 90. és 91. §-ainak "két szabályából önként folyik a harmadik, ti.: Ha sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem forognak fenn, vagy azok egymást ellensúlyozzák, a fenforgó cselekményre a BTK. által megállapított büntetés legmagasabb és legalacsonyabb tétele közötti középmérték szabandó ki.
Ezt a felmerült viták, illetőleg a bírói gyakorlat ingadozásainak megszüntetésére a Curia 49. számú döntvénye világosan kimondta. Vagyis mindig a speciális minimum és a speciális maximum között kell középarányost vonni s az említett esetben ezt a tételt kell concrét büntetésül kiszabni. Például 10-15 évi fegyház tétele esetén középtartam: 12 1/2 év, 5-10 évi fegyház vagy államfogháznál 7 1/2 év. Speciális minimum hiánya esetében az általános minimum és a speciális maximum közt veendő a középarányos. Például 10 évig terjedő fegyház tétel esetében (2-10) a középtartam 6 év, 5 évi börtön (1/2-5) esetében 2 3/4 év stb. (L. Balogh: BD-tár I. 1907. 314.) Élesen megtámadta a 49. sz. döntvényt s a Curia túl szigorú gyakorlatát Fayer: Bünt. rendszerünk reformja I. 15. és Kézikönyv I. 128. Ma már a " túlszigor" miatt nem panaszkodhatunk." (A magyar büntetőjog tankönyve 510. oldal; Grill Károly Könyvkiadóvállalata Bp. 1914.)
A II. világháborút követő jogirodalomban kezdetben nem, később felerősödött az a vélemény, amely visszamenőleg is elvetette a középmértékhez való igazodás tételét. Auer György "A hatályos büntetőjog szabályai" című összeállításában még minden kommentár nélkül leírja, mint az ítélkezési gyakorlatban követendőt a Kúria 49. számú Teljesülési Határozatát (A Magyar Igazságügyminisztérium Kiadványa Bp. 1947. 50. oldal).
Hasonlóan Auer összeállításához, a középmérték mellett foglal állást Bursics Zoltán "A magyar anyagi büntetőjog rövid összefoglalása" című könyvében, melyet a szakvizsgázó jogászok számára írt:
" VI. Ha sem súlyosító, sem enyhítő körülmények nem forognak fenn, vagy ha a súlyosító és az enyhítő körülmények egymást ellensúlyozzák, a cselekményre a törvény által megállapított büntetés minimuma és maximuma közti középtartam (középmérték) állapítandó meg."
" VII. 1. Ha a súlyosító körülmények számuk vagy nyomatékuk tekintetében túlnyomóak: a büntetésnek az elkövetett cselekményre megállapított legmagasabb mértéke (speciális maximum) megközelítendő vagy alkalmazandó. (90. §)
2. Ha az enyhítő körülmények túlnyomóak: a cselekményekre megállapított büntetésnek legkisebb mértéke (speciális minimum) megközelítendő vagy alkalmazandó... " (Grill Károly Könyvkiadóvállalata Bp. 1947. 117-118. oldal).
A Csemegi-kódex Általános Része (Első Része) helyébe lépett 1951. január l-jével a büntetőtörvénykönyv általános részéről szóló 1950. évi II. törvény (Btá.). Ennek V. Fejezete szól a büntetés kiszabásáról:
"50. § (1) A büntetést a dolgozó nép védelme érdekében, az elkövető megjavítása és nevelése, továbbá általában a társadalom tagjainak a bűnözéstől való visz-szatartása végett kell alkalmazni.
(2) A büntetést - általános céljának szem előtt tartásával - a törvény által megszabott kereten belül olyan mértékben kell kiszabni, amely igazodik a bűntett társadalmi veszélyességéhez és az elkövető egyéniségéből a társadalomra háruló veszélyhez, megfelel az elkövető bűnösségének, valamint az elkövető terhére, illetőleg javára egyébként figyelembe jövő körülményeknek és az okozott sérelemnek is (büntetést súlyosító és enyhítő körülmények)."
A Btá. tehát szakított a Csemegi-kódexnek a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezésével és az ehhez kapcsolódó kúriai döntéssel, meghatározva a büntetés célját, mint a kiszabandó büntetés kiindulópontját.
Schultheisz Emil "A büntetés kiszabása" című monográfiájában ennek ellenére, 1953-ban még így írt:
"Abban az esetben, amikor a súlyosító és enyhítő körülmények nyomatékukat tekintve egymással egyensúlyban vannak, a büntetést a különös büntető jogszabályokban meghatározott büntetés középmértéke körül kell kiszabni, ha pedig a súlyosító körülmények túlsúlyban vannak, a kiszabandó büntetésnek a büntetési keret felső határát, míg ha az enyhítő körülmények vannak túlsúlyban, alsó határát kell megközelíteni vagy elérnie. A Btá. 51., 85., illetőleg 52. §-án alapidő büntetésenyhítésre csupán olyankor kerülhet sor, ha az enyhítő körülmények rendkívül nyomatékosak.
A mondottakból is következik, hogy oszthatatlan büntetéssel büntetendő cselekmények esetén az enyhítő körülményeknek a súlyosító körülményekkel szemben való túlsúlya magábanvéve még nem ad jogot arra, hogy az ilyen büntetést a bíróság enyhítse, mert hiszen ily enyhítés csak a Btá. 51. vagy 52. §-a alapján következhetik be, e szakaszok alkalmazásának pedig ilyenkor is csak az enyhítő körülmények rendkívül nyomatékos volta lehet az előfeltétele." (Állam- és Jogtudományi Intézet Tudományos Könyvtára 4. szám 70. oldal; Bp. 1953.).
Kádár Miklós az ugyancsak 1953-ban kiadott "Magyar Büntetőjog Általános Része " című egyetemi tankönyvében a büntetés középmértékéről már sem pro, sem kontra, nem tesz említést. Munkájában, az egyéni-esítés fontosságára utalva, kifejti " abból kell kiindulni, hogy a büntetőtörvénykönyv különös része - a relatíve határozott büntetési rendszernek megfelelően - mindenegyes bűncselekmény esetére meghatározza azt az alsó és felső határt, amelyen belül a bíró a büntetést kiszabja" (270. oldal).
" e funkciója során elsősorban a büntetés célját kell szem előtt tartania, vagyis a büntetést úgy kell megállapítani, hogy az alkalmas legyen a dolgozó nép érdekeinek a védelmére, az elkövető megjavítására és nevelésére, továbbá általában a társadalom tagjainak a bűnözéstől való visszatartására. A büntetés mértéke tehát - annak törvényes keretein belül - elsősorban a büntetés céljaihoz igazodik.
A büntetés célja mellett figyelembe kell vennie a bírónak egyfelől az elkövetett bűntett társadalomra veszélyességét, másfelől azt a veszélyt, amely az elkövető egyéniségétől a társadalomra hárul... A harmadik szempont, amely a büntetés kiszabásánál irányadó, az elkövető bűnösségének a foka." (271. oldal)-(Tankönyvkiadó Bp. 1953.).
A Btá.-nak a büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezéseit az 1962. július hó 1. napján hatályba lépett 1961. évi V. törvény, "A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve", illetve annak Általános Része váltotta fel. Ennek 64. §-a, hasonlóan a Btá.-hoz, "szocialista elveken nyugvó " büntetéskiszabási gyakorlatot kívánt kialakítani: "A mechanikus, illetve a matematikai szemlélet semmilyen vonatkozásban sem érvényesülhet a büntetés kiszabásánál. A régi Btk. 90. §-a még akként rendelkezett, hogy ha a súlyosító körülmények számuk vagy nyomatékuk tekintetében túlnyomók a büntetésnek az elkövetett cselekményre megállapított legmagasabb mértéke megközelítendő, vagy alkalmazandó. Hasonlóképpen az ún. enyhítő szakasz is utalt az enyhítő körülmények nagy számára. A szocialista elveken nyugvó büntetéskiszabás viszont alapvetően azt az álláspontot követi, hogy a súlyosító és enyhítő körülményeket nem számuk, hanem nyomatékuk szerint kell értékelni (Ld. 4. sz. irányelv BJD 2912.) " (A Büntető Törvénykönyv kommentárja I. kötet 320. oldal; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Bp. 1968.).
Ez a törvény a büntetés kiszabásának elveit tartalmában a Btá.-hoz hasonlóan határozta meg:
"64. §. (1) A büntetést - céljának (34. §) szem előtt tartásával - a törvényben meghatározott keretek között úgy kell kiszabni, hogy igazodjék a bűntett és az elkövető társadalomra veszélyességéhez, a bűnösség fokához, továbbá az egyéb súlyosító és enyhítő körülményekhez. "
A büntetés célja pedig a 34. § szerint:
"A büntetés célja: a társadalom védelme érdekében a bűntett miatt a törvényben meghatározott joghátrány alkalmazása, az elkövető megjavítása, továbbá a társadalom tagjainak visszatartása a bűnözéstől. "
Témánk szempontjából érdekes, és megítélésem szerint sok mindenben előrelátó Földvári József okfejtése az 1970-ben kiadott büntetés tana " című könyvében (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Bp. 1970.).
Néhány gondolatot szükségesnek látok ebből kiemelni:
".... a büntetés bűncselekmény elkövetése miatt alkalmazott kényszerintézkedés." (187. oldal).
" Úgy véljük, sok igazság van Baumgarten alábbi megállapításában: "A büntetés helyes kimérésében fekszik a büntető bíró működésének tulajdonképpeni súlypontja. A bíró, aki a bűnösséget megállapította, feladatának csak egyik, és talán nem is a nehezebb részét oldotta meg."
Könnyebbnek tűnik a büntetéskiszabás előtti munka azért, mivel annak során a bíróságnak múltban megtörtént és így - könnyebben vagy nehezebben - bizonyítható tények alapján kell állást foglalnia. A büntetés kiszabásánál azonban egyrészről mérni kell a mérhetetlent: az elkövetett bűntett súlyát, az elkövető bűnösségét, a javára és terhére szóló körülményeket, másrészről egy jövőre szóló prognózist kell adni: az elkövetőnek újabb bűntettektől való visszatartásához, képzet- és értékrendszere átalakításához milyen büntetés alkalmazása szükséges. ... A büntető jogszabályok evonatkozásban csak távoli segítséget adhatnak, a bíróságoknak itt jobban kell támaszkodniok saját kezdeményezéseikre, egyéni állásfoglalásaikra, mint más vonatkozásokban... A törvényhozó kénytelen itt még nagyobb teret biztosítani a bírói mérlegelésnek, mint a cselekmény minősítésénél. Az abszolút határozott büntetési szankciók életszerűtlenek, gyakorlatilag alkalmazhatatlanok a civilizáció bizonyos fokát már elért államokban. Minden más büntetési rendszer viszont megosztja a büntetéskiszabás feladatait a törvényhozó és a bíró között, sőt, úgy tűnik, a bíróságra hárul a nagyobb felelősség és részesedés e munkában.
A törvényhozó és a bíró közötti arányok meghatározása sok körülménytől függ...
A bírói működés szabadsága tehát sok körülmény által befolyásolt. Igazat kell adnunk Halász Zoltánnak, aki több mint fél évszázaddal ezelőtt azt írta: " a büntetőjogtudomány egyik legfontosabb kérdése... mekkora bizalommal viseltessék a törvény az őt alkalmazni hivatott bíróval szemben ".
Látnunk kell azt is - folytatja okfejtését Földvári -, hogy a nagyobb bizalomnak éppúgy megvannak a maga előnyei és veszélyei, mint a kisebb szabadság biztosításának a jó és rossz oldalai.
A nagyobb törvényi kötöttségek kétségtelenül egységesebb ítélkezési gyakorlat kialakulását, nagyobb jogbiztonságot biztosíthatnak, mint a bírói mérlegelés kereteinek a széles körre tágítása. Ugyanakkor azonban a differenciálatlan ítélkezés szükségképpen igazságtalanságot eredményez, a nagy differenciákat tartalmazó életviszonyok, életjelenségek értékelése kapcsán. A teljes kötetlenség biztosítása sem kívánatos, mert ebben az esetben az ítélkezési gyakorlatnak valóban nem lenne tájékozódási pontja. Olyan bírói mérlegelés, szabad működés biztosítására van tehát szükség, amelyet a törvény bizonyos korlátok között tart, és a korlátok közötti tevékenység vonatkozásában sincs a bíróság teljesen magára hagyva. (Ez utóbbi kiemelés tőlem.) (190-191. oldal).
" Véleményünk szerint - összegezi Földvári - a helyes szankció közepes távolságú határvonalakat húz meg, de nem az átléphetetlenség igényével. A felső határ átlépésének lehetőségét indokoltnak tartjuk biztosítani halmazati és összbüntetés esetében. Az alsó határ átlépése azonban gyakrabban válhatik kívánatossá, ezért ennek lehetőségét általánosabb érvénnyel szükséges biztosítani. A társadalomra kisebb mértékben veszélyes cselekmények vonatkozásában kívánatos a súlyosabb büntetési nem mellett olyan enyhébb büntetési nem alkalmazására való áttérés lehetőségének a biztosítása, amelyben a megtorló jelleg elenyészésével a nevelő ráhatás gondolata kerül előtérbe." (192. oldal).
A bírónak a büntetési tételek közötti mérlegelési tevékenységének segítésével kapcsolatban merül fel a kérdés, hogy szükséges-e az enyhítő és súlyosbító körülmények törvényben való meghatározása? Földvári szerint: "...a bíróságok jó része örömmel fogadná azt. Az a része, amely munkájának feladatának megkönnyítését látná abban, ha a törvényhozó nagyobb részt vállalna a büntetés kiszabásából és a büntetés mértékének a meghatározása objektív - vagy legalább is objektívnak tűnő- támaszpontot adna a bíróságoknak. Vitathatatlan, hogy a bíróságok kutatnak bármiféle objektív támaszpont után és meggyőzőbbnek, támadásokkal szemben védelmezhetőbbnek vélik ítéleteiket ilyen támaszpontok felhasználása esetében". (193. oldal). Mindezek alapján, már most kérdem: A középmértékhez való igazodás, nem ilyen objektív támaszpont-e?
Hasonló, de mégis lényegi kérdésben részben ettől eltérő álláspontot foglalt el Györgyi Kálmán (Békés-Bodgál-Györgyi-Károly-Molnár-Pintér-Szük: Büntetőjog Általános Rész II. kötet; Tankönyvkiadó Bp. 1973.), aki a büntetéskiszabás elveinek szabályozása körében a legnagyobb jelentőséget "a büntetési célok törvényi rögzítésének" tulajdonítja. Rámutat azonban arra is, hogy:
"A büntetési célokon kívül számos kódex ad a büntetéskiszabásáról egyéb általános szabályokat is, így meghatározzák a büntetés kiszabása során figyelembe veendő tények körét, olykor részletezve felsorolják a szobajöhető enyhítő és súlyosító körülményeket is. A legszerencsésebbnek azt a törvényi megoldást tekintjük, amely a büntetési célokon kívül a büntetéskiszabás általános elveit rögzíti, de ezen túlmenően nem köti meg a bíróság kezét a büntetés kiszabásában. "
E kérdésben a Csemegi-kódex erényét és fogyatékosságát a következőkben látja:
"A magyar büntetőjogban már a Csemegi-kódex tartalmazott általános szabályokat a büntetés kiszabásáról. E szabályok jelentős fogyatékossága volt, hogy nem határozták meg a büntetés célját és sok tekintetben formálisak voltak". Itt röviden ismerteti a Kúria 49. sz. döntését, majd így folytatja: "A kódex lehetőséget adott a büntetésnek a büntetési tétel legkisebb mértékén túlmenő enyhítésére is. E szabályok azért voltak formálisak, mert ahelyett, hogy a bíró számára a büntetés kiszabásánál irányadó körülmények körét és értékelési irányát jelölték volna meg, inkább a konkrétan kiszabandó büntetés mértékére adtak használati utasítást. "(223. oldal).
Csupán megjegyzem, hogy ekkor már hatályban volt, a bíróságokra nézve kötelező' erővel bíró 4. számú Irányelv (BH 1965. évi 5. szám), ami ugyan az emberi élet fokozottabb védelmét kívánta előmozdítani, és az élet elleni cselekmények elbírálásánál adott a bíró számára segítséget abban, hogy az élet elleni, valamint valamennyi az élet és testi épség ellen elkövetett bűncselekmények elbírálása során, melyek a gyakrabban előforduló és figyelembe veendő súlyosító és enyhítő körülmények.
Útmutatást adott a 4. sz. Irányelv abban is, hogy, azoknál az eseteknél " ahol az értékelésre kerülő enyhítő körülmények súlya olyan, hogy a bűntett enyhébb megítélését indokolják, általában a törvényi büntetési tétel alsó határát megközelítő vagy e tartamnak megfelelő büntetés lesz a törvényes. A törvényi büntetési tétel alsó határán alul csak akkor szabható ki a büntetés, ha az enyhítő körülmények súlyára figyelemmel az alsó határnak megfelelő tartam is túl szigorú lenne. Azoknál az eseteknél pedig, ahol a súlyosító körülmények olyan súlyúak, hogy a bűntett társadalomra veszélyessége magasabb fokú, a törvényi büntetési tétel felső határát megközelítő vagy annak megfelelő büntetést kell a bíróságnak kiszabnia."
A büntetés kiszabási gyakorlatot kötelező erővel volt hivatott irányítani később, de a jelenleg hatályos Btk. (1978. évi IV. törvény) mellett is fenntartott 12. számú Irányelv (BH 1977. évi 2. szám), mely a büntetéskiszabási gyakorlat egységesebbé tétele érdekében figyelembe veendő súlyosító és enyhítő körülményeket határozta meg, tovább a hatályos Btk. életbe lépését követően a 4. sz. Irányelv helyébe lépő 15. számú Irányelv is, valamint - ha nem is kötelező erővel - a 12. sz. Irányelv hatályon kívül helyezését követően a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 154. számú állásfoglalása (1995. február 27.).
Az 1979. július 1-jén hatályba lépett új, számtalan módosítással ma is hatályos Büntető Törvénykönyv, az 1978. évi IV. törvény előkészítése során, újból feléledt a büntetés középmértékéhez való igazodás kérdése. - Az Igazságügyi Minisztérium Tudományos és Tájékoztatási Főosztálya által 1986-ban megjelentetett "Az 1978. évi IV. törvény (Btk. előkészítése) " sorozat V. kötetében szólt a büntetés kiszabásának kérdéseiről. Ebben így rögzíti a kodifikátorok álláspontját:
"A büntetéskiszabással kapcsolatban két olyan kérdés van, amely mind elméleti, mind gyakorlati szempontból rendkívüli jelentőségű, és amelyeket egyértelműen tisztáznunk kell a kodifikáció előkészítése során.
Az első kérdés a törvényi és a bírói értékelés viszonya, a másik az enyhítő szakasz alkalmazásának viszonya a különös részi büntetési tételhez.
Az ún. középmértékű büntetés kérdése körül kialakult vitában élesen merült fel a törvényi és a bírói értékelés egymáshoz való viszonya. A kérdés helyes megválaszolásához abból kell kiindulni, hogy a törvény maga egy sor körülményt értékel, más körülmények értékelését a bíróra bízza és iránymutatást ad ezek értékeléséhez. A bíró értékelése nem kerülhet ellentétbe a törvény értékelésével, mert ez törvénysértés volna. A törvény azonban nemcsak egy arányos értékelési skálát ad a bíró kezébe, hanem a büntetést a bűnözés elleni küzdelem eszközének is tekinti, amelynek a jogpolitikai feladatokhoz is igazodnia kell. Ezek figyelembe vételére a büntetés célára vonatkozó rendelkezés ad lehetőséget. A bírónak a büntetés kiszabása során tehát nemcsak az az egyetlen feladata, hogy a törvényi értékelést konkretizálja, hanem a törvényszabta keretek között figyelembe kell vennie a jogpolitikai követelményeket is. Tehát nem szükségszerű az abszolút megfelelés a törvényi és bírói értékelés között.
Sokan abból indulnak ki, hogy a büntetési tétel értékeli az átlagos, a tipikus, a leggyakrabban előforduló eseteket. Ha ez így volna, a leggyakrabban a középmértékű büntetést kellene kiszabni, mert így felelne meg legjobban a bírói értékelés a törvényi értékelésnek. Valójában azonban (eltekintve itt most az enyhíté-si lehetőségtől) a büntetési tételnek az a feladata, hogy az adott tényállás körébe eső minden cselekmény értékelését biztosítsa. A legsúlyosabbtól a legenyhébbig. A büntetéskiszabási gyakorlatnak az adott tényállás körébe eső bűnözést kell tükröznie. Ha az életben előforduló esetek csekélyebb súlyúak, akkor a büntetéseket a büntetési tétel alsó tartományában kell kiszabni és viszont. A törvényi és a bírói értékelés viszonyát tehát nem szabad absztraktan vizsgálni, hanem csak a valóságos bűnözés tükrében. " (6-7. oldal).
A büntetési tétel középmértékéhez való igazodás kérdése azonban ezt követően is foglalkoztatta a jogalkalmazókat. A kérdéssel foglalkozik - a ma is használatos, és folyamatosan kiegészített - a "Magyar Büntetőjog, Kommentár a gyakorlat számára " című összeállítás (Lap- és Könyvkiadó Kft. 1995.), amelyben Kónya István írta:
"Ajánlásképpen azt a szemléletet tartjuk célszerűnek, mely szerint a bírónak elsősorban azt kell eldöntenie, hogy bűnösség megállapítás esetén büntetést vagy intézkedést kell-e kiszabni. Amennyiben a büntetés kiszabása az indokolt, úgy határozott ideig tartó szabadságvesztéssel fenyegetett bűncselekmény elkövetése esetén - természetesen az enyhítő és súlyosító körülmények megfelelő értékelése esetén - állást kell foglalni abban, hogy a törvény szerint előírt szabadságvesztés kiszabása az indokolt-e avagy lehetőség van-e a törvény enyhítő rendelkezésének alkalmazásával, más enyhébb jellegű büntetés kiszabására.
Amennyiben az enyhítő szakasz alkalmazása nem kerülhet szóba, és a törvényes büntetési tételkeretben előírt szabadságvesztést kell kiszabni, úgy kiindulópontként általában a bírói gyakorlat által kimunkáltak-nak megfelelően a különös részi alsó határ és a büntetési tétel középmértéke közötti tartományból indokolt kiindulni. Az elkövető személyéhez mérten pedig ettől lefelé, vagy fölfelé lehet eltérni a bűnösség fokára, a cselekmény tárgyi súlyára és a büntetéskiszabás körében irányadó körülményekre is figyelemmel...
Hangsúlyoznunk kell, hogy az előzőekben kifejtett szempontok jogirodalmi jellegű ajánlást képeznek csupán. E gondolat szem előtt tartása mellett adunk hangot annak a nézetünknek, mely szerint a súlyos megítélésű, élet elleni bűncselekmények [166. § (2) bek.-ben szabályozott emberölés bűntettének minősített esetei], továbbá terrorcselekmények, légi jármű hatalomba kerítése, avagy a katonai bűncselekmények közül az elöljáró, feljebbvaló, őr, vagy szolgálati közeg megölése [355. § (5) bek. a), b) pont] kapcsán a büntetéskiszabás
körében az előzőekben kifejtettektől eltérő szemlélet lehet a helytálló. A felsorolt - teljeskörűnek nem tekinthető - súlyos megítélésű, emberi életet kioltásával járó bűncselekmények elkövetőivel szemben a büntetést kiszabó bíró kiindulási pontja nem feltétlenül a lehetséges büntetés alsó határa és középmértéke közötti tartomány, hanem a határozott ideig tartó szabadságvesztés felső határa, illetőleg az ahhoz közelítő mérték, avagy a határozatlan ideig tartó, életfogytig tartó szabadságvesztés közötti választás lehet az irányadó.
Természetesen ennek a szemléletnek nem mindig, nem általában, nem tértől és időtől függetlenül kell érvényesülnie... "
Ezek után nem véletlen és egyáltalában nem megalapozatlan az az álláspont, amely számos ügyészi indítványban, de sok bírói ítéletben is megnyilvánult, amikor az ügyész végindítványában, úgy határozta meg az általa indokoltnak és törvényesnek tartott szabadságvesztés mértékét, hogy: " a büntetési tétel középmértékét megközelítő - azt elérő-, - azt meghaladó szabadságvesztés" kiszabására tett indítványt, illetve, ha a bíró ítéletének indokolásában ilyen büntetés kiszabását látta indokoltnak.
Amint bevezetőként utaltunk erre, a büntetés kiszabásának általános elveit a Btk. Novella hatályba lépéséig a jelenlegi Btk.-nk - utalva a Btk. 37. §-ába megfogalmazott büntetés céljára - egy §-ban, a 83. §-ban fektette le.
A Btk. 37. §-a pedig a büntetést és annak célját - ma is élő normaként így határozta meg:
"37. § A büntetés a bűncselekmény elkövetése miatt a törvényben meghatározott joghátrány. A büntetés célja a társadalom védelme érdekében annak megelőzése, hogy akár az elkövető, akár más bűncselekményt kövessen el."
Nézzük meg tehát, hogy a Btk. Novella 18. §-ához kapcsolódó miniszteri indokolásból kitűnően a jogalkotó miért látta indokoltnak, - a büntetés céljának változatlanul hagyása mellett, a Btk. 83. §-ának megváltoztatását és erről miként vélekedik egy, a törvény előkészítésében résztvevő jogász, valamint a legmagasabb bírói fórum, a Legfelsőbb Bíróság egyik bírája:
A Btk. Novella indokolása szerint:
"A törvény kiindulópontja az, hogy a jogalkotónak a büntetőjoggal szembeni elvárásai a jelenleginél jobban érvényesüljenek a jogalkalmazás során. 1994-98 között folyamatos kérdés volt a büntető jogalkotás és a büntetéskiszabási gyakorlat viszonyának problémája, ami a büntetőjogi kodifikációt a mennyiségi szemléletű szigorítás irányába terelte.
Az elmúlt években azonban a Btk. IV-V. fejezetében (a büntetésekre és intézkedésekre és a büntetés kiszabására vonatkozó általános szabályok) lényegi, koncepcionális, statisztikailag kimutatható változás nem történt...
Tény, hogy általában véve a büntetéskiszabási gyakorlat jelentősen alatta marad a törvény szerint kiszabható felső határnak, és a büntetési tétel középmértéke sem tekinthető tipikusnak. Ez arra enged következtetni, hogy a Különös Részi (egyes) büntetési tételkeretek emelése önmagában nem elégséges a változtatásra. Az enyhébb büntetéskiszabás okaként merült fel, hogy 1989-93 között olyan Btk. módosítások születtek, amelyek lazítottak a büntetéskiszabás törvényi kötöttségein, nagyobb teret engedve a bírónak. Téves azonban az a következtetés, ami ebből azt vonta le, hogy a jogalkotó az enyhébb elbírálásra sarkallta a jogalkalmazókat; egyszerűen nem történt más, mint nagyobb hangsúlya lett a bírói mérlegelésnek; azonban tény, hogy ezt követően enyhültek a kiszabott büntetések.
A büntetéskiszabási gyakorlat ilyen alakulása mellett a bűnözési helyzet rosszabbodása együttesen azt eredményezte, hogy a büntetőjog távolodni kezdett a társadalom érzületétől...
A büntetési tétel emelését akkor indokolt megtenni, ha a tapasztalat azt mutatja, hogy a tételkeret felső harmadában vannak a kiszabott büntetések. Ilyen tapasztalata azonban a büntető jogalkotásnak nincs az elmúlt évtizedről. Az a cél, hogy a jogalkalmazást a jogalkotó a súlyosabb büntetéskiszabás felé terelje, leginkább a büntetőjog általános rendelkezéseinek módosításával érhető el.
Ezért a törvény, a már említett kriminálpolitikai megfontolásból alapvetően nem a büntetési tételek mennyiségi szemléletű emelésére helyezi a hangsúlyt. A büntetéskiszabási gyakorlatra ható módosítások a törvény több rendelkezésében találhatók. Ilyen a feltételes szabadságra, a pénzbüntetés kiszabására, a próbára bocsátásra, a büntetés kiszabás elveire, a halmazati büntetésre, a büntetés enyhítésére, a büntetés végrehajtásának felfüggesztésére vonatkozó rendelkezések módosítása." (Általános indokolás 2. pontja; kiemelés tőlem.)
A "büntetéskiszabására vonatkozó törvényi szabályozás a jogalkotó és a bíróság közötti kompetencia-megosztást jelenti. A nagyobb törvényi kötöttségek egységesebb ítélkezési gyakorlat kialakulását, nagyobb jogbiztonságot biztosíthatnak, mint a bírói mérlegelés kereteinek tágítása. Ugyanakkor a differenciálatlan ítélkezés szükségképpen igazságtalanságot eredményez a nagy differenciákat mutató életjelenséggel értékelése kapcsán. Olyan bírói mérlegelés, szabad működés biztosítására van szükség, amelyet a törvény bizonyos korlátok között tart, és a korlátok közötti tevékenység vonatkozásában sincs a bíróság teljesen törvényi támpontnélkül... (18. § indokolásának 1. pontjából.)
A törvény nem változtat a Btk. büntetési rendszerén, illetve a jogalkotó és a bíróság közötti kompetenciamegosztáson. Ugyanakkor két irányban kiegészíti a büntetéskiszabás elveire vonatkozó jelenlegi rendelkezéseket.
Egyfelől a büntetéskiszabási tevékenység kiinduló szempontjaként írja elő az adott tételkeret középmértékéhez történő viszonyítást. Ez nem jelenti a tételkeret adta lehetőségek negligálását, vagy szűkítését, nem teszi a büntetési rendszert abszolúte határozottá, és nem hoz létre büntetéskiszabási kényszerhelyzetet sem. A jogalkotó a jelenlegi büntetéskiszabásra vonatkozó elvekben is előírt körülmények és a választható büntetés közötti viszony vizsgálatához ad támpontot. Ha semmilyen számba jöhető körülmény nincs, akkor értelemszerűen ez a viszony sem áll fenn (meggyőződésünk, hogy ilyen eset csak elvileg fordul elő). Ugyanakkor semmi nem zárja ki (a jövőben sem) azt, hogy a bíróság az egyes körülményeket a saját belátása szerint vesse össze, értékelje, hiszen továbbra sem lesznek a körülmények törvényi szinten kimerítően felsorolva, illetve súlyozva. Ebből következően a törvényben a jogalkotó pusztán reális hivatkozási alapot teremt arra, hogy a büntetéskiszabásban megnyilvánuló bírósági értékelés szerinti körülményeket vitassák. Emellett a törvényben tükröződik a jogalkotónak az az elvárása is, hogy a bíróság adjon kimerítő indokolást a tételkeret adta lehetőségek kihasználásáról. A törvény rendelkezései nyilvánvalóan nem érintik a jogalkalmazás elvi irányításának a büntetéskiszabási gyakorlat tapasztalatain alapuló megfontolásait" (18. § indokolásának 3. pontja.)
Hogyan vélekedik a kérdésről a jogalkotást előkészítő, széles körű gyakorlati tapasztalatokkal is rendelkező jogász?
Tóth Mihály abból a nem új keletű tapasztalatból indul ki " hogy a bíróságok a büntetés kiszabása során a törvényi tételkeretek között nem a középmértéket, hanem a keretek alsó harmadát (sőt, olykor az enyhítő szakasz kerettágító hatását is figyelembe véve az alsó határt*) veszik figyelembe, tehát, hogy ítéleteik - legalábbis bizonyos ügykategóriákban - feltűnően enyhék, szintén nem új keletű.
Tanulmányában - az előző évtizedek statisztikáját véve alapul - arra utal, hogy az ítélkezési gyakorlat indokolatlanul az enyhülés felé halad, s hogy az elmúlt időszakban " a szankciórendszer óvatos és részleges reformja mellett jogpolitikai elvek megfogalmazásával és eseti iránymutatásokkal próbáltak változtatni az ítélkezési gyakorlaton. Közben azt is folyamatosan hangsúlyozták, hogy nem a büntetések szigora a cél, hanem a felelősségre vonás elkerülhetetlensége. Mindez persze igaz, ha a felderítés eredményessége érdekében érvelünk, akkor azonban már kevésbé meggyőző, ha a büntetések feltűnő enyheségének igazolására szolgál.
A folyamat újabb stációját jól példázza a Btk. egyik közelmúltban készült, ismét a szigorítást zászlajára tűző novellájának indokolása: "A törvényi büntetési tétel és a büntetés-kiszabási gyakorlat viszonyát elemezve egyértelműen megállapítható, hogy a bíróságok ítéleteik döntő részében a törvényi büntetési tétel középmértéke alatti, általában a minimum körüli sávban szóródó büntetéseket szabnak ki....
E figyelmeztetés - mutat rá Tóth Mihály - a megfogalmazás óta eltelt - igaz, nem túl hosszú - időszakban megint csak hatástalan maradt...
Összegezve tehát, a középmérték orientáló voltát hasztalan hangsúlyozta a tudomány, később az ítélkezés elvi irányítására hivatott fórumok, majd a jogalkotói szándékot kifejező törvény-magyarázat. Mára csupán egyetlen lehetőség maradt: visszatérni a jogalkotáshoz, a törvény szövegéhez...
Nézetem szerint azonban az elfogadott normaszöveg nem hagy kétséget afelől, hogy a büntetés kiszabására vonatkozó előírások kiegészítése továbbra sem kötelező, feltétlenül alkalmazandó, mérlegelést nem tűrő rendelkezést iktatott a törvénybe, hiszen így szól: " határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor a büntetési tétel középmértéke irányadó." Feleslegesnek látszik tehát az az aggály is, hogy a jogalkotó a bírói függetlenség érzékeny területére tévedt, s ott meg is vetette a lábát. Az azonban remélhető, hogy az egyértelmű igény törvénybe iktatása legalábbis alaposabb indokolásra fogja késztetni a bírákat, ha úgy ítélik meg, hogy a középmértéktől el kell térniük. S talán az sem eltúlzott igény, hogy minél jelentősebb eltérésre látnak okot, annál alaposabb, meggyőzőbb indokok lehetnek csak a jó, törvényes ítélet alapjai. " (A Magyar Jogász Egylet Tizenharmadik Vándorgyűlésén, Sopronban, 1999. május 27-28-án megtartott előadásából; Magyar Jogász Egylet Bp. 1999. 196-200. oldalak).
És mi a véleménye ugyanerről - ugyanezen a Vándorgyűlésen - a legfelsőbb bírósági bírónak (203-209. oldal)?
Bellegi József: Kiindul abból, hogy a közvélemény a bíróságok ítélkezését mindig élénk figyelemmel és kritikával kíséri. Elmarasztaló a kritika főként akkor, ha a büntetést túlzottan enyhének tartja. "Hiba lenne azonban a közvélemény kritikájának bárminemű érdemijelentőséget tulajdonítani a bírói gyakorlat szigorának vagy éppen az enyheségének a megítélését illetően. " Annak elismerése mellett, amit a szerző is állít, hogy a szakirodalom klasszikus szerzői is kivétel nélkül vallották, hogy a büntetés kiszabása egy bonyolult intellektuális tevékenység, mely soha nem tekinthető mechanikus folyamatnak, vitába kell szállnunk azzal az állítással, hogy a közvélemény, a társadalom értékítéletének, ha az megalapozott és indokolt az ítélkezési gyakorlatot illetően nem kell érdemi jelentőséget tulajdonítani. Egyfajta visszajelzés ez, visszajelzése annak, hogy a büntetéskiszabási gyakorlat mennyiben szolgálja a társadalom védelmét és ezen keresztül az elkövető vagy mások visszatartását bűncselekmények elkövetésétől.
Abban igaza van a szerzőnek, hogy a bírói gyakorlat helyes vagy helytelen volta megítélésében számos viszonyítási pontnak és számos követelménynek van jelentőség. Igaz az is, hogy a viszonyítási pont elsősorban a törvény, valamint figyelembe veendő a kialakult bírói gyakorlat is (állítjuk: a törvényt mindig, a bírói gyakorlatot viszont csak akkor, ha jó!).
Igaz az is, hogy a bíró midőn egy konkrét ügyben a büntetést kiszabja "mindig viszonyít a másodfokú fellebbezési eljárásban született határozatokban megnyilvánuló értékítélethez, a büntetés minőségét, milyenségét illetően " továbbá, " hogy a bíró, amikor kiszabja a büntetést - már azért is, mert valamiféle szimplifikált igazságosságra törekszik - figyelembe veszi azt is, hogy a korábbi hasonló ügyében milyen büntetést szabott ki. " Ez mind igaz, de nem biztos, hogy mindig jó is. Lehet, hogy a másodfokú bíróság gyakorlata az, ami nem megfelelő, s az elsőfokú bíró azért veszi át ezt a gyakorlatot, mert fél döntésének megváltoztatásától, főként, ha az hatályon kívül helyezéssel jár; de az sem jó, ha az ítélkező bíró makacsul ragaszkodik a korábbi döntéseiben megnyilvánuló rossz vagy téves értékítéleteihez.
Véleményében - annak előrebocsátásával, hogy a középmérték-elméletet a joggyakorlat valójában soha nem követte (?) -, kifejti, hogy a Btk. Novella indokolásának annak a részével, ami az egyéniesített büntetés fontosságát illeti, maga is egyetért, de vitatja a miniszteri indokolás ama mondatát, amely így fogalmazott: "A törvény a büntetéskiszabási tevékenység kiinduló szempontjaként írja elő az adott tételkeret középmértékéhez történő viszonyítást. Ez ugyanis ellentétes lenne a helyes büntetéskiszabási szemlélettel, amely a bírói gyakorlatban állandósult, mondhatni kikristályosodott. Logikailag ugyanis a büntetés kiszabása annak az eldöntésével kezdődik meg, hogy büntetést vagy intézkedést kell kiszabni. Alternatív büntetéssel fenyegetettség esetén - ha ez lehetséges - a szabadságelvonással nem járó büntetési nemet kell választani, lásd az " ultima rácio-ról" mondottakat. Ha határozott tartamú szabadságvesztés kiszabása indokolt, vizsgálandó, hogy az a tételkeretek között, vagy esetleg az enyhítő rendelkezést alkalmazva kerüljön kiszabásra. Amennyiben az enyhítő szakasz alkalmazása sem jöhet szóba, akkor a gyakorlat büntetési tétel minimuma és a középmértéke közötti tartományból indul ki és a tárgyi súlytól, a társadalomra veszélyesség fokától az egyéb büntetés kiszabási tényezőtől függően tért el ettől fölfelé vagy lefelé.
Természetesen más kiindulást keresett a bírói gyakorlat a legsúlyosabb bűncselekmények ... esetén. Ilyenkor a határozott tartamú büntetési tétel meghatározott büntetés maximumát vette figyelembe és ettől történt az eltérés az életfogytig tartó szabadságvesztés, korábban a halálbüntetés irányába, illetőleg lefelé. "
Nem ért ugyan egyet a szerző a büntetési tétel középmértékéhez való igazodással, de lényegében elismeri azt, hogy a gyakorlat bizonyos mértékben mégis csak figyelembe vette.
Az a levezetés, melyben kifejti a bíró büntetés kiszabási folyamatát, helyes és ezen véleményünk szerint sem szabad változtatni. A Btk. Novella is csak arról szól, hogy "Határozott ideig tartó szabadságvesztés kiszabásakor" - és nem máskor - irányadó a büntetési tétel középmértéke ". Vagyis akkor, ha az ítélkező bíró túljutott már annak mérlegelésén, hogy büntetés vagy intézkedés indokolt-e; hogy alternatív büntetés esetén szabadságvesztés kiszabására van-e szükség; hogy szabadságvesztés esetén az enyhítő szakasz alkalmazandó-e, vagy a büntetési tétel kerete között kell a szabadságvesztés mértékét meghatároznia. S ha ez utóbbihoz eljutva szabadságvesztés büntetést kell kiszabnia, akkor érvényes az a törvényi rendelkezés, hogy a büntetési tétel középmérték az irányadó, amihez mérten azonban fölfelé vagy lefelé indokoltan el lehet térnie. S hogy ez mennyire így van, azt maga Bellegi is erősíti, részben a már idézettekkel, de főként összegezésével, mellyel ugyancsak egyet kell értenünk. Így összegez:
Ezek után már csak az, a kérdés, hogy mi a jelentősége tulajdonképpen a 83. § (2) bekezdésének? A helyes értelmezésben ez a rendelkezés részletes indokolási kötelezettséget hárít a bíróságra. Ha a kiszabott büntetés lényegesen eltér a középmértéktől, helyesebben a középmérték körüli tartománytól - akár lefelé, akár felfelé történjen ez, az, eltérés - az, ítéletben a bírónak részletesen számot kell adni arról, hogy az eltérést mely körülmények indokolják. A részletes indokolás azzal valósulhat meg, hogy az elbírált ügy konkrét tényeit alapul véve az ítélet beszámol arról, miként nyilvánulnak meg az adott ügyben a Btk. 83. § (1) bekezdésében írt elvont általános elvek a konkrét valóságban. A középmérték körüli tartományban kiszabott büntetést pedig különösebben indokolni nem kell, ott elegendő az a szokványos mérvű indokolás... "
Véleményünk szerint a most idézettek sem jelentenek mást, mint azt, hogy szabadságvesztés kiszabásánál az adott bűncselekmény büntetési tételkeretének középmértéke az irányadó - amely a később kifejtettek szerint változhat (pl. enyhítő § alkalmazásakor stb.) és ezen nem változtat az sem, ha a középmértéket középmérték körüli tartománynak nevezzük.
A Btk. 83. § (2) bekezdése tehát megítélésünk szerint nem korlátozza a bírót abban, hogy a törvénynek és a saját lelkiismeretének legmegfelelőbb büntetést szabja ki. Nem korlátozza, de munkájához hatékony segítséget adhat.
Úgy vélem, annak érdekében, hogy megfelelő és mások számára is elfogadható választ adjunk a büntetés középmértékét illetően, szükséges volt az elmúlt és a mai idők álláspontjainak ismertetése.
A Btk. egyes rendelkezéseinek a Novella általi szigorítása, egyes cselekményeknél a büntetőjogi megtorlás előtérbe helyezése, különösen pedig szabadságvesztés kiszabásánál a büntetés középmértékéből való kiindulás elvének bevezetése, ugyanakkor a Btk. 37. §-ában a büntetés célját meghatározó változatlan követelmény, nem különben a felelősségre vonás enyhülésének látszatát keltő új eljárásjogi intézmények, a felnőtt korúakkal szemben is alkalmazható vádemelés elhalasztása, a 2000. március 1-jétől hatályba lépő lemondás a tárgyalásról (Be. 355/I-J. §-ok), önkéntelenül felvetik a kérdést, nincs-e ellentmondás mindezekben.
Megítélésünk szerint a válasz: nincs!
Mire alapítjuk ezt a meglehetősen kategorikus választ? A következőkre:
Nincs kétségünk afelől, hogy a jogalkotó nem általában kívánja a büntetéskiszabási gyakorlat szigorítását, hanem csak egy meghatározott körben, a társadalom vagy az egyén érdekeit súlyosan sértő, vagy veszélyeztető bűnelkövetőkkel szemben. Kitűnik ez már a Btk. Novella előzőekben említett indokolásából is. "Ilyen cselekmények azok, amelyek szervezett elkövetése a leginkább sértik vagy veszélyeztetik a társadalomnak a személyek szabad önrendelkezési jogához, a vagyonbiztonsághoz, az egészséges élethez, a gazdasági és pénzügyi élet biztonságához fűződő bűnös befolyástól való mentességhez kapcsolódó érdekét." (Általános indokolásból.)
Véleményünk szerint e bűncselekményeknél is csak akkor, ha a megállapított tényállás alapján, a figyelembe veendő egyéb körülményeket a bíró akként mérlegeli, hogy az elkövetővel szemben szabadságvesztést kíván kiszabni.
A súlyosítás érdekében a Btk.-ba iktatott 83. § (2) bekezdése és az említett eljárásjogi intézmények közötti ellentmondás tehát csak látszólagos.
A vádemelés elhalasztása azért nincs ezzel ellentétben, mert ezt a jogintézményt az ügyész az olyan ügyekben kívánja alkalmazni, ahol e lehetőség nélkül korábban vádat emelt volna azért, hogy a bíróság a vádlottat megrovásban részesítse, önálló mellékbüntetésre, közérdekű munkára vagy rövid tartamú szabadságvesztésre ítélje.
Amennyiben a felelősségre vontak meghatározás alatt nem csupán a bíróság által elmarasztaltakat, hanem az ügyészi megrovásban és a vádemelés elhalasztásában részesített terhelteket is értjük - márpedig reális képet csak így kaphatunk -, valóban a bíróság által felelősségre vont terheltek arányának csökkenésével kell számolni, ami látszólag a felelősségre vonás enyhülésére utal, hiszen 100 terhelt közül a korábbiakhoz képest kevesebb részesül bírói felelősségre vonásban. Ugyanakkor, ha a Btk. Novella rendelkezései érvényesülnek, a bíróságok által elítéltek felelősségre vonásánál határozott szigorodásnak kell jelentkeznie, hiszen a rövidebb és hosszabb tartamú szabadságvesztések eddigi aránya megváltozik a rövidebb tartamú szabadságvesztések terhére. Ennek oka mint említettük, hogy az ügyészi vádemelés elhalasztása részben abból a körből adódik, amelyekben eddig az ügyész vádat emelt, s amelyek egy részében a bíróság rövidebb tartamú, rendszerint próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztést szabott ki.
Ennek kapcsán, anélkül, hogy jóslásokba bocsátkoznánk, máris halljuk azt a - a helyzetet nem mindig jól ismerő -, véleményt, hogy a bíróság ítélkezési gyakorlata börtöncentrikus, pedig csak arról van szó, hogy a kisebb súlyú bűncselekmények elbírálását nagyobb arányban terelik el a bírói útról, míg a súlyos megítélésű ügyekben szigorodik az ítélkezési gyakorlat.
Ami viszont reális veszélynek tűnik: a bíróságok büntetés kiszabásának enyhülésére hathat, az ez év március 1-jétől hatályba lépő lemondás a tárgyalásról (355/I-J. §-ok). Az ilyen esetekben, a törvényi tényálláshoz mérten csökkentett kereten belül kiszabott szabadságvesztések eredményezhetik ezt, akkor, ha a rendes eljárásban kiszabott szabadságvesztés mértéke meghatározásánál a bíró nem a büntetési tétel középmértékéből indul ki. Ellenkező esetben olyan lesz ez, mint amikor az Alkotmánybíróság megsemmisítette a halálbüntetést. Akit addig halálbüntetéssel sújtottak, az ezt követően életfogytiglani szabadságvesztést kapott, akit addig életfogytiglani büntetésben részesítettek, azt határozott tartamú szabadságvesztésre ítéltek, s így tovább. A láncreakció végigszaladt - éppen a Bellegi értekezésében említett viszonyítások miatt - az egész ítélkezési gyakorlaton.
Tekintsük át azt is, hogy a különböző bírósági eljárásban hogyan látjuk a Btk. 83. § (2) bekezdése rendelkezéseinek érvényesülhetőségét.
A középmérték irányadó volta a Be. 351. §-os ügyekben csak akkor kerülhet szóba, ha a bíró a szabadságvesztés kiszabását látja indokoltnak, mivel ez a jogintézmény elsősorban a pénzbüntetés, a törvényben megjelölt önálló mellékbüntetések, illetve intézkedés alkalmazását szolgálja. Abban a ritka esetben, amikor szabadságvesztés kiszabása indokolt, a felső határt a Be. 351. § (2) bekezdése egy évben korlátozza, ennélfogva itt a büntetési tétel felső határa - függetlenül az adott bűncselekmény törvényi tényállásában meghatározottól - egy évi szabadságvesztés, s így a középmértéke is ennek megfelelően alakulva, 7 hónap. Szabadságvesztés kiszabásakor tehát ehhez a középmértékhez kell igazodnia a bírónak.
Az előállításos ügyekben hasonló a helyzet. A Be. 346. §-a, az egyéb korlátok mellett, azt is feltételként szabja, hogy a bűncselekményre, mely miatt az ügyész a terheltet bíróság elé állítja a törvény öt** évnél nem súlyosabb szabadságvesztést rendeljen. Itt is felmerülhet a kérdés, hogy az előállításos ügyekben miként néz ki a középmértékből való kiindulás kötelezettsége? - Megítélésünk szerint, ha ilyen ügyben a bíró szabadságvesztést lát indokoltnak, ugyanúgy kell eljárnia, mint a rendes eljárás során, vagyis a szabadságvesztés mértéke megállapításánál az alkalmazott büntetési tétel középmértéke a kiindulási alap.
Annak megállapítása érdekében, hogy ez és általában a Btk. 83. §-ának rendelkezései miként érvényesültek eddig az előállításos ügyek gyakorlatában, találomra kiválasztva, megnéztük egy nagyobb és egy kisebb ügyforgalmú központi helyi bíróság 1999. II. félévi előállításos ügyeit. Azért ezeket az előállításos ügyeket, mert itt biztos, hogy a bűncselekmény elkövetési ideje 1999. március 1. utáni, továbbá, mert az ilyen eljárások során szabadságvesztés kiszabására is sor került.
Ez a következő képet mutatta:
A Szegedi Városi Ügyészség 1999. év II. félévében 50 olyan felnőtt korú terheltet állított a Szegedi Városi Bíróság elé, helyi bírósági hatáskörbe tartozó, öt évi szabadságvesztésnél nem súlyosabb büntetéssel fenyegetett bűncselekmény miatt, akik ügyében a bíróság határozata első fokon jogerőre emelkedett.
Az elkövetett egyes bűncselekmények, és az azok miatt elítéltek számának alakulása: A Btk.
188. § (1) bek.-be ütköző közúti jármű ittas vezetésének vétsége - 3 elítélt;
214. §-ába ütköző jogellenes belföldi tartózkodás vétsége - 2 elítélt;
277. §-ába ütköző visszaélés okirattal vétsége - 1 elítélt,
312. § (1) bek.-be ütköző vámorgazdaság vétsége - 2 elítélt,
316. § (2) bek.-be ütköző kisebb értékre elkövetett lopás vétsége - 39 elítélt,
316. § (4) bek.-be ütköző kisebb értékre elkövetett betöréses lopás vétsége - 1 elítélt,
318. § (2) bek.-be ütköző kisebb kárt okozó csalás vétsége - 1 elítélt,
326. § (2) bek.-be ütköző kisebb értékre elkövetett orgazdaság vétsége - 1 elítélt.
E bűncselekmények büntetési tételei, és az elítéltek száma:
- 2 hónaptól 1 évig terjedő szabadságvesztés, v. közérdekű munka, v. pénzbüntetés: 2 bűncselekménynél
- 5 elítélttel szemben,
- 2 hónaptól 1 évig terjedő szabadságvesztés 1 bűncselekménynél - 2 elítélttel szemben,
- 2 hónaptól 2 évig terjedő szabadságvesztés, v. közérdekű munka, v. pénzbüntetés: 3 bűncselekménynél
- 41 elítélttel szemben,
- 2 hónaptól 2 évig terjedő szabadságvesztés 1 bűncselekménynél - 1 elítélttel szemben,
- 2 hónaptól 3 évig terjedő szabadságvesztés 1 bűncselekménynél - 1 elítélttel szemben.
A Szombathelyi Városi Ügyészség ugyanebben az időszakban 25 olyan felnőtt korú vádlottat állított bíróság elé, akivel szemben a bíróság határozata első fokon jogerőre emelkedett.
Az elkövetett bűncselekmények és az azok miatt elítéltek száma itt így alakult: A Btk.
170. § (2) bek.-be ütköző súlyos testi sértés büntette - 1 elítélt,
214. §-ába ütköző jogellenes belföldi tartózkodás vétsége - 1 elítélt,
218. § (2) bek.-be ütköző embercsempészés bűntette - 1 elítélt,
271. § (1) bek.-be ütköző garázdaság vétsége - 3 elítélt,
274. § (1) bek.-be ütköző közokirat hamisítás büntette - 1 elítélt,
309. § (2) bek.-be ütköző deviza bűntett - 1 elítélt, 312. § (1) bek.-be ütköző vámorgazdaság vétsége - 3 elítélt,
316. § (2) bek.-be ütköző kisebb értékre elkövetett lopás - 13 elítélt,
324. § (2) bek.-be ütköző rongálás vétsége - 1 elítélt.
A bűncselekmények büntetési tételei és az elítéltek száma itt:
- 2 hónaptól 1 évig terjedő szabadságvesztés, vagy közérdekű munka, vagy pénzbüntetés 2 bűncselekménynél - 4 elítélt,
- 2 hónaptól 1 évig terjedő szabadságvesztés 1 bűncselekménynél - 1 elítélt,
- 2 hónaptól 2 évig terjedő szabadságvesztés, vagy közérdekű munka, v. pénzbüntetés 2 bűncselekménynél - 16 elítélt,
- 2 hónaptól 3 évig terjedő szabadságvesztés 4 bűncselekménynél - 4 elítélt.
Már ezekből az adatokból is kitűnik, hogy kisebb súlyú bűncselekmények elkövetőiről van szó. Az 50 szegedi és a 25 szombathelyi elítélt közül 46-an, illetve 20-an olyan bűncselekményt követtek el, melyet alternatív büntetéssel fenyeget a törvény és csupán 2, illetve 1 olyan elítélt van, akinél a szabadságvesztés 2 hónaptól 1 évig és 1 olyan, akinél 2 hónaptól 2 évig, továbbá 1, illetve 4 az olyan, akinél 2 hónaptól 3 évig terjedhetett a szabadságvesztés.
Az 50 szegedi elítélt felelősségre vonása a következők szerint alakult:
végrehajtható szabadságvesztés - 1 elítéltnél,
felfüggesztett szabadságvesztés - 4 elítéltnél,
pénzbüntetés - 6 elítéltnél és
önálló mellékbüntetés vagy intézkedés - 39 személynél.
A 25 szombathelyi elítéltnél:
felfüggesztett szabadságvesztés - 3 elítéltnél,
pénzbüntetés - 13 elítéltnél,
önálló mellékbüntetés vagy intézkedés - 9 személynél.
Fogadjuk el és ne vitassuk, hogy ahol a bíróságok alternatív büntetést szabtak ki (valamennyi pénzbüntetés, két szombathelyi kivételével, ilyen), avagy önálló mellékbüntetést vagy intézkedést szabtak ki, illetve alkalmaztak, azok megfelelő és törvényes döntések, határozatok voltak.
Öt, illetve három azoknak az elítélteknek a száma, akikkel szemben a kérdéses időszakban első fokon jogerősen szabadságvesztés büntetést szabott ki ez a két bíróság. A terhükre rótt bűncselekmények közül kettőnél, illetve egynél a kiszabható szabadságvesztés 2 hónaptól 1 évig, háromnál, illetve egynél 2 hónaptól 2 évig, egy szombathelyi elítéltnél pedig 2 hónaptól 3 évig terjedhetett.
Az említett bűncselekményeknél a büntetés középmértéke 7 hónapi, 1 évi és 1 hónapi, illetve 1 évi és 7 hónapi szabadságvesztés [Btk. 83. § (2) bekezdése].
Az öt szegedi és a három szombathelyi, összesen nyolc elítéltnél a kiszabott szabadságvesztés mértéke a büntetési tétel középmértékéhez mérve a következőként alakult: Ott ahol a büntetés középmértéke
1 év 7 hónap, a kiszabott szabadságvesztés 2 év 3 hónap volt,
1 év 1 hónap, a kiszabott szabadságvesztés kettőnél 3 hónap, kettőnél 2 hónap,
7 hónap, a kiszabott szabadságvesztés egynél 4 hónap, kettőnél 2 hónap.
Ezek közül kirívó az a szegedi ítélet, ahol a különös visszaeső terheltet a bíróság lopás vétsége miatt (a kár 50 000 Ft) kettő hónapi börtönre és egyévi közügyektől eltiltásra ítélte.
A megtekintett ítéletek büntetései, egy kivételtől eltekintve, messze elmaradtak a büntetési tétel középmértékétől, és bár felsorolják, hogy milyen jogszabályokat alkalmaztak, azonban egyikük sem hivatkozik a Btk. 83. § (2) bekezdésének figyelembevételére, tehát alkalmazására. Tekintve, hogy valamennyi ítélet első fokon jogerőre emelkedett, a bíróságok a Be. 221. § (1) bekezdésére hivatkozva az ítéletek részletes indokolását mellőzték, ennélfogva nem állapítható meg, hogy a Btk. eme rendelkezését figyelembe vették-e.
Megítélésünk szerint is az ilyen ügyekben, az egyszerűsítés nyomós érdekeit szem előtt tartva a részletes indokolás mellőzése helyén való, ám a Btk. 83. § (2) bekezdésének felsorolása az alkalmazott jogszabályok között, annak bizonyságául, hogy a bíróság a szabadságvesztés mértékének megállapításánál az ebben foglalt rendelkezéseket figyelembe vette, nem mellőzhető.
Ez év január l-jével hatályba lépett a Btk. 85/C. §-a, március 1-jével pedig hatályba lép a Btk. 85/A. §-a, valamint a Be. XVI/B. Fejezete, melyek bevezetik és szabályozzák a "lemondás a tárgyalásról" új jogintézmény tartalmát és módját.
A Btk. 87/C. §-a a lemondás a tárgyalásról szabályainak alkalmazásakor valamennyi olyan bűncselekménynél, ahol a törvényi tényállásban a kiszabható szabadságvesztés felső határa 8 évi szabadságvesztés azt 3 évre, ha 5 évi a felső határ azt 2 évre, ahol pedig a 3 évet nem haladja meg, ott 6 hónapra leszállítva állapítja meg.
Ilyenkor a büntetési tétel középmértéke számításánál az adott bűncselekmény törvényi tényállásában írt és az enyhítő § nélkül alkalmazható szabadságvesztés alsó határát - ahol ilyen nincs, a kiszabható szabadságvesztés legrövidebb tartamát, a két hónapot [Btk. 40. § (2) bek.] és a Btk. 87/C. §-ban megállapított új felső határt kell számításunk alapjául venni.
Pl. a Btk. 323. § (1) bekezdésébe ütköző zsarolás bűntettének büntetési tétele egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztés, melynek középmértéke három év. Amennyiben lemondás a tárgyalásról esetével állunk szemben, ugyanennek a bűncselekménynek a büntetési tétele egy évtől kettő évig terjedő szabadságvesztés, melynek középmértéke egy év és hat hónap.
Ha a zsarolás a Btk. 323. § (2) bekezdése szerint minősül, annak a törvényi tényállásban írt büntetési tétele kettő évtől nyolc évig terjedő szabadságvesztés, melynek középmértéke öt év. Abban az esetben, ha ugyanezt a bűncselekményt lemondás a tárgyalásról alapján bírálják el, a büntetési tétel kettő évtől 3 évig terjedő szabadságvesztés, ahol a büntetési tétel középmértéke kettő év és hat hónap.
És így tovább.
A rendes eljárásban a határozott tartamú szabadságvesztés kiszabásánál a bíróra elsősorban annak a keretnek kell irányadónak lennie, amelyet a törvény az adott bűncselekmény büntetésére nézve megszab. Ez határozza meg azokat a határokat, amelyeket - ugyancsak a törvényben meghatározott esetektől eltekintve -a bíró sem lefelé sem felfelé át nem léphet. Olyan ez, mint egy folyam, melynek van egy, a partok által határolt folyami medre, melyen belül találhatjuk a folyó hajózható medrét, melynek közepétől a nagyobb vízi járművek csak indokolt esetben térnek el, de úgy, hogy még a hajózható mederben maradjanak, abból kilépni csak rendkívüli esetben lehet. Ugyanakkor az erre alkalmas kisebb folyami eszközzel, a hajózható mederből ki lehet, sőt, ha partot akarunk érni, ki is kell térni.
A büntetési tétel középmértékét tekinthetjük a folyam hajózható medre középvonalának, melytől - a nagyobb súlyú, a kiemelt társadalmi veszélyességű ügyekben - az enyhítő és súlyosító körülmények egybevetése után, a bírónak nemcsak hogy el lehet, hanem egyéniesítve, de a hajózható mederben maradva, el is kell térnie, onnan azonban csak ha a feltételek olyanok és adottak léphet ki (Pl. Btk. 87-87/A. §). Ugyanakkor a kisebb súlyú ügyekben általában szükségtelen a hajózható meder igénybe vétele, többnyire elegendő, sőt leginkább, a hajózható meder és a folyampart között kell navigálni, segítségül hívva az enyhítő §-t, vagy az alternatívaként felajánlott más büntetési nemet, intézkedést.
A büntetés céljai akkor valósulnak meg, ha az elkövetett bűncselekmény súlyát, az elkövető javára megállapítható enyhítő és súlyosító körülmények mennyiségét és minőségét, ezek egymásra hatását, a bíró együttesen vizsgálja és értékeli és ezek egybevetése után, a törvény korlátain belül, legjobb meggyőződése és lelkiismerete szerint olyan büntetést szab ki, amelyet az adott esetben a vádlottal szemben igazságosnak tart.
A törvény tehát továbbra is a bíróra bízza mindezek mérlegelését és az egyéniesített büntetés kiszabását vagy intézkedés meghozatalát. Lehetséges, sőt törvényszerű, hogy ugyanolyan cselekményért a különböző vádlottakat más-más tartamú szabadságvesztésre, vagy egyiket szabadságvesztésre ítéli, a másikat intézkedéssel sújtja. A Btk. 83. § új (2) bekezdése a bírónak útmutatást és figyelmeztetést ad, hogy ítélethozatalánál, midőn minden - eddig is figyelembe veendő - körülményt a mérlegre tett, s az enyhítő § alkalmazása nélküli szabadságvesztés kiszabását látja szükségesnek, annak tartama megállapításakor honnan induljon el.
Külön kell szólni arról, hogy a halmazati büntetésnél, a különös vagy többszörös visszaesőknél, valamint az enyhítő §-ok alkalmazásakor hogyan változik az eredetihez képest a büntetési tétel középmértéke.
Lényegében az eddig kifejtettek vonatkoznak ezekre az esetekre is, hiszen a Btk. 83. § (3) bek. félreérthetetlenül kimondja:
" (3) Ha e törvény a büntetés kiszabása esetén az e törvény Különös Részében meghatározott büntetési tételek emelését írja elő, a (2) bekezdésben meghatározott számítást a felemelt büntetési tételekre tekintettel kell elvégezni."
Világos a Btk. 85. § (3) bekezdésének a halmazati büntetésre vonatkozó rendelkezése is, nevezetesen:
" (3) Ha a törvény a bűnhalmazatban levő bűncselekmények közül legalább kettőre határozott ideig tartó szabadságvesztést rendel, a (2) bekezdés szerinti büntetési tétel felső határa a felével emelkedik, de az nem érheti el az egyes bűncselekményekre megállapított büntetési tételek felső határának együttes tartamát. "
A hivatkozott (2) bekezdés pedig így rendelkezik:
" (2) A főbüntetést a bűnhalmazatban lévő bűncselekmények büntetési tételei közül a legsúlyosabbnak az, alapulvételével kell kiszabni."
Mindezek mellett a halmazati büntetéseknél érvényesülnie kell a Btk. 40. § (2) bekezdésének is, mely szerint a szabadságvesztés tartama maximum húsz év lehet.
Halmazati büntetésnél a büntetési tétel középmértékét illetően leginkább egy konkrét példán keresztül érzékelhetők.
Tegyük fel, hogy halmazati büntetést kell kiszabni egy erőszakos közösülés bűntettét [Btk. 197. § (1) bekezdés] és egy jogellenes belföldi tartózkodás vétségét (Btk. 214. § elkövető vádlott esetében. Az első bűncselekmény büntetési tétele 2-8 évi, a másodiké 2 hótól 1 évig terjedő szabadságvesztés. Ha a legsúlyosabb bűncselekmény felső határát felével emelnénk az 12 év lenne, ámde mivel a két bűncselekmény büntetési tételei felső határainak együttes tartamát nem érheti el, így a kiszabható büntetés leghosszabb tartama 8 év 11 hónap és 29 nap. Ennek viszont a Btk. 83. § (2) bekezdése szerinti középmértéke 5 év 5 hónap és 29 nap.
Ugyanezek a szabályok vonatkoznak arra az esetre is, ha a halmazati büntetést a tárgyalásról lemondás szabályai szerint szabják ki azzal, hogy itt a büntetési tételek felső határaként, és a kiszabható büntetések együttes tartama alatt a Btk. 87/C. §-ában meghatározott büntetési tételeket kell figyelembe venni.
A különös vagy többszörös visszaesőknél bármily eljárás keretében is szabják ki az újabb bűncselekmény elkövetése miatt a szabadságvesztést, annak felső határa a Különös Részben meghatározott büntetési tétel felső határa felével emelkedik, de nem érheti el a 15 évet, lemondás a tárgyalás esetén a négy év és hat hónapot.
Halmazati büntetés esetén a legsúlyosabb büntetés felső határát, tárgyalásról lemondásnál a Btk. 87/C. § szerinti büntetést kell felével emelni.
Az előzőekhez hasonló módon, de mégis eltérően alakulnak a büntetési tételek és ennek megfelelően az adott büntetési tétel középmértéke is, ha a bíróság az enyhítő' §-ok alkalmazásával kíván szabadságvesztést kiszabni. - Itt azon túl, hogy a Btk. 87. § (5) bekezdése és a 87/A. § (különös méltánylást érdemlő eset) rendelkezéseit is figyelembe kell venni, a büntetési tételek középmértéke meghatározásánál, az adott bűncselekmény büntetési tételének változatlanul maradt felső határát és a megváltozott, rövidebb tartamot meghatározó alsó határt kell alapul venni.
Pl. Ha az elbírált bűncselekmény büntetési tétele tíz évtől tizenöt évig terjedő szabadságvesztés, annak középtartama 12 év 6 hó. Amennyiben a bíróság az enyhítő §-t [87. § (2) bekezdés a) pontja] alkalmazza, a büntetési tétel 7 év 6 hótól 15 évig terjed. E büntetési tétel középmértéke 11 év 3 hó;
ha a bűncselekmény eredeti büntetési tétele 5 évtől 15 évig terjedő szabadságvesztés, a középmértéke 10 év, ugyanez enyhítő §-al [Btk. 87. § (2) bekezdés b) pont] 3 évtől 15 évig terjedő szabadságvesztés, melynek középmértéke 9 év;
ha a büntetési tétel öt évtől tíz évig terjedő szabadságvesztés melynek középmértéke 7 év és 6 hónap, enyhítő §-al [Btk. 87. § c) pont] a büntetési tétel 3 évtől 10 évig terjedő szabadságvesztés, ahol a középmérték 6 év és 6 hónapi szabadságvesztés;
ha a büntetési tétel 2 évtől 8 évig terjed, ennek középmértéke 5 év, enyhítő §-al [Btk. 87. § (2) bekezdés d) pont] 1 év 6 hótól 8 évig terjed, s a középmérték itt 4 év 9 hónap;
ha a büntetési tétel 1 évtől 5 évig terjedő szabadságvesztés, ennek középmértéke 3 év, enyhítő §-al [Btk. 87. § (2) bekezdés e) pont] mindez 6 hótól 5 évig terjedő büntetési tétel, a középmérték pedig 2 év 9 hónap;
mivel a Btk. 87. § (2) bekezdésének f) pontja, alkalmazása esetén, alternatív büntetés kiszabását teszi lehetővé, büntetési tétel középmértékéről itt nem beszélhetünk.
Végül az összbüntetésröl: a Btk. 93. §-a szerint az összbüntetés tartamát úgy kell meghatározni, mintha halmazati büntetést szabnának ki. Tehát a halmazati büntetésre vonatkozó szabályokkal azonos szabályok szerint kell az összbüntetésbe foglalt szabadságvesztések tartamát is megállapítani azzal a Btk. 93. §-ban foglalt további rendelkezéssel, hogy az összbüntetés tartamának el kell érnie a legsúlyosabb büntetést, de nem érheti el a büntetések együttes tartamát. Itt a büntetési tétel alsó határa az összbüntetésbe foglalandó legsúlyosabb szabadságvesztés, felső határa pedig az összbüntetésbe foglalandó szabadságvesztések együttes tartama mínusz egy nap [vitatni lehet azonban, hogy egyáltalában az összbüntetésbe foglalásra vonatkoznak-e a Btk. 83. § (2) bekezdésének rendelkezései, nyomós érvek lehetnek amellett, hogy nem, de erre most nem kívánunk kitérni].
A másik kérdés, melynél érdemes elidőzni az, hogy a Btk. Novella nem lesz-e gátja az egyéniesített felelősségre vonásnak, különösen pedig az egyéniesített büntetés kiszabásnak. Erre, az előzőekben már kifejtettekből következően is: nem! a válasz. Lényegében ezt az álláspontot támasztja alá, az egységes ügyészi gyakorlat kialakítása érdekében kiadott legfőbb ügyész helyettesi, (2/1999. ÜK. 8-9.) LÜ.h. számú körlevél is, amely ugyan az ügyészek számára ad eligazítást a büntetőbírósági eljárásban követendő joghátrány-indítványozási és fellebbezési gyakorlatra, de ezen keresztül hatni kíván a bíróság ítélkezési gyakorlatára, ezen belül pedig, konkrét ügyekben az egyéniesített felelősségre vonásra.
A körlevél bevezetőjében annak az igényének ad kifejezést, hogy az ügyésznek az eddigieknél hatékonyabban kell érvényesítenie a társadalomra különösen veszélyes bűncselekmények elkövetőivel szemben az állam büntetőjogi igényét, mert "az, a tapasztalat, hogy a törvény méltányos elbírálást engedő szabályai gyakran érvényesülnek olyan ügyekben is, amelyek nélkülözik az, ehhez, szükséges indokokat." A bevezető, ha példálózva is, de felsorolja, hogy mely bűncselekmény elkövetőire vonatkoztatja a nem eléggé következetes ügyészi állásfoglalást és gyakorlatot. Ilyenek az erőszakos bűncselekmények, különösen akkor " ha azokat a közvéleményt felkavaró különös gátlástalansággal, vagy öncélú kegyetlenséggel, embertelenül valósítják meg". Ilyen megítélés alá esnek a sorozatos betörések és gépkocsi-lopások elkövetői, a fegyver- és embercsempészek, a kábítószerrel visszaélés haszonélvezői, valamint a bűnszervezetek tagjai is. E súlyos megítélés alá eső bűncselekmények elkövetőinek felelősségre vonásánál is "az ügyészi indítvány ténybeli alapja az adott bűncselekmény reális tárgyi súlya, valamint a közbiztonságra és közrendre gyakorolt tényleges hatása" kell hogy legyen, s az ügyész e szempontoknak alárendelten végezze el a " terhelő és mentő, az, enyhítő és súlyosító körülmények együttes értékelését", s az így kialakított álláspontját tüzetes indokolással tárja a bíróság elé.
A körlevél, miután az egyes bűncselekmény csoportok elkövetőinek felelősségre vonása során követendő ügyészi állásfoglalást és az elvárható ügyészi gyakorlatot részleteiben is taglalja nyomatékkal mutat rá arra, hogy a " büntetés enyhítésére, illetőleg a méltányos elbírálásra módot adó rendelkezések (pl. a büntetés végrehajtásának felfüggesztése, büntetés helyett intézkedés alkalmazása stb.) indítványozását vagy a bíróság által alkalmazott ilyen határozatok tudomásulvételét ugyancsak az, adott ügy jellegéből és tárgyi súlyából kiindulva kell eldönteni. A gondatlanul elkövetett, viszonylag csekélyebb tárgyi súlyú bűncselekmények miatt általában szükségtelen a szabadságvesztés (akár próbaidőre felfüggesztett) kiszabása; a szándékosan elkövetett kisebb jelentőségű bűncselekmények miatt sem indokolt aránytalanul súlyos - az állampolgárok igazságérzetét is sértő - jogkövetkezményeket szorgalmazni. Ilyenkor elsősorban az elkövető személyiségéhez és életkörülményeihez kapcsolódó enyhítő körülményeket kell érvényesíteni a felelősségre vonás során. Ezekben az ügyekben csak akkor indokolt a végrehajtandó szabadságvesztés indítványozása, ha az alanyi oldalon feltárt enyhítő körülmények jelentéktelenek vagy hiányzanak, ellenben a súlyosító körülmények nyomatékosak (pl. az elkövető visszaeső)."
Összegezés helyett: lehet vitatni, hogy a Btk. Novellának a Btk. 83. §-át megváltoztató rendelkezése, az új (2) bekezdése jó vagy rossz rendelkezés-e. Nem vitamentesek az itt kifejtettek sem. Igazán a gyakorlatban dől el, ha alkalmazzuk, hogy a törvényalkotó céljainak az megfelel-e. Ha nem alkalmazná a gyakorlat, a cél, melyet a Novellával el kellene érni, eleve kudarcra van ítélve.
És még valamit! A Btk. Novella hatályos törvény. Ha vitatjuk rendelkezéseinek alkalmazhatóságát, gondoljunk az Alkotmány 50. § (3) bekezdésére: A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve."
A hogyan alkalmazásra pedig, ha az nem lenne egységes, a Legfelsőbb Bíróságnak kell irányítást adnia (Be. 291/K, §)***.
Budapest, 2000. február 3. ■
JEGYZETEK
* Amennyiben a bíróság az enyhítő §-t alkalmazta, már nem beszélhetünk a büntetési tételkeret alsó határáról, hanem a büntetés az alsó határa alatt van. Itt arról lehet szó, hogy a kiszabható szabadságvesztés legkisebb mértékéhez [két hónap; Btk. 40. § (2) bek.], mint kiindulási alaphoz igazodik.
** 2000. március 1-jétől 8 évi szabadságvesztés (1999. évi CX. törvény).
*** Az első ilyen - igaz nem jogegységi határozat - a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiuma és a megyei bíróságok (a Fővárosi Bíróság) büntető kollégiumai vezetőinek együttes állásfoglalása (1999. május 18.) jogértelmezési kérdésekről a Btk. és Be. novellájának alkalmazása köréből (BH 1999. 9. szám 712. old.) - Lényegét illetően az általam kifejtettekkel azonos álláspontot foglalt el.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Gál Attila, ny. főosztályvezető ügyész, Budapest
Visszaugrás
