Prof. Dr. Kecskés László: Választottbíráskodás a római jogban (MJ, 2013/4., 193-204. o.)[1]

A Római Birodalom történetében is régebbre nyúlnak vissza a választottbíráskodás gyökerei, mint az állami bíráskodásé.[1] Szerződésekben, esetenként szerződések mellékegyezményeiben utalták a szerződéskötők vitás ügyeiket magán-választottbírók hatáskörébe.[2] Már a formuláris eljárást megelőző időben is szokás volt magánjogviták eldöntését magánemberekre bízni. Később az állami magistratus, főként a praetor, már létező jogintézmény támogatása végett lépett fel, mikor maga kezdte a felek által választott bírókat kinevezni és eljárási jogosítvánnyal felruházni. A választottbírók egy részének szerepét egy időre azután a kialakuló és kiterjedő római birodalmi állami igazságszolgáltatás vette át, de a választottbíráskodásra jellemző eljárási módszerek ekkor is érvényesültek.[3]

A Kr. e. III. évszázadig a választottbíráskodás tehát lényegében az állami igazságszolgáltatással összekapcsolódva működött, a választottbíráskodás eddig az időig az arbiterek (szakértők, választottbírók), a iudexek (esküdtbírók) és a recuperátorok (nemzetközi kereskedelmi ügyekben eljáró bírók) tevékenységében testesült meg. A választottbíráskodás a III. század során vált le az államhatalomról, és alakult át valódi "magán-igazságszolgáltatássá".

Rómában még differenciálatlan volt az államszervezet, nem találjuk oly módon szétválasztva az állam-hatalom egyes ágait, mint a modern államokban. A bírói hatalom és a végrehajtó hatalom sem volt elkülönítve egymástól .Eleinte a király (rex) gyakorolta az igazságszolgáltatást, mellette a családfők a családtagok ügyeiben a családi tanács (consilium propinquorum et amicorum) meghallgatásával. A köztársasági korban a consulok, majd a praetorok, vásári ügyekben az aedilisek, a provinciákban a kormányzók, a municipiumokban és a coloniákban a duumviri és a quattuorviri iuri dicundo voltak igazságszolgáltató joghatósággal felruházva.[4]

A principátus nem számolta fel a köztársasági alkotmányt, de egyre kevesebb és a korábbiaktól fokozatosan eltérő szerepet biztosított az állam hagyományos szerveinek. A magistratusok többsége továbbra is működött. Augustus alatt még a köztársasági szervek választották meg őket, a császárnak azonban ajánlási joga volt (commendatio), ami gyakorlatilag egyet jelentett a kinevezéssel. A magistraturákat szinte kizárólag a senatori rend tagjai viselték. A consuli hivatal viselése még mindig a legnagyobb megtiszteltetésnek számított: a rendes consulok (consules ordinarii) nem töltötték ki hivatali évüket, hogy helyükre az uralkodó újabbakat nevezhessen ki (consules suffecti). Mivel a consulok katonai és politikai jogosultságait a császár ragadta magához, e hivatal elsősorban reprezentatív, illetve jogszolgáltató szerepet töltött be (iurisdictio voluntaria és cognitio extra ordinem). A 18 praetor közül polgári ügyekben rendes jogszolgáltatást csak a praetor urbanus és a praetor peregrinus végzett. A többiek vagy büntetőügyekben ítélkeztek, vagy az államkincstárt kezelték,

- 193/194 -

vagy csak korlátozott hatáskörben jártak el, mint a hitbizományi, a gyámsági ügyekben, a szabadságperekben, továbbá a császári kincstár és magánszemélyek közötti perekben.[5] Az aedilis curulisek Caesar óta 6 főnyi testületének feladata a principátusban egyedül a vásári rendfenntartás és bíráskodás maradt.[6]

A 10 tribunus plebis hivatala annak ellenére fennmaradt, hogy szerepüket a császár által állandó jelleggel gyakorolt tribunicia potestas minimálisra korlátozta; új funkcióként azonban - polgári ügyekben a cognitio extra ordinem keretében - ítélkeztek is.[7]

A principatus korában, jurisdictiós magistratusként működött a praetor urbanus, a praetor peregrinus, a praetor inter cives et peregrinos, az aediles curules, illetve az aediles helyett a szenátusi provinciákban a quaestor járt el.[8] Főszabályként iudicatiós, azaz bírói hatáskörben a iudex, az arbiter és a recuperator mellett gyakran szerepet kapott a princeps, a praefectus praetorio, a praefectus urbi. Hatásköreik szinte kivétel nélkül nemcsak igazságszolgáltatási hanem közigazgatási jelleget is mutattak.[9] Ez volt az oka annak, hogy a magistratus szabály szerint nem döntötte el véglegesen a pert. A magistratus elé csak a perjogi jogviszony létrehozatala és az elmarasztalás feltételeinek kijelölése tartozott.[10]

A birodalom növekedésével a magistratus a pereket letárgyalni sem győzte volna.[11] A klasszikus római jog bírósági szervezete az esküdtbíráskodás módszerével működött. A felek magánjogi vitáját főszabályként nem maga az állami igazságszolgáltatási hatóság, a magistratus, vagyis többnyire a praetor, hanem az általa kinevezett bíró döntötte el, akinek a kinevezésére a feleknek igen nagy befolyásuk volt.[12] A praetor ugyanis azt nevezte ki bíróvá (esküdtbíróvá, választottbíróvá), akinek személyében a felek megegyeztek, ilyen megegyezés hiányában pedig a felperesnek - illetve a praetor által javasolt bírók tekintetében mindkét félnek - a bíró személyére nézve indítványozási és az alperesnek visszavetési joga is volt.[13] Ez volt az állami igazságszolgáltatás és a válaszottbíráskodás római jogban kialakult vegyes rendszere.

A széles körű befolyásolási lehetőség a rendes bírói eljárásban (ordo iudiciorum privatorum) is lehetővé tette a feleknek, hogy olyan bíró elé vigyék ügyüket, akiben különösen megbíztak. A szakértelem és a jellem volt a legfontosabb a bírók választásánál. Az egyes ügyek természete - a különös szakértelmet, a helyi viszonyok beható ismeretét igénylő, vagy a felek személyes viszonyait érintő, esetleg az eldöntés gyorsaságát, bizalmas és kényes családi viszonyok leleplezésének és nyilvánosságra hozatalának mellőzését indokolttá tevő esetek - gyakran indította a feleket arra, hogy közvetlenül választottbíróhoz forduljanak.[14]

Az egyik legrégebbi bíróság, amely valószínűleg Servius Tullius király (Kr. e. 578-tól 534-ig uralkodott) korából származott, a tízszemélyes tábla (iudicium decemvirale, decemviris litibus iudicandis) volt. Állandó testületként működött, tíz tagból állt akként, hogy mindegyik classisból két-két bírót választott a comitia (a köztársaság korában a comitia tributa). Hatáskörébe tartozott eredetileg minden per, amely a rendes eljárás (ordo iudiciorum privatorum) alá tartozott, kivéve az úgynevezett arbitriát.[15]A tízszemélyes táblával egyidőben intézményesült az "arbitri", az arbiterek részvételével működő eljárástípus.[16]

Idővel a tízszemélyes tábla nem győzte a sok munkát, ezért az egyszerű, gyakorta behajtási jellegű strict adóssági pereket ad hoc kirendelt iudexekre bízták. Továbbá valamivel a lex Aebutia (Kr. e. 154-ben) után felállították a százszemélyes táblát (iudicium centumvirale). Ide a tulajdonjogi és az örökösödési ügyek tartoztak, a statusperek viszont továbbra is a tízszemélyes táblánál maradtak. A százszemélyes tábla eleinte 105 tagból állt - a 35 tribusnak megfelelően, úgy hogy mindegyikre 3 bíró esett - a principatus korában viszont már 180 tagja volt. A névjegyzéküket tartalmazó listát a praetor állította össze évenként a szenátorokból, később a tribusok választottaiból. Augustus egyesítette a iudicium decemvirale-t és a iudicium centumvirale-t, oly módon, hogy a decemvirek álltak a tanácsok élén.[17]

A római polgárok és a Rómával barátságos viszonyban levő államok polgárai között felmerülő jogvitákat ad hoc választott és kirendelt nemzetközi bírók, az úgynevezett recuperatorok, döntötték el, feltéve, hogy a két állam békés úton kívánta elintézni az ügyet. Megtörtént, hogy az államok már előzetesen megállapodtak ebben a jogvita rendezési módozatban. A recuperatorok gyakorlatában kezdődött a kor nemzetközi kereskedelmi jogi szabályanyagának, a ius gentium joganyagának a kialakítása. A recuperatorok utóbb a praetor peregrinus hatáskörébe tartozó ügyekben is eljártak. Sommásan ítélkeztek, ezért eljárásaikban például a tanúknak a száma is korlátozott volt. Ez a magyarázata annak, hogy a recuperatorok Cicero korában már "intercives", azaz "belföldi polgárok" közötti perekben is ítélkeztek sürgős esetekben, csekély perértékű ügyekben, actio iniuriarum esetén, határsértések, kihágások felett, statusperekben, valamint vásári ügyekben.[18]

Az arbitereket, a iudexeket és a recuperatorokat a felek választották, de a választottak a formaszerű megbízást s ezzel a magistratus joghatóságát a magistratustól, azaz többnyire a praetortól kapták. Ha a felek egyetér-tőleg választottak iudexet vagy arbitert, akkor a magistratus a választott személyt rendelte ki. Különben a felperes hozta javaslatba a iudexet vagy az arbitereket. Az alperes visszautasíthatta a javasolt bírót, de ha ezt nem tette volna, a magistratus a felperes által ajánlott személyt nevezte ki. A iudex és az arbiterek eleinte csak a szenátorok közül, később már alsóbbrendű római polgárok közül is választhatók voltak. Augustus óta az e célra szolgáló névjegyzékben, az "album iudicum-selectorumban" foglalt polgárok közül kellett bírót választani. Ez az album a bírói tisztre alkalmas polgárok lajstroma volt, a census szerint négy, majd öt rendben (decuria) felsorolva. Ha az alperes a bíróval szembeni visszautasítás jogával élt, esküt kellett tennie arra, hogy

- 194/195 -

az illetőnek részrehajlásától tart, vagy legalább indokolnia kellett eljárását. Ha kitűnt, hogy az alperes csupán azért élt a visszautasítás jogával, hogy késleltesse a per eldöntését, a bíró makacsnak tekintette őt. A recuperatorok bírósága úgy alakult meg, hogy a praetor névsort közölt a felekkel, és e névsorból a felek váltakozva törölhettek neveket addig, amíg három személy maradt csak a listán, akiket azután a magistratus recuperatorokká nevezett ki.[19]

Nem lehetett arbiter, iudex vagy recuperator: a 18 éven aluli ifjú, a süket, a néma, az őrült, továbbá a nő és az infamis (csökkent cselekvőképességű) és becstelen személyek. A bírói tiszt ellátása állampolgári kötelesség volt, tehát a jelölt bíró köteles volt eljárni az adott ügyben. Ha vonakodott, a magistratus megbírságolta. Felmentést kérhetett azonban az, akinek bizonyos számú gyermeke volt, továbbá a húsz éven aluli ifjú, a tanár (a grammatikus, a rhetor) és az orvos. A bírótól elvárták, hogy az üggyel kapcsolatos esetleges érdekeltségét feltárja. A kirendelt bíró esküt tett arra, hogy a törvények szerint ítél.[20]

Az arbiterek és a iudex eljárásai között csak halvány különbségek mutatkoztak.[21] Weizsäcker[22] az arbitrium és a iudicium közötti rokonságot úgy igyekezett bizonyítani, hogy a compromissumnak és a hozzá kapcsolódó jogviszonyoknak főleg a közjogi, a perhez hasonló oldalait emelte ki, nevezetesen az arbitert a judex-szel, a választott-bírósági szerződést kötő személyeket a peres felekkel, a compromissum tárgyát a per tárgyával, a választottbíróságot megalapító cselekményeket a peralapítással, az arbiter eljárását és döntését a peres eljárással és az ítélettel hasonlította össze. Nem is lehet tagadni, hogy a választottbíráskodásra és az állami peres eljárásra vonatkozó római jogi szabályok sok hasonlóságot, sőt nem egy vonatkozásban azonosságot mutattak.[23]

Később a császárság korában, mikor a magasabb társadalmi osztályok kivonták magukat az esküdtbírói szolgálat alól és helyükre a kormányzósági hivatalnokok léptek, akik a praetorral vagy a tartományi kormányzóval szemben a hivatalnokok szerepébe süllyedtek, az esküdtek névjegyzéke ilyen emberekből állt össze, úgy, hogy a felek mind ritkábban találtak köztük bizalmi emberükre, míg aztán a III. században a császári hivatalnokok bíráskodásának állandósulásával már csak szerződéses alapon juttathatták vitás ügyüket bizalmi férfiú, valódi választottbíró döntése alá. Ezzel a mozzanattal választódott le a választottbíráskodás az államhatalomról, és vált ismét tisztán magántermészetűvé.[24]

A rómaiak a bíróságon kívüli jogi vitarendezési eljárások összefoglaló elnevezéseként az "arbitrium" vagy "arbitratus" kifejezést használták. Stein alapján Milotić rámutat, hogy amikor az állami bírósági út, vagyis a mindenkori hivatalos polgári per (ordo iudiciorum privatorum) szerinti eljárás - döntően az erősen alakszerű kötöttségek okán - túlságosan összetett vagy lassú, esetleg például a túlkövetelés (pluspetitio) teljes pervesztéssel járó joghatása miatt igen kockázatos kimenetelű, vagy pedig az adott vitában jogilag elérhetetlen rendezési mód volt, az artbitrium tűnt az egyedüli kiútnak a felek számára.[25]

Az arbitrium alapvető célja a jogvitáknak a véglegesség igényével történő rendezése volt. Ennek alapja pedig az volt, hogy az ezen eljárást választó felek megegyezésükkel (compromissum) önként alávetették magukat a választottbíró döntésének, bármi legyen is az. Erre utal a jusztiniánuszi Digestának a paulus-i ediktum-kommentárból vett, nagy valószínűséggel azonban interpolált - vagyis már Kr. u. VI. századból származó - egyik töredékének (D. 4,8,1[26]) ismert fordulata, mely szerint a compromissum célja a vita "ad finiendaslites" történő eljuttatása. Eszerint az arbiter döntésének véglegesen, teljesen és kötelező erővel kell a felek valamennyi vitás jogosultságát és kötelezettségét rendeznie, ekként a döntés és az eljárás nem tűr semmiféle per- és jogorvoslatot, annak tiszteletben tartása és önkéntes végrehajtása a feleknek - az ókori Róma jogi és etikai világa szerint értelmezendő, vagyis meglehetősen súlyos - az erkölcs, a mos alapján álló (morális) kötelezettsége volt.[27]

Az arbitratus relatíve - vagyis az ordo szerinti perrendekhez képest - nagy szabadságát ifjabb Seneca akként mutatta be "De beneficiis" c. művének III. könyvében (III,7,5[28]) az úgynevezett "jó ügyek"-kel (causae bonae) összefüggésben, hogy azok "jobb kézben vannak a iudexnél, mint az arbiternél, mert a formula mind a tárgyi, mind az időbeli keretek terén megköti a iudex-et, míg az arbiter döntése szabad és semminő szigorú szabályi kötöttség alatt nem áll, ítéletével adhat és elvonhat a felektől, s ebben sem a törvény, sem az igazságosság eszménye nem köti őt, befolyásolhatja ugyanakkor az emberség és a könyörületesség".[29]

Ziegler szerint a rómaiaknál nem alakult ki valamiféle kizárólagos vagy egységes választottbíráskodás, hanem az az eljárás funkciója, célja, a vitarendezés mechanizmusa, a bíró hatásköre, az eljárásnak az igazság kiderítéséhez mint követelményhez vagy éppen annak hiányához való viszonya alapján differenciálódott.[30] A választottbíráskodás alapesetének az úgynevezett ex compromisso-eljárás volt tekinthető, ami a felek megállapodásán alapult. Ennek az eljárásnak a szabályai váltak a legrészletesebben kidolgozottakká. Az ex compromisso arbitrium szabályozási anyagába azonban beszűrődött a lazább rendszerű boni viri arbitrium (a "vir bonus" választottbíráskodása) eljárástípusának néhány megoldása is. Egyes szerzők egyébként ezt a két eljárási típust élesebben elkülönítik.[31]

Jusztiniánusz, ha átmenetileg is, de fontos újítást hozott azáltal, hogy a compromissumot közvetlen magánjogi hatással ruházta fel és a választottbírósági ítéletet a jogerős bírói ítélettel tette azonos hatályúvá. Később - 539-ben - azonban Jusztiniánusz a Novellákban (Nov. 82,11 pr.-1.) ezt a választottbíráskodással kapcsolatos reformintézkedését maga törölte el.[32]

Jusztiniánusz egy 529. és egy 530. évi rendelete szerint akkor, ha a felek a már meghozott választottbírósági

- 195/196 -

ítéletet írásbeli nyilatkozattal, vagy az ítélet puszta aláírásával, avagy hallgatólagosan elismerték, a nyertes felperes in factum actiót indíthatott az ítélet teljesítésére, a nyertes alperes pedig, ha a rendes bíróságnál perelték, kifogással (exceptio veluti pacti) védekezhetett (C. 2,55,4,6 és 2,55,5 pr.[33]). Jusztiniánusznál a választott-bíráskodáshoz kapcsolódó határozott tartalmú közvetlen kötelemnek a jogalapja nem a compromissumból, és nem is a választottbírósági ítéletből eredt, hanem a választottbíró esküjéből, valamint a felek ítélethozatal utáni, esetleges "utólagos elismerési szerződéséből" származott.[34]

A jusztiniánuszi reform és a kodifikáció a választott-bíráskodást hatékonnyá tevő hasznos dogmatikai magyarázatokat hozott, ezek azonban a választottbírósági szerződés és a választottbírósági ítélet közvetlen joghatályát tagadó régebbi római jogi álláspontot végül is nem törték át.[35]

A római jog azért sem közelíthetett szélesebb szerződési jogi alapokról a választottbíráskodáshoz, mert a szerződési szabadság gondolatát intézményesült formában még nem ismerte. A szerződések szabályozásával pedig jobbára csak az egyes szerződéstípusok keretei között foglalkozott, nevesített szerződéstípusai között viszont a választottbírósági szerződés, mint az adott jogviszonyrendszert átfogóan lefedő jogintézmény nem szerepelt.[36]

A római jogászoktól szemléletileg távol állt az, hogy az állami igazságszolgáltatás kizárólagosságát féltsék a választottbíróság intézményétől. Régtől fogva meg volt a hajlandóságuk az iránt, hogy a választottbíró, az arbiter szerepét ítélkezési funkciónak tekintsék és jogállását az állami bíróság hasonlatosságára alakítsák ki. A császárság korában pedig, különösen annak hanyatlása idején, mikor az állami bírók ítélkezésével szemben érzett elégedetlenség is gyakrabban lehetett forrása más, bizalmi emberek köréből választott bíró, azaz választottbíró kikötésének, ez a felfogás még inkább uralkodóvá vált.[37]

A római magánjogban a választottbíráskodási vitarendezéssel - arbitrium - kapcsolatban viszonylag részletes szabályozás alakult ki.[38] Az utókor a római választottbírót általában az "arbiter" kifejezéssel jelöli. Ez a szó az "arbitror" igéből származik, ami egyebek mellett "gondolkodik", "dönt", "bíráskodik" jelentésű.[39] Az "arbiter" eredeti római jogi jelentésében a római peres eljárásban olyan bírót jelentett, akinek olyan esetekben kellett eljárnia, amelyekben speciális szakértelemre, például földmérési ismeretekre, vagy közös vagyon felosztásához szükséges vagyonbecslési tudásra volt szükség.[40]

Az antik római szabályozásról összefoglalóan az állapítható meg, hogy az arbiter eljárásának egyik alapvető jelentőségű kérdése a választottbírói tisztség elfogadása volt. A római jog jelentős hangsúlyt helyezett a választottbíró részéről történő elfogadás, a "receptum arbitrii" fogalmára, amely intézmény a választottbírói tisztség megbízatásának elfogadását - és az ezzel járó felelősség vállalását is - jelentette.[41] A jogvitában álló felek compromissum elnevezést viselő megállapodásban rögzítették, hogy az arbiter dönti el a jogvitájukat. Az "arbiter ex compromisso" a felek megállapodása (compromissum) folytán választott olyan bíró volt, aki döntésének a felek - vagyonjogi vitában - alávetették magukat.[42] Ennek a megoldásnak az volt a célja, hogy a felek jogvitájukat a rendes (állami) peres eljárástól eltérő úton rendezzék.[43]

Az arbiter tisztség elfogadásának, illetve a felek compromissumának jelentőségét igazolja az is, hogy a választottbíró számára a döntéshozatal a vitás ügyben mindaddig nem volt lehetséges, amíg személyét illetően nem volt megegyezés a felek között, illetve amíg maga nem vállalta el a tisztséget. "Arbiter ex compromisso sumptus cum ante diem, qui constitutus compromisso erat, sententiam dicere non potest."[44]

A választottbíróként megválasztott személlyel szemben alapvető elvárás volt, hogy az ügyet tisztességesen - mai fogalmaink szerint független és pártatlan módon - lássa el. E tekintetben a választottbírónak a "bonus vir" erkölcsi kategóriájának megfelelő módon kellett eljárnia.[45] Az arbiter ex compromisso számos esetben nem is feltétlenül a törvények, hanem jogelvek és az általános igazságérzete alapján ítélkezett.[46] A választottbíró kötelezettségét képezte az, hogy tisztességesen járjon el, ellenkező esetben a római jogi források az "actiodoli" indításának lehetőségét biztosították vele szemben. Erről tanúskodik az a Digesta-ban fennmaradt Ulpianustól származó szöveg, melyben Antonius császár egy subscriptio-ban engedélyezte mintegy jogorvoslatként az actiodoli indítását - habár perjogi értelemben fellebbezésre egyébként lehetőség nem volt - egy olyan esetben, amikor a választottbíró, nyilvánvalóan külső befolyásra, úgy hozott egy ügyben választottbírósági ítéletet, hogy a felek kifejezetten kérték, hogy az ítélet meghozatalától tekintsen el.[47]

A római jogi források rendszerint egy választottbíró eljárásáról szólnak (az arbiter szó is főként egyesszámban fordul elő), vagyis a felek rendszerint egy személyt jelöltek választottbírónak, azonban volt arra is lehetőség, hogy több személy járjon el mintegy választottbírói tanácsban, ebben az esetben viszont a tárgyalások során minden választottbírónak jelen kellett lennie.[48] Amennyiben a felek két választottbírót jelöltek, és ők nem tudtak az ítéletben megegyezni, az ügyben dönteni, úgy ebben az esetben a praetor-nak jogában állott egy harmadik személyt jelölni, aki a választottbírók közötti ellentétet döntésével feloldotta. A Digesta arra is kitért, hogy mi történjen akkor, ha három választottbíró került kijelölésre, de ők képtelenek megegyezni a döntésben. A Digesta egy forráshelye szerint, amennyiben az egyik választottbíró a marasztalás értékét tizenötben, míg a másik a tízben, a harmadik pedig ötben határozta meg, akkor - Iulianus jogtudós véleménye szerint - ötben kell marasztalni az alperest, figyelemmel arra, hogy ezzel az összeggel mindegyik választottbíró egyetértett.[49]

A római jog kifejezetten elismerte és védte a választottbíráskodás önkéntes jellegét, vagyis, hogy a felek

- 196/197 -

ezen eljárást szabadon választhatják. Ugyancsak szabályozásra került a választottbírók kiválasztása, továbbá a római jog megkövetelte a választottbíróktól eljárásuk során a függetlenséget és pártatlanságot, melynek megszegése esetén kazuisztikus jelleggel ugyan, de lehetőséget biztosított a jogorvoslatra is.[50]

A felek formátlan megállapodásuk révén (ex compromisso) arra kötelezhették magukat, hogy egy közösen kijelölt személy által a megegyezésben foglaltak szerint lefolytatott eljárásban és ekként meghozott határozattal véglegesen lezárt jogvitájukat akként rendezik, hogy az így keletkezett ítéletet önként végrehajtják, ellenkező esetben a megegyezés szerinti büntetést (poena compromissa) kötelesek megfizetni. Ez a megállapodás úgynevezett "nudum pactumnak", azaz "puszta egyezménynek" minősült. Az arbiter ex compromisso eljárása ugyan kontradiktórius jellegű volt, azonban a választottbírót - például Zimmermann megállapítása szerint - semmiféle anyagi jogi szabály nem kötötte döntéshozatala során, vagy azzal összefüggésben, és ítélete még akkor is kötötte a feleket, ha jogszerűtlen vagy méltánytalan volt.[51] E hivatkozás alapja Proculus epistuláinak egy, a Digestába felvett töredéke (D. 17,2,76[52]), melyben a jogtudós egyfelől megkülönbözteti a kétféle - az ex compromisso és a boni viri - eljárást (habár a boni viri arbitratus-ra utalás feltehetőleg Jusztiniánusz korabeli betoldás, vagyis interpoláció), s ennek során úgy jellemzi az ex compromisso arbitratust, hogy az "eiusmodi, ut sive aequum sit sive iniquum, parere debeamus", vagyis "tekintet nélkül méltányos vagy méltánytalan jellegére, engedelmeskedni kell annak".

Mindez persze nem jelentette a választottbíró korlátlan és megfékezhetetlen önkényének mintegy "törvényesített" lehetőségét. Egyfelől ugyanis jogi kötelezettség nélküli elvárás volt vele szemben, hogy mindkét fél érdekeire legyen tekintettel, másfelől az eljárásnak a compromissumban kijelölt kereteit be kellett tartania, ennek ellenkezője ugyanis arra vezetett, hogy ítéletének a felek általi figyelmen kívül hagyása nem vont maga után büntetést. Tipikus kötelezettsége volt a felek által vitatott - a compromissumba foglalt - kérdések mindegyikének világos, pontos eldöntése ("a kereset kimerítése"), valamint e döntésnek egy adott záros határnapig történő meghozatala (clausula de die proferenda).[53]

Miként arról Gaius egy Digestába felvett edictum-kommentárjában tudósít, a jogvitát érdemben és véglegesen eldöntő ítéletnek magát az arbitert is totálisan korlátozó kötőereje volt, ugyanis még nyilvánvaló hiba, elvétés esetén sem volt mód a döntés kijavítására vagy kiegészítésére: "quia arbiter, etsi erraverit in sententia dicenda, corrigere eam non potest" (D. 4,8,20). Paulus a Digestába szintén felvett, az edictumhoz írott kommentárjának részletében ismerteti Sabinus és Cassius vitáját arról, hogy van-e módja az arbiternek a mai fogalmaink szerinti közbenső vagy részítéletet hoznia, vagy döntését bármiképp megváltoztatnia: Paulus akként dönti el a vitát, hogy egyikre sincs mód, egyszerre, egy döntéssel, hibátlanul ki kell meríteni a felek közötti teljes jogi kontroverziát (D. 4,8,19,2).[54] A szakirodalom úgy véli, a megváltoztathatatlanság ilyen meghökkentően merev szabálya azon alapul, hogy a határozat meghozatalával az arbiter a compromissumból fakadó kötelezettségét teljesítette, ekképp eljárási kötelezettségei és jogai természetesen totálisan kimerültek.[55] Friedrich Schiller "A genovai Fiesco összeesküvése" című drámája III. felvonásának 4. jelenetéből vett szavaival élve: "Der Mohr hat seine Arbeit getan, der Mohr kann gehen." - "A mór megtette kötelességét, a mór mehet"![56]

További sarkalatos kérdés az arbiter ex compromisso eljárásának kerete, vagyis a választottbíró olykor kifejezetten megterhelő kötelezettségei teljesítésének jogalapja. Amennyiben a felkért kívülálló személy az úgynevezett receptum arbitriben elfogadta e tisztet, köteles volt a megjelölt keretek és szempontok között és módon eljárni, valamint a rögzített határidőre a kompromisszumban szereplő valamennyi kérdést kimerítően rendező ítéletet hozni. A római államnak tehát érdekében állt eltűrnie ezt a parallel vitarendezési módszert, ennek bizonyítéka, hogy a praetornak az önként, ex compromisso - természetesen fizetés nélkül, ingyenesen - eljáró arbiter kijelölése tekintetében semminemű hatásköre nem volt, minthogy a tiszt ellátása is szabadon visszautasítható. Elvállalása esetén azonban olyannyira obligatórius tevékenység volt a választottbíráskodás, hogy a praetor jurisdikciója alá esett az az arbiter, aki kötelezettségeit "hibásan teljesítette".[57] Az eljárás végén az arbiternek nem volt a döntéshozatal elől semmiféle "menekülési útvonala", miként például a iudex élhetett azzal az eszközzel, hogy "az ügy nem világos" ("casus non liquet").[58] Paulus a Digestába felvett ediktum-kommentárjában is hivatkozik a praetor olyankor feléledő vizsgálati hatáskörére ("praetor ... investigare debet"[59]), amikor az arbiter nem megfelelően járt el. Ez tehát már arra utal, hogy a római állam nem csupán tűrte az alternatív választottbíráskodást, hanem egyenesen támogatta is azt.[60]

Mindezek mellett a felek elsőrendű érdeke volt, hogy üzleti vagy egyéb olyan titkaik, melyeknek "homályban maradásához" valamiféle méltányolható érdekük fűződik, megőriztessenek a per, illetve a választottbírósági eljárás során. A "római jog" ezt a kérdést is megfelelően rendezte. Ulpianus ediktumhoz írt kommentárjában kiemelte a bizalmas tények ("intima negotii") és "ügyleti" titkok ("secreta negotii") megőrzésének szükségességét (D. 4,8,3,1). A titokvédelem oka pedig az egyéb jogsérelmek megelőzése mellett természetesen az, hogy a választottbírói ítélet önkéntesen végrehajtható legyen, vagyis minél megnyugtatóbban rendezze a felek vitáját, s ezért minél vonzóbb legyen számukra. Miként a vita végleges és kölcsönösen előnyös, megnyugtató rendezésének a releváns tények teljes és nyílt feltárása a feltétele, azonképpen a nyíltságé éppen az, hogy a feltárt titkok és bizalmas adatok ("intima et secreta") megfelelő védelme, megőrzése a kívülállókkal szemben biztosítva legyen. A bizalmas eljárás egyik alapköve volt,

- 197/198 -

hogy a határozat felekkel történő közlése nem volt proklamatív, azaz nyilvános kihirdetésre nem volt mód. Ezek után nem csoda, ha a római jog "szokásos egyéb forrásai", így például a feliratok és papiruszok "bizalmasan" hallgatnak a kérdést illetően.[61]

A compromissumok puszta egyezmények (nuda pacta) voltak, amelyeknek érvényesítésére, kikényszerítésére a jog nem adott módot. A compromissumot kötő fél egyrészt nem védekezhetett az ellen, hogy ellenfele a választottbírósági eljárást az ügynek a rendes bíróság elé vitelével meg ne hiúsítsa, másrészt nem kényszeríthette ellenfelét arra, hogy a választottbírósági eljárásban részt vegyen, abban közreműködjön, és a meghozott ítéletet teljesítse. Mivel az arbiter ítéletének meghozatala előtt még teljesen bizonytalan, hogy melyik fél és mit tartozik a másiknak szolgáltatni, egészen bizonytalan szolgáltatás iránt kötelezettséget vállalni pedig stipulatioval nem lehetett, a felek még stipulatio útján sem erősítették meg a megállapodásukat.[62]

Minthogy a felek a formákhoz szigorúan ragaszkodó római jog értelmében közvetlenül nem érhették el céljukat, az említett hatásokat közvetve igyekeztek biztosítani oly módon, hogy a választottbírósági megállapodást bírság kölcsönös kikötésével kapcsolták egybe. Ez úgy történt, hogy "poenae stipulatiókkal" mindegyik fél bizonyos pénzösszeget ígért a másiknak arra az esetre, ha nem teljesíti a megállapodást. Ha tehát valamelyik fél a szükséges közreműködés elmulasztásával, akár például a választottbírónak az ítélkezésben való gátolásával megakadályozta a döntés meghozatalát, csak az ígért bírságot kellett fizetnie. Ha pedig úgy hiúsította meg a választottbírósági eljárást, hogy a megegyezés ellenére a rendes bíró elé vitte az ügyet, az ott megperelt fél nem háríthatta el magától a pert a compromissumra való hivatkozással,[63] hanem csupán a bírságot követelhette. Ha pedig a fél a választottbíró ítéletét nem teljesítette, keresettel vagy kifogással az nem volt érvényesíthető, hanem szintén csak a bírság megfizetése vált esedékessé.[64]

A bírságfizetés megtagadására nem szolgálhatott alapul az, hogy az arbiter igazságtalan ítéletet hozott. A bírság - különös tekintettel arra, hogy nemcsak kisebb, de nagyobb is lehetett a pertárgy értékénél - kifejezője volt annak az érdeknek, amely a feleket a compromissum-hoz fűzte, és a legtöbb esetben kellően ösztönözte őket annak betartására. Alig szerződtek bírság kikötése nélkül a felek és az ilyen egyezmény (pactum poena vallatum) vált a római jogban a választott bírósági szerződés alapesetévé, olyannyira, hogy a compromissum a bírság "kölcsönös ígérésétől" (compromittere) nyerte elnevezését (compromissum).[65]

Senki sem volt kötelezve a gyakran nehéz választott bírói tiszt elvállalására, de ha kötelezte is magát (receptum),[66] e nudum pactum alapján nem volt kényszeríthető elvállalt kötelezettségének teljesítésére. Így ez a kötelezettség csak erkölcsi kötelezettség volt, amelyet legfeljebb esküvel vagy poenae stipulatióval erősíthettek meg és végső esetben, ha egyenesen csalárdul járt el, actio dolival lehetett fellépni az arbiter ellen. Minden egyéb kényszer ellentétben állt volna a tisztán bizalmi viszony szellemével.[67]

Jellemző, hogy az a szerfölött korlátolt hatály, amelyet a jus civile a compromissumnak és a receptumnak eredetileg biztosított, az életben elégtelennek bizonyult, és ezért mindkét egyezmény mankókra szorult. Míg azonban a compromissum a hatályfokozó támaszt (poenae stipulatio) a magánjogból vette, addig a receptum azt (praetori coacto), a közjoggal érintkező területről kölcsönözte, ami mélyreható következményekkel járt.[68] Ki mástól várhattak a felek segítséget, mint az állami hatóságtól, a praetortól? A legkézenfekvőbb az lett volna, ha - a receptum alapján - keresetet adott volna a praetor az arbiter ellen. A római jog azonban csak a pénzbeli marasztalást ismerte; ezért a felperesnek igazolnia kellett volna, hogy vagyoni kárt (interesse) szenved annak következtében, hogy az arbiter nem teljesíti a receptumot. Erre azonban csak akkor lett volna esélye, ha arra hivatkozhatott volna, hogy adott meghatározott tartalmú, reá kedvező ítélettől esett el. Csakhogy az ítélet tartalma teljesen az arbiter szabad mérlegelésétől és akaratelha-tározásától függött és nem volt pótolható más választott-bírósági vagy rendes bírósági ítélettel. Így hiányzott minden alap a felperes kárának, interesse-jének a meghatározására.[69]Ezért a praetor nem is adott a félnek actiót, hanem kimondotta edictumában, hogy az ott meghatározott feltételek fennforgása esetében a fél kérelmére[70] perenkívüli eljárás (extraordinaria cognitio) során az ügy megvizsgálása (causa cognita), valamint a választottbíró esetleges érveinek (excusationes) meghallgatása után bírsággal vagy zálogolással (multa vel pignoris capio) fogja őt kényszeríteni az ítélkezésre (sententiam se arbitrum dicere coacturum: D. 4,8,15).[71]

A római jog közvetlen magánjogi hatályt nem adott a compromissumnak. Annak a megállapodásnak, hogy a felek alávetik magukat a választottbíróság ítéletének, önmagában - ha csak a bíró önként hozott ítéletének a felek szabad akaratukból nem engedelmeskedtek - nem volt hatálya és a választottbírósági ítéletnek sem volt kötelező ereje.[72] A felek csak kerülő úton, bírság kikötésével biztosíthatták azt, hogy az ellenfél az ügy választottbírósági eldöntését meg ne akadályozza s a meghozott ítéletet teljesítse.[73] Abban a tekintetben, hogy a választottbíráskodás nem peres eljárás, hanem a fenti értelemben vett magánjogi folyamat, nem is merült fel kétség a római jogi szakirodalomban. Abban kérdésben viszont, hogy a compromissum milyen magánjogi ügylet fogalma alá vonható, voltak véleményeltérések, de a nézetek túlnyomó része megegyezett abban, hogy a római jogi compromissum leginkább az egyezség jogi természetéhez hasonlítható.[74]

Egyes nézetek szerint a Római Birodalomban a választottbíró, az arbiter feladatának a lényege nem is annyira az ítélkezésben, a jogvita eldöntésében, mint inkább a vita megelőzésében, a felek békés kiegyeztetésében állt.[75] A törvényszéki szónoklás atyja, Cicero egy beszédében (pro Roscio Comoedo) világossá tette

- 198/199 -

a különbséget iudicium és arbitrium között: "Quid est in iudicio? Derectum, asperum, simplex. ... Quid est in arbitrio? Mite, moderatum. ..." - vagyis: míg az ordo szerinti civiljogi per ítélete egyenes és közvetlen (derec-tum), világos és szinte érdesen határozott (asperum), illetve kifejező és nem vitatható (simplex), addig a választottbírói döntés puha, lágy, szelíd, könnyed, visszafogott, higgadt, mérsékelt (mitis, moderatus). Az arbiteri marasztalás ugyanis például úgy is szólhatott, hogy "alperes köteles annyit adni, amennyit adni a helyesebb és az igazságosabb" ("quantum aequius et melius sit dari"). Ennek a - modern kifejezéssel élve - "soft" eljárásnak persze, miként arra Cicero maga is utal, az a célja egyfelől, hogy a feleket megegyezésre, egyezségre ösztökélje, vagyis olyan helyzetbe hozza, amelyben mindegyiküknek érdekében áll a döntést önként végrehajtani, másfelől, hogy a pluspetitio okozta pervesztés fentebb bemutatott kockázatait kiküszöböljék. A választottbírói eljárás célja ezek szerint tehát éppen az volt, hogy ilyen körülmények mellett a felek vitáját az önkéntes végrehajtás eszközére támaszkodva a véglegesség igényével zárja le. Milotić kiemeli, hogy erre azért volt szükség, mert a római államnak egyfelől égetően fontos érdeke volt a viták megfelelő rendezése révén az "illetékes" magistratúrák legalább részbeni tehermentesítése, másfelől semmi érdeke nem fűződött ahhoz, hogy fenntartsa magának (egyes szerveinek) az igazságszolgáltatás monopóliumát oly módon, hogy az arbiter döntése a praetor vagy a iudex felülbírálati hatáskörének tárgya lehessen.[76]

A határozott etikai mércével mérve kifogástalan személy, a "vir bonus", vagyis "jó férfi" mint bíró személyére épülő - minden formakényszertől mentes - ad hoc választottbíráskodás forrásszerű elnevezése a "boni viri arbitratus". Az ordo iudiciorum privatorum rendjétől ez az eljárás abban is különbözött, hogy a határozat végrehajtása teljes egészében a felek önkéntességén, hajlandóságán múlott. Az arbiter a bizonyítás, a releváns tényállás megállapítása és a döntéshozatal során teljes szabadságot élvezett a vitában álló felek akaratának és "önkéntes alávetésének" megfelelően, ugyanakkor nem mentesült a római jog mint tárgyi értelemben vett jog különféle szabályainak és elveinek, valamint etikai mércéinek alkalmazása alól.[77]

Noha a rómaiak nem tettek elnevezésbeli vagy koncepciózus különbséget köztük, a boni viri arbitratus-nak ténylegesen jól elkülöníthető fajai mutathatók ki az eljárás tárgya, jellege, célja alapján, és - például Metzger[78] szerint - a kutatót nem szorítja az ilyen klasszifikáció kialakításának mellőzésére a források hiányossága. Az eljárás fő célja voltaképpen, valamely perbe vitt dologgal, dologra irányuló követeléssel kapcsolatos, számos, jól elkülöníthető "típusú", előzetes értékbecslés volt. A megállapított értéket a felek vitathatták - az alperes tipikusan az önkéntes teljesítés elmaradása esetén -, ekkor azonban már nem menekülhettek a formuláris per litis aestimatiója szerint meghatározandó mértékű, majdan (a litis contestatio útján) pénzköveteléssé transzformálódó marasztalástól. Az említett egyes eljárástípusok a Digesta-helyek mellett döntően Cato "de agri cultura" című műve mint forrás alapulvételével mutathatók ki, és elkülönítésük alapja a becslés (aestimatio) tárgya, avagy célja. Eszerint "boni viri arbitratu" meghatározható például egyes károsodások[79] és költségek összegszerűsége,[80] dologi biztosítékok értéke,[81] a teljesítés minősége és egy meghatározott dolog valamilyen releváns fizikai tulajdonsága,[82] a dolog piaci ára,[83] felállítható a felek közötti elszámolás,[84] meghatározható a dologhasználat terjedelme[85] vagy egy társaságbeli (societas) részesedés értéke,[86] megállapítható egy meghatározott dolog kora[87] vagy a megállapodás szerint nyújtandó tartás mértéke, módja és összetétele,[88] továbbá a vevőre történt veszélyátszállás időpontja[89] stb.

Matthews[90] ezek mellett a boni viri arbitratus olyan, döntően orvosi szakértői (artis peritus) megnyilvánulásait is bemutatja, mint például bábák alkalmazása annak megállapítása végett, hogy az asszony várandós-e.[91] Feltűnő, hogy az iménti, de például az igen sokszínű "antik apport"[92] (pénz, munka, dolog, jog vagy követelés) értéke alapján megállapítható társasági részesedések mértékének meghatározása csakúgy nem jogkérdést vizsgáló hatáskör, miként a felsoroltak túlnyomó többsége: a boni viri arbitratus eszerint legközelebb a mai értelemben vett igazságügyi szakértői tevékenységhez áll.

Ehhez képest Milotić véleménye szerint a "bonus vir" mint arbitrator szerepe inkább a mai fogalmaink szerinti választottbíró vagy mediátor funkciójával állítható párhuzamba, hiszen eljárása során figyelemmel van - kell lennie - mindkét fél érdekeire, tárgyal a felekkel és megegyezésre törekszik ösztönözni őket. Álláspontja alátámasztására Milotić felhívja Cicero "de partitione oratio" című dialógusának egy töredékét (No. 10[93]), mely szerint a bíró a jogvita "moderátora".[94] Hogy ez a hivatkozása mennyiben szerencsés, meglehetősen kétséges.

A vir bonus arbiter döntése ellen természetesen nem volt helye perorvoslatnak. A perorvoslatoknak már maga a gondolata is egyébként idegen volt az összes ókori római polgári peres eljárástól, s ez alól csak az úgynevezett császári perrend (extraordinaria cognitio) jelentett kivételt, mely ugyanakkor kizárólagos főeljárássá (ordi-náriussá) csak a dominátus korában vált. A Roebuck - de Loynes de Fumichon szerzőpáros kiemeli[95] ellenben, hogy egyfajta jogorvoslat mégis megillette a feleket: actio de dolóval volt mód fellépni az ellen a fél ellen, aki csalárdul (fraudolózusan) megkísérelte a maga érdekei szerint befolyásolni az arbitrációs eljárást. Ennek a formuláris pernek az ítélete megsemmisíthette az arbiteri döntést.[96]

Milotić megkülönbözteti a római jogban ismert választottbíráskodási módozatok között az úgynevezett szükségképpeni választottbíró, azaz az arbiter necessarius által lefolytatott eljárást is. Ez az eljárás mai fogalmaink szerint alig tekinthető valódi választottbíráskodásnak. Az eljárás jogforrása - melyben a kifejezés szó szerint ebben a formában egyébként nem szerepel - a XII táblás törvény volt. A XII táblás törvény közis-

- 199/200 -

mert fordulata, mely szerint a jogviták rendezése "iudex arbitrive" történik, kétféleképpen értelmezett a szakirodalomban. Az egyik, az uralkodó álláspont szerint a két funkció - iudex és arbiter - jobbára különálló, a másik szerint a iudex olykor - a jogvita tárgyától, jellegétől függően - mint arbiter is közreműködhetett a "perben".[97]

A romanisztika olyan tekintélyei, mint Mommsen[98] vagy Riccobono[99] szerint az arbiter eljárásának lehetősége azokban az actio finium regundorum alapján indult telekhatár-vitákban, illetve az actio familiae herciscundae és communi dividundo útján megindított vagyon- és tulajdonközösség megszüntetésére irányuló - Ricco-bono[100] által együttesen iudicia divisoria-nak nevezett - eljárásokban merült fel, amelyek speciális földmérési vagy értékbecslési szakismeretet igényeltek. Az egyes arbiter vagy háromtagú tanácsának - voltaképpen legtöbbször nem más, mint földmérő (agrimensor) - eljárása ezekben az esetekben tehát nem a felek megegyezésén alapuló volt, hanem ex lege meghatározott, innen a "szükségképpeni" (necessarius) jelző. Milotić ezért az eljárást napjaink úgynevezett "expert arbitration" eljárásához hasonlítja, hiszen az eljárás célja csak a megfelelő szakismerettel kideríthető tények fennállásának a megállapítása volt.[101]

Ezeknek a felek "autonómiáját" csak korlátozottan érvényesülni hagyó eljárásoknak Milotić kutatásai szerint bőséges epigráfiai emlék a bizonyítéka. E bizonyítékoknak már a puszta léte is igazolhatja az említett "szükségképpeni" jelleget, mert a felek diszkréciója alatt álló boni viri és ex compromisso arbitratiók esetében a felek messzemenő érdeke a döntésnek és indokainak - esetenként magának a jogvita létének - a titokban tartása, azok "megjelentetése", azaz a kor szokásai szerinti megismerhetővé, közkinccsé tétele tehát a felek érdekeivel ellentétes.[102] Nem így a necessarii arbitriumok esetében, amelyekkel összefüggésben Milotić - a Corpus Inscriptionum Latinarum (CIL) alapulvételével - számos, a mai Horvátország (főként Dalmácia) területén található határkő-feliratot ismertet. Ezek tematikusan is jelentős "szóródást" mutatnak, hiszen található közöttük - külön-külön, de többféle kombinációban is - a telekhatárt megvonó (finis determinatio[103]), a határkő kihelyezését vagy áthelyezését elrendelő (terminorum ponere,[104] restitutio finis[105]), a fennálló határhelyzetet rögzítő (finis definitio[106]), vagy új, azaz korábban nem létezett határt kijelölő (finis regerere et terminorum ponere[107]), továbbá a határkő felújítását elrendelő (terminorum renovare[108]), vagy egyéb határvitát rendező ítéletről (sententia) szóló felirat is. A döntéseket a felek nem vitathatták, azt csupán tudomásul venni voltak jogosultak, e határozmányok végrehajtása így - tulajdonképpen folyamatosan - analóg módon alakult, mint az ordo iudiciorum éppen "aktuális" eljárásaiban.[109] A döntés határkövön - vagyis nem csak a vitában érintett felek, hanem bárki harmadik személy számára is - történő közzététele egyfelől egy további jogvitában mintegy bizonyítéki, másfelől egyfajta erga omnes hatállyal szabályozó karaktert sejtet, melynek célja nyilvánvalóan az volt, hogy a helyzetre jogot lehessen alapítani. ■

JEGYZETEK

1 Moriz Wlassak (1854-1939) brnói születésű bécsi eljárási jogtörténész, római jogász professzor elméletén alapul ez a hipotézis. Lásd: Wlassak, Moriz: Der Gerichtsmagistrat im gesetzlichen Spruch-verfahren. In: Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, 1908. XXV. évfolyam, 81-188. old.; Schulz, Fritz: Classical Roman Law. Clarendon Press, Oxford, 1954. 14-15. old.

2 Lásd: Kecskés László: A külföldi jog alkalmazása és a nemzetközi magánjog. OTKA kutatási zárótanulmány. Kézirat, Pécs, 1990. 1. és 11. old.

3 Következetni lehet a D. 4,8,3,1. alá felvett fragmentumból is: "ubi semel quis in se receperit arbitrium, ad curram et sollicitudinem suam hanc rem pertinere praetor putat". Lásd: Weizsäcker, Karl Hugo Freiherr von: Dasrömische Schiedsrichteramt unter Verg-leichung mit dem officium judicis. Tübingen, 1879. 1-104. old. különösen 4. old.

4 Lásd. Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest, 1921. 130. old.; Pázmány Zoltán: A római jog institutiói. Harmadik kiadás. Kertész József Könyvnyomdája, Karcag, 1930. 556. old.

5 Lásd: Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. 47. old.

6 Lásd: Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. 47. old.

7 A censori hivatal már a principátus elején megszűnt. A cenzus az uralkodók hatáskörébe került (utoljára Kr. u. 84-ben tartottak censust), a censorok egyéb feladatait pedig császári hivatalnokok látták el. A kisebb magistratusok közül a vigintiexviri testülete Augustus alatt 20 főre apadt (vigintiviri). A quaestorok számát Augustus ismét 20-ra szállította le, ugyanakkor a városi quaestorok hatásköréből kivette az aerarium kezelését és két praetorra ruházta át (helyükre utóbb praefectusok kerültek. A további quaestorok közül kettő a princeps személyes szolgálatában állt (quaestores Augusti), míg kettő a consulokat, a többi pedig a senatusi provinciák helytartóit segítette. Lásd: Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1996. 47. old.

8 Lásd: Schulz, Fritz: Classical Roman Law. Clarendon Press, Oxford, 1954. 14. old.

9 A jogszolgáltatási hatalmat eleinte iurisdictiónak nevezték. A köztársaság végén, mikor a municipi-alis magistratusok iurisdictiója a rendes eljárás alá tartozó ügyekre szorult vissza, a iurisdictio a rendes eljárásra kiterjedő iurisdictiót jelentette, míg a római magistratusokat megillető iurisdictio, mely az extraordinaria cognitióra és a perenkívüli eljárásra is kiterjedt, az imperium mixtum volt. Lásd: Szent-miklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest, 1921. 130. old.; Pázmány Zoltán: A római jog institutiói. Harmadik kiadás. Kertész József Könyvnyomdája, Karcag, 1930. 556. old., Schulz, Fritz: Classical Roman Law. Clarendon Press, Oxford, 1954. 14. old.

10 Fritz Schulz az ősi időket nem számítva mesterségesnek tartja a iurisdictio (joghatóság) és a iudicatio (bíráskodás) fogalmai közötti megkülönböztetést, mivel szerinte a "iusdicere" kifejezés természetes értelemben a jog minden fajta állítását jelenti és az magában foglalja az ítéletet is. Wolfgang Kunkel pedig a "iusdicere" római jogi és a "Rechtsprechen" német jogi kifejezések jelentése között állít fel párhuzamot. Lásd: Schulz, Fritz: Classical Roman Law. Clarendon Press, Oxford, 1954. 13. old., Kunkel, Wolfgang: Römische Rechtsgeschichte. Eine Einführung. 4. kiadás. Böhlan Verlag, Köln-Graz, 1964. 82. old.

11 Lásd: Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiadás. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest, 1921. 130-131. old.

12 Lásd: Kunkel, Wolfgang: Römische Rechtsgeschichte. Eine Einführung. 4. kiadás. Böhlan Verlag, Köln-Graz, 1964. 81-91. old.

13 Lásd: Bornhak, Konrad: Schiedsvertrag und Schiedsgeriht. In: Zeitschrift für deutschen Zivil-process (ZZP), XXX. 3. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 2. old.

14 Lásd: Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest, 1921. 246. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 2. old.

15 Olyan perek voltak az arbitriák, amelyek nem pénztartozásra, hanem más egyéb szolgáltatásra irányultak. Az ítélet meghozatala előtt egy közbeeső becslő eljárást (úgynevezett arbitratus) kellett beiktatni, a természetbeli szolgáltatás pénzértékének meghatározása (litis aestimatio) céljából. Ezt nem lehet azonosítani a választottbíráskodást jelentő arbitratio-val. (!) (K. L.) Az erre vonatkozó utasítást a praetor a formulába szintén belefoglalta (clausula arbitraria). Az ilyen actiokat arbitraria actio-knak nevezték. Ilyenek az összes dologi keresetek, továbbá az actio quod metus causa, de dolo, ad exhibendum stb. Ezen megállapításokat lásd: Marton Géza: Római magánjog elemeinek tankönyve. Debrecen, 1943. 107-108. old.

16 Lásd: Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest, 1921. 131. old.

17 Lásd: Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest, 1921. 131. old.

18 Lásd: Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest, 1921. 132. old.

19 Lásd: Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Rt. Kiadó, Budapest, 1921. 132. old.

20 Lásd: Szentmiklósi Márton: A római jog institutioi 6. kiad. Budapest, 1921. 132. old.; Marton Géza: Római magánjog elemeinek tankönyve. Institúciók. Debrecen, 1943. 98. old.

21 A iudex és az arbiterek eljárásainak zavaró hasonlatosságairól és egybemosódottságáról lásd: Sohm, Rudolph: The Institutes. A textbook of the history and system of Roman Private Law. Oxford, 1907. 271. old. és következő old.

22 Lásd: Weizsäcker, Karl Hugo Freiherr von: Römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis. Tübingen, 1879. 1-104. old.; Karl Hugo Freiherr von Weizsäcker egykori német politikus, würtenbergi miniszterelnök 1853 február 25-én Stuttgartban született. A tübingeni egyetemen szerzett jogi diplomát. Az itt írt disszertációja vált gyakran hivatkozott forrássá a választottbíráskodás történetével foglalkozó szerzők számára. Ernst von Weizsäcker, német politikus és diplomata édesapja és az 1984-1994 között hivatalban volt német köztársasági elnök Richard von Weizsäcker nagyapja. 1926. február 2-án Stuttgartban halt meg. Weizsäcker disszertációjának széles körű ismertté válásában az is szerepet játszhatott, hogy Brinz írt arról kritikát. Lásd: Brinz, Alois (Aloys) Ritter von: Das römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis von Dr. Carl Weizsäcker, königl. württ. Justizassessor. Tübingen, 1879. 201. old. In: Kritische Vierteljahresschrift für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft. 1880/3. szám.

23 A részletekre nézve lásd: Weizsäcker, Karl Hugo Freiherr von: Römische Schiedsrichteramt unter Vergleichung mit dem officium judicis. Tübingen, 1879. 1-104. old.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 6. old. és 8. old.

24 Lásd: Bornhak, Konrad: Schiedsvertrag und Schiedsgeriht. In: Zeitschrift für deutsche Zivilprocess (ZZP), 30. kötet, 1902. 3. old., Bethmann-Hollweg, Moritz August von: Der Zivilprozess des gemeinen Rechts in geschichtlicher Entwicklung. III. kötet. Bonn, 1864-74. 140. §.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 2. old.

25 Lásd: Stein, Peter: Roman Arbitration: an English Perspective. In: Israel Law Review 29 (1995) 215-216. old. Hivatkozza: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiterin Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 100. old.

26 "Compromissum ad similitudinem iudiciorum redi-gitur et ad finiendas lites pertinet."

27 Lásd: Ziegler, Karl-Heinz: Das private Schiedgericht im antiken römischen Recht. In: Münchener Beiträge zur Papyrusforschung und Antiken Rechtsgeschichte, No. 58.. München, Beck, 1971. 90-92. old. Hivatkozza: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiterin Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 100. old.

28 "... ideo melior videtur condicio causae bonae, si ad iudicem quam si ad arbitrum mittitur, quia illum formula includit et certos, quos non excedat, terminos ponit, huius libera et nullis adstricta vinculis religio et detrahere aliquid potest et adicere et sententiam suam, non prout lex aut iustitia suadet, sed prout humanitas aut misericordia inpulit, regere."

29 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 101. old.

30 Lásd: Ziegler, Karl-Heinz: Das private Schiedgericht im antiken römischen Recht. In: Münchener Beiträge zur Papyrusforschung und Antiken Rechtsgeschichte, No. 58., München, Beck, 1971. 376-381. old. Hivatkozza: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 101. old.

31 Milotić a választottbíró szerepe alapján megkülönbözteti egyfelől a korai ex lege, a XII táblás törvényen alapuló, döntően különös szakmai hozzáértést igénylő kérdéseket eldöntő, majd az adminisztratív jellegű úgynevezett kötelező (szükségképpeni) választottbíráskodást (arbitratus necessarius), másfelől a bizonyos határozott etikai mércével mérve kifogástalan személy, a "vir bonus", vagyis "a jó [tiszteletreméltó, megbízható, erkölcsös, törvény szerint élő, nemes stb.] férfi" mint bíró személyére épülő ad hoc választottbíráskodást (arbitrium boni viri), valamint harmadrészt a vitában álló feleken kívül álló, harmadik személy (arbiter ex compromisso) döntésének történő teljes és önkéntes alávetését eredményező, kétoldalú megegyezésén alapuló, már kötöttebb eljárási formaként kialakult választottbíráskodást. Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 101-113. old.

32 A Codex második fejezete 56. cikkén alapuló kereset jogalapját tekintve nem a compromissumon, hanem az attól szinte független választottbírói eskün alapult. Nem állítható tehát, hogy az arbiter döntése ebben az időben az állami bíró (judex) ítéletével egyenlő hatályú lett volna, mert akkor ennek alapján actio judicati-nak lett volna helye.

33 Cum antea sancitum fuerat in arbitris eligendis, quos neque poena compromissi vallabat neque iudex dederat, sed nulla praecedente sententia communis electio, ut in illorum sententia stetur, procreabat, siquidem pro parte pulsata forma arbitralis procederet, exceptionem ei veluti pacti generari, sin autem pro actore calculus poneretur, nihil ex eo procedere ei praesidii: sancimus in eos arbitros, quos praedixi-mus et quos talis consensus elegerit sub eo pacto in scriptis vel non in scriptis habito, ut eorum definitioni stetur, si quidem subscripserint, postquam definitio procedit, quod non displicet ambabus partibus eorum sententia, non solum reo exceptionem veluti pacti generari, sed etiam actori ex nostro numine in factum actionem, quatenus possit sententia eius exsecutioni mandari, sed in hac quidem regia civitate ab officio eminentissimae praefecturae vel eius, cuius forum pars sequitur fugientis, in provinciis autem tam per moderato res quam apparitiones eorum, vel per iudices, quorum regimen pars pertimescat pulsata.

34 A compromissum maga szorosan véve tehát Justinia-nusz alatt sem vált actioval felruházott pactum legitimumá, aminthogy a rerceptum sem volt igazi pactum praetorium, mert nem fűződött hozzá actio, hanem csak extraordinaria cognitio útján érvényesíthető praetori kényszer. Ezért a választottbírósági intézménynek a római jogi tankönyvekben található rendszerbeli (sőt néha az előbbit is például: Vécsey Tamás: A római jog institutioi. 7. kiadás. Budapest, 1902. 377. old.) a pacta praetoria közt a kötelmi jogban sorolja fel, nem egészen szabatos s amellett nem domborítja ki eléggé annak említett fontos igazságszolgáltatási vonatkozásait.; Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 12-13. old.

35 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 13. old.

36 Lásd: Dávid, René: Arbitration in International Trade. Deventer 1985. 84. old.

37 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 13-14. old.

38 A választottbíráskodásról a római magánjogban átfogóan lásd: Kaser, Max - Hackl, Karl: Das römische Zivilprozessrecht. 2. kiadás, München, 1996. 639-644. old.; A választottbíráskodás római jogi szabályairól mint a modern választottbírósági jogok előzményéről lásd: Kollmann, Julius: Die Schiedsgerichte in Industrie. Gewerbe und Handel, München-Berlin, 1914. 17-28. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 13. old.

39 Lásd: Levy, Ernst: Zur Lehre von den sog. actiones arbitrariae. Weimar, 1915. 18. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 13. old.

40 Lásd: Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007. évi kiadás 161. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 14. old.

41 Ezzel kapcsolatban lásd különösen: Ziegler, Karl-Heinz: Das private Schiedsgericht im antiken römischen Recht. München, 1971. 435-443. old.; A receptum arbitrii elfogadása olyan értelemben véve is kötelezettséget rótt a választottbíróra, hogy amennyiben a feladat teljesítését - vagyis az ítélkezést - megtagadta, úgy bírságot kellett fizetnie. V.ö.: Ulp. D. 4,8,3,2,15.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 14. old.

42 Az arbiter szó etimológiájához lásd különösen: Levy, Ernst: Zur Lehre von den sog. actiones arbitrariae. Weimar, 1915. 8. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 14. old.

43 Lásd: Zimmermann, Reinhard: The Law of Obligations: Roman Foundations of the Civilian Tradition. Oxford University Press, Oxford, 1996. 514. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 14-15. old.

44 Lásd: Alf. D.4,8,50.

45 A bonus vir fogalmához lásd bővebben: Földi András: A jóhiszeműség és tisztesség elve, ELTE, Budapest, 2001. 17. old.

46 Ezt a megállapítást igazolja a D.17,2,76. forráshely, amely Proculustól származik. Lásd: Földi András - Hamza Gábor: A római jog története és institúciói. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007. évi kiadás, 542-544. old.; Lásd: Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 14. old.

47 Lásd: Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi válasz-tottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 14. old.

48 Lásd: Ulp. D. 4,8,17,7.

49 Lásd: Ulp. D. 4,8,27,3.

50 Lásd: Kaser, Max - Hackl, Karl: Das römische Zivilprozessrecht. 2. Kiadás, München, 1996. 640. old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi válasz-tottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 17. old.

51 "… the arbiter was not bound by any rules of substantive law and, thus, his award was binding, even if it was unjust or inequitable." Lásd: Zimmermann, Reinhard: The law of obligations. Roman foundations of the civilian tradition. Oxford University Press, 1996. 529. old.

52 Milotić - nyilvánvaló elütés folytán - tévesen utal D. 17.2.26-ra. Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiterin Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 110. old. 58. lábjegyzet.

A szöveg: "Arbitrorum enim genera sunt duo, unum eiusmodi, ut sive aequum sit sive iniquum, parere debeamus (quod observatur, cum ex compromisso ad arbitrumitum est), alterum eiusmodi, ut ad boni viri arbitrium redigi debeat, etsi nominatim persona sit comprehensa, cuius arbitratu fiat."

53 Lásd: Stein, Peter: Roman Arbitration: an English Perspective. In: Israel Law Review 29 (1995) 215-222. old.

54 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 110-111. old.

55 Lásd: Roebuck, Derek - de Loynes de Fumichon, Bruno: Roman Arbitration. London, Holo Books, 2004. 178. old.

56 A "Project Gutenberg" adatbázisából véve: http://www.gutenberg.org/ebooks/6499 (2012.01.03.).

57 Lásd például: Ziegler, Karl-Heinz: Das private Schiedgericht im antiken römischen Recht. In: Münchener Beiträge zur Papyrusforschung und Antiken Rechtsgeschichte, No. 58. München, Beck, 1971. 6-15. old. és Roebuck, Derek - de Loynes de Fumichon, Bruno: Roman Arbitration. London, Holo Books, 2004. 195. old.

58 Lásd: Stein, Peter: Roman Arbitration: an English Perspective. In: Israel Law Review 29 (1995) 219. old.

59 D. 4,8,32,12: "Si arbiter sese celare temperaverit, praetor eum investigare debet, et si diu non paruerit, multa adversus eum dicenda est."

60 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 112. old.

61 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 112-113. old.

62 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 3. old.

63 Ennek hangsúlyozása rendkívül fontos, annál is inkább, mert ellentétben áll a római jog azon szabályával, hogy a nudum pactumból, ha actio nem is, de exceptio származott. Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 4. old.

64 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 3-4. old.

65 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 4-5. old.

66 Definícióját tartalmazza D. 4,8,13,2: "Recepisse autem arbitrium videtur, ut Pedius libro nono dicit, qui iudicis partes suscepit finemque se sua sententia controversiis impositurum pollicetur. …" Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 5. old.

67 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 5. old.

68 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 5. old.

69 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 5. old.

70 Ex officio csak az 1. 32. §. D. IV. 8. esetében. Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 5. old.

71 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 5. old.

72 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 5. old.

73 Lásd: Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 5. old.

74 Lásd: "Das Verhältnis hat die privatrechtliche Natur eines den Rechtsstreit aufhebenden Vergleichs (compromissum)." (Bethmann-Hollweg, Moritz August von: Römischer Zivilprozess. 2 kötet. Bonn, 1865. 109. old.); Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás. Második, bővített kiadás. Budapest, 1926. 6. old.

75 Lásd: Horváth Éva - Kálmán György: Nemzetközi eljárások joga - A kereskedelmi választottbíráskodás. Osiris Kiadó, Budapest, 1999. 46-47 old.; Boóc Ádám: Nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodás. A választottbíró megválasztása és kizárása. HVG-ORAC Kiadó, Budapest, 2009. 16-17. old.

76 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiterin Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 111-112. old.

77 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 106. old.

78 Lásd: Metzger, Ernest: Roman Judges, Case Law, and Principles of Procedure. In: Law and History Review 22/2 (2004) http://www.historycooperative.org/journals/lhr/22.2/metzger.html (2012.01.03.)

79 Lásd: Cato, de agri cultura, 144, 145. és 149.

80 Vö.: Lab. D. 19,2,58,1; Paul. D. 10,2,44,8; Ulp. D. 39,2,15,34.

81 Lásd: Ulp. D. 3,3,33,3; Ulp. D. 7,1,1,3 pr.;Iul. D. 7,5,6 pr; Pap. D. 7,9,11; Ulp. D. 7,9,12; Paul. D. 24,3,25,3; Ulp. D. 39,1,5,17; Ulp. D. 27,10,8; Ulp. D. 43,15,1 pr.; Ulp. D. 43,15,1,3.

82 Paul. D. 19,2,24 pr.

83 Lásd: Matthews, Nathan: The Valuation of Property in the Roman Law. In: Harvard Law Review 34/3 (1921) 253. old.

84 Vö.: Ulp. D. 33,1,3,2; Iul. D. 40,5,47,2; Ulp. D. 18,1,7 pr.

85 Ulp. D. 7,9,1,5; Paul. D. 12,2,30,5.

86 Pomp. D. 17,2,6; Proc. D. 17,2,76.

87 Pap. D. 30,58.

88 Pap. D. 34,1,10,2.

89 Cato, de agricultura, 148.

90 Lásd: Matthews, Nathan: The Valuation of Property in the Roman Law. In: Harvard Law Review 34/3 (1921) 257. old.

91 Paul. D. 25,4,1 pr. Az eddigi forrásokat összefoglalva hivatkozza: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 107-108. old.

92 Például Proc. D. 17,2,80.

93 "Cicero Filius: Quid habes igitur de causa dicere? Cicero Pater: Auditorum eam genere distingui. Nam aut auscultator est modo qui audit aut disceptator, id est, rei sententiaeque moderator: …"

94 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 108. old.

95 Lásd: Roebuck, Derek - de Loynes de Fumichon, Bruno: Roman Arbitration. London, Holo Books, 2004. 80-81. old. Hivatkozza: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 101-102. old.

96 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 109. old.

97 Lásd például: Roebuck, Derek - de Loynes de Fumichon, Bruno: Roman Arbitration. London, Holo Books, 2004. 80-81. old. Hivatkozza: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 101-102. old.

98 Mommsen, Theodor: Zum römischen Bodenrecht. In: Hermes 27 (1892) 79-117. old.

99 Riccobono, Salvatore: Dalla Communio del diritto quiritario alla comproprietà moderna. In: Essays in legal history read before the International Congress of Historical Studies held in London in 1913. Ed. by Vinogradoff, Paul. London, New York [etc.], Oxford University Press, 1913. 33-119. old.

100 Lásd: Riccobono, Salvatore: Dalla Communio del diritto quiritario alla comproprietà moderna. In: Essays in legal history read before the International Congress of Historical Studies held in London in 1913. Ed. by Vinogradoff, Paul. London, New York [etc.], Oxford University Press, 1913. 93. old.

101 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 102-103. old.

102 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 113. old.

103 CIL Vol. III = Inscriptiones Asiae, provinciarum Europae Graecarum, Illyrici Latinae. Edidit Mommsen, Theodor. 1873 (impr. iter. 1958). No. 9938. és 9860.

104 CIL III, 13250, CIL III, 8472.

105 CIL III, 9973.

106 Lásd: Wilkes, John: Boundary stones in Roman Dalmatia. I. The Inscriptions. In: Arheološki vestnik 25 (1976) 262. old.

107 CIL III, 9864a.

108 Lásd: Wilkes, John: Boundary stones in Roman Dalmatia. I. The Inscriptions. In: Arheološki vestnik 25 (1976) 266. old.

109 Lásd: Milotić, Ivan: Competence of Roman Arbiter in Rendering the Decision. In: Croatian Arbitration Yearbook 18 (2011) 104-105. old.