A tanulmány célja a modern munkavégzési formák kollektív munkajogi kérdéseinek tárgyalása a platformmunkások kollektív munkajogi kérdésein keresztül. A tanulmány többek között foglalkozik a szociális védelemhez való alapjog és a platformalapú munkavégzés közötti kapcsolattal, valamint ezzel összefüggésben a gazdasági függőség kérdését is érdemben tárgyalja. A platformalapú gazdaságban munkát végző személyek klasszifikálásának dilemmája nem a jelen tanulmány központi témája, ugyanakkor a tanulmány a klasszifikációs problematika felmerülésének okait is keresi, kollektív munkajogi nézőpontból vizsgálva azt. A tanulmány foglalkozik továbbá a platformmunkások kollektív munkajogi igényeivel és a versenyjog közötti konfliktussal is. A kutatás mindemellett átfogó képet próbál adni a modern munkavégzési formák kollektív munkajogi elvárásairól, és hangsúlyozza a kollektív munkajog esszenciális jellegét.[1]
1. A platformmunkavégzés kollektív munkajogi alapkérdései
2. A szociális védelemhez való jog a platformmunka tekintetében
3. Klasszifikációs kérdés
4. Janus-arcú célok - Az európai versenyjog és szociális törekvések
5. A ítélkezési gyakorlat dimenzióinak folyamatos változása
6. Megoldási javaslatok és perspektívák
6.1. Irányelv a platformmunka körülményeinek javításáról
6.2. Frankfurt Paper és Code of Conduct - az alternatív német megoldások
6.3. Tagállami és nemzeti megoldások
6.3.1. Belga modell - kötelező biztosítás
6.3.2. Holland Királyság - önfoglalkoztatók moratóriuma
7. Összegzés és konklúzió
A klasszikus kollektív munkajog, amely a hagyományos munkavégzési formák esetében érvényesül, viszonylag egyszerűen rendezi a kollektív igényérvényesítés kérdését. Ugyanis - a jogszabályok által körülhatárolt feltételek teljesülése esetén - minden, munkaviszonyban tevékenykedő munkavállalóra kiterjeszti azon jogosultságokat, amelyek esetében a kollektív munkajogi védelem őket megilleti, és ezáltal részt vehetnek a kollektív jogérvényesítés folyamatában is. A klasszikus munkajogi felfogás középpontjában ugyanis a jogokat keletkeztető jogi tény, a munkajogviszony áll.[2]
A jelenleg átalakulóban lévő munkaerőpiacon és munkavégzési formák világában a munkaviszonyok nem olyan könnyen ismerhetők fel, mivel azok gyakran magánjogi elemekkel vegyülve kerülnek felhígításra, amely miatt az adott jogviszony a munkaviszony jellegét elrejti. Ez a modern munkavégzési formák esetében felvet egy klasszifikációs dilemmát. Megjegyzendő, hogy praktikusabb lenne, ha a modern munkavégzési formákban tevékenykedő személyek (így különösen a platformmunkások) munkavállalóként lennének kategorizálva.[3] Ugyanakkor rögzítendő, hogy a modern munkavégzési formák túlnyomórészt nem prima facie[4] munkaviszonyok. A platformmunkások esetében a munkaviszony megállapítása ezért igen nehézkesen vagy bizonyos esetekben egyáltalán nem képzelhető el, még akkor sem, ha a munkaviszony megállapításához a fogalmi jellemzők beazonosíthatók.[5] A nehezen beazonosítható sajátosságok és a munkaviszony felismerhetőségének a nehézsége egyaránt az elmúlt harminc-negyven évben megfigyelhető munkajogi liberalizáció eredménye. E liberalizációval egyszerre jelentek meg az atipikus munkavégzési formák, valamint visszaszorult a munkavállalói érdekvédelem is.[6]
- 11/12 -
A szakirodalom a modern munkavégzési formák esetében fellelhető munkajogi védelemre való jogosultságot - így köztük a kollektív munkajogi jogosultságok kérdését is - két oldalról közelíti meg. Az egyik oldal a klasszifikációs dilemma, amelynek meghatározó eleme a platformmunkások jogviszonyszempontú kategorizálása. E megoldás lényege az, hogy a kategorizálásnak meg kell előznie a szabályozás létrejöttét. A kategorizálás többfajta megoldást kínál. Az egyik lehetséges megoldás a meglévő kategóriákba való besűrítés, a másik megoldási javaslat pedig egy teljesen új, közbenső kategória létrehozása a munkavállalói és a vállalkozói réteg között.[7] A másik oldal pedig a klasszifikáció másodlagosságának elismerésére, a munkajogi garanciák központba helyezésére épül.[8] E megoldási javaslaton belül elterjedt azon álláspont, miszerint elsődlegesen a jogvédelmet kell biztosítani a munkát végzőknek, és csak utána érdemes elgondolkodni a kategorizálásukon. Ezen álláspont szerint "a platformgazdaság által a munkajogi szabályozásnak címzett legjelentősebb kérdés nem az alárendelt munkavégzés újraértelmezése, hanem sokkal inkább a védelmi garanciák elosztásának újragondolása."[9] Hasonló álláspontot képvisel Gyulavári Tamás is, aki szerint a szabályozás tartalmához képest másodlagos a kérdés, hogy munkaviszonynak nevezzük-e vagy sem az internetes munkavégzők jogviszonyát.[10]
Véleményem szerint a platformmunkások esetében a kollektív munkajogi védelem indokolt, ugyanis bizonyos esetekben a gazdasági függőség és az alárendeltség egy klasszikus munkaviszony keretei között foglalkoztatott munkavállaló szintjét is elérheti. Ezt a helyzetet helyesen ismerte fel Rácz Ildikó korábbi írásában, amelyben arról értekezett, hogy ha az adott személy nem munkaviszony kereteiben végez munkát, nem fogja megilletni a törvényben lefektetett garanciák köre, annak ellenére, hogy hasonló függő pozícióba kerül egy adott munkát biztosító céggel, platformmal, mint a munkavállaló a munkáltatójával. Éppen ezért lenne fontos a modern munkavégzési formák keretében munkát végző személyek kollektív védelmét biztosítani, hiszen az a fajta prekaritás, bizonytalan léthelyzet, ami esetükben megjelenik, számos bizonytalanságot tart fent.
A fentebb kifejtettekre tekintettel véleményem szerint az vitán felül álló tény, hogy a platformmunkavégzés esetében a kollektív munkajog garanciális jogokat biztosító funkciója meg kell, hogy nyilvánuljon, és az individuális oldal által még rendezetlen kérdések esetében (azaz, hogy munkaviszony-e az adott jogviszony vagy nem) is biztosítania szükséges a személyeket megillető jogosultságokat, védelmeket. Ezt támasztja alá az is, hogy az egyesülési szabadságot, nem csak mint - mindenkit megillető - önálló jogosultságot lehet értelmezni, hanem mint a munkavégzéshez kapcsolódó jogok tényleges érvényesítésének az eszközét is.[11] Álláspontom szerint így a kollektív munkajogi jogosultságok meglétét nem a munkaviszony vagy a munkavállalói kategória meglétéhez szükséges kötni a platformmunkavégzéshez kapcsolódó személyek esetében, hanem a munkavégzéshez mint a munkajogi koordináta-rendszeren belül értékelhető cselekményhez. Ezáltal a kollektív munkajog önállósága és érdekvédelmi, statikus funkciója a státuszkérdés részletszabályai elé kerül.
A szociális védelemhez való alapjog vizsgálata körében fontos kiemelni, hogy egy új ipari forradalom[13] zajlik a munkajogban, amely forradalomnak a végeredménye a "munkaerőpiac" jogának a megjelenése, ahol előtérbe kerül a szociális védelem, a gazdasági előnyszerzés a tisztán kapitalista felfogással szemben. Marc De Vos egyenesen "kollektív küldetésként" jellemzi a technológiai változások hatására megújított munkajogi szabályozás céljait.[14] A platformmunka lényegében ezeket az akkor még futurisztikusnak számító elképzeléseket magában foglalja, bizonyos államokban már széles körben elismert módon is. Az Európai Unió (a továbbiakban: EU) jogalkotása is a "munkaerőpiac joga" felfogás irányába terelődött el fokozatosan a kezdeti gazdasági felfogással szemben. Ugyanígy az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) ítélkezési gyakorlatában is megfigyelhető,[15] hogy az utóbbi években megszaporodott a szociális jogokat előnyben részesítő ítéletek száma.[16] Ez a kezdeti uniós fel-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
