Megújultak 2010. június 1-jével az EU versenyjog forgalmazási megállapodásokkal kapcsolatos szabályai. A Bizottság új csoportmentességi rendeletet fogadott el és ugyancsak új Vertikális iránymutatást tett közzé. (A Bizottság 330/2010/EU rendelete az Európai Unió működéséről szóló szerződés 101. cikke (3) bekezdésének vertikális megállapodások és összehangolt magatartások csoportjaira történő alkalmazásáról. HL L 102., 2010. 04. 24., 1-7. o.; A vertikális korlátozásokról szóló iránymutatás, SEC(2010) 411 végleges. HL 102., 2010. 04. 23., 1-7. o.) Az Iránymutatás rendelkezései nemcsak a csoportmentességet érintik, hanem egyben a csoportmentességben nem részesülő vertikális megállapodások elemzésével kapcsolatban is támpontokat adnak: az Iránymutatás részben a csoportmentességi rendelet értelmezését, részben pedig a csoportmentesség körén kívül eső megállapodások értékelését tartalmazza.
Az új rendelet 2010. június 1-jén lépett hatályba és 2022. május 31-ig alkalmazandó. Ez a csoportmentességi rendeletek esetén bevett jogalkotói gyakorlatnak számít, nevezetesen: határozott időtartamra fogadják el őket, és az időtartam lejárta előtt kötelező azokat felülvizsgálni, valamint szükség esetén eltérő tartalmú csoportmentességi rendeletet elfogadni. Ugyanakkor, a rendelet tartalmaz átmeneti szabályokat azon megállapodások számára, amelyek megfelelnek a korábbi csoportmentességi rendeletnek (2790/1999/EK rendelet). Azok a megállapodások, amelyek 2010. június 1. előtt összhangban voltak a korábbi csoportmentességi rendelettel, 2011. május 31-ig továbbra is mentességet élveznek; vagyis az új csoportmentességi rendelet ezen megállapodások számára egyéves átmeneti vagy türelmi időt határoz meg, ugyanakkor 2011. május 31. után már minden megállapodásra az új szabályok fognak vonatkozni, attól függetlenül, hogy azt mikor kötötték. A feleknek tehát korábbi megállapodásaikat összhangba kell hozniuk az új szabályokkal.
Szerencsére az új szabályozási rezsim nagyon sok tekintetben (logikájában, felépítésében) követi a korábbi csoportmentességi rendeletet, tehát ebben a vonatkozásban nem beszélhetünk valódi paradigmaváltásról; szemben az 1999-ben elfogadott 2790/1999/EK csoportmentességi rendelettel, amely egy teljesen új modellt honosított meg az EU versenyjogban. Ezzel magyarázható az is, hogy a csoportmentességi rendelet elfogadására, illetve közzétételére csupán a hatálybalépés időpontja előtt néhány héttel került sor.
Az alábbiakban az új szabályok elemző bemutatására vállalkozom, külön hangsúlyozva és kiemelve azokat a rendelkezéseket, amelyek a korábbi csoportmentességhez képest újdonságot jelentenek. A jelen tanulmányt kritikai megjegyzéseim és konklúzióim zárják.
Amint azt a fentiekben említettem, az új csoportmentességi rendelet lényegében megőrzi a korábbi szabályozás logikai felépítését. Alapvető kiindulópontja egy általános piaci részesedési korlát; az ezen piaci részesedési limit alatt maradó megállapodások esetén alkalmazandó a csoportmentesség, míg az ezt meghaladó részesedések esetén a csoportmentesség kedvezménye elveszik. Az általános menedéket kivételek "erősítik". A rendelet 4. cikke tartalmazza az ún. durva (angolul: hardcore, a GVH szóhasználatában: kőkemény, a rendelet szóhasználatában: különösen súlyos) korlátozásokat, valamint a rendelet 5. cikkében találhatók az ún. feketelistás megállapodások (a rendelet szóhasználatában: nem mentesülő korlátozások). A két, egyaránt aggályosnak kikiáltott, kategória között a fő különbség, hogy durva korlátozás esetén nemcsak az adott kikötés, hanem az egész megállapodás veszíti el a csoportmentesség kedvezményét, míg feketelistás korlátozás esetén ez a balsors csak az adott kikötést sújtja.
Így pl. ha egy forgalmazási megállapodásban a felek konkrét viszonteladási árat vagy abszolút területi kizárólagosságot kötnek ki (ezek a 4. cikk értelmében durva, illetve különösen súlyos korlátozások), akkor a megállapodás egyetlen kikötésére sem lehet majd alkalmazni a csoportmentességet. Ebben az esetben az általános szabályok lesznek irányadók, tehát meg kell vizsgálni, hogy a megállapodás versenykorlátozó célú vagy hatású-e [az Európai Unió működéséről szóló Szerződés, továbbiakban: EUMSZ 101. cikk (1) bek.], és amennyiben ez teljesül, meg kell vizsgálni, hogy vajon részesülhet-e egyedi mentességben [EUMSZ 101. cikk (3) bek.].
A durva korlátozásnak nem minősülő, azonban feketelistás kikötések esetén azonban már más a helyzet. Ilyenkor a csoportmentesség nem az egész megállapodás, hanem a konkrét kikötés vonatkozásában veszik el. Ebből következik, hogy a megállapodás fönnmaradó része továbbra is részesül a csoportmentességben, tehát összhangban marad a versenyjoggal. Ebből természetesen nem lehet közvetlen következtetéseket levonni a szerződés részleges vagy teljes érvénytelenségére nézve, hiszen a csoportmentesség csak a versenyjogi megfelelőségről rendelkezik, míg ehhez képest az érvénytelenség kérdése a tagállami jogok körébe tartozik, azzal, hogy az EU versenyjoggal ellentétes minden megállapodás semmis [EUMSZ 101. cikk (2) bek.]. Az azonban feltehető, hogy amennyiben egy megállapodásból csupán egyetlen kikötés ütközik a versenyjogba (hozzá kell tenni, hogy önmagában a csoportmentesség elvesztése nem jelenti automatikusan azt, hogy az adott kikötés sértené a versenyjogot: egyszerűen egyedi elbírálásra van ilyenkor szükség), akkor minden bizonnyal a részleges érvénytelenség szabályait kell alkalmazni, és ennek megfelelően lehet eldönteni, hogy vajon az egész megállapodás megdől, vagy csupán az inkriminált kikötés esik ki belőle [Ptk. 239. § (1) bek.].
A vertikális csoportmentességi rendelet, ahogy az nevéből is kitűnik, a vertikális megállapodásokra és az azokban foglalt vertikális korlátozásokra alkalmazandó. Vertikális megállapodásnak nevezzük azokat a megállapodásokat, amelyek a termelési-forgalmazási lánc különböző szintjein lévő vállalkozások között jönnek létre. Ebben a vonatkozásban a rendelet, a korábbi jogszabállyal összhangban, külön meghatározást is ad [1. cikk (1) bek. a) pont].
A csoportmentesség, főszabály szerint, nem vonatkozik a versenytársak közötti megállapodásokra, még akkor sem, ha azok vertikális viszonyban születnek [4. cikk (1) bek.]. Ebben a vonatkozásban a rendelet két kivételt határoz meg, ami a korábbinál szűkebb kört jelent: míg ugyanis a 2790/99/EK rendelet a versenytársak közötti vertikális megállapodások három kategóriáját vonta a csoportmentesség körébe, addig az új rendeletben már csupán két kategória maradt. Ez a két kategória gyakorlatilag azonos elvi alapon nyugszik: alkalmazandó a csoportmentesség, ha az egyik vállalkozás egyaránt jelen van a termelési-forgalmazási lánc felsőbb (upstream) és alsóbb (downstream) szintjén elhelyezhető piacokon, míg a másik vállalkozás csak a termelési-forgalmazási lánc alsóbb (downstream) szintjén elhelyezhető piacon van jelen. Ennek tipikus esete, amelyre a csoportmentességi rendelet is utal, a kettős forgalmazás: a gyártó értékesít viszonteladóknak, valamint közvetlenül is ad el végfelhasználóknak; ezért a forgalmazás tekintetében a saját viszonteladói versenytársa. A rendeletet "alkalmazni kell akkor, (…) ha a versenytárs vállalkozások nem kölcsönös vertikális megállapodást kötnek és a szállító árukat gyárt és forgalmaz, míg a vevő forgalmazó, de a gyártás szintjén nem versenytárs vállalkozás" [2. cikk (4) bek. a) pont]. Ugyanezt a megközelítést követi a rendelet a szolgáltatások vonatkozásában [2. cikk (4) bek. b) pont].
Ugyanakkor az új rendeletből kimaradt a korábbi csoportmentességi rendelet azon rendelkezése, amely a versenytársak közötti megállapodásokat akkor is a csoportmentesség körébe vonta, ha "a vevő teljes éves üzleti forgalma nem haladja meg a 100 millió eurót" [2. cikk (4) bek. a) pont].
A 330/2010/EU rendelet nem vonatkozik az olyan vertikális megállapodásokra, amelyek más csoportmentességi rendelet tárgyát képezik [2. cikk (5) bek.]. Jelenleg ilyen a 461/2010/EU rendelet az Európai Unió működéséről szóló szerződés 101. cikke (3) bekezdésének a gépjármű-ágazatbeli vertikális megállapodások és összehangolt magatartások csoportjaira történő alkalmazásáról.
Bár a rendelet maga nem foglalkozik velük, a csoportmentesség alkalmazási körével összefüggésben érdemes szólni az ügynöki megállapodásokról. A valódi ügynöki megállapodások ugyanis, főszabály szerint, nem sértik az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdést, ezért többnyire mentességre sincs szükségük. Az új Vertikális iránymutatás, elődjéhez hasonlóan, kiterjedten szabályozza az ügynöki megállapodásokat, és ebben a vonatkozásban részletesebb előírásokat is tartalmaz.
Az ügynöki megállapodásokra, főszabály szerint, nem vonatkoznak a versenyjogi tilalmak, tehát amennyiben a megbízó az ügynökkel megállapodást köt, ennek tartalmát szabadon határozhatják meg. Az új rendelkezések azonban részletesebb iránymutatást tartalmaznak az ügynöki megállapodások elemzésére vonatkozóan: egyrészt, abban a kérdésben, hogy mikor tekinthető egy megállapodás ügynöki megállapodásnak; másrészt világos útmutatást találunk arra vonatkozóan, hogy mikor, illetve milyen vonatkozásokban kell alkalmazni a versenyszabályokat a megbízó és az ügynök közötti megállapodásra. A munkavállalókkal kötött megállapodásokkal ellentétben az ügynöki megállapodások esetén ugyanis nem mondhatjuk azt, hogy azok teljes mértékben, kivétel nélkül, a versenyjog hatályán kívül esnek.
Az ügynöki megállapodások és a forgalmazási megállapodások elhatárolása szempontjából az a döntő kérdés, hogy az értékesítő visel-e lényeges pénzügyi, illetve kereskedelmi kockázatot. Ebből a szempontból nem relevánsak sem az ügynöki szolgáltatás nyújtásával általánosságban összefüggő kockázatok (pl. az ügynök jövedelme az értékesített mennyiségtől függ), sem pedig az általános jellegű beruházások (pl. ingatlan, személyzet) (Vertikális iránymutatás, 15. pont).
A korábbi Vertikális iránymutatás az ügynöki megállapodások azonosítása érdekében két tipikus kockázatot határozott meg, amelyek vizsgálatát szükségesnek ítélte. Ehhez képest az új Vertikális iránymutatás egy harmadik kockázattípust is meghatároz.
Az első, és már korábban is ismert, kockázattípust a szerződéshez kötődő kockázatok jelentik: ezek azok a kockázatok, amelyek közvetlenül kapcsolódnak az ügynök által a megbízó részére megkötött és/vagy letárgyalt szerződésekhez; ilyen pl. a raktárkészlet finanszírozása. A forgalmazási és ügynöki megállapodások elhatárolásának legjellemzőbb szempontja ez a kockázattípus. Amennyiben a vevő viseli annak kockázatát, hogy az általa megvásárolt árukat nem tudja értékesíteni, vagyis "a nyakán maradnak", akkor minden bizonnyal forgalmazó, hiszen ő vállalja a szerződéshez kapcsolódó kockázatokat. Ezzel szemben az ügynök ilyen kockázatot nem visel, hiszen az el nem adott áru nem az ő "vállát nyomja". A szerződéshez kötődő kockázatok minden további nélkül fennállhatnak abban az esetben, ha a továbbértékesítő az áru fölött tulajdonjogot szerez. Ugyanakkor hangsúlyozni kell, hogy bár a tulajdonjog átszállása kiváló hüvelykujj-szabály ebben a vonatkozásban, a szerződéshez kapcsolódó kockázatok kérdését nem lehet ennyire egyszerű összefüggésre redukálni. Könnyen előfordulhat ugyanis, hogy a tulajdonjog átszállása ellenére a vevő nem visel valós szerződéshez kapcsolódó kockázatot, mivel az árut minden további költség vagy büntetés nélkül visszaküldheti, a visszaküldés, a fuvarozás költségei a szállítót terhelik stb. Más szóval: a felek a megállapodásukkal, a tulajdonjog átszállása ellenére, létrehozhatnak egy olyan helyzetet, ahol a vevő (ügynök) nem visel szerződéshez kötődő kockázatot. És fordítva is megtörténhet ugyanez: elképzelhető, hogy ugyan az áru fölötti tulajdonjog nem száll át a másik félre, ugyanakkor a másik fél mégiscsak visel szerződéshez kötődő kockázatokat. Ilyen lehet például az az eset, amikor annak ellenére, hogy a tulajdonjog nem száll át a vevőre, és a vevő visszaküldheti az árut, büntetést kell fizetnie vagy más jelentős kiadások terhelik.
A kockázatok második típusát az adott piachoz kötődő (a megbízás tárgyát képező tevékenységfajtához kapcsolódó) beruházásra vonatkozó kockázatok jelentik (Vertikális iránymutatás, 14. pont).
Az új Vertikális iránymutatás, a fentieknek megfelelően, egy harmadik kockázattípust is megnevez, amelyről a korábbi Vertikális iránymutatás nem rendelkezett. Ezek "az azonos termékpiacokon végzett más tevékenységekhez kapcsolódó kockázatok, (…) [amikor] a megbízó megköveteli az ügynöktől, hogy ilyen tevékenységeket folytasson, de nem a megbízó nevében eljáró ügynökként, hanem saját kockázatára."
A fenti kockázattípusok vonatkozásában fontos hangsúlyozni, hogy az ügynöki megállapodás megítélése szempontjából az a releváns kérdés, hogy vajon az ügynök visel-e lényeges pénzügyi, illetve kereskedelmi kockázatot, így a fenti kockázatok nem konjunktív feltételek. Ennek megfelelően, amiképpen azt a Vertikális iránymutatás is megerősíti, nem minősül ügynöki jellegűnek a megállapodás, amennyiben a továbbértékesítő vállalkozás a fenti három kockázat közül bármelyik vonatkozásában lényeges, vagy az elhanyagolhatónál nagyobb mértékű kockázatot visel (Vertikális iránymutatás, 17. pont).
A Vertikális iránymutatás az ügynöki megállapodásokkal kapcsolatos feltételek egyfajta (hangsúlyozottan nem teljes körű) ellenőrző listáját is tartalmazza (Vertikális iránymutatás, 16. pont): az ügynök nem szerez tulajdonjogot; nem járul hozzá az értékesítési költségekhez (pl. árufuvarozás költségei); saját költségére vagy kockázatára nem tart fenn raktárkészletet, az eladatlan árut külön költség nélkül visszajuttathatja; nem vállal felelősséget harmadik személyekkel szemben (termékfelelősség); nem felel az ügyfél nem teljesítéséért, a jutalék elvesztése kivételével; nem köteles - közvetve vagy közvetlenül - beruházni az értékesítés ösztönzésébe; nem hajt végre az adott piachoz kötődő eszköz- vagy ingatlanberuházásokat, illetve személyzeti képzést; "nem vállal a megbízó által igényelt más tevékenységet az azonos termékpiacon, kivéve, ha ezek költségeit a megbízó teljes mértékben megtéríti".
Az új csoportmentességi rendelet fenntartja a korábbi rendelet 30%-os piaci részesedési korlátját, ugyanakkor annak számítása vonatkozásában egy nagyon fontos újítást tartalmaz. Míg a korábbi rendelet esetén kizárólag a szállító piaci részesedését kellett figyelembe venni - a kizárólagos szállítási kötelezettséget tartalmazó vertikális megállapodások kivételével, ahol a vevő piaci részesedése volt a releváns - (3. cikk), addig az új csoportmentességi rendeletben mind a szállító, mind a vevő részesedése a 30% alatt kell maradjon ahhoz, hogy a csoportmentesség alkalmazható legyen. A szállító részesedését azon az érintett piacon kell számolni, ahol eladja a szerződés szerinti árukat, és a vevő piaci részesedését azon az érintett piacon kell számolni, ahol a vásárolja a szerződés szerinti árukat.
Az új szabályok értelmében tehát az eladó eladókénti és a vevő vevőkénti részesedését kell figyelembe venni. Bár a korábbi csoportmentességi rendelet abból indult ki, hogy alapvetően a szállító részesedése releváns, figyelmen kívül hagyta, hogy számos esetben valójában a vevőnek van jelentős piaci hatalma, míg a szállító piaci részesedése elhanyagolható. Ilyen esetekben a vevői piaci erő értékelésére nem volt lehetőség a csoportmentességi rendelet keretében, amely így vonatkozott például a kis- vagy közepes beszállító és a jelentős vevői erővel rendelkező áruházlánc közötti forgalmazási megállapodásokra akkor is, hogy az utóbbi esetlegesen 30%-ot meghaladó piaci részesedéssel rendelkezett. Ezt a hiányosságot pótolja az új csoportmentességi rendelet.
A rendelet a piaci részesedés számításával kapcsolatban részletes szabályokat tartalmaz (7-8. cikk). A rendelet megerősíti azt a szilárd versenyjogi tételt, hogy a piaci részesedést, főszabály szerint, az értékadatok, vagyis a nettó árbevétel, alapján kell kiszámolni. Ilyen adatok hiányában más piaci információ, így pl. mennyiségi adat is alkalmazható. A részesedés kiszámításánál tehát az elsődleges kérdés az, hogy az adott érintett piacon a vállalkozásnak mennyi volt a nettó árbevétele, illetőleg ez milyen arányban áll a versenytársak nettó árbevételével; és nem abból kell, főszabály szerint, kiindulni, hogy az adott vállalkozás az érintett piacon az értékesített termékek hány százalékát adta el.
Az érintett piac meghatározása során az előző naptári évre vonatkozó adatokat kell alapul venni. Értelemszerűen, a csoportmentességi rendelet is követi a versenyjog gazdasági egység elméletét [1. cikk (2) bek.], a vállalkozás kifejezés nem a jogalany szinonimája, hanem tartalmában a magyar versenyjog vállalkozáscsoport fogalmának feleltethető meg. Ennek megfelelően, egy vállalkozásba több jogalany is tartozat.
Speciális szabálya a rendeletnek, hogy a szállító piaci részesedésébe beletartozik minden, a vertikálisan integrált forgalmazók számára értékesítés céljából szállított áru és szolgáltatás [7. cikk c) pont]. A Vertikális iránymutatás 95. pontja szerint: »az "integrált forgalmazók" kapcsolt vállalkozások a csoportmentességi rendelet 1. cikkének (2) bekezdése értelmében«. Ebből következően: amennyiben a szállító az azonos vállalkozásba tartozó forgalmazók részére szállít árut vagy szolgáltatást, mivel ezek vertikálisan integrált forgalmazóknak minősülnek, az ezen forgalmazók részére történő értékesítést a szállító piaci részesedéseként figyelembe kell venni. A rendelet ezen fordulata központi jelentőségű, mivel külön rendelkezés hiányában az az elv érvényesül, hogy a vállalkozáson belüli, a vállalkozás részét képező cégek közötti, értékesítést és ügyleteket versenyjogi szempontból figyelmen kívül kell hagyni: tehát nem növelné a piaci részesedést, ha a gyártó a saját vállalkozásába tartozó forgalmazónak értékesít.
A csoportmentességi rendelet lényegi tartalmát sok szempontból a durva (hardcore), valamint a feketelistás korlátozásokra vonatkozó szabályok jelentik. Ezek a kivételek adják ugyanis a főszabály (30%-os piaci részesedési korlát) alkalmazási körét, illetve ezek a kivételek adott esetben a főszabályt a feje tetejére is állíthatják. Amint arra a fentiekben utaltam, a csoportmentességi rendelet külön szabályozza a durva (hardcore, kőkemény) és a feketelistás korlátozásokat. A 4. cikkben felsorolt durva korlátozások esetén, vagyis amennyiben ilyen kikötést a megállapodás tartalmaz, a megállapodás en bloc elveszíti a csoportmentesség kedvezményét. Ezzel szemben kedvezőbb a helyzet feketelistás korlátozás esetén: a csoportmentességi rendelet 5. cikke kimondja, hogy ilyenkor csupán ez a konkrét kikötés vagy rendelkezés veszíti el a csoportmentesség kedvezményét, ebből következőleg a megállapodás fennmaradó része a csoportmentesség körében marad, és így a versenyjogellenesség veszélye csupán az adott inkriminált kikötést veszélyeztetheti.
Az új szabályozási rezsim alapvetően fönntartja a korábbi csoportmentességi rendelet durva korlátozásokkal kapcsolatos listáját. A csoportmentességi rendelet szövegében gyakorlatilag nem változik, egyetlen egy kivételtől eltekintve: a területvédelem vonatkozásában a csoportmentességi rendelet kiegészíti a korábbi meghatározást azzal, hogy a vevő telephelyére vonatkozó korlátozások nem minősülnek durva korlátozásnak és azokra a csoportmentesség kedvezménye alkalmazandó.
Ebben vonatkozásban érdemes utalni egy, a csoportmentességi rendelet által nem szabályozott kérdésre: a megállapodás fogalmára. Sokszor fontosabb annak a kérdésnek az eldöntése, hogy mit tekintünk megállapodásnak, mint az, hogy miben is lehet, illetve nem lehet, egyetérteni. Vertikális kontextusban ugyanis a megállapodás fogalma nagyon tág, gyakran túllép a megállapodás fogalmának polgári jogi vagy köznapi értelmén, és nem ritka, hogy a gyártó egyoldalú vagy egyoldalúnak tűnő magatartását, nyilatkozatait is a megállapodás körébe vonják a versenyhatóságok. Ezért megfelelő körültekintéssel kell eljárni abban az esetben is, ha a fenti durva korlátozások körébe tartozó tartalmat nem megállapodásba foglalják, hanem erre vonatkozóan a gyártó egyoldalúan tesz nyilatkozatot, intéz felhívást a forgalmazókhoz. A közvetett eszközökkel elért viszonteladási ár vagy területi kizárólagosság is ugyanúgy tiltott, mint a kifejezetten kikötött korlátozás.
Emellett a versenyjogi gyakorlatban két elmélet is kialakult arra vonatkozóan, hogy miként lehet a gyártó egyoldalú nyilatkozatát vagy magatartását a megállapodás körébe vonni. Az egyik az "előzetes felhatalmazás" elmélet, amikor a keretmegállapodás előzetesen felhatalmazza a gyártót egyoldalú intézkedések elfogadására, amelynek alapján alakíthatja a felek közötti konszenzuális viszonyt. A másik elmélet a "hallgatólagos beleegyezés" teória, amelynek értelmében a forgalmazók a gyártó felhívását hallgatólagosan is elfogadhatják, és ezáltal közöttük megállapodás jöhet létre.
Az elsőként említett első durva korlátozás a konkrét és minimális viszonteladási ár rögzítése. Az új rendelet fönntartja a korábbi megközelítést: az ajánlott viszonteladási ár, illetve a maximális viszonteladási ár meghatározása nem tekinthető durva korlátozásnak, tehát vonatkozik rá a csoportmentességi rendelet, míg a konkrét, illetve minimális viszonteladás rögzítésére nem vonatkozik a csoportmentességi rendelet, a 4. cikk azt durva korlátozásnak minősíti.
A csoportmentességi rendelet textusa szintjén nincs változás ebben a vonatkozásban, bár 2007 márciusában az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága az ún. Leegin ügyben indokolatlannak minősítette a viszonteladási árat rögzítő vagy minimális viszonteladási árat meghatározó megállapodások automatikus (per se) tilalmát. Ugyanakkor versenypolitikai fordulatnak számít, hogy a Vertikális iránymutatás meghatároz számos szempontot, amelyek teljesülése estén a viszonteladási ár rögzítése, a csoportmentesség körén kívül, egyedi mentességben részesülhet az EUM 101. cikk (3) bekezdés alapján. Ez egy merőben új megközelítés. Bár elviekben soha sem volt kizárható annak lehetősége, hogy egy viszonteladási árat rögzítő megállapodás, vagy bármely durva korlátozás, egyedi mentességben részesüljön, azt mondhatjuk, hogy könnyebb volt a tevének átmenni a tű fokán, mint a viszonteladási árat rögzítő megállapodásnak teljesíteni az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésben található feltételeket. Ugyanakkor az új szabályok konkrét támpontok meghatározásával azt sugallják, hogy az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdés szerinti automatikus tilalom ugyan fönnmarad, azonban szabad lehet az út az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdés irányába. Ez azonban részletes piacelemzést igényel.
A fentieknek megfelelően, az új Vertikális iránymutatás meghatároz több olyan esetet, amikor a viszonteladási ár rögzítése indokolt, és a 101. cikk (3) bekezdése alapján elfogadható lehet. (Vertikális iránymutatás, 225. pont)
Ebben a vonatkozásában érdemes utalni a magyar versenyjog csekély jelentőségű megállapodásokkal kapcsolatos szabályára, amelynek értemében: amennyiben az érintett piaci részesedés 10% alatt marad, a megállapodás nem ütközik a versenyjogba, és ez alól a Tpvt. csupán versenytársak közötti (durva) megállapodásokat von ki; vagyis csak egyes versenytársak közötti megállapodások tiltottak akkor is, ha a piaci részesedés 10% alatt marad (Tpvt. 13. §). Ennyiben tehát a magyar szabályok megengedőbbek, a viszonteladási árat rögzítő megállapodások esetén kulcsfontosságú lehet annak eldöntése, hogy a megállapodás érinti-e a tagállamok közötti kereskedelmet, hiszen amennyiben ez a feltétel nem teljesül, kizárólag a megengedőbb magyar szabályokat kell alkalmazni.
A másodikként említett durva korlátozás a területi kizárólagosság. Nem minősül mindegyik területi exkluzivitás automatikusan tiltottnak, csupán az ún. abszolút területi kizárólagosság tekinthető ilyennek, amely kiterjed mind az aktív eladások, mind pedig a passzív eladások tilalmára. Hüvelykujj-szabályként azt mondhatjuk, hogy amennyiben egy megállapodás nem tiltja a passzív eladásokat, csupán az aktív eladásokat korlátozza (aktív promóció tilalma), akkor az, főszabály szerint, összhangban van a csoportmentességi rendelettel, és így a versenyjoggal. Ez azonban a rendelkezés túlegyszerűsítése.
A fentieknek megfelelően, az új csoportmentességi rendelet annyival egészíti ki a korábbi normaszöveget, hogy a vevő telephelyére vonatkozó korlátozások nem minősülnek durva korlátozásnak, tehát azokra a csoportmentesség kiterjed. A többi vonatkozásban azonban fönnmarad a korábbi joggyakorlat.
Az Európai Bíróság nagyon korán, már 1966-ban a Consten/Grunding ügyben kimondta, hogy az abszolút területi kizárólagosság automatikusan tiltott, és ez azon versenykorlátozások közé tartozik, amelyeket az európai versenyjognak leginkább üldöznie kell. Ugyanakkor az Európai Bíróság ugyanabban az évben (két héttel a Consten/Grunding ítélet előtt), a Maschinenbau Ulm ügyben, megállapította, hogy a relatív területi kizárólagosság nem tiltott automatikusan, ebben a vonatkozásban hatásvizsgálat szükségeltetik. A két korlátozás vagy területvédelem közötti különbséget a piaci integráció célja indokolja, és ezért van az, hogy míg a relatív területi kizárólagosság elfogadható lehet, addig abszolút területi kizárólagosság esetén ilyen rugalmasságról nem beszélhetünk.
A csoportmentességi rendelet 4. cikk b) pontjának értelmezése alapján megállapítható, hogy az csak a vevőre vonatkozó korlátozásokról beszél, a szállítóra vonatkozó korlátozásokra nem terjed ki, így azok nem minősülnek durva korlátozásnak; következésképpen azokra a csoportmentesség kiterjed.
A csoportmentességi rendelet főszabály szerint minden területi kizárólagosságot durva korlátozásnak minősít, legyen az akár abszolút, akár relatív. Ennek a rendelkezésnek az igazi tartalmát azonban a fentiek szerinti négy kivétel adja.
Az első kivétel értelmében az aktív eladások korlátozhatók olyan terület vonatkozásában, amelyet a szállító vagy más forgalmazó számára tartottak fenn. Látható tehát, hogy nincs általános fölmentés az aktív eladások tilalma számára. Ebben a vonatkozásban is érvényesül a "fenntartás" követelménye: az a terület (vagy ügyfélcsoport), amely vonatkozásában az értékesítést korlátozzák, fenn kell legyen tartva a szállító vagy egy másik vevő számára; e nélkül még az aktív promóció sem korlátozható. (Vertikális iránymutatás, 51. pont).
A "fenntartás" követelménye nehézségeket okozhat új termék bevezetése esetén, mivel ilyenkor a rendszerbe elsőként belépő forgalmazók aktív értékesítését olyan terület vonatkozásában is ki szeretné zárni a gyártó, amely terület vonatkozásában még nem állapodott meg más forgalmazóval. Bár ebben az esetben hathatósan lehetne érvelni azzal, hogy ez a "feltöretlen mező" még a szállító számára fenntartott terület, amelyet vagy közvetlenül vagy egy majdani forgalmazó útján maga fog ellátni, a Vertikális iránymutatás 62. pontja speciális szabály tartalmaz erre az esetre.
Fontos újdonság, hogy a Vertikális iránymutatás fentiekben idézett 51. pontjának utolsó fordulata világosabbá teszi a fenti szabály értelmezését, arra utalva, hogy a fél-kizárólagossági (semi-exclusivity) kikötések - amikor egy terület vonatkozásában a gyártó kizárólagosságot ad egy forgalmazónak, azzal, hogy a saját maga számára fenntartja a közvetlen értékesítés lehetőségét és jogát - teljesítik a fenti feltételeket: "a kizárólagos forgalmazó védelemben részesül az ő területén vagy ügyfélcsoportjában a szállító minden más, az Unión belüli vevője által végrehajtott aktív értékesítéssel szemben, tekintet nélkül a szállító által eszközölt értékesítésekre."
A rendelet 4. cikk b) pont értelmezése alapján levonható másik fontos következtetés, hogy mivel a terület vagy ügyfélcsoport egy másik vevő vagy a szállító számára kell legyen fenntartva, ez a feltétel nem teljesül, ha azt egy licencia-vevő számára tartják fenn. Amennyiben tehát azt a területet, ahova az adott vevő (forgalmazó) nem értékesíthet, egy licenciavevő számára tartották fenn, a csoportmentesség, annak szövegszerű értelmezése szerint, nem lesz alkalmazható, annak ellenére, hogy a területvédelem tolerálását ugyanazok a jogpolitikai érvek (pl. potyautas-effektus, értékesítési beruházások ösztönzése) támasztják alá. A jelenlegi szabályok alapján tehát alkalmazandó a csoportmentesség, ha egy gyógyszergyár valamely termékét kizárólag viszonteladókon keresztül értékesíti, valamint - a technológia-átadási csoportmentességi rendeletnek (772/2004/EK rendelet) köszönhetően - ha a terméket nem gyártja, hanem a technológia licencia-megállapodásokon keresztüli hasznosítása mellett dönt, azonban nem vonatkozik csoportmentesség arra az esetre, ha a gyártó a technológia két "hasznosítási módját" vegyíti: egyes országok vonatkozásában licenciát ad, más országok piacát az általa előállított termékekkel viszonteladókon keresztül látja el.
Második kivételként, a gyártónak lehetősége van a nagy- és a kiskereskedelmi szint elválasztására: előírhatja "a végső felhasználók számára a nagykereskedőként működő vevő általi értékesítések korlátozását". Ez természetesen nem akadályozza a gyártót abban, hogy ne teljes mértékben zárja ki a nagykereskedő értékesítési lehetőségét a végső felhasználók számára: pl. előírható, hogy a gyártó csak viszonteladóknak és "nagy" vevőknek értékesíthet.
Harmadik kivételként, szelektív forgalmazási rendszerben a gyártó kizárhatja a rendszer részét nem képező (nem engedélyezett) forgalmazok számára történő értékesítést.
Negyedik kivételként említi a rendelet az összetevők értékesítésével kapcsolatos korlátozást.
Nem a rendelet része, azonban quasi ötödik kivételként érdemes megemlíteni a Vertikális iránymutatás azon rendelkezését, amely, kivételesen, kétéves időtartamra terjedően még a passzív eladások korlátozását is megengedi. Az Iránymutatás kimondja: két évig nem sérti az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdést a passzív eladások korlátozása, amennyiben az alábbi feltételek teljesülnek - (1) új márka elsőként történő értékesítése, vagy meglévő márka új piacon elsőként történő értékesítése estén; (2) az új piac létrehozásához és/vagy fejlesztéséhez a forgalmazónak jelentős beruházásokat kellett végrehajtania; (3) a korlátozás a forgalmazó ezen kiadásának megtérüléséhez szükséges. (Vertikális iránymutatás 61. pont)
Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a két éves határidőt onnantól kell számítani, hogy azon másik területi piacon először forgalomba hozták a terméket, amely vonatkozásában az eladás korlátozásra kerül. Amennyiben tehát egy szállító és egy magyar forgalmazó közötti megállapodásban ki akarják zárni a passzív eladásokat Ausztria vonatkozásában, akkor azt kell megvizsgálni, hogy ezt a terméket - föltéve, hogy a Vertikális iránymutatásban meghatározott előbbi három feltétel egyáltalán teljesül -, mikor bocsátották először piacra Ausztriában. Innentől kezdve számítódik a két év, és az első ausztriai bevezetést követő két év letelte után a magyar forgalmazó számára Ausztria vonatkozásában nem tilthatók a passzív eladások. Amennyiben azonban a forgalmazási rendszer az Európai Unió összes tagállamára kiterjed, akkor ezt a vizsgálatot, illetve adatgyűjtést az összes tagállam vonatkozásában el kell végezni.
Ennek a konstrukciónak a lényege, hogy a szállító nem "hajlandó" bármelyik vállalkozás számára viszonteladás céljából értékesíteni, hanem csak meghatározott szempontok szerint kiválasztott, vagyis szelektált, forgalmazók részére értékesít. [Rendelet, 1. cikk e) pont].
A versenyjogban a szelektív forgalmazás két csoportját különböztetjük meg: a szelektálás szempontjai lehetnek minőségi vagy mennyiségi kritériumok. A csoportmentességi rendelet nem tesz különbséget a szelektív forgalmazás két fajtája között: mind a kettőre ugyanolyan feltételek mellett vonatkozik. Ugyanakkor ennek a különbségtételnek kiemelt jelentősége van abban az esetben, ha a csoportmentességi rendelet nem alkalmazható (pl. a 30%-os piaci részesedési korlát túllépése miatt): ebben az esetben a minőségi kritériumokon alapuló rendszereknek vannak nagyobb túlélési esélyei.
A csoportmentességi rendelet 4. cikkének c) és d) pontjában a szelektív forgalmazási megállapodások tekintetében két korlátozást nyilvánít durvának: a végső felhasználók részére történő (akár aktív, akár passzív) értékesítések korlátozását, valamint a szelektív forgalmazási rendszeren belüli keresztszállítások korlátozását.
Ennek megfelelően, a szelektív forgalmazás gyakorlatilag nem vegyíthető a területvédelemmel, hiszen a csoportmentességi rendelet mind a szelektív forgalmazók egymás közötti szállításainak korlátozását, mind pedig a végfelhasználóknak történő értékesítés korlátozását durva versenykorlátozásnak minősíti.
Ugyanakkor a csoportmentességen kívül is van élet: a Vertikális iránymutatás kimondja, hogy a tisztán minőségi szelektív forgalmazás általában nem sérti az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdést, ha (1) a kérdéses termék természete szükségessé teszi a szelektív forgalmazást, tekintettel az érintett termék jellegére, minőségének megőrzésére és helyes használatának biztosítására; (2) minőségi jellegű, objektív és egységes szempontokat határoznak meg, amelyek minden lehetséges viszonteladó számára elérhetők és alkalmazásuk nem diszkriminatív; (3) a kiválasztási szempontok nem lépik túl a szükséges mértéket (Vertikális iránymutatás, 175. pont).
A csoportmentességi rendelet 4. cikkének e) pontjában az OEM megállapodások (original equipment manufacturer, eredeti berendezések gyártója) vonatkozásában is meghatároz durva korlátozást. Ennek megfelelően, az eredeti berendezés gyártója előírhatja, hogy a saját javító vagy szervizhálózata a cserealkatrészeket tőle vásárolja, és ezt a követelményt részévé teheti az alkatrészgyártóval kötött szerződésnek, az alkatrészgyártót azonban nem korlátozhatja abban, hogy pótalkatrészt értékesítsen a végső felhasználóknak, valamint az eredeti berendezés gyártójával nem szerződött javítóműhelyeknek vagy más szolgáltatóknak.
A csoportmentességi rendelet három korlátozást minősít feketelistásnak, amelyek lényegüket tekintve egyaránt versenytilalmi kikötések: az első a megállapodás idejére, a második pedig a megállapodás megszűnését követő időszakra vonatkozik; a harmadik versenytilalmi kötelezettség szelektív forgalmazási megállapodásokra vonatkozik.
Ugyanakkor a csoportmentességi rendelet a "versenytilalmi kötelezettség" kifejezés alatt csak a fenti első esetet érti, vagyis a megállapodás hatálya alatt fennálló versenytilalmat. Fontos ebben a vonatkozásban utalni a rendelet 1. cikk (1) bekezdés d) pontban található meghatározásra. A versenytilalmi kötelezettség nemcsak a szűk értelemben vett versenytilalmat fogja át, amikor a kereskedő azt vállalja, hogy nem gyárt, vásárol, ad el vagy értékesít versengő árukat, hanem a mennyiségi átvételi kényszert is, amikor a vevő azt vállalja, hogy beszerzésének meghatározott részét a gyártótól vásárolja. A mennyiségi átvételi kényszer akkor tekinthető versenytilalomnak, ha meghaladja a vevő összbeszerzésének 80%-át. [1. cikk (1) bekezdés d) pont]
A csoportmentességi rendelet feketelistásnak tekint "bármely olyan közvetlen vagy közvetett [megállapodás ideje alatt fennálló] versenytilalmi kötelezettség[et], amely határozatlan időre vagy öt évet meghaladó időtartamra szól", ideértve az öt évet meghaladó időtartamra hallgatólagosan meghosszabbítható kötelezettségeket [5. cikk (1) bek.]. Ez alól azonban kivételt képez az az eset, amikor a kereskedő a szállító tulajdonában lévő vagy általa bérelt helyiségből, illetve területről értékesít [5. cikk (2) bekezdés]
A megállapodás ideje alatt fennálló versenytilalommal ellentétben a rendelet, főszabály szerint, időtartamra tekintet nélkül kizárja a csoportmentességből a szerződés megszűnését követő időszakra vonatkozó értékesítési tilalmat [5. cikk (1) bekezdés b) pont]. A rendelet azonban tartalmaz kivételt ez alól a szabály alól: a szerződés megszűnését követő egy évig, bizonyos feltételek esetén, elfogadja az ilyen korlátozást, amennyiben az a szállító által a vevőnek átadott fortély (angolul: know-how) védelméhez elengedhetetlen [5. cikk (3) bekezdés].
Természetesen, a fenti, megállapodást követő időszakra vonatkozó értékesítési korlátozás nem érinti annak lehetőségét, hogy a megállapodás a fortély (know-how) megőrzésére vonatkozóan akár határozatlan időtartamú rendelkezéseket (pl. üzleti tikok megóvása) is tartalmazzon. [5. cikk (3) bek.].
A harmadik feketelistás korlátozás a szelektív forgalmazási megállapodásokra vonatkozik: "bármely olyan közvetlen vagy közvetett kötelezettség, amelynek értelmében a szelektív forgalmazási rendszer tagjai meghatározott versenytárs szállítók márkáit nem értékesíti" [5. cikk (1) bek. c) pont]. Ennek a rendelkezésnek az üzenete: a szelektív forgalmazási rendszer tagjai számára nem tiltható meg, hogy egy vagy több konkrét versenytárs szállító márkáját értékesítsék.
Érdekes értelmezési kérdést vet föl ez a rendelkezés, különösen abban az esetben, ha a piacon csak kevés szereplő van jelen. Amennyiben a megállapodás közvetlenül utal valamely konkrét versenytárs szállító márkájára, a rendelkezés sérelme egyértelmű. Ugyanakkor az is vélelmezhető, hogy a rendelkezés akkor is alkalmazandó, ha a versenytársat, illetve annak márkáját közvetve jelöli meg a megállapodás. Ez azonban ahhoz vezet, hogy amennyiben a megállapodás teljes körű versenytilalmi kötelezettséget tartalmaz, amelynek értelmében a forgalmazó egyik versenytárs márkáját sem forgalmazhatja, akkor az közvetve azonosítható, vagyis meghatározott szállítók márkáit érinti, és így formálisan teljesülhet az 5. cikk (1) bekezdés c) pont feltétele. Abszurd eredményre vezetne azonban, ha szelektív forgalmazás esetén minden versenytilalmat, ezen rendelkezés alapján, feketelistásnak minősítenénk, valamint egy ilyen eredmény a jogalkotói akarattal is szembe menne: a Vertikális iránymutatás egyértelművé teszi, hogy szelektív forgalmazás esetén az 5. cikk (1) bekezdés a) pont alapján (vagyis az ötéves határidő betartásával) igenis lehet versenytilalmi kötelezettségben megállapodni (Vertikális iránymutatás, 69. pont). A Vertikális iránymutatás által az 5. cikk (1) bekezdés c) pontnak tulajdonított cél sem tesz szükségessé ettől eltérő értelmezést: a cél "az, hogy ne alakulhasson ki olyan helyzet, ahol az azonos szelektív forgalmazási hálózatot használó szállítók megakadályozzák, hogy egy vagy több meghatározott versenytársuk ezt a hálózatot használja termékei forgalmazására (a versenytárs szállító kizárása, ami a kollektív bojkott egy formája lenne)" (Vertikális iránymutatás, 69. pont). Ebből viszont az következik, hogy a helyes értelmezés szerint az általános versenytilalom önmagában nem ütközik az 5. cikk (1) bekezdés c) pontba.
Az új csoportmentességi rendelet részletesebben szabályozza az innovatív forgalmazási módszerek (kategória menedzsment, polcpénz) versenyjogi vonatkozásait. Az online értékesítéssel már a korábbi szabályozási csomag is foglalkozott, ebben a vonatkozásban azonban részletesebb előírásokat találunk a Vertikális iránymutatásban.
Az online értékesítés két vonatkozásban vet fel versenyjogi problémát: egyrészt, a területvédelem vonatkozásában (mikor tekinthető passzív értékesítésnek az online kereskedelem), másrészt, a szelektív forgalmazás tekintetében, amikor a gyártó az értékesítés tekintetében követelményeket határoz meg, és az online értékesítést esetleg a márka imázsával össze nem férhetőnek tekinti.
A Bizottság álláspontja ebben a vonatkozásban egyértelmű: főszabály szerint minden forgalmazó számára engedélyezni kell az Internet használatát; önmagában egy honlap használata passzív értékesítésnek minősül (Vertikális iránymutatás, 52. pont). Bár a Vertikális iránymutatás elismeri, hogy a honlapnak lehetnek területen kívüli hatásai, hangsúlyozza, hogy ezek a technológia következményei. Az Iránymutatás passzív értékesítésnek minősíti az alábbiakat (Vertikális iránymutatás, 52. pont):
− ha az ügyfél felkeresi a forgalmazó honlapját, kapcsolatba lép a forgalmazóval, és ez a kapcsolatfelvétel értékesítéshez - és szállításhoz - vezet;
− ha az ügyfél kéri, hogy a forgalmazó (automatikusan) küldjön neki értesítést, és ez vezet az értékesítéshez;
− önmagában az, hogy a honlapon vagy a kommunikáció során adott nyelv választható, nem változtat az értékesítés passzív mivoltán;
− a honlap megtekinthetőségének korlátozása;
− automatikus átirányítás más honlapra (linkek megadása azonban nem!);
− ügylet megszakítása, ha a hitelkártya-adatok nem a forgalmazó (kizárólagos) területén belüli címet jeleznek;
− az Interneten keresztüli értékesítés teljes értékesítésen belüli arányának korlátozása (lehet viszont minimális mennyiséget előírni a fizikai értékesítési pontokkal kapcsolatban, valamint a forgalmazási modell tiszteletben tartására);
− magasabb beszerzési ár az internetes értékesítésekre.
A fentiekkel szemben aktív értékesítésnek minősül, és ezért korlátozható lehet az alábbi:
− kifejezetten adott területen kívüli ügyfelekhez intézett online hirdetés (pl. weblapokon elhelyezett területi alapú hirdetések);
− meghatározott területre irányuló erőfeszítések (pl. keresőmotor vagy online hirdetésszolgáltató megbízása annak érdekében, hogy egy hirdetés meghatározott terület felhasználói számára megjelenjen).
Ugyanakkor meg lehet állapítani minőségi követelményeket, akárcsak a hagyományos értékesítés vonatkozásában (különösen szelektív forgalmazás esetén). Pl. a szállító megkövetelheti egy vagy több fizikai értékesítési pont/bemutatóterem létesítését; a harmadik fél által üzemeltetett platformok meg kell feleljenek a minőségi követelményeknek (pl. amennyiben a forgalmazó honlapjának harmadik fél platformja ad helyet, a szállító megkövetelheti, hogy az ügyfelek ne a harmadik fél platformjának nevét vagy logóját viselő honlapon keresztül látogassák a forgalmazó weboldalát) (Vertikális iránymutatás, 53. pont).
Durva korlátozásnak minősül, ha valamely kikötés eltéríti a szerződéses kereskedőket az Internet használatától és olyan feltételeket ír elő az online értékesítéssel szemben, amelyek a fizikai értékesítési pontok esetében alkalmazott követelményekkel nem teljesen egyenértékűek. Az online értékesítéssel szemben támasztott követelmények nem kell megegyezzenek a hagyományos értékesítésre vonatkozó előírásoknak, azonban ugyanazon célokat kell követniük, és összehasonlítható eredményeket kell elérniük. A két értékesítési módra vonatkozó követelmények közötti különbségek akkor fogadhatók el, ha a két forgalmazási módszer jellege közötti különbségek indokolják.
Az online értékesítés mellett a Vertikális iránymutatás más modern értékesítési konstrukciókat is szabályoz. A korábbi Iránymutatással ellentétben külön fejezet foglalkozik a a kategória menedzsmenttel (2.8. fejezet), valamint a forgalmazási csatornákhoz való hozzáférés érdekében fizetett díjakkal, mint pl. a polcpénz (2.7. fejezet).
Bár mindenkit csak óva lehet inteni attól, hogy az új rendeletet összemossa a korábbival, az új csoportmentességi rendelet alapvetően a 2790/99/EK rendelet modelljét követi, és így az annak alapján kialakult gyakorlat többnyire irányadó lehet. Elmaradt viszont a talán sokak által várt áttörés: a Bizottság álláspontja a márkán belüli korlátozásokkal kapcsolatban alig változott; pontosabban: az álláspont csupán a viszonteladási ár rögzítésével kapcsolatban módosult, ebben a vonatkozásban sem beszélhetünk azonban áttörésről.
A közgazdasági szakirodalom már hosszú évtizedek óta tele von olyan írásokkal, amelyek rámutatnak: a viszonteladási ár rögzítése számos esetben versenybarát lehet, bár kétségtelen, hogy számos másik esetben nem az. Az amerikai Legfelsőbb Bíróság tételes joggá tette a már korábban is evidenciaként ható tételt: el kell választani az ocsút a búzától (lásd: Nagy Csongor István: Mégiscsak lehet viszonteladási árat kikötni? In: Gazdaság és Jog, 2008. 5. sz. 8-12. o.). Valamelyest ennek a tendenciának akar megfelelni az új vertikális rezsim is, azonban megítélésem szerint nem túl szerencsés módon.
A viszonteladási ár rögzítésének előnyeit kidomborító elméletek szinte kivétel nélkül azt támasztják elő, hogy ennek a megoldásnak a versengést elősegítő érdemei lehetnek, ezt pedig az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdés körébe tartozó kérdés, nem pedig EUMSZ 101. cikk (3) bekezdés körébe, amely elsősorban a termelési hatékonyságról szól; ilyen erényt ugyanis alig tulajdonítanak a viszonteladási ár rögzítésének. Arról nem is beszélve, hogy a leginkább meggyőző érv a viszonteladási ár rögzítése mellett, hogy az csak akkor okozhat versenykárokat, ha a gyártónak van valamilyen piaci súlya. A Vertikális iránymutatás szerint azonban ezek a megállapodások automatikusan tiltottak az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdés alapján (versenyellenes célúak), és az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdés alapján vizsgálandók. Ezzel szemben, a fentiekből az következik, hogy inkább a csekély jelentőségű megállapodások szabályait kellene módosítani úgy, hogy az kiterjedjen a viszonteladási ár rögzítésére is. Az EU versenyjog szerint 15% piaci részesedés alatt egy megállapodás csekély jelentőségűnek minősül, azonban a viszonteladási árat rögzítő megállapodások durva korlátozásnak tekintendők, így nem vonatkozik rájuk ez a menedék; más szóval: az ilyen megállapodások piaci részesedésre tekintet nélkül, automatikusan tiltottak az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdés alapján. Ebből a szempontból sokkal szerencsésebb a magyar jog megoldása, amely 10%-os piaci részesedés alatt automatikusan csekély jelentőségűnek, és így jogszerűnek tekinti a viszonteladási ár rögzítését.
A Vertikális iránymutatás viszonteladási árral kapcsolatos rendelkezéseivel ki is merül az új rezsim "forradalma". A márkán belüli korlátozások másik csoportja (nem ár jellegű, jellemzően területi korlátozások) vonatkozásában ugyanis a helyzet változatlan: az abszolút területi kizárólagosság (szemben a relatív területvédelemmel) automatikusan sérti az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdést, a csoportmentességi rendelet szerint durva korlátozás, és aligha van esélye arra, hogy teljesítse az egyedi mentesség szabályait az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdés alapján. A szabályozás ráadásul annyiban ellentmondásos, hogy a Vertikális iránymutatás a termék piacra dobásától számított két évig mégiscsak tolerálja az ezen piacra vonatkozó abszolút területvédelmet, méghozzá - inkonzisztens módon - nem az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdés, hanem a 101. cikk (3) bekezdés alapján. A területvédelem logikáját tekintve azt a célt szolgálja, hogy a forgalmazó értékesítési erőfeszítéseinek gyümölcsét ne más területek forgalmazói szedjék le. Új termék bevezetése esetén azonban az első időszak a vetés időszaka, és az aratásnak csak néhány év után jön el az ideje: többnyire akkor, amikor a forgalmazó a kétéves határidőre tekintettel már elveszítette a teljes körű (a passzív eladásokra is kiterjedő) területvédelmet.
A piaci részesedési korláttal kapcsolatos módosítás (ezentúl nemcsak a szállító, hanem a szállító és a vevő piaci részesedése kell 30% alatt legyen) többnyire üdvözlendő, azonban azt is látni kell, hogy a piaci részesedési korlát (szükségszerű) általánosítást tartalmaz. Nem volt ez másképp a 2790/99/EK rendeletben sem. Már maga a piaci részesedés is egy helyettesítő a piaci hatalom mérésére. A problémát az jelenti, hogy az adott korlátozás jellege alapján lehet csak eldönteni, hogy amelyik fél (szállító vagy vevő) piac ereje, vagy az azt helyettesítő piaci részesedése, a releváns. Pl. egy versenytilalmi kikötés esetén a káros hatás a piaclezáró (vagy piackizáró) hatásból eredhet, tehát itt a vevő részesedése a releváns: más a helyzet, ha egy 3%-os, és más, ha egy 33%-os értékesítési csatorna vállalja, hogy kizárólag egy adott szállítói termékeit forgalmazza. Ebből a szempontból irreleváns, hogy a szállító részesedése 3% vagy 33%, mivel az esetleges versenykorlátozó hatás a vevői oldalon jelentkezik: a vevő piaci súlya árulja el a számunkra, hogy a többi szállító hozzá tud-e férni az értékesítési csatornákhoz vagy sem. A szállító piaci részesedése - amellett, hogy a rendelet 6. cikke foglalkozik a hasonló vertikális korlátozások párhuzamos hálózatainak hatásával - annyiban tagadhatatlanul hasznos egyszerűsítés, hogy a szállító vélelmezhetően azonos vagy hasonló tartalmú megállapodásokat köt a vele kapcsolatban álló forgalmazókkal, így egy 33%-os részesedéssel rendelkező szállító esetén valószínűtlen, hogy csak és kizárólag a viszonteladási piac 3%-a vonatkozásában rendelkezik kizárólagossággal. Hasonló a helyzet kizárólagos szállításnál: itt a szállító piaci részesedése a releváns, mivel a kérdés az, hogy vajon a többi vevő hozzá tud-e férni a beszerzési csatornákhoz. Emellett természetesen vannak olyan megállapodások, ahol minkét fél részesedése figyelembe veendő. Bár a csoportmentességi rendelet lényege az általánosítás, hiszen alapvető követelmény vele szemben, hogy egyszerű, világos és gyorsan alkalmazható szabályokat tartalmazzon, ráadásul az "egyedi sajátosságokat" a csoportmentességen kívül is meg lehet ítélni, érdemes lehetett volna a fenti szempontra is figyelemmel lenni. ■
Visszaugrás
