A Lex Baiuvariorum, a VIII. századi bajor törvénykönyv bilingvis, kommentált és kísérőtanulmánnyal ellátott (magyar nyelven első alkalommal megjelent) fordítását, Nótári Tamás jogász-filológus munkáját vehette kézbe az olvasó a közelmúltban a szegedi Lectum Kiadó gondozásában. Az alábbiakban a kísérő tanulmány egy, elsődlegesen a filológus érdeklődésére számot tartó részén, nevezetesen a törvény Prologusán ismertetjük Nótári munkamódszerét, amely végigvonul a köteten.
A Prologus első részében a -Nótári feltételezése szerint egyházi - szerző a törvényalkotás kezdeteiről beszél, méghozzá a kezdetektől. Először megemlíti a Mózes által az Ószövetségben lejegyzett törvényeket,[1] majd a Pelopponésos mondabeli uralkodója, az Argosban a Héra-kultuszt meghonosító Phoroneus (Aigialaos testvére) törvényeiről, illetve az egyiptomi Thot és a görög Hermés egyesítéséből alkotott istenalak, Hermés Trismegistos - neve jelentése: háromszor magasztos Hermés, latinul Mercurius ter Maximus - törvényeinek szentel egy-egy rövid mondatot.[2] Ezt követően a szerző megemlíti az athéni Solónt, a hét görög bölcs egyikét, valamint a spártai Lykurgost mint törvényalkotót,[3] hogy utána rátérjen a római törvényalkotás folyamatára. Első római törvényalkotóként Róma második királyát, Numa Pompiliust nevezi meg - ennek kapcsán megjegyzendő, hogy az ún. leges regiae, amelyeket állítólag Papirius pontifex gyűjtetett össze, eredeti formájukban nem maradtak fenn. Ezt követően rátér a decemviri legibus scribundisra, vagyis a XII táblás törvényt összeállító magistratusokra, akik állítás szerint Solón - a szöveghagyomány itt nyilvánvalóan romlott, amint erre Nótári is felhívja a figyelmet, hiszen a textus Salamon nevét tartalmazza - törvényeiből merítettek.[4] A törvény Prologusa megemlíti továbbá Pompeius és Caesar - állítólagos - kodifikációs kísérleteit, majd a császári rendeletalkotásra rátérve kiemeli a 291-es Codex Gregorianust, a 295-ös Codex Hermogenianust és a 439-ben hatályba lépett Codex Theodosianust.[5] Ki kell emelnünk, hogy a Lex Baiuvariorum megalkotója a Prologus e részében úgyszólván szóról szóra követi Sevillai Isidorus Etymologiae című művének vonatkozó passzusát.[6]
A Prologus második részében a törvény szerzője ezt követően filológiai forrásbázisát tekintve is érdekes jogelméleti fejtegetésbe kezd. Kifejti, hogy a hosszú ideje fennálló szokásjog törvénynek minősül.[7] E szöveghelyen a szerző Iustinianus császár törvényművének, a Digestának szöveghelyeire asszociál (1,3,32.1; 1,3,33), azonban korántsem biztos, hogy ezen átfedés elsődleges forráshasználaton alapul, lehetséges, hogy itt is Isidorus közvetítésével kell számolni. Ezt követően a szerző rámutat az írott és az íratlan törvény közti különbségre, valamint (nép)etimológiával a lex szót a legere (olvasni) igéből vezeti le, mintegy érzékeltetve, hogy az írott jog az íratlanhoz képest történetileg másodlagos, majd rátér a szokásjog
- 399/400 -
(consuetudo) mibenlétének fejtegetésére.[8] Ahogy magyarázatában Nótári is kiemeli, e rész is jelentős átfedést mutat az isidorusi Etymologiaevel.[9]
A Prologus harmadik része tartalmaz egy igen konkrét, a Lex Baiuvariorum megalkotásának állítólagos folyamatát leíró elbeszélést. Ezek szerint Theuderich frank király chalons-i tartózkodása idején a törvényekben jártas férfiakból álló testületet állított fel, hogy az uralma alatt álló frankok, alemannok és bajorok jogát az egyes népek szokásjogának megfelelően feljegyezzék a pogány elemeket kigyomlálva azokat keresztények elemekkel helyettesítve. Ezt a törvények Childebert és Chlothar által végrehajtatott törvényi javítások követték, majd a Dagobert király által megbízott tanácsadók, Claudius, Chadoindus, Magnus és Agilulfus közreműködésével került sor a hatályosított anyag kihirdetésére.[10] A Prologus egy általános intelemmel zárul, amely szerint a törvényeket azért alkották meg, hogy az emberi elvetemültségnek gátat szabjanak, és védelmet biztosítsanak az "ártatlanoknak", vagyis a jogkövető alattvalóknak.[11]
Nótári sorra veszi a szakirodalomban mérvadó véleményeket, amelyeket az elmúlt másfél évszázad kutatói a Prologus elbeszélése kapcsán megfogalmaztak. Így például Krusch szerint a Prologus egyértelmű hamisítvány abban az értelemben, hogy későbbi frank igényeket legitimál az eseményeket visszavetítve Chlodwig és utódai korára.[12] Franz Beyerle ezzel teljességgel ellentétes nézetet fogalmazott meg: szerinte a Prologus 656 előtt keletkezett, vagyis még I. Dagobert király életében - ezen álláspontját azzal igazolja, hogy a Prologusban említett uralkodók közül I. Dagobert mint élő uralkodó kapta meg a gloriosissimus jelzőt.[13] Meyer szerint a Prologus történeti része "eredeti", vagyis a VII. században született, s az isidorusi gondolatok csak később nyertek felvételt a Prologus szövegébe.[14]
Nótári véleménye ennek kapcsán a következőkben foglalható össze. Megállapítja, hogy a Prologus bizonyos részei a történeti valóságot tükrözik: itt utal a II. Childebert és II. Chlothar alatt lezajlott törvényhozásra, az 596-os directióra, az 584/628-as praeceptióra és a 614-es edictumra, valamint a II. Chlothar alatt született a Lex Alamannorum legősibb változatára és az I. Dagobert korában, 633 táján keletkezett Lex Ribuariára. A Prologusban felsorolt tanácsadók közül két személyt azonosít Fredegarius Chronicája alapján: a 605-ben maior domusi tisztséget betöltő Claudiust és Chadoindust, I. Dagobert referendariusát. Agilulfus és Magnus személye esetében nem zárja ki ugyan a lehetőséget, hogy a két, Fredegarius által említett püspökről lehet szó, azonban az előbbi esetében lehetséges, hogy a törvény pusztán egy allusiót tesz Bajorország uralkodói dinasztiája, az Agilolfingek alapítójára. Egy ponton azonban alapvetően kétségbe vonja a Prologus valóságtartalmát, ugyanis kiemeli, hogy forrásszerűen nem támasztható alá I. Dagobert bajor területekre kiterjedő törvényalkotása, nem is beszélve I. Theuderich bajorokra vonatkozó törvényeiről, lévén hogy a bajorok megjelenéséről csak Theuderich halála másfél évtizeddel adnak hírt a források, méghozzá mint nem a frank joghatóság alá tartozó népről.
Saját datálási kísérletében elsősorban Heinz Löwe és Peter Landau nézetéhez közelít,[15] akik a törvény 737 és 743 közötti keletkezése mellett foglalnak állást. Emellett szól az a tény, hogy a törvény összeállítója a kánoni szabályok ismeretéből és egy világosan körülhatárolt egyházi szervezetből indult ki, amiről Bajorországban a püspökségek (Regensburg, Passau, Salzburg és Freising) III. Gergely és Bonifatius érsek általi 739 előtti megalapítását megelőzően nem beszélhetünk. A kánonjogi ismeretek - amint Nótári találóan megállapítja - kolostorokat és könyvtárakat feltételeznek, amelyek létrejöt-
- 400/401 -
te Bajorországban szintén 740 tájára datálható. A Lex Alamannorum erőteljes felhasználására Nótári szintén rámutat, hiszen a törvényszöveg fordításához fűzött jegyzetekben sorra veszi a párhuzamos helyeket, s ebből levonja a datálás kapcsán is következtetését: a jó eséllyel Lantfrid herceg utasítására 712 és 730 között megalkotott alemann törvénynek időben meg kellett előznie a bajort.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
