A szuverenitás fogalma az államelméletben született, elsődleges értelme mind történetileg, mind logikailag az állam belső viszonyaihoz kapcsolódik. Eredetében nem más, mint az államon belüli hatalom, éspedig legfőbb hatalom, "felség", a vertikális hatalmi szerkezet csúcsa. Az államon belüli főhatalom már a szuverenitás szó megjelenése előtt létezett. Arisztotelész szerint az rendelkezett vele, aki a törvényeket hozta, és aki a háború és béke kérdésében döntött.[1] A főhatalomnak ez a szuverenitás fogalmát jóval megelőző értelmezése is tartalmazott tehát már egy külső elemet. A háború és a béke kérdésében való döntés elválaszthatatlan az államon belüli főhatalomtól, de egyben az állam hatalmának legfontosabb külső megjelenése. Ha e két döntő jelentőségű kérdéshez hozzáadjuk a szövetségek és szerződések kötésének jogát, akkor az állam külső kapcsolatrendszerének, "külpolitikájának" szinte az egészét lefedtük. Ha ezek a jogosultságok az állami főhatalomból erednek és nincsenek alávetve az államon kívüli, külső tényezőknek, akkor ez a hatalom külső viszonyaiban is korlátlan, független, tehát szuverén. A belső főhatalmat tételezhetjük isteni eredetűnek és abszolútnak, mint Jean Bodin, (akinek a felfogása korántsem korlátozható a múltra, hiszen a hatalom végső forrásának földön túli eredeztetése, szakrális legitimációja ma is fellelhető néhány teokratikus államban). De visszavezethetjük ezt a hatalmat arra a szerződésre, amit az uralkodó az alattvalóival köt (Hobbes). Később pedig arra a szerződésre, amit az emberek egymással kötnek akként, hogy megállapodásukat és az abból fakadó intézményeket a hatalom elé, a jogot pedig a hatalom fölé helyezik (Locke).[2] Akármi is e belső hatalom alapja, nélküle nincs külső hatalom, nincs függetlenség, önállóság, másnak alá nem vetettség a külső, tehát a nemzetközi kapcsolatokban.
A külső hatalom, a nemzetközi kapcsolatokban megjelenő szuverenitás, tehát a szuverén belső hatalomnak a kisugárzása, külső érvényesülése. Mégis a szuverenitás fogalma ma sokkal erőteljesebben jelenik meg a nemzetközi kapcsolatok, mint az államelmélet területén. Ennek oka döntően az, hogy elméletileg korlátlannak tételezett hatalom az államon belül sem létezhet külső függetlenség, önállóság, tehát szuverenitás nélkül. Így vált a szuverenitás fogalma a nemzetközi jog központi kategóriájává, amelyre a modern nemzetközi jog legfontosabb tételei épülnek, így az államok önrendelkezése, területi integritása, a határok sérthetetlensége, a belügyekbe beavatkozás tilalma és mindenekelőtt az államok szuverén egyenlősége. Külső szuverenitást pedig csak a nemzetközi jog adhat, azáltal, hogy az államot e minőségében a nemzetközi jog elismeri, az állam tehát nemcsak területtel és lakossággal rendelkezik, hanem más államok is elismerik államként, a nemzetközi jog alanyaként.
A szuverenitás azonban nem csak a legfontosabb, hanem a legtöbb ellentmondást, dilemmát hordozó és legtöbb vitát kiváltó fogalom.[3] Van, aki szerint "szervezett
- 621/622 -
képmutatás",[4] van, aki szerint már meghalt, van, aki szerint fontosabb, élőbb és virulensebb, mint valaha, van, aki szerint még létezik, de a globalizáció és a regionális integrációk, valamint az információs és kommunikációs technológia fejlődése által megteremtett egységes digitális tér világában elveszti jelentőségét. Az elméleti viták természetesen a politikában is lecsapódnak, sőt itt élesednek ki igazán. Napjaink egyik legérzékenyebb kérdése, hogyan érvényesül és hogyan érvényesíthető a nemzetközi kapcsolatok változó rendszerében az állam szuverenitása. A jelenlegi világrendszert (ha beszélhetünk egyáltalán egyetlen rendszerről és nem inkább több, egymás mellett létező rendszerről kellene beszélnünk)[5] egyszerre jellemzik a globalizációs, fragmentációs, regionalizációs és lokalizációs folyamatok és az állam lényegéből fakadó, immanens (valójában elérhetetlen) törekvése arra, hogy önálló és független legyen, ne legyen alávetve külső tényezőknek a mindennapi politika szintjén is ütközik külső tényezők, gazdasági és politikai erők beavatkozásaival. Ez pedig minden ország helyzetének meghatározó szempontja, külpolitikájának megkerülhetetlen kérdése. Bármi legyen az álláspontunk a szuverenitás fogalmát, e fogalom történelmi, jelenlegi és jövőbeni jelentőségét illetően, a konkrét politikai vitákat, ütközéseket és döntéseket nem tudjuk elkerülni sem a nemzetközi kapcsolatok általános, univerzális rendszerében, sem pedig azon az integráción, tehát az Európai Unión belül, amelynek szuverén döntésünk alapján lettünk tagja.
A szuverenitás absztrakt, jogi fogalom,[6] és mint fogalom a természetéből eredően teljességre, tökéletességre tart igényt, nem tűrheti a korlátokat. Az idea a maga tökéletességében mindig korlátlan, része az ideák tiszta és egyértelmű világának. A valóság azonban soha nem felelhet meg az ideák - és a jogi fogalmak - tiszta és tökéletes világának. Az elvont jogi fogalom, a nemzetközi jog központi jelentőségű kategóriája kénytelen szembesülni a gazdasági, politikai valósággal, azzal a szociológiai környezettel, amelyen belül él és érvényesülni kíván. A szuverenitással kapcsolatban éppen ez az elméletileg is legizgalmasabb kérdés, hogy belső lényege a korlátlanság, de valóságban soha nem érvényesülhet korlátlanul. Innen az "elasztikus" jelleg,[7] ami egyszerre jelent képlékenységet, a valóság általi befolyás rugalmas elszenvedését, de egyben egy olyan belső energiát, ami a külső tényezők által elfoglalt teret szüntelenül visszafoglalni igyekszik. A szuverén egyszerre flexibilis és rezisztens, visszahúzódni kénytelen, ha erre kényszerítik, de ismét ellenáll és korlátlanságra tör, ha erre alkalma nyílik.
Ez a fogalom és valóság közötti ellentét adja a szuverenitás értelmezésével, a nemzetközi kapcsolatokban történő alkalmazásával kapcsolatos viták, feszültségek, konfliktusok hátterét.[8] A dilemmák persze a gyakorlatban jelentkeznek és e gyakorlatnak, a viták és konfliktusok kezelésének szüksége van olyan, viszonylag állandó nemzetközi jogi elvekre és normákra, amelyek a dilemmák, viták, konfliktusok megoldását célozzák. E normák viszonylag állandóak, döntően megjelennek a nemzetközi szerződésekben is, de a valóság, a gazdasági, geopolitikai helyzet, az erőviszonyok erre épülő rendszere, a civilizációs/kulturális környezet folyamatosan változik. Ez már azonban a következő ellentét, ami egyébként minden jogi szabályozás természetéből fakad.
A tökéletes, korlátlan szuverenitást mindenekelőtt korlátozza maga a nemzetközi jog. Elsőként az univerzálisan kötelező nemzetközi normák, a ius kogens, amelyek akkor is feltétlen alkalmazást követelnek, ha nem kerülnek be az írott nemzetközi jogba, nem jelennek meg sem kétoldalú, sem többoldalú vagy univerzális nemzetközi szerződésben. A szuverenitása korlátozását elszenvedő állam legfeljebb hallgatólagos beleegyezését adhatta a korlátozáshoz azzal, hogy megjelent és a nemzetközi közösség elfogadta őt államként, tehát nemzetközi jogalanyként, és így maga is elfogadta ezeket az univerzálisan kötelező elveket és normákat. A nemzetközi szerződések esetében pedig az önkéntes korlátozás egyértelmű, hiszen maga a szuverén dönt úgy, hogy meghatározott kötelezettségeket elvállal, magatartásoktól tartózkodik és a szuverenitásából fakadó egyes hatásköröket (még finomabban azok gyakorlását) másokra, más államokra vagy leginkább nemzetközi szervezetekre ruházza. Ez az önkéntes átruházás történhet közvetlenül, de közvetve is. Ez utóbbi esetben az állam a nemzetközi szervezetet azzal a joggal ruházza fel, hogy maga alkosson az államra nézve is kötelező normákat. Erre az európai integrációt megelőzően és attól függetlenül, univerzális szinten is vannak példák. Az ENSZ Alapokmányának 25. és 26. cikkében a tagállamok felhatalmazták a Biztonsági Tanácsot arra, hogy a béke és biztonság kérdésében kötelező határozatokat hozzon, és ezzel valójában a legfontosabb területen fogadták el hatáskörük és felelősségük korlátozását. Ez a felhatalmazás ténylegesen kivételt teremt a szuverén egyenlőségnek éppen az Alapokmány 2. cikk 1. §-ában leszögezett tétele alól, annál is inkább, hogy a Biztonsági Tanács e döntéseket nem csupán a Közgyűléstől függetlenül hozza, hanem tagjai sem egyenlők, hiszen az állandó tagok vétójoggal rendelkeznek. A tökéletes, korlátlan fogalom tehát a szuverén által adott felha-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
