A 2019-es választások sorsdöntő választások voltak Nagy-Britannia számára. Két fontos, a közvéleményt végletesen megosztó kérdésben kellett dönteni a választópolgároknak. Az egyik sorsdöntő kérdés az Európai Unióból (EU) való kiválás, a Brexit kérdése volt. A másik sorsdöntő kérdés az volt, vajon a Jeremy Corbyn által programra tűzött, demokratikus szocialista irányba menjen-e Nagy-Britannia vagy nem.
A cikk áttekinti az angol választási rendszer kialakulását, a pártrendszer változását és a pártok politikai profiljának változását a XX. században.
Ennek során bemutatja, hogy mindkét kérdés, már évtizedek óta megosztja az angol politikai életet. Anglia 1973-as csatlakozásakor és azóta is éles viták kérdése volt az európai projektben való részvétel kérdése. Ami a corbyni demokratikus szocializmus programját illeti, az sok tekintetben felmelegítése volt a negyvenes évek második felében megvalósított angol szocializmus programjának, ami csődbe jutott a hetvenes években.
A 2019-es választásokon eldőlt két, az angol társadalmat évtizedek óta megosztó kérdés: Boris Johnson újraválasztásával biztos lett az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból, és az is, hogy Anglia nem tér vissza az egyszer már csődbe jutott angol szocialista modell felmelegítéséhez. A cikk célja annak elemzése, hogyan befolyásolta e két sorsdöntő kérdés eldöntését az angol választási rendszer, s miként alakult a pártrendszer a választások napjáig, ami elvezetett ahhoz a politikai helyzethez, hogy egy sorsdöntő választáson kellett dönteni a két összefonódó kérdésben. A cikk utolsó szakasza kitekintést ad arra, hogy miként befolyásolhatja a pártrendszer további feltételezhető átalakulását a 2019-es választási eredmény.
A 2019-es választások sorsdöntő választások voltak Nagy-Britannia számára. Két fontos, a közvéleményt végletesen megosztó kérdésben kellett dönteni a választópolgároknak. Az egyik sorsdöntő kérdés az Európai Unióból (EU) való kiválás, a Brexit kérdése volt. A másik sorsdöntő kérdés az volt, vajon a Jeremy Corbyn által programra tűzött, demokratikus szocialista irányba menjen-e Nagy-Britannia vagy nem. Mindkét kérdés évtizedek óta megosztja az angol politikai életet. Anglia 1973-as csatlakozásakor és azóta is éles viták kérdése volt az európai projektben való részvétel kérdése. Ami a corbyni demokratikus szocializmus programját illeti, az sok tekintetben felmelegítése volt a negyvenes évek második felében megvalósított angol szocializmus programjának, ami csődbe jutott a hetvenes években.
A 2019-es választásokon ez a két, az angol társadalmat évtizedek óta megosztó kérdés kapcsolódott össze. Ugyanakkor az angol választási rendszer sajátosságai miatt a fő kérdés azzá egyszerűsödött le, hogyha Boris Johnson lesz a miniszterelnök, akkor biztos a kilépés és az is biztos, hogy Anglia nem tér vissza az egyszer már csődbe jutott modell felmelegítéséhez. Ha viszont a Jeremy Corbyn vezette Munkáspárt nyeri meg a választásokat, akkor az EU-tagság kérdése napirenden marad és Anglia meg egy új modell irányába indul el, ami szakítást jelent a thatcheri-blairi modellel, s sok tekintetben visszatérés az 1945 utáni kompromisszumhoz.
- 79/80 -
A cikk célja annak elemzése, hogyan befolyásolta e két sorsdöntő kérdés eldöntését az angol választási rendszer, s miként alakult a pártrendszer a választások napjáig, ami elvezetett ahhoz a politikai helyzethez, hogy egy sorsdöntő választáson kellett dönteni a két összefonódó kérdésben. A cikk utolsó szakasza kitekintést ad arra, hogy miként befolyásolhatja a pártrendszer további feltételezhető átalakulását a 2019-es választási eredmény.
Az angol választási rendszer sajátossága, hogy csak egyéni választókerületekben van lehetőség szavazásra. Az egyéni körzetekben a győztes mindent visz elve érvényesül. A győztes mindent visz elve alapján álló szavazási rendszer előnyei közé tartozik, hogy a szavazók lényegében arról szavaznak, hogy megmaradjon-e a kormányzó párt a hatalomban, vagy pedig távozzon. A választási rendszer garantálja a többségséget a kormány számára és a biztos kormányzást.[1] Ugyanakkor hátránya, hogy nincs arányban a pártok támogatottsága és az általuk elért parlamenti helyek száma, s ez eltorzíthatja a választók akaratát.[2]
Annak ellenére, hogy a nagy pártok által dominált rendszert eredményez a választási rendszer, politikai tekintetben mégis jól működött, mert lehetőséget biztosít a kormányváltásra, ha a választók úgy akarják. S így megfelel Guglielmo Ferrero azon megállapításának, hogy az a választási rendszer tekinthető demokratikusnak, amely biztosítja a kormányváltás lehetőségét, az ellenzék hatalomra kerülését.[3] A választási rendszer szintén lehetőséget adott drámai fordulatokra és politika váltásra egy-egy válság nyomán, mint amilyet Thatcher hajtott végre az 1945-ben kialakított, sokak által angol szocializmusnak nevezett modell bukása nyomán.[4]
- 80/81 -
A mai pártrendszer két meghatározó pártja a Munkáspárt és a Konzervatív Párt. A XX. század első felében még erőteljesen osztály alapon szerveződött mindkét párt: a Munkáspárt volt a munkások pártja, míg a Konzervatív Párt a polgári rétegek képviseletét vállalta fel.[5]
Az 1945-ben megalakult első munkáspárti kormány keynesi politikát hirdetett meg, de célkitűzései messze túlmutattak a keynesi kereteken és célja a brit szocialista modell megvalósítása volt, amelynek része volt a nagyipar egy részének államosítása.[6] A Konzervatív Párt az 1951-es választásokon tért vissza a hatalomba. Azonban a Konzervatív Párt nem változtatott a gazdaság új modelljén. Ennek hátterében az állt, hogy a Konzervatív Párt is magáévá tette a gazdaság központi irányításának gyakorlatát és azt, hogy állami eszközökkel csökkenteni lehet és kell a munkanélküliséget és a szegénységet.[7]
Az 1970-es évektől a magas infláció és a munkanélküliség gyors növekedése jelezte, hogy a háború után kialakított angol modell válságba került. James Callaghan munkáspárti miniszterelnök az infláció megfékezése érdekében kénytelen volt drasztikus megszorításokat bevezetni. A kormány megszorításai 1978/79 telén hatalmas sztrájkhullámhoz vezettek, amit az elégedetlenség telének neveztek el (Winter of Discontent).[8]
A káosz és zűrzavar megalapozta a Konzervatív Párt visszatérését a hatalomba Margaret Thatcher vezetésével. Angliában új korszak kezdődött, amelynek legfontosabb jellemzője a piac ideájához való visszatérés volt.[9] Habár Thatcher megítélése a baloldalon, nagyon negatív, s a "neoliberalizmus" egyik szülőjének tartják, a valóság nem teljesen azonos a feketére festett ellenségképpel. Ugyanis, az 1979 és 1990 közötti thatcheri évek alatt jelentősen nőtt a jóléti állam és az állami újraelosztás szerepe. Thatcher egy piacpárti és egyben centrista gazdaságpolitikát folytatott, s részben ennek a centrista politikának is köszönhette sokszoros újraválasztását.[10]
A Munkáspártot mélyen megrázta az 1979-es választási vereség. A választási vereség után a párt balszárnya került hatalomra. A balra tolódott Munkáspárt programja visszatért az ötvenes évek államosítási célkitűzéseihez és követelte a NATO és az Európai Közösség elhagyását. Az 1983-as választásokon a balra tolódott Munkáspárt súlyos vereséget szenvedett. A választások után Neil Kinnock személyében új pártelnök került a Munkáspárt élére. Kinnock célja az volt, hogy a Munkáspártot visszaterelje a politikai középre. Tony Blair egyike volt Kinnock programjának támogatói közül a párton belül. Az 1994-ben pártelnökké választott Blair végleg szakított a Munkáspárt régi vágású baloldali politikájával. Ennek első
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
