Az emberi jogok és az elismert emberi jogok megkülönböztetése alapvető és kiiktathatatlan eleme az emberi jogok doktrínájának, és ennek megfelelően az emberi jogok nemzeti és nemzetközi jogának is. Ez a distinkció mindazonáltal az utóbbi időkben már csak ritkán képezi behatóbb elemzések tárgyát: az emberi jogokkal kapcsolatos kutatások súlypontja - különösen az emberi jogokkal kapcsolatos jogtudományi kutatások súlypontja - áthelyeződött az elismert emberi jogok különféle dokumentumainak értelmezésére, alkalmazására, illetőleg a vonatkozó és egyre terebélyesedő emberi jogi esetjog, nemzetközi és nemzeti emberi jogi esetjog feldolgozására. A súlypont-áthelyeződés nagyrészt érthető is, hiszen az emberi jogok nemzetközi és nemzeti joga ma már meglehetősen kiterjedt, és e joganyag értelmezésével, alkalmazásával tekintélyes testületek foglalkoznak különféle összefüggésekben, s mindez természetesen méltán kelti fel a kutatók érdeklődését. Úgy tűnik azonban, hogy az emberi jogok nemzeti és nemzetközi jogának értelmezése és alkalmazása során fölmerülnek olyan problémák is, amelyek megnyugtató megoldását nehéz elképzelni a doktrína alapjaihoz és a velük kapcsolatos problémákhoz való visszatérés nélkül. Más szóval maga az emberi jogi joggyakorlat is visszavezet bizonyos pontokon a doktrína régi nagy elméleti-filozófiai pilléreihez, s ez önmagában is jelzi, hogy ezek az elméleti pillérek és a velük kapcsolatos problémák korántsem csupán teoretikus jelentőségűek: komoly hatásuk lehet mind a további emberi jogi jogalkotásra, mind pedig bizonyos emberi jogi jogviták - különösen egyes nehéz jogi esetek - eldöntésére. Ez a tanulmány ebből a perspektívából villantja fel az emberi jogok és az elismert emberi jogok közötti distinkció problémáját.
Az emberi jogok doktrínája - és ennek megfelelően az emberi jogok nemzeti és nemzetközi joga - különbséget tesz emberi jogok és elismert emberi jogok között. Ez a különbségtétel nem mindig kifejezett, de elvi jelentőségű és mindig kibontható a doktrína különféle elméleti és jogalkotói megfogalmazásaiból. Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatában például azt olvassuk, hogy "az emberiség családja minden egyes tagja veleszületett méltóságának, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogainak elismerése (kiem. tőlem: A. Gy.) alkotja a szabadság, az igazság és a béke alapját a világon",[1] s hogy "az emberi jogok semmibevevése és megvetése (kiem. tőlem: A. Gy.) az emberiség lelkiismeretét fellázító barbár cselekményekhez vezetett". Ebben benne van, hogy lehetséges az emberi jogok elismerése, de lehetséges e jogok semmibevétele és megvetése is, s hogy e jogok "elidegeníthetetlen" jogai minden embernek függetlenül ettől a bizonyos elismeréstől: e jogok akkor is megilletnek minden embert, ha az emberi törvényhozó - valamely nemzeti vagy nemzetközi jogalkotó szerv - elismeri őket, de akkor is, ha nem ismeri el őket. A mondottak értelmében az emberi jogok függetlenek az ember alkotta jogtól, vagyis e jogokra az emberi jogalkotó hatalma nem terjed ki: emberi jogot emberi jogalkotó nem képes teremteni, létrehozni, s nem képes módosítani és megszüntetni sem. Ilyenformán a doktrína szerint valóban elvi különbség van az emberi jogok és az elismert emberi jogok között.
Az emberi jogoknak ezt a kettősségét persze nem csak ebben a formában szokták kifejezni. Az Ember és Polgár Jogainak Nyilatkozatában például azt olvashatjuk, hogy az "emberi jogokat nem ismerik, elfeledték vagy megvetéssel illetik", s hogy ezért a szóban forgó Nyilatkozat szerzői elhatározták "az ember természetes, elidegeníthetetlen és megszentelt jogainak ünnepélyes kinyilatkoztatását"; az ENSZ Alapokmánya pedig az emberi jogok "tiszteletben tartásának" vagy "az emberi jogok tiszteletének és betartásának" fontosságát hangsúlyozza. Bármely szóhasználatot vegyük is azonban, az adott összefüggésben a lényeg egy és ugyanaz: az emberi jogokat az emberi jogalkotó nem teremti, nem alkotja, hanem csak felismeri és elismeri, tiszteletben tartja, betartja, védelemben részesíti. Így látják ezt egyébiránt a természetjogi doktrína kritikusai is; annak a természetjogi doktrínának a kritikusai, amely természetjogi doktrínából az emberi jogok doktrínája kinőtt, és amely természetjogi doktrínának az emberi jogok doktrínája ma is egy sajátos kiágazását képezi. Kelsen például a következőket írta erről: "A természetjogi doktrína szerint az igazságosság normája a
- 7/8 -
természetben - az emberek vagy a dolgok természetében - immanens, és az ember e normát felfoghatja csak, de nem alkothatja vagy befolyásolhatja."[2]
Az emberi jogok és az elismert emberi jogok kettőssége az újabb politikai filozófiában rendszerint az erkölcsi emberi jogok és a törvényes emberi jogok kettősségének formáját ölti; az újabb filozófiában ugyanis általánosan elfogadott nézetté vált, hogy az emberi jogok erkölcsi (morális) jogok, s hozzájuk képest az emberi jogalkotó által elismert - és ilyenformán "pozitiválódott" - emberi jogok törvényes (legális) emberi jogok.[3] A szóban forgó jogi "dualizmus" természetjogi előképe vagy megfelelője a természetjog és a pozitív jog dualizmusa, illetőleg a természeti törvény és a polgári törvény, valamint a természetes jogok és a polgári stb. jogok dualizmusa.[4] Kelsen ezzel kapcsolatban úgy fogalmazott, hogy "a jogi pozitivizmus csak egy jogot ismer el: a pozitív jogot; a természetjog doktrínájának dualista jellegével szemben monista jellegű". Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a szóban forgó dualizmust a természetjogászok közül nem ismeri el mindenki; Hervada például leszögezi: "A természetes és a pozitív jog nem két egymás között parallel jogrendszer, hanem csak egyetlen jogrendszernek a dimenziói, amely részben természetes, részben pozitív... A pozitív jog a természetes jogszerűség lényegének a fejlődése".[5]
Nos, Hervadának nyilván igaza van, amikor azt állítja, hogy a pozitív jogban megfigyelhetjük a természetes jogszerűség fejlődését, s hogy ennek megfelelően e jog egyszerre természetes jog és pozitív jog is. Ez azonban nézetünk szerint nem változtat azon, hogy fogalmilag mégiscsak kétféle jogról van szó, a természetes és a pozitív jogról: ha nem így lenne, nem kellene két név e két jog megkülönböztetésére. Mindezt a következőképpen is beláthatjuk: ha a természetjogra mint a pozitív jog helyességének mércéjére tekintünk - s a természetjogi doktrínának ez egy aligha kiiktatható eleme -, akkor eleve megkülönböztetjük a természetjogot a pozitív jogtól, ahogy minden mérésnél megkülönböztetjük a mérőeszközt és a megmérendő dolgot. Másfelől viszont, ha a pozitív jogot e mérce segítségével vizsgáljuk, arra a megállapításra fogunk jutni, hogy a pozitív jog több tekintetben eleget tesz a mérce követelményeinek, azaz megvalósítja, magában hordja, magában foglalja a természetjog bizonyos normáit, vagy legalábbis igen közel áll hozzájuk.
Föl lehet vetni természetesen emberi jogi terminológiában is, hogy nem választjuk-e el túlságosan is egymástól az emberi jogokat és az elismert emberi jogokat. Nos, az elválasztást nem mi tesszük meg, hanem - mint láttuk - az emberi jogok elmélete, illetve ennek intézményesült változata, az emberi jogok nemzetközi és nemzeti joga, éspedig azzal, hogy az emberi jogok létét függetlennek tekinti az emberi jogok bármiféle, akár elméleti-filozófiai, akár jogalkotói felismerésétől és elfogadásától, illetve elismerésétől. Egyébiránt úgy véljük, az elválasztottság még az eddigieknél is élesebb. A magunk részéről ugyanis úgy látjuk, nem csak az emberi jogok függetlenek felismerésüktől és elismerésüktől, vagyis attól, hogy felismeri-e és elfogadja, illetve elismeri-e őket az elmélet és az emberi jogalkotás, hanem bizonyos értelemben az elismert emberi jogok is függetlenek az emberi jogoktól, más szóval az elismert emberi jogok léte sem okvetlenül az emberi jogok lététől függ: attól, hogy vannak-e egyáltalán ilyen jogok.[6] Az elfogadott, illetve elismert emberi jogok létét, listáját és mibenlétét a legcsekélyebb mértékben sem érintené - legalábbis eleinte -, ha netán bebizonyosodna, hogy emberi jogok nincsenek, hogy ilyen jogok nem léteznek. Más megfogalmazásban ugyan, de levonja ezt a következtetést Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila is: "Emberi jogok tehát vannak, legalábbis olyan értelemben, hogy léteznek állami és nemzetközi jogi szabályok, amelyek elismerik létüket, és igyekeznek biztosítani érvényesülésüket. Ugyanakkor az emberi jogok léte, illetve mibenléte bizonytalan, hiszen nincs olyan, széleskörűen elfogadott teória, amely kétséget kizáróan igazolná az emberi jogok létének szükségszerűségét, vagyis azt, hogy ezek a jogosultságok kifejezett állami elismeréstől függetlenül is léteznének."[7]
Az emberi jogok doktrínája szerint az emberi jogok nem csak függetlenek az ember alkotta jogtól, hanem fölötte is állnak az ember alkotta jognak;[8] fölötte állnak az ember alkotta jognak, mert a doktrína értelmében az emberi jogalkotónak el kell ismernie, tiszteletben kell tartania, védelemben kell részesítenie e jogokat. Mi több, a doktrína egyes megfogalmazásai szerint a kormányzatnak voltaképpen az emberi jogok biztosítása és védelme az igazi célja és feladata. Az Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat ezt a következőképpen fejezi ki: "Minden ember egyenlőnek születik. A Teremtő elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket; ezek között elsősorban szerepel az élet, a szabadság és a boldogság keresésének joga; e jogok biztosítására (kiem. tőlem: A. Gy.) az emberek kormányokat állítottak fel". Még határozottabban fogalmaz az Ember és Polgár Jogainak Deklarációja, amennyiben kimondja, hogy "minden politikai egyesülés célja: az ember természetes és elévülhetetlen jogainak megóvása" (kiem. tőlem: A. Gy.). Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata visszafogottabb e tekintetben: nem tartalmazza
- 8/9 -
azt a kitételt, hogy a kormányzat vagy a jogalkotó egyetlen vagy igazi célja az emberi jogok elismerése, tisztelete és védelme. Az viszont természetesen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatából is kitűnik, hogy az emberi jogok fölötte állnak az ember alkotta jognak: az ENSZ Közgyűlése egyebek közt abból a célból nyilatkoztatta ki az emberi jogokat, hogy "előmozdítsa e jogok és szabadságok tiszteletben tartásának kifejlesztését, valamint fokozatosan megvalósuló hazai és nemzetközi jogszabályok útján történő általános és tényleges alkalmazását és elismerését" (kiem. tőlem: A. Gy.). Ilyenformán tehát a doktrína szerint az emberi törvényhozónak, az emberi jogalkotónak valóban el kell ismernie, tiszteletben kell tartania és védelemben kell részesítenie az emberi jogokat, ez pedig azt jelenti, hogy az emberi jogok valóban fölötte állnak az ember alkotta jognak.
Ha az ember alkotta jognak meg kell felelnie az emberi jogoknak, akkor az emberi jogok mintegy mércéi az ember alkotta jognak: az ember alkotta jog azokon a pontokon és annyiban helyes, igazságos, illetőleg jó, ahol és amennyiben megfelel az emberi jogoknak, s azokon a pontokon és annyiban helytelen, igazságtalan, illetőleg rossz, ahol és amennyiben nem felel meg e jogoknak. A doktrínának ezt a tézisét természetjogi terminológiában Locke így fejezte ki: az országok saját, pozitív törvényei "...csak annyiban helyesek, amennyiben a természeti törvényen alapulnak, minthogy ehhez kell szabni és ennek alapján kell értelmezni ezeket".[9]
Az emberi jogok uralkodó doktrínája ezen a ponton erősen emlékeztet arra a régi, már Platón Államában központi szerepet játszó gondolatra, mely szerint jó kormányzat, jól berendezett állam és helyes jog csak ott és annyiban lehetséges, ahol és amennyiben a kormányzat, az állam és a jog az emberhez, pontosabban a jó emberhez igazodik. E gondolat szerint tehát az ember és az emberi intézmények között összhangnak kell lennie, s adottnak nem az intézményeket, hanem az embert - a jó embert - kell tekinteni. Ha tehát nincs összhang az ember és a szóban forgó intézmények között, meg kell azt teremteni, s ennek során nem az embert kell hozzáigazítani a fennálló intézményekhez, hanem a fennálló intézményeket kell hozzáigazítani az emberhez. Kérdés persze, hogy voltaképpen mi is az ember, illetőleg a jó ember, ha a jó kormányzat, a jó állam és a jó törvények mércéjeként tekintünk rá. Platón úgy vélte, az embert ebben az összefüggésben a lélek felől kell megközelíteni, és a lélek részeinek helyes működésével, azaz erényeivel lehet meghatározni; ezért aztán arra a következtetésre jutott, hogy a jó intézményeket, mindenekelőtt a jó államot az emberi lélekhez, pontosabban a lélek részeihez kapcsolódó, illetőleg azokból levezethető erényekhez kell hozzáigazítani.
Az újkori természetjog különféle elméletei, s később az emberi jogok elméletei az embert nem annyira lelkének erényeivel, mint inkább az ember "lényegét", "természetét", "méltóságát", "tulajdonságait", "képességeit", "szükségleteit" stb. kifejező természeti törvényekkel és/vagy természetes jogokkal, illetőleg emberi jogokkal határozták meg. Hugo Grotius például úgy gondolta, hogy a természetjog "az ember belső lényegéből folyik", s még akkor is érvényes lenne, "ha feltennők - márpedig ezt a legnagyobb bűn elkövetése nélkül még feltételezni sem lehet -, hogy Isten nem létezik, vagy nem törődik az emberek dolgaival". A természetjogot ezért végső soron mégiscsak "Istennek lehet tulajdonítani, mert ő maga akarta, hogy ilyen legyen a mi lényegünk".[10] Ilyenformán tehát az újkortól kezdődően a természetjogi és az emberi jogi elméletek arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az intézményeket, mindenekelőtt az ember alkotta jogot a természetjoggal (a természeti törvénnyel és/vagy a természetes jogokkal), illetőleg az emberi jogokkal, végső soron pedig e jogok forrásával, az emberi lényeggel, az emberi természettel stb. kell összhangba hozni (már amennyiben ez az összhang nem áll fenn). Magát az alapgondolatot a felvilágosodás korában - amikor épp ennek az összhangnak a kérdése körül forgolódtak a szellemi és politikai viták - talán Rousseau fejezte ki a legtömörebben: "azt szándékozom megvizsgálni, hogy a társadalmak szervezetében létezhet-e valamilyen törvényes és szilárd kormányzati elv, ha az embereket olyanoknak vesszük, amilyenek, a törvényeket pedig olyanoknak, amilyenek lehetnének".[11]
Természetesen ahhoz, hogy az ember alkotta jog megfelelhessen az embernek, illetőleg az emberi jogoknak, az embernek mindenekelőtt meg kell ismernie önmaga természetét, lényegét, illetőleg az ebből fakadó és ettől elidegeníthetetlen emberi jogokat, e jogok listáját, meg kell továbbá ismernie és magáévá kell tennie e jogok közelebbi tartalmát, majd pedig az így felismert, megismert és elfogadott jogokhoz hozzá kell igazítania az ember alkotta jogot. Úgy tűnik, e folyamatban eleinte nem a jogalkotók, hanem az elmélet, a filozófia képviselői játszották a nagyobb szerepet, s a jogalkotók csak követték őket. De miben is állt, illetőleg miben is áll az így felfogott emberi jogi elméletalkotás és emberi jogi jogalkotás? Nos, természetesen maguknak az emberi jogoknak az elméleti-filozófiai megjelenítésében, illetőleg az ember alkotta jogba való beemelésében. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az emberi jogoknak ez az elméleti-filozófiai előhívása vagy megjelenítése, illetőleg az ember alkotta jogba történő beemelése alkothatja azt az alapot, amely aztán az elméletalkotás és a jogalkotás további lépéseinek eredményeként elvezethet az ember alkotta jog egészének az emberi jogokhoz való hozzáigazításához.
- 9/10 -
Vegyük szemügyre most egy kicsit közelebbről az emberi jogi elméletalkotásnak, valamint az emberi jogi jogalkotásnak ezt az első nagy lépését, tehát maguknak az emberi jogoknak az elméleti-filozófiai felismerését és elfogadását, illetőleg jogalkotói felismerését és elismerését. Mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy sem az emberi jogi elméletalkotás, sem pedig az emberi jogi jogalkotás nem alkotás, nem elméletalkotás, illetőleg nem jogalkotás a szó szigorú értelmében. Ez esetben ugyanis a filozófus, a gondolkodó, illetőleg a jogalkotó nem teremt, nem alkot új elméletet, illetőleg új jogot, hanem csupán felismeri és az ember alkotta elméletbe, illetőleg az ember alkotta jogba emeli a már valamilyen módon meglévő jogot.
Az elméletalkotó filozófus és a jogalkotó törvényhozó persze nem magukat az emberi jogokat emeli át az elméletbe, mert ezek magának az embernek a meghatározottságai, s ezeket ezért ember el nem választhatja, el nem szakíthatja maguktól az emberektől: erre még az elméletalkotó és a jogalkotó ember sem képes. Az emberi jogoknak az ember alkotta elméletbe, illetőleg az ember alkotta jogba történő beemelése így voltaképpen az emberi jogok sajátos felismerése és leképezése, illetve levezetése, előhívása, megjelenítése. Ez már a doktrína kiinduló tanításából is meglehetős egyértelműséggel következik: ha ugyanis az emberi jogok minden embert megilletnek, függetlenül attól, hogy e jogokat elismeri-e vagy sem valamely emberi jogalkotó, akkor e jogoknak az emberi jogalkotó által történő elismerése nyilvánvalóan nem idéz elő semmiféle változást ezeken az emberi jogokon. Az emberi jogok nem szűnnek meg, nem változnak meg, nem is alakulnak át a jogalkotói elismerés eredményeként: a jogalkotói elismerés után éppúgy léteznek és megilletnek minden embert, mint e jogalkotói elismerés előtt.
A mondottak természetesen magukban foglalják azt is, hogy az emberi jogok jogalkotói elismerése egyáltalán nem szünteti meg az emberi jogok és az elismert emberi jogok kettősségét. Ezzel kapcsolatban külön ki kell emelnünk, hogy a jogalkotói elismerés az eredeti emberi jogok létét, számát és az egyes jogok mibenlétét a legcsekélyebb módon sem érinti. Ez ugyanis olykor még kiváló kommentátorok írásaiban is elhomályosul, illetve félreérthető magyarázatot kap. Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy az emberi jogok jogalkotói elismerésével vagy "pozitiválódásával" az "emberi jogok - elismert emberi jogok" kettőssége nem azért, vagy elsősorban nem azért "nem szűnik meg, mert az emberi jogok pozitiválódásával párhuzamosan állandóan új igények születnek és nyernek emberi jogi státuszt".[12] Ez a magyarázat azt sugallja, hogy azok az emberi jogok, amelyek már pozitiválódtak, azaz elismert emberi jogokká vagy törvényes emberi jogokká váltak, elismerésük folytán meg is szűntek létezni eredeti, jelző nélküli emberi jogokként, s az "emberi jogok - elismert emberi jogok" kettőssége csupán azért marad fönn, mert állandóan új igények születnek és nyerik el az emberi jogok - az egyelőre még nem elismert emberi jogok - státuszát. Ha azonban így lenne, ez azt jelentené, hogy az emberi jogok mégsem függetlenek az emberi jogalkotástól, ami viszont összeegyeztethetetlen a doktrína alaptézisével. Az emberi jogok jogalkotói elismerésével vagy pozitiválásával kétségkívül bekövetkezik egy változás: ez a változás azonban nem az emberi jogokat érinti, hanem az ember alkotta jogot; a változás nem az emberi jogokban, hanem az ember alkotta jogban következik be. A változás lényege pedig az, hogy az ember alkotta jog mintegy hozzáigazodik az emberi jogokhoz: leképezi az emberi jogokat, s e leképezett jogoknak különleges helyet biztosít magán az ember alkotta jog egészén belül.
Mindezek után most már kimondhatjuk, hogy azok az emberi jogok, amelyeket az emberi jogok nemzetközi joga és az emberi jogok belső állami joga foglal magában, sohasem maguk az eredeti értelemben felfogott emberi jogok, hanem csupán az elismert emberi jogok: a voltaképpeni, az eredeti értelemben felfogott emberi jogoknak csak mintegy a képei, másolatai, jogalkotói megjelenítései; az adott jogalkotók által felismert és elismert emberi jogok. Mutatis mutandis ugyanez áll azokra az emberi jogokra is, amelyek mellett az emberi jogok filozófiája vagy elmélete tör lándzsát. Azok az emberi jogok tehát, amelyeket az emberi jogok filozófiája, elmélete foglal magában, szintén nem maguk az eredeti emberi jogok, hanem e jogoknak csak a sajátos képei, másolatai, megjelenítései: nem maguk az emberi jogok, hanem csak az adott elméletalkotók által felismert, illetve levezetett és ennek megfelelően az adott elméletalkotók által el is fogadott emberi jogok. Ezeket az egyes teoretikusok által felismert és elfogadott emberi jogokat ezért a magunk részéről röviden elfogadott emberi jogoknak nevezzük.
Mindezek után talán már külön bizonyítás nélkül is elfogadhatjuk az emberi jogoknak azt ismert meghatározását, mely szerint emberi jogoknak azokat
- 10/11 -
a jogokat nevezzük, amelyek pusztán ember mivoltuknál fogva illetik meg az embereket.[13] Ez a meghatározás egyfelől rávilágít arra, hogy e jogok mindenféle emberi jogalkotás nélkül is megilletik az embereket, de megmutatja azt is, hogy e jogok szoros összefüggésben állnak az ember fogalmával. A fentiekben azt már viszonylag jól körüljártuk, hogy mit is jelent az, hogy az emberi jogok bármiféle emberi jogalkotás nélkül is megilletik az embereket, arról azonban még kevesebbet szóltunk, hogy miként függnek össze az emberi jogok az ember fogalmával. Nos, úgy tűnik, az összefüggés fennáll mind a fogalom terjedelme (extenziója), mind pedig tartalma (intenziója) tekintetében.
A fogalom terjedelme felől nézve az összefüggés azt jelenti, hogy az emberi jogok szükségképpen egyetemes, minden embert megillető jogok: mivel az emberi jogok az embereket ember mivoltuknál fogva illetik meg, ha egy lényről megállapítható, hogy ember, a definíció értelmében megilletik, meg kell, hogy illessék az emberi jogok. A fogalom tartalma felől nézve az összefüggés azt jelenti, hogy az emberi jogok valamiképp az ember lényegét, természetét, alapvető fogalmi vonásait jelenítik meg: mivel az emberi jogok ember mivoltuknál fogva illetik meg az embereket, e jogok valamiképp kifejezései is az emberi mivoltnak. Ez az összefüggés persze távolról sem látszik szükségszerűnek: az emberi jogok attól még emberi jogok maradhatnának, hogy nem az emberi mivoltot, az emberi lényeget, az emberi természetet stb. fejeznék ki. Csakhogy az emberi jogi doktrína uralkodó felfogása szerint az emberi jogok szorosan kötődnek az emberi mivolthoz, az emberi lényeghez, az emberi természethez, vagy az ember valamely alapvető fogalmi jegyéhez, például az emberi méltósághoz, éspedig abban az értelemben, hogy épp az emberi mivolt, az emberi lényeg, az emberi természet vagy az emberi méltóság stb. képezi e jogok forrását, és ennek megfelelően sokan úgy vélik, az emberi jogok (eredetileg) épp e forrásokból ismerhetők is fel. Ily módon tehát az emberi jogok valamiképp mégis az emberi mivolt, az emberi lényeg, az emberi természet vagy az emberi méltóság kifejezései.
Következésképpen, az emberi jogok felismerése és leképezése, illetőleg levezetése, előhívása, legyen szó akár elméleti, akár jogalkotás útján történő felismerésről és leképezésről, illetve levezetésről és megjelenítésről, voltaképpen emberi önmegismerés, s ezért a megismerés eredménye valójában egy sajátos antropológia: jogi embertan. Ez a leképezés vagy megjelenítés, ha elméleti-filozófiai leképezésről, illetőleg megjelenítésről van szó, csaknem mindig magában foglal bizonyos, az emberi jogok forrására, magára az emberre, az ember "lényegére", "természetére", "méltóságára", "lényegi tulajdonságaira", "képességeire", "szükségleteire" stb. vonatkozó hosszabb-rövidebb fejtegetéseket is. Az emberi jogok jogalkotói leképezéseiből, illetőleg megjelenítéseiből ezek az okfejtések általában hiányoznak, ami az ember alkotta jog szokásos kifejezési formáit alapul véve érthető is, de még rendszerint e jogalkotói leképezések vagy megjelenítések is tartalmaznak utalásokat az emberi jogok forrására, az emberre, az emberi természetre, az emberi méltóságra stb.
Az emberi jogok íratlan, láthatatlan, érzékszervekkel felfoghatatlan jogok. Ezért az emberi jogok elméleti és jogalkotói leképezése vagy megjelenítése voltaképpen az íratlan, láthatatlan, érzékelhetetlen emberi jogok írásba foglalását, láthatóvá, érzékelhetővé tételét jelenti. Ilyenformán viszont a leképezett, illetőleg megjelenített tartalom természetesen nem igazán képszerű, és semmiképpen sem fényképszerű. A leképezés, illetőleg megjelenítés, vagyis az emberi jogi elméletalkotás és az emberi jogi jogalkotás sokkal inkább kibontás, előhívás, felszínre hozás: egy érzékszervileg megközelíthetetlen - vagy egyelőre megközelíthetetlen[14] - tartalom, lényeg kibontása, felszínre hozása, megjelenítése, érzékszervileg is felfogható jelenséggé alakítása, tipikus esetben írásba foglalása. Ez meglehetősen misztikusan hangzik, a gyakorlatban azonban nem annyira az: a leképezés és megjelenítés ugyanis rendszerint valamilyen természetes, magától értetődő igazságok felismerését, illetőleg a természetből vagy az emberi természetből, az ember lényegéből, tulajdonságaiból, méltóságából, képességeiből, szükségleteiből való levezetését, kibontását és az ember alkotta jogba való beültetését jelenti.
Az emberi jogoknak ez a felismerése és leképezése, illetőleg levezetése és megjelenítése, írásba foglalása - mint minden felismerés, leképezés, levezetés stb. - lehet helyes és lehet helytelen. Ha a leképezés, a jelenséggé alakítás vagy írásba foglalás helyes, akkor a tartalom az immár érzékelhető jelenségben is megőrződik: akkor is, ha a leképezés rövid, tömör, s akkor is, ha hosszabb, részletezőbb. Az emberi jogok leképezése, jelenséggé alakítása, írásba foglalása során azonban - mint minden leképezés stb. során - előfordulhatnak hibák is: ilyenkor az eredeti tartalom és a megjelenített tartalom valamilyen tekintetben eltér egymástól, nem fedi egymást. A hiba nem csak a tartalom torz, hamis, nem megfelelő megjelenítésében állhat; hiba lehet az is, ha a leképezés vagy megjelenítés hiányos: nem képez le, nem jelenít meg minden olyan jogot, amelyet le kellene képeznie, illetőleg meg kellene jelenítenie. Ha például a leképezés vagy megjelenítés részletezőbb, azaz a jogok száma viszonylag nagy, de a leképezés az adott mélységben hiányos, azaz nem jelenít meg minden jogot, vagy nem jelenít meg minden jogot az
- 11/12 -
adott szintű leképezésnek megfelelő részletezésben, az olyan hiányosság, amely egyszersmind hiba is: a leképezést vagy megjelenítést helytelenné, hamissá teszi.
Ha az emberi jogoknak már vannak bizonyos elméleti és jogalkotói leképezései, megjelenítései, akkor természetesen ezek a képek, másolatok, megjelenítések is tárgyaivá válhatnak - és tárgyaivá is válnak - az emberi megismerésnek. Azok az emberek tehát, akik maguk (még) nem jutottak el az emberi jogok létének, listájának és tartalmának közvetlen felismeréséhez, illetve az ember fogalmából, az emberi lényegből, az emberi természetből, az emberi méltóságból stb. való levezetéséhez, természetesen tudomást szerezhetnek e jogokról az emberi jogok elméleti és jogalkotói leképezéseiből, megjelenítéseiből is. És természetesen tudomást szerezhetnek e leképezésekből, megjelenítésekből nem csak az emberi jogok létéről, listájáról és tartalmáról, hanem e jogok forrásáról, magáról az emberről, az emberi lényegről, természetről, méltóságról stb., illetőleg az ezekkel kapcsolatos okfejtésekről is. E leképezések vagy megjelenítések tanulmányozása ily módon megkönnyítheti az eredeti, az íratlan, a láthatatlan, érzékelhetetlen emberi jogok létének, listájának, tartalmának és forrásának felismerését, illetve levezetését, s ezzel természetesen megkönnyítheti ezek elfogadását és elismerését is. Ebben az esetben tehát az emberi jogok közvetett, a másolatokból, a már felismert, illetve elismert emberi jogokból kiinduló megismerése vezeti el az igazságot kereső embert vagy jogalkotót az emberi jogok felismeréséhez, s éppígy elfogadásához vagy elismeréséhez is. S az emberi jogoknak épp az ily módon történő felismerését vagy inkább felismertetését és elfogadtatását szolgálják például az emberi jogok nagy nyilatkozatai, köztük az Ember és Polgár Jogainak Deklarációja, vagy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata.
Különbséget kell tehát tennünk az emberi jogok közvetlen és közvetett felismerése között. Közvetlen felismerésről akkor beszélünk, ha valaki közvetlenül, a már felismert emberi jogokkal kapcsolatos bármiféle ismeretek nélkül, vagy ilyen ismereteinek bármiféle közrehatása nélkül ismeri fel az emberi jogokat, illetve ismer fel egy vagy néhány ilyen jogot. Ezzel szemben közvetett a felismerés, ha valaki a már felismert emberi jogok, illetve az ilyen jogokra vonatkozó ismeretei segítségével ismeri fel az emberi jogokat, vagy ismer fel legalább egy ilyen jogot. A közvetett felismerés eredménye megegyezhet azokkal az ismeretekkel, amelyek elősegítették a felismerést, de el is térhet azoktól. Az eltérések sokfélék lehetnek: különbség lehet például a jogok számában, az egyes jogok mibenlétében vagy tartalmi elemeiben. Abban az esetben, ha a közvetett felismerés valamilyen többletet tartalmaz a felismerést elősegítő ismeretekhez képest, hozzáadó felismerésről beszélhetünk.
A hozzáadó felismerésnek óriási a jelentősége az emberi jogok felismerésében, hiszen attól kezdve, hogy az emberi jogok felismerése megkezdődött, minden jel szerint épp a már felismert emberi jogok, és a velük kapcsolatos érvek ösztönzik leginkább a még fel nem ismert emberi jogok felismerését. Ebben bizonyára szerepet játszik az is, hogy az emberi tudás mindig több annál, mint ami közvetlenül tudatosul belőle: a tudásnak a tudott és kifejezett tartalmak mellett mindig vannak rejtett, kifejtetlen tartalmai is, melyek ugyanakkor kibonthatók, felszínre hozhatók. S az ilyen felszínre hozás során - úgy tűnik -, alig történik valami: a tudás rejtett, implicit tartalmainak kifejezetté tétele, kibontása és tudatosítása ugyanis voltaképpen nem is tudás-bővítés, hiszen a kibontással, a kifejezetté tétellel nem új tudás keletkezik, hanem csak a meglevő tudáson belül történik változás; csupán a meglevő tudás rejtett és kifejezett tartalmai között történik elmozdulás a kifejezett, a tudva tudott elemek javára. Más kérdés, hogy a tudás ilyen rejtett elemeinek, tartalmainak felszínre segítése mégis óriási jelentőségű: a tudás rejtett elemei ugyanis mindaddig nem igazán hasznosulnak, amíg valamilyen módon kifejezetté nem válnak. Ezzel együtt nyilvánvaló, hogy ha a tudás rejtetten, kibontatlanul már tartalmaz valamit, ami felismerésre vár, ennek a valaminek a felismerésére jóval nagyobb az esély, mint ha a tudásban ez a felismerésre váró tartalom nincs is jelen. A hozzáadó felismerésnek azt a változatát, amely a tudás rejtett, kibontatlan tartalmait teszi kifejezetté és tudatossá, felszínre hozó felismerésnek nevezhetjük.
Az, amit mi felszínre hozó felismerésnek nevezünk, egyáltalán nem ismeretlen a jogtudomány és a jogászi hivatások számára. A jog ugyanis, bárhogy definiáljuk is, mindig több annál, mint ami közvetlenül látszik belőle: mindig magában rejt olyan tartalmakat, amelyeket csak a jog értelmezése és alkalmazása hoz felszínre. Elég csupán arra utalnunk, hogy bizonyos nemzetközi szerződésekből számos olyan tételt vezettek már le az adott szerződések hiteles értelmezésére jogosult szervek, amelyek kifejezett módon nincsenek benne ezekben a szerződésekben, s hogy az ilyen levezetett, derivált tételek között vannak olyanok is, amelyeket az arra jogosult szervek az emberi jogok nemzetközi jogából, az emberi jogokra vonatkozó valamely szerződésből vezettek le. Ez pedig azt jelenti, hogy az emberi jogok felszínre hozó felismerése nem korlátozódik az emberi jogok elméletére: folyik ez a felszínre hozó felismerés az emberi jogok nemzetközi és nemzeti jogából kiindulva, e joganyag értelmezése és alkalmazása során is.
- 12/13 -
Az, hogy a felszínre hozó felismerés során a tudás, illetőleg a jog olyan tartalmai válnak kifejezetté, amelyek voltaképpen benne rejlettek a tudásban, természetesen azt is jelenti, hogy a rejtett tartalmak logikailag meglehetősen jól levezethetők a tudásból. Ez természetesen nagy meggyőző erőt kölcsönöz az emberi jogok ilyen felismerésének, hiszen azok, akik elfogadják, elismerik azokat az emberi jogokat, amelyek segítségével valaki más felszínre hoz újabb emberi jogi tartalmakat, aligha tagadhatják meg ezeknek az új tartalmaknak az elfogadását, elismerését. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az emberi jogok felszínre hozó felismerése tisztán logikai jellegű felismerés lenne: különbséget kell tennünk ugyanis a felismerés pszichés folyamatai, képzettársításai stb., és a már felismert tartalmak logikai jellegű igazolása között.[15]
Az emberi jogok közvetlen és közvetett felismerésének természetjogi megfelelőjét, s egyben természetjogi előképét Hobbes a következőképpen fogalmazta meg a Levitatán bevezetésében: "Aki egy egész nemzetet kormányoz, annak saját szívében kell olvasnia, s nem egyik vagy másik egyén, hanem az emberiség szívében. És ez ugyan nehéz dolog, nehezebb, mint egy nyelvet vagy tudományt megtanulni, mégis, ha én majd a magam lélekolvasását (kiem. tőlem: A. Gy.) rendszerezve és áttekinthető formában írásba foglalom (kiem. tőlem: A. Gy.), másoknak már csupán azt a fáradságot kell venniük, hogy megvizsgálják, vajon nem ugyanezeket találják-e meg önmagukban (kiem. tőlem: A. Gy.). Mert egy ilyenfajta elmélet bizonyítására ez az egyetlen lehetőség."[16]
Hobbes-nak ez az igen figyelemre méltó eszmefuttatása nem csak a közvetlen és a közvetett felismerésről szól, azaz nem csak arról, hogy hogyan születik meg egy eredeti természetjogi elmélet, s hogy ez az elmélet hogyan segíthet hozzá másokat is a természetes jogok és a természeti törvények felismeréséhez, végső soron pedig a helyes, az igazságos és jó kormányzat elveinek megismeréséhez. Hobbes rávilágít arra is, hogy az ilyen jogokról és törvényekről szóló elméletek bizonyítása éppenséggel nem egyszerű; szerinte egy ilyen elmélet igazolásának tulajdonképpen csak egyetlen módja van: az, hogy mások is felismerik önmagukban azt, amit a leképezésben, a megjelenítésben olvastak, s hogy ezért maguk is helyesnek ítélik majd az így megismert antropológiát, nemkülönben a belőle következő jogokat és törvényeket, végső soron pedig magát a levezetett kormányzati formát is.
Hobbes szavai mindezeken túl optimizmust sugallnak: az a bizakodás sugárzik belőlük, hogy a Leviatánt olvasva mások is megtalálják majd magukban ugyanazokat a jogokat és törvényeket és ezek folyományait, amelyeket a Leviatán "rendszerezve és áttekinthető formában" eléjük tár.[17] Hobbes-nak ez az optimizmusa logikai szempontból egyáltalán nem volt alaptalan: aligha kétséges, hogy a Leviatán egyike a logikailag legjobban felépített filozófiai értekezéseknek. Mindazonáltal a mű számos olvasója mégsem találta meg önmagában azt, vagy pontosan ugyanazt, amit Hobbes reményei szerint meg kellett volna találnia; más szóval a műnek nem csak követői akadtak, hanem bírálói, kritikusai is: belső és külső kritikusai egyaránt. Mindez persze hasonlóan alakult a természetes jogok és a természeti törvények más leképezéseivel, előhívásaival, megjelenítéseivel, s így alakult az emberi jogok leképezéseivel, levezetéseivel is.
A mondottak értelmében az emberi jogok leképezései, elméleti és jogalkotói megjelenítései sem vezettek el mindenkit az emberi jogok létének és mibenlétének felismeréséhez: voltak és vannak, akikben kétségek támadtak vagy támadnak az emberi jogok létével, listájával és/vagy tartalmával kapcsolatban. Ennek megfelelően komoly viták bontakoztak ki mind az emberi jogok létéről, mind pedig e jogok listájáról és tartalmáról. A jogok létével kapcsolatos viták jórészt külső viták: főként az emberi jogok doktrínájának hívei és ellenfelei között folytak és folynak. Ezzel szemben az emberi jogok listájáról és az emberi jogok tartalmáról folyó viták jórészt belső viták: nagyobbrészt az emberi jogok doktrínájának hívei között zajlanak.
Az emberi jogok létével kapcsolatos kételyek főként abból fakadtak és fakadnak ma is, hogy az emberi jogok íratlan, láthatatlan, érzékszervekkel megragadhatatlan jogok, s ennélfogva felismerésük csak értelmi belátással, intuícióval, vagy valamilyen erkölcsi érzék útján, racionális levezetésük pedig csak valamely nehezen megfogható forrásból, az emberi természetből, az emberi méltóságból stb. lehetséges. Így azonban sokan nem érezték, s ma sem érzik kellően meggyőzőnek az ilyen jogok létével vagy meglétével kapcsolatos állításokat. Az ilyen, főként ismeretelméleti kételyeket az utóbbi időben talán A. MacIntyre fogalmazta meg a legélesebben:
"A legjobb indok arra, hogy nyersen kimondjuk: ilyen jogok (ti. emberi jogok - A. Gy.) márpedig nincsenek, pontosan olyan típusú, mint a legjobb indokunk annak kijelentésére, hogy boszorkányok vagy unikornisok nincsenek. Nevezetesen: valamennyi arra irányuló próbálkozásunk kudarcba fulladt, hogy jó érvekkel szolgáljunk a létezésükben való hithez. A természetes jogok tizennyolcadik századi védelme-
- 13/14 -
zői gyakran azt sugallják, hogy az ember ilyen jogokkal való rendelkezését deklaráló állítások maguktól értetődő igazságok. De mi tudjuk, hogy maguktól értetődő igazságok nincsenek. A huszadik századi morálfilozófusok néha a saját és a mi intuícióinkra hivatkoznak; de az egyik dolog, amit meg kellett tanulnunk az erkölcsfilozófia történetéből, hogy az 'intuíció' szó bevezetése a morálfilozófiában mindig annak a jele, hogy valami nagyon nagy hiba csúszott az érvelésbe. Az emberi jogok 1949. évi[18] ENSZ deklarációja óta az ENSZ szokásos és szigorúan követett gyakorlatává vált, hogy az erre a deklarációra való hivatkozással egyetlen állításuk mellett se hozzanak fel jó érveket. E jogok legutóbbi védelmezője, Ronald Dworkin (Taking Rights Seriously, 1976) elismeri, hogy az ilyen jogok létezése nem bizonyítható, ám csak azt a megjegyzést fűzi ehhez, hogy egy kijelentés bizonyíthatatlanságának tényéből még nem következik az, hogy a kijelentés nem igaz (81. o.). Ez valóban így van, ám ugyanilyen jól felhasználható lenne az unikornisok és a boszorkányok létezésével kapcsolatos kijelentések mellett is."[19]
MacIntyre fejtegetéséből kitűnik, hogy ezek a régi és nagy vitapontok nem csak a természetes jogok és az emberi jogok filozófiai elméleteivel, hanem az emberi jogok jogalkotói leképezéseivel vagy megjelenítéseivel, így az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatával kapcsolatban is fölmerülnek. Az persze más kérdés, hogy MacIntyre-nek igaza van-e vagy sem, legyen szó akár elméleti, akár jogalkotói leképezésekről vagy megjelenítésekről. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a vita egyáltalán nem tekinthető lezártnak. Figyelemre méltó például, hogy az Egyesült Nemzetek is mindenekelőtt azzal kötelezték el magukat az emberi jogok elismerése és tiszteletben tartása mellett, hogy az ENSZ Alapokmányában kinyilvánították: "ismét megerősítik az alapvető emberi jogokba vetett hitet" (kiem. tőlem: A. Gy.), s ezzel mintegy maguk is kifejezésre juttatták, hogy e jogok elismeréséhez és tiszteletben tartásához szükség van egy bizonyos fajta hitre, meggyőződésre is. Nyilván nem azért, mert e jogok létével kapcsolatban eleve lehetetlen lenne a bizonyítás, hanem azért, mert az emberi jogok létének bizonyítása a szokásosnál jóval nagyobb nehézségekbe ütközik.[20]
Régtől fogva problematikus a jogok listája és bizonyos fokban a jogok tartalma is. Szinte azt mondhatnánk, hogy ahány emberi jogi elmélet, annyi különböző lista többé-kevésbé eltérő tartalommal,[21] s a helyzet nem sokkal jobb az emberi jogok nemzeti és nemzetközi jogában sem: valószínűleg nincs két olyan emberi jogi dokumentum, amely pontosan ugyanazokat a jogokat ismerné el pontosan ugyanazzal a tartalommal emberi jogoknak. Mindez természetesen összefügg az emberi jogok létének problémájával, illetve az emberi jogok felismerésének és igazolásának nehézségeivel. Kelsen meg is fogalmazta, hogy a természetjogi elméletekben megjelenített természetjogi normák változatossága és változékonysága annak bizonyítéka, hogy természetjog nem létezik. Szavai szerint "hogy a természet ennek az úgynevezett természetjognak valóságos forrása nem lehet, az a tény is bizonyítja, hogy e doktrína különféle képviselői ugyanabból a természetből erősen eltérő és ellentmondó természeti normákat dedukáltak". Az érv természetesen alkalmazható az emberi jogok doktrínájára, s az emberi jogok nemzeti és nemzetközi jogára is.
Mindazonáltal az, hogy az emberi jogok listája különbözik az egyes emberi jogi elméletekben és az emberi jogi dokumentumokban, bizonyos mértékben érthető és védhető. Az emberi jogok megjelenítése ugyanis történhet részletezőbben vagy tömörebben, s ennek eredményeként a rövid és tömör listák egybefogva jeleníthetnek meg egy-egy olyan jogot, amelyet a részletezőbb listák szétbontanak több jogra. Hasonló a helyzet az egyes jogok tartalmával is: ezek megfogalmazhatók röviden, tömören, de megfogalmazhatók részletesebben is, és ezek az eltérések még egyáltalán nem jelentenek problémát az adott emberi jogok megjelenítésében. Éppígy nem problematikus az sem, ha az egyik elmélet vagy dokumentum pozitív, a másik inkább negatív megfogalmazásban definiálja ugyanazt a jogot.
A problémák ott kezdődnek, ha vannak olyan jogok és jogtartalmak, amelyek egyes elméletekben, illetve dokumentumokban megjelennek, más elméletekből, illetve dokumentumokból viszont teljességgel hiányoznak. Ilyenkor fölmerül a kérdés, hogy vajon melyik a helyes leképezés vagy megjelenítés, és melyik a téves. Az ugyanis nehezen képzelhető el, hogy mindkét leképezés, megjelenítés helyes legyen. A kérdés innen nézve egyfelől úgy merül fel, hogy vajon minden olyan jog emberi jog-e, amely megjelenik valamely emberi jogi listán, amelyet tehát elismer valamely nemzeti vagy nemzetközi jogalkotó. Ilyen kételyek fogalmazódtak meg különösen az ún. második generációs emberi jogokkal, a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal kapcsolatban, s a nézeteltérések máig sem szűntek meg teljesen. A probléma másfelől megjelenik abban a formában is, hogy azok a listák, amelyek más listák fényében hiányosnak látszanak, miért nem ismerik el azokat az emberi jogokat, amelyeket más listák már elismertek.
Az emberi jogok listájával összefüggő bizonytalanság természetesen fölmerül úgy is, hogy vajon nem hiányos-e az emberi jogok valamennyi fontosabb listája, más szóval hogy vajon nem kellene-e elismerni az eddigieken túl más emberi jogokat is? Ebben az összefüggésben főként az ún. harmadik
- 14/15 -
és negyedik generációs jogok elismeréséről folyik vita, nézetünk szerint azonban lehetséges, hogy éppenséggel az első generációs emberi jogok listáját/listáit kell majd kiegészíteni. Megjegyezzük, az emberi jogok listájának e nyitottsága végső soron abból fakad, hogy az emberi jogok doktrínája melletti elköteleződés magában foglalja, hogy a doktrínát elfogadó teoretikusok, valamint nemzeti és nemzetközi jogalkotók a dolog természetéből adódóan nem csupán néhány emberi jog elismerése és tiszteletben tartása mellett kötelezték el magukat, hanem valamennyi emberi jog elismerése és tiszteletben tartása mellett. Akkor is, ha például az Egyesült Nemzetek az ENSZ Alapokmányában úgy kötelezték el magukat az emberi jogok tiszteletben tartása mellett, hogy az Alapokmányban egyetlen emberi jogot sem neveztek meg; a későbbiekben ettől még állást kellett foglalniuk e jogok számáról és mibenlétéről. (Ezt meg is tették, nem is egyszer, a jogok listája között mindazonáltal vannak eltérések.)
Az emberi jogok listájával kapcsolatos problémákat a fentiekkel még távolról sem merítettük ki; ezek további részletezése helyett azonban fontosabbnak látszik, hogy rámutassunk: e problémáknak igen komoly gyakorlati kihatásaik is vannak, illetve lehetnek. Az a tény például, hogy az Emberi Jogok Európai Egyezményében elismert emberi jogok száma nem egyezik meg - a számos kiegészítés után sem - a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányában elismert emberi jogok számával, azzal is járhat, hogy egy adott emberi jogi panasz kedvező elbírálásának sokkal jobbak a kilátásai az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága előtt, mint az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt. Előfordulhat persze az is, hogy valakinek a listák különbözősége miatt szinte semmilyen reménye sincs egy emberi jogi panasz kedvező elbírálására. Példa erre a vélemény és a kifejezés szabadságával összefüggésben a válasz joga, ezt a jogot ugyanis nem ismeri el sem a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, sem az Emberi Jogok Európai Egyezménye, elismeri viszont az Emberi Jogok Amerikai Egyezményének 14. cikke. Ha tehát egy európai személy úgy érzi, a vélemény és a kifejezés szabadságával összefüggésben emberi joga van a válaszhoz és ez a joga egy európai sajtóügyben sérült, a hazai jogorvoslatok kimerítése után nem fordulhat sem az ENSZ Emberi Jogi Bizottságához, sem az Emberi Jogok Európai Bíróságához. Megteheti persze, hogy például országa kormányához fordul, kérve, hogy tegyen javaslatot a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának a válasz jogával történő kiegészítésére, minthogy a részes államoknak ehhez az Egyezségokmány 51. cikke értelmében joga van. Az pedig, hogy a részes államoknak joga van ilyen javaslatok benyújtásához, önmagában is jelzi, hogy maga az ENSZ sem tekinti véglegesnek és lezártnak az emberi jogoknak azt a listáját, amelyet az Egyezségokmány jelenleg tartalmaz. ■
JEGYZETEK
* Ez a tanulmány szerzőnek a nyelvszabadságról szóló, még kiadatlan könyve egyik fejezetének átdolgozott változata.
[1] Ezt a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya, valamint a Gazdasági, Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya szó szerint megismétli preambulumában.
[2] Vö. Hans Kelsen: Értékítéletek a jogtudományban. In: Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia. Budapest 1998. 185. o.
[3] Rex Martin a következőket írta erről: "Kezdjük egy olyan ponttal, amely úgy tűnik, nem tárgya komoly vitáknak, mivel általános egyetértést találunk a filozófusok között abban, hogy az emberi jogok erkölcsi jogok. Mindazonáltal ennek a jellemzésnek a vonzatai, implikációi nem teljesen világosak." (Rex Martin: A System of Rights. Clarendon Press, Oxford 1993. 74. o.) Vö. még pl. Takács Péter: Emberi jogok. In: Szabó Miklós (szerk.): Jogbölcseleti előadások. Bíbor Kiadó, Miskolc 1998. 216. o.
[4] Vö. Hans Kelsen: A jogi pozitivizmus és a természetjog doktrínája. In: Varga Csaba (szerk.): i.m. 220. o.
[5] Vö. Javier Hervada: Kritikai bevezetés a természetjogba. Szent István Társulat, Budapest 2004. 123. o.
[6] Halmai Gábor és Tóth Gábor Attila: Bevezetés - Alapfogalmak. In: Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila (szerk.): Emberi jogok. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 25. o.
[7] Ekkor persze az elfogadott, illetőleg elismert emberi jogok nem lehetnének leképezései a nem-létező emberi jogoknak, s immár az is magyarázatra szorulna, hogy ha nincsenek emberi jogok, miért olyan erős a késztetés egy ideje az emberiség jelentős részében, hogy úgy gondolja: vannak ilyen jogok.
[8] Az emberi jogoknak ez az elsőbbsége az ember alkotta joghoz képest természetesen szintén részét képezte már a természetjogi hagyománynak is: annak a hagyománynak, amelyből maga az emberi jogi doktrína kifejlődött. Vö. pl. Malcolm N. Shaw: Nemzetközi jog. Osiris kiadó, Budapest 2001. 182. o. Kelsen az "elsődleges funkciójának" nevezi, hogy a természetjogi tanítás szerint a természetjog abszolút mércéül szolgál "a pozitív törvények igazságosságának vagy igazságtalanságának meghatározására". Vö. Kelsen: i.m. 221. o.
[9] Vö. John Locke: Értekezés a polgári kormányzat igazi eredetéről, hatásköréről és céljáról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986. 47. o. Megjegyezzük, a tézist már Hobbes is megfogalmazta a Leviatánban: "...ami nem ellenkezik a természet törvényével, azt a szuverén hatalom birtokosa nevében törvényerőre lehet emelni..." (Vö. Thomas Hobbes: Leviatán. Magyar Helikon Kiadó, Budapest 1970. 244. o.)
[10] Vö. Hugo Grotius: A háború és a béke jogáról. Pallas Stúdió - Attraktor Kft. Budapest 1999. 11-12. o.
[11] Jean-Jacques Rousseau: A társadalmi szerződés. Bibliotheca Könyvkiadó, 81-82. o.
[12] Vö. Takács Péter: Emberi jogok. In: Szabó Miklós (szerk.): Jogbölcseleti előadások. Bíbor Kiadó, Miskolc 1998. 216. o.
[13] Vö. pl. Jack Donnelly: Universal Human Right sin Theory and Practice. Cornell University Press, Ithaca and London 2003. 10. és 13. o., valamint Halmai Gábor - Tóth Gábor Attila: i.m. 28. o.
[14] Egyáltalán nem zárható ki ugyanis, hogy ez a lényeg, mint tartalommal kitölthető, megtölthető sajátos mozgástér genetikailag, biológiailag egyszer megfoghatóvá, láthatóvá, érzékelhetővé válik, s egybevethető lesz egyfelől azzal, ahogyan ezt a mozgásteret az ember eddig leképezte, másfelől pedig mindazzal, amit e mozgástérből az idők során már kitöltött.
[15] Valahogy úgy, ahogy egykor a Bécsi Kör filozófusai tettek különbséget a "felfedezés" és az "igazolás" "kontex-
- 15/16 -
tusa" között. (Vö. Altrichter Ferenc: Bevezetés In: Altrichter Ferenc (szerk.): A Bécsi Kör filozófiája. Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1972. 22. o.)
[16] Hobbes: i.m. 9. o.
[17] Ehhez az optimizmushoz persze azért társult némi emelkedett naivitás is; Hobbes ugyanis természetjogi fejtegetéseinek végén a következőket írja: "Ennyit a természetes ész alapelveiből levezetve a szuverén hatalom institúciójáról, jellegéről és jogairól, valamint az alattvalók kötelességeiről. És ha most meggondolom, hogy milyen nagy különbség van ezen elmélet és a világ legnagyobb részének gyakorlata között, különösen, ami a nyugati részeket illeti, amelyek erkölcsi tanításaikat Rómától és Athéntől vették át, s hogy a szuverén hatalom milyen mély ismereteket követel gyakorlóitól az erkölcsfilozófia terén, akkor már-már arra a meggyőződésre jutok, hogy e munkám ugyanolyan hasztalan, mint Platón Állama. Mert Platón is azon a nézeten van, hogy az állam zűrzavaros állapotát és a polgárháborúk okozta kormányváltozásokat mindaddig lehetetlen megszüntetni, amíg az uralkodók nem lesznek filozófusok. De ha azt is meggondolom, hogy az uralkodónak és legfőbb hivatalnokainak az összes tudományok közt csakis a természetes igazságosság tudományára van szükségük, s hogy - Platón nézetével ellentétben - a matematikai tudományok terén csak az a teher hárul rájuk, hogy az alattvalókat a jó törvények segítségével azok tanulmányozására serkentsék, s hogy az erkölcstan tételeit se Platón, se más filozófia még nem rendszerezte, s nem is bizonyította vagy valószínűsítette olyan elégséges módon, hogy ebből az emberek megtanulhassák, miként kell uralkodni, és miként engedelmeskedni, akkor mégis kissé reménykedni kezdek, hogy ez az írásom előbb-utóbb valamelyik uralkodó kezébe kerül, aki majd egyedül, tehát érdekelt és rosszindulatú értelmező közreműködése nélkül átgondolja azt (hiszen rövid, s úgy vélem, világos), s aki teljhatalmának gyakorlásával ezeket az elméleti igazságokat művem nyilvános tanításának védelmet nyújtva, hasznos gyakorlatba ülteti át." (Hobbes: i.m. 310-311. o.)
[18] MacIntyre nyilván az ENSZ 1948-ban elfogadott emberi jogi deklarációjára gondolt; mindenesetre a téves évszám szerepel a mű eredeti angol nyelvű szövegének a magyar fordítás alapjául szolgáló második, javított kiadásában is. Vö. Alasdair MacIntyre: After Virtue. A study in moral theory. London 1985. 69-70. o.
[19] Alasdair MacIntyre: Az erény nyomában. Osiris Kiadó, Budapest 1999. 102. o.
[20] E tekintetben van bizonyos hasonlóság az emberi jogok létének és isten létének problémája között: mindkét esetben fontos a hit, de mindkét esetben fontos a bizonyítás is, s a bizonyítás mindkét esetben különleges nehézségekbe ütközik. Ezzel együtt vannak híres - és méltán híres - istenbizonyítások, istenérvek -, s éppígy vannak híres, és méltán híres argumentumok az emberi jogok léte mellett is.
[21] Ez a probléma nem válik el teljesen a jogok létének problémájától. Kelsen például úgy vélekedett, hogy a természetjogi elméletek által hirdetett természetjogi normák változatossága és változékonysága annak bizonyítéka, hogy természetjog nem létezik. Szavai szerint "hogy a természet ennek az úgynevezett természetjognak valóságos forrása nem lehet, az a tény is bizonyítja, hogy e doktrína különféle képviselői ugyanabból a természetből erősen eltérő és ellentmondó természeti normákat dedukáltak". (Vö. Kelsen: i.m. 221. o.) Ez az argumentum természetesen alkalmazható az emberi jogok doktrínájára, sőt az emberi jogok nemzeti és nemzetközi jogára is.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi tanár.
Visszaugrás
