Az Európai Unió külkapcsolatait úgynevezett "szerződéstípusokra", szerződésekre és ezek hálózatára építi. Ezeket vizsgálva két megállapítást tehetünk. Egyrészt kijelenthetjük, hogy az Európai Unió egy-egy meghatározott földrajzi régió államait általában azonos módon igyekszik kezelni, és rendszerint mindegyiküknek ugyanazt a megállapodás-sémát, "típusszerződést" kínálja, melyet csak a legszükségesebb esetben egyediesít. Másrészt számos példát találunk arra, hogy nem feltétlenül a szerződéses kapcsolat megléte, hiánya vagy éppen minősége határozza meg az Európai Unió számára egy adott reláció helyi értékét vagy fontosságát[1].
Az Oroszországgal fennálló kapcsolatokban különösen fontos az Európai Uniónak az a külkapcsolati alaptétele, miszerint külkapcsolatainak viszonyrendszerét alapvetően az a tényező határozza meg, milyen a partnernek az európai integráció célkitűzései megvalósításában elfoglalt helyi értéke; az adott reláció kiszámíthatóságával, stabil viszonyaival (közvetve) hozzájárul-e azon gazdasági és politikai stabilitáshoz, amely az Európai Unió maga és szűkebb környezete fenntartható fejlődésének záloga[2].
Ha megpróbáljuk elhelyezni az Európai Unió és Oroszország kapcsolatát a fenti tételmondatok között, azt rögzíthetjük, hogy az Oroszországhoz fűződő viszony központi szerepet játszik általános, politikai és jogi értelemben is, de ezek a szempontok igen különböző erőt, súlyt képviselnek. Általános értelemben azért nevezhetjük meghatározónak a viszonyt, mert az európai földrész geopolitikai adottságainak gyökeres megváltozása csökkentette az Európai Unió biztonságérzetét. Azon Európai Unióét, amelynek legfőbb biztonságpolitikai érdeke leginkább a gazdasági fejlődéshez kötött stabilitás, ebből következően az instabilitás, kiszámíthatatlanság, különösen, ha az egy olyan óriási országban következik be, mint Oroszország, a legnagyobb veszélyt/kihívást jelenti a számára. A válságjelenségek változatos formákat öltenek a gazdasági kapcsolatok megbízhatatlanságától kezdve az illegális migráción és a szervezett bűnözésen keresztül az atomerőművek, sőt nukleáris fegyverek körüli bizonytalanságig. Ezek mérséklése, majd pedig kiküszöbölése érdekében az Európai Unió bizonyos gazdasági áldozatokra is hajlandó. A kapcsolatrendszer politikai különössége és determináló jellege miatt is meghatározó. A kapcsolatrendszernek van ugyanis egy mögöttes vonulata, hatása is: Oroszországnak a FÁK-térséggel kapcsolatos szándékai, ambíciói befolyásolják, formálják az Európai Uniónak bármilyen a térséggel kapcsolatos kezdeményezését, adott esetben egészében véve meg is változtathatják azokat. A Bizottság 2004. február 9-én napvilágot látott közleményében viszont már az EU-nak a Dél-Kaukázussal és a nyugati FÁK tagállamokkkal kapcsolatos politikájának megújítása mellett érvel.
| Ország | Hatályba lépés |
| Azerbajdzsán | 1999. július 1. |
| Belarusz | 1995 márciusában írták alá, de még nem lépett hatályba, miként az Interim megállapodás sem |
| Grúzia | 1999. július 1. |
| Kazahsztán | 1999. július 1. |
| Kirgízisztán | 1999. július 1. |
| Moldova | 1998. július 1. |
| Oroszország | 1997. december 1. |
| Örményország | 1999. július 1. |
| Tadzsik Köztársaság | 2005. május 1. |
| Türkmenisztán | 1998 májusában írták alá, de még nem lépett hatályba, miként az Interim megállapodás sem |
| Ukrajna | 1998. március 1. |
| Üzbegisztán | 1999. július 1. |
Az Európai Unió számára az Oroszországgal kiépített kapcsolat jogi értelemben azért meghatározó, mert az Európai Unió a keleti szomszédaivá váló FÁK államoknak nem a Római Szerződés 310. cikkének jogalapjára épülő, társulási típusú megállapodást ajánlott fel, hanem kidolgozta az ún. partnerségi és együttműködési megállapodás típusát[3], melynek koncepcióját ebben a viszonyrendszerben kezdte el kialakítani. Az EU a táblázatban hivatkozott FÁK államokkal kötött partnerségi és együttműködési megállapodást.
Ezt a kevésbé ismert megállapodás-típust a Közösségek-Oroszország partnerségi megállapodás alapján[4] mutatom be. Az elemzés különösen időszerű, mert elkezdődött a hamarosan lejáró szerződések értékelése, mind hosszadalmasabbnak tűnő, politikai vitákkal nehezített felülvizsgálata. A felülvizsgálat irányát, eredményét jelentősen befolyásolhatja az Európai Bíróságnak 2005 januárjában a Szimutyenkov ügyben hozott határozata, amelyben kimondta a Közösségek-Oroszország partnerségi megállapodás 23. cikkének[5] közvetlen hatályát. A hivatkozott cikk az orosz politika számára a különösen érzékeny, megkülönböztetett figyelemmel kísért munkavállalással, hátrányos megkülönböztetéssel kapcsolatos kérdéseket rendezi, így érthető, hogy Moszkvában mind nagyobb figyelmet fordítanak erre a határozatra[6].
Az elemzés során a következő szempontokat követem. Először főbb vonalaiban áttekintem a Közösségek-Oroszország partnerségi megállapodáshoz vezető tárgyalási folyamatot, a felek szempontjait, majd bemutatom a megállapodás által létrehozott "partnerség" területeit, ezt követően elemzem a Bíróság Szimutyenkov-ügyben hozott határozatát, majd röviden utalok a megállapodás közelgő felülvizsgálatára, annak magára a megállapodás-típusra gyakorolt hatására.
A Közösségek-Oroszország partnerségi megállapodás tartalmi, formai alakulását, megalkotását világpolitikai kontextusba helyezve kell vizsgálnunk. Anélkül, hogy részleteiben elemeznénk, folyamatosan szem előtt kell tartanunk a következő legfontosabb eseményeket, fejlődési pályákat:
1. a Szovjetunió és Jugoszlávia időben párhuzamosan zajló felbomlási folyamatát,
2. az orosz politikai/külpolitikai gondolkodás, gyakorlat alakulását, hullámzásait és
3. az EK/EU integrációs fejlődésének alakulását.
Különösen fontos figyelembe vennünk azt a tényt, hogy az EU egyik szándéka az volt, hogy globális politikai szereplőként tűnjön fel, és már az 1992 novemberében megkezdődött tárgyalások idején élettel töltse meg az 1992. február 7-én aláírt maastrichti megállapodás vonatkozó fejezeteit.
A kétoldalú kapcsolatok fejlődésének egyik motorja az volt, hogy az EK Bizottsága és Tanácsa szükségét érezte, hogy valamiképpen túllépjen a Szovjetunióval elért kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodáson[7]. Ez a megállapodás ekkor már idejétmúltnak és túlhaladottnak tűnt. Az egyik döntő szempont az volt, hogy a Bizottság és a tagállamok kormányai nem voltak felkészülve a szovjet blokk és a Szovjetunió ilyen gyors felbomlására. Csökkenteni szerették volna döntéseik ad hoc jellegét, konzultációs intézményeket szerettek volna a térség új államaival, és rendszerezni kívánták ezt a viszonyt. Alapvető volt az egyetértés, hogy Oroszország továbbra is a nemzetközi élet meghatározó szereplője marad, ugyanakkor az orosz csapatok közép-európai kivonása után el akarták kerülni, hogy Oroszország politikailag elszigeteltnek érezze magát. Mindenképpen az európai térséghez kívánták kötni Oroszországot, mint annak elidegeníthetetlen részét, különös tekintettel az európai értékek és normák iránti elkötelezettség fontosságára. Az Európai Unió az orosz gazdaság átalakulását is támogatni kívánta, és segítséget nyújtani ahhoz, hogy az országban megbízható jogi és pénzügyi intézményrendszer álljon fel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
