Ha a magyarországi reklámjog történetéről akarunk írni, akkor már pusztán a témaválasztással részben önellentmondásba keveredünk. Hazánkban ugyanis mind a mai napig nincs egységes reklámjog, ha pedig a reklám alatt ennek egy jelentős részét kitevő, azonban azt hiánytalanul nem átfedő részt, a gazdasági reklámot[1] értjük, az arra vonatkozó törvény is mindössze 1997 óta létezik. A reklámjog nem vált természetesen egy önálló jogággá, mint a munkajog vagy családjog, azonban még olyan részterületté sem, mint például a versenyjog vagy az iparjogvédelem. Ha valaki a reklámjoggal kíván foglalkozni, ismernie kell a versenyjogból, a szerzői jogból, a polgári jog kötelmi részéből vagy a média szabályozásának világából is egy keveset, de ezen felül is számtalan kisebb vagy nagyobb jelentőségű jogszabály alapos tanulmányozása után lehet csak kijelenteni, hogy az illető tisztában van a reklámjog szabályozásával. Az egységes koncepció hiánya jelenleg is számtalan problémát okoz, így ma sincs még egységes reklámfogalom. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a reklámok szabályozásában az Európai Unió[2] is viszonylag nagy szabadságot enged a tagállamoknak, ezért a közeljövőben sem várható e komplex jogterület egységesülése. Hogy szükség van-e egyáltalán a nagyobb koherencia kialakítására, az lehet vitás, azonban, hogy áttekinthetőbbé, értelmezhetőbbé váljanak a kapcsolódó szabályok, aligha vonható kétségbe.
A reklámjog megjelenése, mint mindenütt máshol, nem sokkal követte a reklám megjelenését. Azonban csak a XIX. században beszélhetünk Magyarországon a gazdasági verseny olyan szintjéről, ahol a reklámoknak egyáltalán jelentőségük van. Ezt megelőzően reklámokat legfeljebb helyi szinten, és csak a közigazgatási normák körében szabályoztak, így például a hirdetések közzétételének módját vagy annak megtiltását, hogy bizonyos termékek, áruk vásárlására vagy szolgáltatások igénybevételére bárki is felhívást tegyen közzé.
Az első olyan, az egész országra nézve kötelező jogszabály, amely kisebb mértékben szól a reklámokról, a tisztességtelen versenyről rendelkező 1923. évi V. törvénycikk. Világszerte tendencia ugyanis, hogy a reklámok először a jogalkotót a versenyjog körében érdekelték. A reklámokról írhattak más jogszabályok is - eddig azonban legfeljebb az volt megfigyelhető, hogy ha valamilyen termék forgalmát vagy valamilyen szolgáltatás elterjedését korlátozni kívánták, akkor tiltották vagy korlátozták a hozzá kapcsolódó reklámot is - ez azonban legfeljebb egy jogszabályon belül csak egy-két mondatot tett ki. A klasszikus verseny azonban maga után vonta a tisztességtelen piaci magatartások kialakulását, amely főleg a nagyoknak a kisebb vállalkozások kiszorítására tett kísérleteiből, illetőleg a minél nagyobb és könnyebb haszon elérése
- 344/345 -
érdekében a fogyasztók megtévesztéséből állt. A reklám - és akkor még elsősorban az újságok által - is egy eszköz lehetett a tisztességtelen magatartás kifejtésére. Hiszen egy induló vállalkozás termékeire elsősorban a reklámok, hirdetések útján tudta felhívni a figyelmet, és amennyiben mások cselekményei körében el lett zárva ettől a lehetőségtől, az érvényesülésének esélye is erősen csökkent. Ugyanígy ha egy téves adatokat is tartalmazó, megtévesztő, a mások szolgáltatásait ócsároló, a saját termékek tulajdonságait indokolatlanul eltúlzó propaganda alapján kötött a fogyasztó szerződést, akkor ez is a tisztességes verseny elveivel ellentétes volt.
Az 1923. évi V. törvénycikk generálklauzulája szerint üzleti versenyt nem szabad az üzleti tisztességbe vagy általában a jó erkölcsbe ütköző módon folytatni. Ezt követően a törvény külön is nevesítette a legfontosabb tilalmazott magatartásokat. Ezek a következőek voltak: reklámszédelgés, bitorlás és utánzás, hírnév- és hitelrontás, tiltott hólabda-szerződés, illetőleg az üzleti vagy üzemi titok elárulása vagy jogosulatlan felhasználása. Valamennyi esetnek köze van a reklámokhoz is. Mindenekelőtt azonban a reklámszédelgés (vagy: szédelgő feldicsérés) emelendő ki. A törvény ezt úgy határozta meg, hogy áru forgalomba hozatalánál nem szabad a kelendőség fokozására alkalmas olyan adatokat híresztelni, amelyek a valóságnak meg nem felelnek és megtévesztésre alkalmasak - illetőleg a valóságnak megfelelő adatot sem szabad úgy híresztelni, hogy annak a szokásos figyelem mellett a valóságnak meg nem felelő értelmet lehessen tulajdonítani. Érdekes kivételt tett azonban annyiban, hogy ha egy áru származási megjelölése a gyakorlatban már csak mint a minőséget jelző megjelölés szerepel, akkor ennek a használata nem tekinthető valótlan adatnak. Ez a mai logika szerint nem is merül fel mint a fogyasztó megtévesztése, de akkor a jogalkotó fontosnak tartotta szabályozni, hogy ha például debreceni virsliként hoznak forgalomba egy valójában éppen nem Debrecenben előállított terméket. Külön kiemelte viszont a törvény a megtévesztő magatartások sajátságos esetét, amikor külföldön készült áru belföldi árunak, vagy belföldön készült áru külföldi árunak a látszatát kelti. A mai versenyjog hozzáállásától a két világháború közötti jog felfogása számos ponton eltér ebben a tekintetben. Míg ma a fogyasztók megtévesztésének módjait a törvény nem részletezi, addig a régi eleve főszabálynak vette a reklám útján történő megtévesztést. Azonban az első olyan jogszabályhely, ahol megjelenik országos szinten a reklám szabályozása, már megmutatja ennek a területnek a sajátosságát: ugyanis az első magyar versenytörvény a reklámszédelgés előírásainál nemcsak hogy az előzőekben részletezett földrajzi jelzés szabályaira tér ki, hanem fontosnak tartja rendelkezni néhány, a reklámtevékenység során használható védjegyről is. Kimondja, hogy a magyar állam címerének, illetve a koronának ábrázolásai tekintetében külön szabályok irányadók. Olyan kitüntetések, érmek, oklevelek, amelyek nem a magyar kormánynak hivatalos részvétele vagy támogatása mellett rendezett kiállításokra vonatkoznak, az üzleti forgalomban csakis az illetékes szakminiszter engedélyével használhatók. Ez is előrevetítette a tárgyalt terület egyik fő tulajdonságát: a komplexitását.
A második tilalmazott magatartásnak, az utánzásnak és a bitorlásnak is jelentősége lehet a reklámok során, azonban azt már a törvény külön nem emeli ki. Ez a tilalom lényegében olyan szabályokat tartalmaz, amelyek mára az iparjogvédelem körébe kerültek át. Elsősorban a kereskedelmi nevet és a védjegy használatát védi, amikor kimondja, hogy üzleti vállalata körében senki sem használhat oly nevet, céget, ismertető jelet, rajzot vagy olyan címert, mely őt meg nem illet, illetőleg hogy árut nem szabad olyan jellegzetes külsőben vagy olyan elnevezéssel forgalomba hozni, sem árú szállításánál vagy üzletfelek szerzésénél olyan segédeszközt vagy megjelölést használni, amelyről a forgalomban már egy másik versenyvállalatot szoktak felismerni. A további három tilalmazott magatartás közül az üzleti, üzemi titok elárulása mára a munkajog, a tilalmazott hólabda-szerződés a büntetőjog keretei közé került, míg a hírnév- és hitelrontás a versenyjog egyik alapesete maradt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
