A kora 20. századot és a két világháború közötti időszakot a szakirodalom hajlamos a magyar jogfilozófia-történet csúcspontjának tekinteni, és erre jó oka van, hiszen olyan - egymást követő és tanító - gondolkodókat "termelt ki", mint Somló Bódog, Moór Gyula és Horváth Barna. Az alábbiakban Moór Gyula életpályáját és tudományos munkásságának főbb elemeit igyekszem bemutatni. Moór megfelelő recepcióját az államszocializmus jogelmélete megakasztotta, hiszen annak a korszaknak a vezető jogbölcselője, Szabó Imre - minden elismerése és tisztelete mellett is - a "burzsoá jogelmélet" körébe tartozóként, és mint ilyet, reakciósként és meghaladottként értékelte a moóri életművet. A recepció ennek megfelelően a rendszerváltozást követően folytatódhatott szabadon. Moór Gyula esetében elmondható, hogy szerencsés helyzetben van, aki tájékozódni kíván a munkásságát illetően, mert Szabadfalvi József kismonográfiája kiváló áttekintést nyújt Moór Gyula szakmai pályafutásáról, szellemi gyökereiről, elméleti téziseiről és azok fejlődéséről, valamint közéleti szerepléséről.[1] Ennek megfelelően szükséges előrebocsátani, hogy a jelen tanulmány óhatatlanul jelentős mértékben támaszkodik arra az átfogó képre, ami Szabadfalvi közvetítésében kirajzolódik.
Moór Gyula 1888. augusztus 11-én született Brassóban. Jogi egyetemi tanulmányait a kolozsvári Ferencz József Tudományegyetemen (a Szegedi Tudományegyetem jogelőd intézményében) végezte 1907 és 1910 között. Oktatói közül a legnagyobb hatást Somló Bódog gyakorolta rá, aki szellemi példaképévé vált, és akivel az egyetem elvégzését követően is kapcsolatban maradt. Az egyetemi végbizonyítvány megszerzése után, 1911-től 1912 elejéig ügyvédjelölt volt, ezt követően avatták jogi doktorrá. 1914-ig több külföldi tanulmányúton is részt vett. 1914-ben az eperjesi jogakadémia oktatójává nevezték ki. Szakmai pályáját az első világháború félbeszakította: 1914 júliusától 1918-ig mindösszesen 52 hónapot töltött az északkeleti fronton, ahol a tüzér főhadnagyi rangot érte el. A háború mindazonáltal nem szigetelte el teljesen a szakmai tevékenységtől: a fronton is folyamatosan levelezett Somló Bódoggal, aki tanulmányokat, könyveket küldött neki, amelyeket Moór rendszeresen értékelt és bírált is válaszleveleiben. A szellemi fejlődés mellett karrierje sem állt meg teljesen a háború éveiben: 1917 tavaszán folyt le
- 513/514 -
magántanári habilitációs eljárása, aminek eredményeképpen az eperjesi jogakadémia nyilvános rendes tanárává nevezték ki. Somló hívta a kolozsvári egyetemre, ahol 1918-ban nevezték ki a nemzetközi jogi tanszék nyilvános rendes tanárává, munkáját azonban az első világháborút követő bizonytalanságok miatt csak később tudta megkezdeni.
Moór szakmai pályafutását a kezdetektől fogva széleskörű érdeklődés jellemezte. Tudományos munkásságában a klasszikus jogfilozófiai kérdések mellett a jogfilozófia és a tételes jogtudományok határterületeinek problémáira is figyelmet fordított. A tudományos tevékenység mellett az egyetemi közéletben is aktívan részt vett. Tudományos nézeteit az ebben az időszakban született írásaival alapozta meg. Ennek során hamar kirajzolódott neokantiánus elköteleződése is: már 1911-ben és 1912-ben is értekezett Rudolf Stammler jogfilozófiájáról, majd formálódó jogfilozófiai elképzeléseit a neokantianizmus fogalmi keretei között bontotta ki. A szegedi évek során ismerkedett meg és kötött mély barátságot Horváth Barnával, aki Moór közbenjárására válhatott a szegedi jogi kar oktatójává.
A szegedi időszak 1929-ben ért véget, amikor - 1928-as kinevezése nyomán - Moór a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának jogbölcselet tanszékén kezdett oktatni. Ez az időszak 1945-ig tartott. Moór pályájának legfontosabb, említést igénylő eseményei ebből az időszakból a Horváth Barnától való elhidegülés, az újhegeliánus gondolatok beépítése a jogfilozófiájába, valamint a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjává válása 1942. május 15-én.
1945 után, élete utolsó öt évében Moór keveset foglalkozott a jogtudománnyal - habár A jogbölcselet problémái című értekezése 1945-ben jelent meg -, inkább a közéleti kérdéseknek szentelte figyelmét. Ez az érdeklődése valójában nem tekinthető előzmény nélkülinek, hiszen már korai munkásságában is foglalkozott kora nagy szellemi áramlataival, így például 1911-ben írt az anarchizmusról, 1921-ben a bolsevizmusról, 1925-ben a szocializmusról. Az 1945 utáni időszak ezért inkább tekinthető hangsúlyeltolódásnak, mint teljesen új orientációnak. 1948. december 31-ével helyezték nyugállományba. 1950-ben halt meg gégerákban.
A Van és a Legyen közötti filozófiai különbségtételt Kant előtt Hume fogalmazta meg nagy hatással, méghozzá morálfilozófiai kontextusban. Értekezés az emberi természetről című művében arra kereste a választ, honnét ered az erkölcs, és arra a következtetésre jutott, hogy nem az értelemben keresendő, mert az a világ megismerésének eszköze, ehelyett az érzelmek szintjére helyezte az erkölcsöt, mondván, hogy valamely jelenség helyességét "érezzük", nem pedig kikövetkeztetjük a természet tényeiből.[2] A helyesség kérdéseinek megválaszolásához tehát nem az anyagi világ összefüggéseire, hanem az
- 514/515 -
ember belső világába kell tekinteni. Kant a moralitást az ész birodalmába helyezte,[3] ugyanakkor különbséget tett a tények és az értékek szférája között. Ezt a különbségtételt a neokantiánus jogfilozófia átvette. Az irányzat első számú módszertani problémája a Sein és a Sollen, a(z okozati) valóság és az értékek világa közötti viszony meghatározása. A probléma részben a jog létmódjával, részben érvényességével, kötelező erejével függ össze. A jog létmódját tekintve norma, a Sollen szférájába tartozó jelenség, mivel elvárásként, előírások halmazaként jelenik meg a jogalanyok számára, érvényessége pedig nem szűnik meg pusztán a követettség hiánya - vagyis egy tényállapot - miatt.[4] Abban az értelemben viszont a jog a Sein birodalmának is része, hogy létező társadalmi gyakorlatként is megmutatkozik, és igazságértékkel bíró állítások tehetők a tartalmáról, továbbá jogi axiológiai értelemben különbség tehető a "jog, amilyen valójában", valamint a "jog, amilyennek lennie kellene", a valós és a kívánatos jog között. A Sein és a Sollen kapcsolatát illetően a neokantiánus filozófia két fő irányzatra bomlott. A "badeni" iskola "megengedőbb" volt és lehetségesnek tartotta, hogy valamilyen formában kapcsolat állhasson fenn a két eltérő természetű létréteg között, a módszertanilag szigorúbb "marburgi" iskola ezzel szemben kizárta ezt a lehetőséget.
Tanulmányútjai alkalmával Moórnak lehetősége nyílt személyesen megismerkedni a korabeli német jogfilozófia nagyjaival, így találkozhatott személyesen a Somló Bódog melletti legnagyobb korai befolyásolójával, Rudolf Stammlerrel. Stammler és Somló voltak azok a jogbölcselők, akik meghatározták a fiatal Moór elméleti érdeklődését és a neokantiánus elméleti keretre irányították a figyelmét. Ez a hatás különösen Moór korai munkásságában kétségtelenül kiütközik.
1911-es, Stammler "helyes jogról szóló tana" című értekezésében Moór a nagyrabecsülés és a kritika hangján mutatja be Stammler nézeteit. Bírálata híven érzékelteti, milyen nehézségekkel szembesült a helyes jog tana a modern korban. Az univerzális moralitás gondolatának megkérdőjeleződésével és a jog tetszőleges változtathatóságának bevetté válásával a jogfilozófiának választ kellett adnia arra a kérdésre, hogy milyen kritikai értékmérő támasztható a tételes joggal szemben. Stammler a jog helyességének mércéjeként az ún. "szociális ideált" (soziales Ideal) jelölte meg, ami megfogalmazása szerint "egységes, formális eszme, amely helyességi mérceként és vezércsillagként szolgál bármely empirikusan megjelenő célkitűzés számára a társadalmi életben."[5] Moór helyesen mutatott rá ennek az eszmének a formális jellegére (amit tulajdonképpen maga Stammler is elismert[6]). Érvelése szerint ez az eszme csupán "egy olyan emberi közösségnek a gondolata, a melyben minden egyes társadalomtag a »jó akarat« végcélját követi", ez a formula azonban "teljesen semmitmondó, határozatlan", aminek következtében a szociális ideál is hasznavehetetlen.[7] Ez a kritikája később is visszaköszön, 1923-ban úgy fogalmazott, hogy a szociális ideál "pusztán azt kívánja, hogy helyesen akarjunk, anélkül, hogy megmondaná, hogy mi a helyes: nyilvánvaló, hogy a szociális ideál
- 515/516 -
is alkalmatlan lesz a jog helyességének a megbírálására."[8] Levezetéséből az tűnik ki, hogy Stammler tulajdonképpen önellentmondásba keveredett, mert miközben az ideált meg kellene tölteni tartalommal, ennek valójában nincs kényszerítő erejű, kizárólagos módszere. Moór szerint Stammler akkor téved, amikor azt hiszi, hogy ez a tartalom logikai úton, tudományos bizonyossággal kikövetkeztethető.[9]
A fentiekből kitűnik, hogy a neokantiánusok nyomdokain járva Moór világosan exponálta az irányzat alapvető dilemmáját, és komoly szellemi kihívásnak tekintette annak megfejtését, milyen kapcsolat áll fenn az okozati valóság és az értékek világa között a joggal összefüggésben. A badeni irányzat - ezen belül mindenekelőtt Rickert - követőjeként szintézis kialakítására törekedett a kettő között. Ehhez a jog vegyes természetéből indult ki, vagyis abból, hogy a jog - ahogyan maga a társadalom - egyfelől szellemi képződmény, gondolati konstrukció, másfelől viszont a "pszichofizikai realitás" része is.[10] Moórnak a természetjogtannal, illetve a marxizmussal és általában a történeti vagy szociológiai gyökerű elméletekkel szemben intézett kritikái jól tükrözik, hogy ódzkodott attól, hogy a jogot kizárólag akár a szellemi, akár az okozati világba helyezze, és ehelyett egy komplexebb megközelítés kidolgozására törekedett. A természetjogtannal szemben Moór azt a kifogást emelte, hogy nincs tekintettel a társadalom változásaira és arra, hogy az emberi természetből nem vezethető le mindenkor érvényes és helyes szabályozás.[11] Ezzel szemben a történeti és a szociológiai elméletekkel szemben éppen azt tette szóvá, hogy "csupán a szükségszerűség törvényeit kutatva, belesülyedtek [sic] a tapasztalatban adott jogszabályok anyagába, annyira hozzátapadva az okozatos léthez, hogy föléje emelkedni [...] nem tudtak."[12] Egyúttal azonban elmondható, hogy Moór mindkét irányzatban észlelte az értéket, és elismerte hozzájárulásukat a jogról való gondolkodáshoz. A természetjogtan szerinte átjárta korának uralkodó, a természetjogtant saját nézőpontjuk szerint meghaladó irányzatait,[13] továbbá problémafelvetései megújult figyelemre tettek szert az első világháború pusztítását követően;[14] a szociológiai nézőpont pedig a jog okozati aspektusára, változékonyságára és változtathatóságára, az egyéb társadalmi jelensé-
- 516/517 -
gekkel való kölcsönhatásának tényét tette elméleti reflexió tárgyává, ezen okozatos összefüggések vizsgálatát pedig "fenntartás nélkül jogosultnak kell elismernünk."[15]
Moór tehát e két, a jog eltérő oldalait előtérbe helyező elmélethalmazt a megfelelő pontokon bírálva, ám erényeiket elismerve törekedett jogfogalma kialakítására; ahogyan Varga Csaba fogalmazott: "a jognak egyfelől a hatalmi önkénytől, másfelől az absztrakcióktól uralt tiszta logizálás olykor drámai hatású véletlenszerűségeitől - azaz a jogot Szkülla és Kharübdisz gyanánt folyvást fenyegető örvényektől - való megóvása lehetőségeit" kutatta.[16] A valóság és az értékek kapcsolata ún. "harmadikfajtájú"[17] törvényszerűségként jellemezhető. E harmadik fajtájú törvényszerűség alapján lehetséges, hogy szellemi tartalmak a velük összefüggő realitások útján hatást gyakoroljanak a tapasztalati valóság okozatos fejlődésére, vagy hogy okozatos törvények útját állják szellemi tartalmak tényleges érvényesülésének, a realitáshoz tapadó más szellemi tartalmak érvényesítésével.[18]
Erre a kölcsönhatásra, amit később a kultúra szférájába helyez,[19] Moór a "dogmatikus jogtudományt", azaz a jogdogmatikát hozza fel példaként. A jogdogmatika "tisztára normatív tudomány", amennyiben vizsgálódásának tárgyát normatartalmak (jogszabályi tartalmak) képezik, ugyanakkor azt a szellemi tartalmat, amelynek a jogszabályok is részei, "a társadalmi élet realitása hordoz[za]" (vagyis társadalomban élő, valódi emberek életére van hatással, és a jogdogmatika kategóriái ebből a valós társadalmi létből fakadnak), ennyiben tehát a jogdogmatika is társadalomtudomány.[20] Ugyancsak a jogdogmatikán keresztül mutatkozik meg a jog Moór felfogása szerinti kevert jellege akkor, amikor arra mutat rá, hogy bár a jogdogmatikus feladata nem elsősorban a társadalom ismerete, az két ponton mégis elengedhetetlen: egyrészt a jogdogmatikus abból indul ki, hogy érvényben lévő szabályokkal foglalkozik, másrészt pedig a jogszabályok tartalma a társadalmi életből lett merítve, annak kifejtéséhez bizonyos mértékű társadalomismeret elengedhetetlen.[21]
Bizonyos értelemben azt lehet mondani, hogy Moórt éppen neokantiánus orientációja vezetett rá arra, hogy ennek örökségét meghaladni igyekezzen. A valóság és az értékek közötti "értékes valóság" természetének pontosabb megértéséhez részben Rickertből indult ki. Moór az ő érdemének tekintette azt, hogy eszközt adott a társadalmi valóság megfelelő megismerésére. Moór értékelésében Rickert észlelte és orvosolta azt, hogy Kant A tiszta ész kritikájában csak a természettudomány ismeretelméletét alkotta meg. Rickert a kanti mundus intelligibilis kategóriájába sorolta a társadalmi valóságot, de eközben tekintettel volt arra is, hogy ez a valóság emberi cselekvésekben manifesztálódik.[22] Ez a vegyes valóság az értékes valóság, amit Moór is alkalmazott saját jogfilozófiájában. Moór egyúttal észlelte, hogy az értékes valóság fogalma emlékeztet a hegeli objektív szellemre. Ez az átfedés irányította figyelmét az újhegeliánus gondolkodókra, közülük is kiemelten Nicolai
- 517/518 -
Hartmannra, akinek a létrétegekről alkotott elméletét át is vette,[23] és ez az elképzelés alkotta A szabad akarat problémája gondolatmenetének gerincét.
A jogfilozófiát régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy mi a jog, és a legkülönfélébb meghatározási kísérletek születtek az idők során. Moór is a jogfilozófián belül a jogi alaptan feladataként határozta meg a pontos jogfogalom megadását. Nézete szerint azért indokolt foglalkozni a jogfogalommal, mert ugyan a tételes jogász elsősorban a tételes jogot alkalmazza, a tételes jogtudomány művelői ezt az eleve adott anyagot rendszerezik, mindez előfeltételezi a jog fogalmának ismeretét. A tételes jogtudomány önmagában nem tud felülemelkedni azon az ördögi körön, hogy a jog az, amit a jog jognak mond, ez viszont természetesen hasznavehetetlen információ. Ezért van szükség a jogfilozófia közreműködésére, amely a jogfogalom kialakításával megteremti a tételes jogtudomány működésének logikai előfeltételét.[24]
Moór a következőképpen summázza jogfogalmát: "[...] olyan valósággal érvényesülő társadalmi szabályok összessége, amelyeknek érvényesülését végsősorban fizikai kényszer alkalmazásával is biztosítja a legerősebb társadalmi hatalom."[25] A kérdés részletesebb tárgyalása során a jog öt fogalmi összetevőt azonosította az alábbiak szerint:[26]
1. A joghoz hozzátartozik valamilyen empirikus emberi cselekvésnek a képzete. Ezek a cselekvések, amelyek térben és időben a legkülönfélébbek lehetnek, Moór a jog tartalmának nevezte.
2. A jog része a normativitás, vagyis az, hogy kötelezést tartalmaz, kötelezi alanyait valamilyen magatartás tanúsítására.
3. A kötelezésnek megfelelő magatartást a jog speciális fenyegetés kilátásba helyezésével törekszik elérni Ez a tulajdonság Moór szerint az első, ami kifejezetten megkülönbözteti a jog normáit más társadalmi normáktól. A fenyegetés kilátásba helyezését Moór három további összetevőre bontja: a) a fenyegetés fizikai kényszer, amelyhez b) a jövőbeli feltételes megvalósulás bizonyosságának gondolata társul, és c) ez a kényszeralkalmazás a címzett részére hátrányosként van feltüntetve.
4. A jogot valamely rajta kívül álló hatalom kényszeríti ki. Ezt a hatalmat Moór "fizikailag legerősebb szociális hatalomnak" nevezi.
5. A jog rendszerint ténylegesen érvényesül. Az, hogy melyik jogszabály életképes és melyik "halvaszületett", csak utólag derül ki. Ebben a gyakorlati érvényesülésben nyújt segítséget az államhatalom a jog számára bizonyos esetekben.
A korábban kifejtettekből látható, hogy Moór olyan definíció megalkotására törekedett, amely tükrözi a jognak az okozati valósággal és az értékek valóságával fennálló kapcsolatát, vegyes jellegét. Ezt a törekvést tükrözi, amikor úgy írja le a jogot, hogy az
- 518/519 -
"egész sereg részint a »mi legyen«, részint a »mi van« birodalmába tartozó alkotóelemből van összerakva."[27] A jelen tanulmány keretei között e jogfogalomnak két sajátosságára érdemes röviden kitérni.
Moór jogfogalmában a "fizikailag legerősebb szociális hatalom" mintha az austini parancselméletet tükrözné valamelyest. Austin szerint a jog nem más, mint a szuveréntől eredő általános parancsok összessége,[28] a szuverén pedig az az entitás a társadalomban, amelynek szokásszerűen engedelmeskednek a politikai közösség tagjai, és amely egyúttal szokásszerűen nem engedelmeskedik a politikai közösség többi tagjának.[29] Austin meghatározása látványosan, már-már zavaróan egyszerű, és - a szerző angol származása ellenére - illeszkedik abba az újkori tendenciába, amely a jog tetszőlegességét igyekszik az elmélet síkján magyarázni. Ám épp ez az egyszerűség az, ami miatt sok bírálat érte. A jelen kontextusban a legfontosabb ezek közül az, hogy az Austin által kínált szuverénfogalom alapján nem különböztethető meg a legitim és az illegitim hatalmaktól származó parancs, hiszen ha egy rablóbandának szokásszerűen engedelmeskednek a társadalom tagjai, ők pedig szokásszerűen nem engedelmeskednek másoknak, akkor e definíció alapján a rablóbanda is jogot alkot.[30] Moór fontosnak tartotta kiemelni, hogy a jog mögött kell, hogy álljon valamilyen kényszerítő erő, amely érvényt szerezhet előírásainak. A legerősebb hatalom a jog tényleges érvényességének előfeltétele, ami pozitivitással ruházza fel a jogot.[31] Ez a hatalom azonban Moór megfogalmazása szerint nem azonos a puszta nyers kényszerrel: abból fakad, hogy a társadalom nagy többsége erkölcsileg helyesli a jogot, és ily módon a közerkölcs a jog kauzális alapjaként szolgál. A jog tehát szoros kapcsolatban áll a hatalommal, azonban rendelkezik bizonyos többlettel, ami miatt nem redukálható a mindenkori legerősebb hatalmi tényező önkényére, hozzátartozik egyfajta támogatottság vagy azonosulás a társadalom többsége részéről.
A második vonás, ami kiemelést érdemel Moór jogfogalmából, negatív jellegű: hiányzik belőle az erkölcsi igazolás. Moór jogfilozófiája összhangban áll a klasszikus jogpozitivizmus elválasztási tézisével, amely szerint elképzelhető a jog olyan érvényességi kritériuma, amely nem tartalmaz erkölcsi kritériumot.[32] Moór az erkölcsi helyeslést nem tekintette a jog érvényességi kritériumának, ugyanakkor a jog helyességére a jogfilozófia egyik központi kérdéseként tekintett. Moór - e tekintetben is követve a neokantiánus pozitivizmus képviselőinek többségét[33] - az erkölcsi relativizmus talaján állt, álláspontja szerint a tételes jog tartalmának erkölcsi megítélésére nem állítható örök és változatlan mérce. Ez a lehetetlenség társadalmi okokkal magyarázható: a mindenko-
- 519/520 -
ri közerkölcs a társadalmi állapotok folyománya, ezek az állapotok természetszerűleg változnak, a helyes jog pedig velük együtt változik.[34]
A fentiek mellett - Szabadfalvi nyomán[35] - Moór Gyula következő jogi értéktani tézisei emelhetők ki. A helytelen jog követendőségét illetően arra mutatott rá, hogy ez az elvárás akkor igazolt, ha a jog a társadalmi lét szolgálatában áll.[36] Ezzel az állítással Moór egy esszenciálisan teleologikus jegyet emelt be jogfilozófiájába: "[a] jog léte csupán akkor jogosult, ha az emberi czélokat szolgálja."[37] A második világháború utáni jogfilozófiában Fuller volt az, aki markáns módon a teleologikus jelleget emelte középpontba, és ezzel összefüggésben különböző jogfilozófusokat - köztük Somló Bódogot - bírált, amiért a jogot egy formális struktúrával azonosították, aminek során elhanyagolták az e struktúra keretében zajló, célirányos tevékenységet.[38] Moór ezt a célirányosságot iktatta be a jog helyességéről szóló fejtegetéseibe. Ebből a gondolatból következett az az állítása is, hogy bizonyos esetekben a helytelen jog megsértése lehet helyes. A probléma abban ragadható meg, hogy a helytelen jog megsértése a helyes jogszabályok elleni támadást is jelent, ám a körülmények mérlegelése vezethet olyan eredményre, hogy a helytelen jog megsértése erkölcsileg helyeslendő.[39] Moór álláspontjából világosan kitűnik a jog és az erkölcs fogalmi különbözősége, amikor úgy fogalmaz, hogy az erkölcstelen jog "ha jogilag kötelez is, erkölcsileg nem kötelez",[40] és e különbségtétellel elválasztja álláspontját a természetjogtantól, amely az erkölcstelen jogtól a jogi minőséget is megvonja. Ez az okfejtése egyúttal alapot szolgáltatott a forradalmi jog elismeréséhez is.
Röviden említést kell tenni arról, hogy a fizikai kényszer Moór Gyulánál nem öncélú, az pusztán eszközjellegű, helyessége a kikényszerített jogi tartalomból származik. A tartalmilag helyes jog kikényszerítése helyes, hiszen megvéd a helytelen erőszaktól.
A jog teleologikus jellegével hozhatók összefüggésbe azok a különböző korlátok, amelyeket Moór a jog tartalma számára meghatározott. Ezek a korlátok nem nevezhetők kifejezetten normatívnak, sokkal inkább a jog legalapvetőbb működőképességével hozhatók összefüggésbe. Moór négy ilyen korlátot azonosított. A logikai korlát tulajdonképpen a jog észszerűségét jelenti. Ez a korlát a jog logikai rendszerszerűségéből következik. Ebből nem vezethető le egyfajta "logikai természetjog",[41] inkább azt jelenti, hogy a jog nem vezethet logikai ellentmondásra,[42] mert az ellentmondó, rendszeridegen előírás nem valósítható meg. A fizikai korlátok alatt Moór az élettelen természet törvényei mellett a biológiai korlátokat is értette, a "fizikai" szót tehát annak eredeti értelmében
- 520/521 -
(természet, φύσις) használja.[43] A társadalmi korlátok a "társadalmi élet fennállásához nélkülözhetetlen társadalmi adottságok", amelyek "abszolút és áthághatatlan" korlátot képeznek a jog számára azáltal, hogy társadalom nélkül jog sem létezhet.[44] Olyan korlátok ezek, amelyek figyelmen kívül hagyása "a jog fogalmával, a jog életének alapvető törvényszerűségeivel" ellentétes;[45] ilyen például az örök és változatlan törvények előírása a változó világban.[46] Végül az erkölcsi korlátok alatt Moór azokat a minimális erkölcsi követelményeket értette, amelyek "érvényesülése nélkül a társadalom reális fennállása [...] azért nem lehetséges, és az erkölcs azért alkalmas erre a társadalom-fenntartó szerepre, mert az erkölcs tartalma épen a társas lét nélkülözhetetlen követelményeit szegezi az individuum szolipszizmusával szembe."[47]
ilyenformán az erkölcsi korlátok rokoníthatók a társadalmi korlátokkal, amennyiben az előbbiek létjogosultságát is az adja, hogy teljes hiányuk a társadalom puszta létét fenyegeti. Moór a skolasztikus természetjogi felfogással hozza összefüggésbe ezt a tézisét, érdemes mindemellett utalni a radbruchi formulára, amely ugyan az igazságosság dimenziójában, de hasonlóképp ahhoz köti a jog jogi jellegét, hogy betölti-e társadalmi rendeltetésének minimumát. Radbruch esetében a jogeszme, az igazságosság biztosítása, vagy legalább az arra való törekvés az a minimális kritérium, amely a jog számára a jogi jelleget biztosítja és igazolja a jognak való engedelmesség elvárását.[48] Látni kell mindazonáltal, hogy míg Radbruch esetében e kritériumoknak való megfelelés fogalmi jellegű, Moór esetében a jog akkor sem veszíti el jogi minőségét, ha a bemutatott korlátokba ütközik.
Ahogyan fentebb szó esett róla, Moór Gyula számára a jogfilozófia a tételes jogtudomány művelésének előfeltétele volt. A jogfilozófia Moórnál egyfajta köztes pozíciót foglalt el az általános filozófia és a szaktudományok között. A filozófia egyetemes igénnyel foglalkozik a mindenség legalapvetőbb kérdéseivel. A jogfilozófia nem általános filozófia, mert nem a "Mindenség egészére" vonatkozik, azonban nem is szűk értelemben vett jogtudomány, mert azok fölött áll, azok előfeltevéseit vizsgálja.[49] A jogfilozófia és a jogtudományok viszonya a forma és a tartalom viszonyaként jellemezhető. A jogfilozófia foglalkozik a jog változatlan lényegével, a jogtudományok pedig a jog változó elemeivel.[50]
A jogfilozófia vizsgálódása három fő kérdéskörre irányul, ennek megfelelően három aldiszciplínára osztható, mindehhez azonban egy negyedik aldiszciplína is társul. A jog alapfogalmaival foglalkozó terület a jogi alaptan, a jog okozatos összefüggéseinek kérdéseit a jogszociológia tárgyalja, a jog helyességét pedig a jogi értéktan (axiológia) elemzi. A három "jogelméleti" probléma mellett negyedik ("tudományelméleti") problémaként
- 521/522 -
merül fel a jogtudományok módszertanának kérdése, amely Moór szerint annyi ágra oszlik, ahány jogtudomány van.[51] Ezekhez a vizsgálódásokhoz többféle módon eljuthatunk az általános filozófiából kiindulva. A tárgyelméleti megközelítésből következik, hogy választ kell kapnunk a jog mibenlétének kérdésére, mert a jog is a valóság egyik jelensége. Ebből egyenesen adódik az a kérdés, hogyan ismerhető fel a jog. Továbbá a jogot bele kell helyezni az értékek rendszerébe, ezáltal pedig a tárgyelmélet a jogi értéktanhoz is elvezet. Az ismeretelmélet a megismerés módjaival, lehetőségeivel foglalkozik, ezért a jogtudományok módszertana kérdéseinek megválaszolása szintén filozófiai megalapozással rendelkezik. Az értékelmélet - kézenfekvő módon - a jogi értéktanhoz vezet el.[52]
Moórnak az a megfogalmazása, hogy a jogfilozófia mindhárom részéhez "a tételes joggal való foglalkozás vezet el anélkül, hogy a tételes jog megadná rájuk a feleletet,"[53] jól szemlélteti jogfilozófiája gyakorlatorientáltságát, azt a meggyőződését, hogy elvont gondolatai és kérdésfeltevései a jog mindennapos, gyakorlati működéséből származnak. Az absztrakt elmélet és a gyakorlat e kapcsolata jelenik meg Moórnak a tételes jogtudományra valószínűleg legnagyobb hatást gyakorló monográfiájában, A jogi személyek elméletében. A jogi személyek elmélete elsősorban - értelemszerűen - a tételes jogtudományokra tartozik, azonban "átnyúlik a jogfilozófia terére is", mert bármely tételes joggal szükségszerűen együtt járó fogalmakkal is összefügg, vagyis olyan fogalmakkal, amelyek a jog "általános előfeltevései", Moór Gyula gyakori szóhasználatával "preszuppozíciói".[54] A jogi személyek elméletének megalapozása követi azt az általános filozófiától a jogfilozófián át a tételes jogtudományokig húzódó ívet, ami Moórnak a tág értelemben vett jogtudományokról kialakított nézeteire jellemző. A jogalany és az alanyi jog kérdései a filozófia vizsgálódási körébe tartoznak; ugyanakkor ezen túlmenően a tárgykör kapcsolódik a tárgyi jog mivoltának, illetve a jog és a valóság kapcsolatának kérdéseihez is, ahogyan az is a jogfilozófia terrénuma, hogy a tételes jogtudomány milyen módszertant alkalmaz a jogi személyek konstrukciójának létrehozásához.[55] Általános jogfilozófiájáénak megfelelően Moór az értékekkel és az okozati valósággal egyaránt összekapcsolja a jogot, ez a kapcsolódás ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy a jog élő legyen - vagyis hogy képes legyen hatást gyakorolni a valóságra.[56] Amikor a jog szabályoz, akkor meghatároz egy beszámítási pontot az okozati valóság köréből. Ez a beszámítási pont a jogalany, ami gyakran természetes személy, vagyis ilyen esetben a jogalanyiság egybeesik "valamely húsból-vérből való ember eleven realitásával."[57] Ettől az egybeeséstől azonban a jog eltekinthet, ennek példája - egyebek között - a képviselet intézménye,[58] és hasonlóképpen a jogi beszámítás magyarázza a jogi személy je-
- 522/523 -
lenségét is.[59] A Sein és a Sollen elválasztásának filozófiai dilemmája tehát közvetlen összefüggésben áll a magánjog egyik alapvető fogalmával.[60]
Moór időnként kitekintett a jogtudományon túlra is, különösen 1945 után fordult figyelme a politikai-közéleti kérdések felé,[61] amikor jogfilozófiai mondanivalóját már lényegében elmondta. Talán ő maga is azonosult azzal, amit 1946-ban, a Kisgazdapárt Egyetemi Orvoscsoportjának értelmiségi nagygyűlésén elmondott, miszerint a forradalom utáni időkben - amilyennek Moór a második világháború utáni éveket is tekintette - a legnagyobb probléma a "szellemi hídverés a mult [sic] és a jövő között", amiből az értelmiségnek is kötelessége kivenni a részét.[62] Moór 1945 utáni közéleti állásfoglalásait a Tegnap és holnap között című kötet gyűjti össze, s jelen tanulmány ennek alapján igyekszik bemutatni néhány témát és álláspontot Moór nem jogász nézeteiből.
Moór nem 1945-ben kezdett foglalkozni a közélettel, ennek megfelelően tárgyal olyan kérdéseket, amelyekkel már korábban is foglalkozott. Ilyen kérdés volt a laikus igazságszolgáltatás, amely a második világháború lezárásával nyert aktualitást a népbíróságok felállítása kapcsán, ugyanakkor Moór már pályája korai szakaszában is foglalkozott a témával a magyar esküdtszéki rendszer kapcsán, és bírálta, azt, hogy az esküdtek hatásköre a bűnösség megállapítása, szerinte ugyanis éppen hogy a büntetéskiszabás kellene, hogy az esküdtszékek feladata legyen, a bűnösség megállapítása pedig a hivatásos bírák feladatkörébe kellene, hogy tartozzon.[63] Moór az 1945-ös rendeletekkel felállított népbírósági rendszert azzal magyarázta, hogy a népbíróságok politikai és átmeneti feladatokat látnak el.[64] Fontosnak tartotta hangsúlyozni a népbíróság és az esküdtbíróság közötti különbségeket, amelyeket a laikus bírák közreműködésének formájában, az intézmények funkciójában, illetve eredetében látott.[65] Megítélése szerint a népbírósági rendszert nem érdemes az igazságtalanság miatt bírálni nemcsak azért, mert átmeneti és politikai funkciót tölt be (a háborús bűnösök felelősségre vonását), de azért sem, mert a második világháború borzalmaihoz képest még mindig sokkal humánusabb, mint például a francia forradalom során kialakított forradalmi törvényszékek.[66]
Hasonlóképp többször foglalkozott Moór a pacifizmus kérdésével is. Moór a pacifizmust az anarchizmus eszméjével összefüggőnek tartotta, és világéletében szkeptikus volt a pacifizmus életképességét illetően. Mind 1929-ben írta, "[a] pacifizmusnak előfeltétele, hogy feltétlenül bízzunk az emberi jóságban és okosságban", amely a legnagyobb nemzetközi ellentéteket is harc nélkül oldja fel, márpedig ha ebben bízunk, akkor hin-
- 523/524 -
nünk kell az anarchizmusnak abban az alaptézisében, hogy az ember állami kényszer nélkül képes a harmonikus társadalmi együttélésre.[67] Maga az anarchizmus is ellentmondásokkal terhelt azonban, hiszen míg egyfelől el akar törölni minden kényszert, másfelől e cél érvényesítéséhez kényszert kellene alkalmaznia. A pacifizmus tulajdonképpen felfogható az államok anarchizmusaként, ebben az esetben pedig az egyik állam által gyakorolt kényszerhatalom, a háború csak kényszerrel hárítható el.[68] A világbéke csak egy világállam létrehozásával lenne biztosítható, de ez is illuzórikus, hiszen a világállam rendjének fenntartása továbbra is kényszeralkalmazást igényelne, ráadásul valójában csak annyi történne, hogy a külső (államközi) háborúk internalizálódnának, vagyis a világállamon belül zajlanának.[69] Végül Moór tulajdonképpen az igazságos háború lehetősége mellett is állást foglalt, amikor azt írta, "mindaddig, amíg lesznek az embereknek ideáljaik, készen kell állaniok arra is, hogy ha kell az életüket is feláldozzák értük", ily módon a béke megőrzésének eszménye is megkövetelheti a hadviselést.[70] Pályafutása kései éveiben Moór az ENSZ felállítását jól látható optimizmussal kommentálta, a pacifizmus iránti szkepszise azonban nem tűnt el teljesen. Az ENSZ-től szerinte sok pozitívumra lehet számítani a nemzetközi politika terén, ugyanakkor arra figyelmeztetett, hogy "[a]mint a legtökéletesebb jogot sem lehet megóvni a forradalom veszélyétől, akként az új békeszervezet is elveszti erejét, ha azok a világhatalmak, amelyek megalkották, egymással harcba szállnak."[71]
Érdemes kitekinteni röviden Moórnak a a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a szovjet kommunizmus államrendjéről és ideológiájáról tett észrevételeire. Moór számos ponton bírálta a fasizmust és a nemzetiszocializmust: kritizálta ideológiáik alapvetően negatív jellegét, vagyis azt, hogy jellemzően nem pozitív, hanem negatív tételeket, más tanoktól való elhatárolódásokat fogalmaztak meg.[72] Bírálta totális jellegüket, valamint -negatív értelemben vett - politikai machiavellizmusukat,[73] továbbá diktatórikus törekvéseiket.[74] ideértve a diktatúráknak azt a gyengeségét, hogy a "nagy ember" kiesésével az egész rendszer meginog.
A Szovjetúnió alkotmánya című tanulmányában Moór a szovjet alkotmányos rendszert értékeli. Megközelítése kevésbé kritikus, ami az utókor fényében érthető: amikor gondolatait kifejtette, a nemzetiszocialista rémtettek már nagyjából ismertek voltak, a sztálinizmus atrocitásai azonban még nem éltek a köztudatban, ráadásul Moór szövegéből is kitűnik, hogy a Szovjetunióra felszabadítóként tekintett.[75] A Szovjetunió 1936-os alkotmányát illetően maga Moór is elismeri, hogy keveset tud annak gyakorlati megva-
- 524/525 -
lósulásáról,[76] ez pedig természetszerűleg korlátozta a rálátását azokra a visszásságokra, amelyeket a sztálini rendszer a szovjet alkotmány alapjogi katalógusának bőségessége ellenére elkövetett.
Végül említést kell tenni arról, hogy Moór szellemiségét alapvetően befolyásolta a kereszténység és a humanizmus. Ez jogfilozófiájában, jogi axiológiájában is tetten érhető,[77] de általános világnézetében is rendre kifejezésre juttatta. Szerinte a 20. század még mindig nem valósította meg "a humanitásnak azt a fok[át], amelyet a keresztény etika követel."[78] A szocializmus követelései nézete szerint nagy mértékben támaszthatók a keresztény erkölcsre.[79] A keresztény kultúra kibontakoztatása természeténél fogva demokratikus fejlődés.[80] Ez a néhány példa talán érzékelteti, hogy Moór számára korának keresztény etikája fontos vezérfonalat jelentett úgy a társadalmi élet, mind a jog egyes kérdéseinek megválaszolásában.
Lavazza szerint a szabad akarat fogalma három elemet foglal magában: a másként cselekvés lehetőségét, az egyén uralmát a döntései fölött, valamint az indokokra való reagálás képességét.[81] Talán Moór is hasonlóra gondolt akkor, amikor úgy fogalmazott, "[a]zzal a felfogással, hogy az akarat szabadságának forrása a szellem, az ész, hogy csak ott van szabadság, ahol értelmes megfontolás, értékelő választás van, már az akaratszabadság határait is megjelöltük."[82] Moór szerint a szabad akarat fogalma szükségszerűen kapcsolódik a joghoz, amelynek csak akkor van értelme, ha szabad belátás szerint, az eszükre hallgatni képes személyekhez szól,[83] továbbá a magánjog, illetve a büntetőjog szoros kapcsolatban áll a szabad akarat fogalmával.[84] Mindezek miatt Moór szükségesnek találta, hogy reflektáljon a szabad akarat mibenlétére. Gondolatmenetében következetesen elhatárolódott az akaratszabadságot illuzórikusnak tartó determinista nézetektől,[85] ugyanakkor tartózkodott attól is, hogy az akaratszabadságot az ész teljes indeterminizmusával azonosítsa, ebben az esetben ugyanis figyelmen kívül hagynánk azt, hogy akaratlagos döntéseink során a releváns körülményeket, érveket is figyelembe vesszük. Az akarat szabadsága a korlátozott lehetőségek közötti választásban mutatkozik meg,[86] ez az álláspont pedig emlékeztet Lavazza imént idézett leírására. Moór a saját
- 525/526 -
nézeteihez két fő szellemi mentora, Rickert és Hartmann hosszas bemutatásán és bírálatán keresztül jut el. Rickert nézeteiben az ún. "profizikai alany" fogalmát célozta, ami a szubjektum megismerő képességének egyfajta hipotetikus előfeltétele, a szubjektumnak minden "tárgyi elemtől, vagyis mindattól, ami benne megismerhető s így az ismeret tárgya lehet", megtisztított alapállapota;[87] Rickert ezt a profizikai alanyt a valóság és az értékek közötti köztes világba helyezte.[88] Moór azt kritizálja Rickertben, hogy ugyan a profizikai alany szabadságát levezette, ám ez az okfejtés Rickert által is elismerten alkalmatlan az akarat erkölcsi szabadságának magyarázására, ezért Rickert elmélete kevés haszonnal bír a Moór által felvetett kérdés szempontjából.[89] Hartmannal szemben pedig Moór azt veti fel, hogy ő a szabad akarat forrásaként "a személy irracionális magját" jelölte meg.[90] Az ember alapvetően az okozatos és erkölcsi determináció hatása alatt áll, és mindez alól csak az irracionális mag mentes.[91] Ez a kiindulópont viszont azt eredményezi, hogy az irracionális mag a szabad akarat kizárólagos hordozója, ugyanakkor az irracionális mag tökéletesen szabad, ami - Hartmann saját álláspontja szerint is - valójában nem is akarat.[92] Jóllehet eltérő alapokról, de mindkét filozófus az irracionalitásba helyezte a szabad akaratot Moór értékelése szerint. Ez pedig kiüresíti és értelmetlenné teszi a szabadságot. Moór emellett az akaratszabadságot a Sein és a Sollen közötti köztes szférában, a kultúra szférájában látta felfedezhetőnek.[93]
A szabad akarat mibenlétének, illetve a joggal fennálló kapcsolatának problémája ősi filozófiai kérdés, ami napjainkban bizonyos fokú friss aktualitást nyert az agyműködés részleteinek mélyebb feltárásával. Mindezek a fejlemények ugyanis az emberi psziché okozati - tehát kiszámítható, a természettörvények megnyugtató bizonyosságát ígérő - mozgatóinak felfedésével kecsegtetnek. A szabad akarat problémáját illetően talán tehető annyi kritikai észrevétel, hogy éppen a problémakör jogi vetületét tárgyaló szakasz meglehetősen rövid, már-már odavetettnek tűnik; ehhez képest Moór rendkívüli mélységben elemzi és bírálja Rickert és Hartmann nézeteit. Okfejtése ezért leginkább filozófiainak tekinthető, némi jogfilozófiai színezettel. Ez a gondolatmenet a szabad akarat természetével kapcsolatos modern kutatásokra is rávetíthető. Bizonyos kutatások olyan eredményre jutottak, amelyek a szabad akarat illuzórikus voltát implikálják.[94] A vita nem zárult le végérvényesen, noha úgy tűnik, a közmegegyezés abba az irányba mutat, hogy az empirikus, természettudományos kutatások önmagukban nem "váltják ki" a szabad akarat koncepcióját.[95] Moór maga is elismeri, hogy a szabad akaratra befo-
- 526/527 -
lyást gyakorolnak a természet és a társadalom erői.[96] Elmélete egy lehetséges filozófiai keretet vagy kiindulópontot kínálhat az akarat problémájára a 21. században.[97]
A jogrendszer tagozódásának elméletét kidolgozva Moór Gyula elvetette azt a hagyományos - és mindmáig eleven - különbségtételt, amely a közjogot és a magánjogot a szabályozott életviszonyok jellege alapján határolja el. Moór szerint a helyes megkülönböztetéshez abból kell kiindulni, hogy a jog tárgya az emberi magatartás. Az emberi magatartások két csoportra oszthatók: az első csoportba a jog létrehozását, alkalmazását vagy kikényszerítését szolgáló magatartások tartoznak, a másodikba azok, amelyek nem e célokra irányulnak. A különbség ontológiai jellegű: az, hogy a jog szabályozza az emberi magatartást, egyenesen következik a jog fogalmából, az viszont nem következik, hogy a jognak a saját működését is szabályoznia kellene.[98] A jog működésével összefüggő magatartások alkotják a közjogot, az ezen túli magatartásokat pedig a "magánosok joga" szabályozza. Moór szemében a magánjog nagyobb jelentőséggel bírt. Abban az értelemben ugyan a közjog primátussal rendelkezik a magánosok jogával szemben, hogy a jogrend felállítását célzó jogi normák logikailag megelőzik a magánosok jogának szabályait.[99] Ettől eltekintve a magánosok joga rendelkezik erősebb jogi jelleggel. A közjog szabályainak kikényszeríthetősége kétségesebb, mint a magánosok jogának szabályaié, mert az előbbi közvetlenebb kapcsolatban áll a hatalom puszta tényével. Vagyis míg a magánosok joga szabályainak kikényszerítését rendszerint biztosítják a jogalkalmazás rendjét meghatározó előírások, addig a közjog szabályainak érvényesítésére nincs ilyen normatív biztosíték.[100]
Moór felosztásának legsajátosabb következménye az, hogy rendszerezése alapján a büntető anyagi jog a magánosok jogába tartozik, és csak a büntető eljárásjog ("büntető perjog") számít a közjog részének: "Ha meghatározásunk szerint az állami tevékenység és a magáncselekvés különbségét tekintjük a közjog és a magánosok joga elválasztójának, akkor a megengedett egyéni cselekvéseket szabályozó szűkebb értelemben vett magánjogon kívül, a magánosok jogába tartozik a tiltott egyéni cselekvések tényálladékait megállapító anyagi büntetőjog is."[101]
Moór szerint továbbá "az igazi magánjogokhoz is hozzáfűződik az állami kényszeralkalmazás, a perelhetőség és a végrehajthatóság, gondolata,"[102] és ugyan van különbség a büntető anyagi jog és a magánjog között, ez azonban nem azáltal ragadható meg,
- 527/528 -
hogy az előbbit a közjog, az utóbbit pedig a magánosok joga körébe soroljuk.[103] Ez a felosztás természetesen nem kerülte el a kor büntetőjogászainak figyelmét, és élénk vita alakult ki a rendhagyó tagolás körül. Buza László, miközben egyetértett Moór kiindulópontjával, vagyis azzal a gondolattal, hogy a közjog és a magánjog megkülönböztetésének helyes alapja a szabályozott magatartások természete,[104] úgy vélte, hogy az állami és a magántevékenység között gyakran szoros összefonódás figyelhető meg, ezért "a tisztán állami tevékenységet szabályozó jogon kívül közjog az is, amely állami tevékenységgel egységes aktussá olvadó magáncselekvést szabályoz."[105] A büntető anyagi jog az állami tevékenységet is szabályozza azáltal, hogy a tényállásszerű cselekmény megvalósulása esetére cselekvést ír elő az állami szervek részére.[106] Moór a Buza észrevételeire adott válaszában elismeri, hogy a közjog és a magánosok joga nem hermetikusan elzárt területei a jognak,[107] ugyanakkor ezt nem látta elegendő indoknak arra, hogy ne bíráljuk felül a közjog és a magánjog "tankönyvi" megkülönböztetését. Moór álláspontjából tükröződik egyfajta lázadás a bevett, berögzül tudományos konszenzussal szemben, mintha önmagában azt kifogásolná, hogy vannak olyan fogalmak, distinkciók a jogtudományban, amelyek általános elfogadottságnak örvendenek és igazoltságukról nincs vita.[108] A büntető anyagi jog kapcsán Moór nem fogadja el Buza nézetét, mert az általa előadottak alapján "minden jog: közjog."[109] Moór vitatja emellett, hogy a közjogi jelleget a hivatalból induló eljárás adná, és a büntetőjog köréből a magánindítványra induló eljárásokat, a magánjog köréből a hivatalból induló gyámhatósági eljárást hozza fel példaként;[110] továbbá szerinte az önkéntes elhatározás fennállása sem alapozza meg kellően a különbségtételt, mert mind a büntető-, mind a magánjogban előfordul kötelezés.[111] Végső soron Moór a szabad akaratot tekinti kulcsfogalomnak, mert míg a magánjog és a büntetőjog szoros kapcsolatban állnak a szabad akarattal és az egyéni belátásból, erkölcsi megfontolásból való cselekvéssel, addig a közjog "szabad akaratára tekintet nélkül aláveti az embert az államhatalom uralmának."[112]
Moór álláspontja ma is érvényes üzenetet hordoz, mert reflexióra késztet a "tankönyvi" kategóriáinkat illetően, és arra ösztönöz, hogy tudatosítsuk, miért tartunk ki a tudományos konszenzus mellett. Ez a fajta szellemi kihívás pedig akkor sem eredendően fölösleges, ha nézetére reflektálva Finkey Ferenc - Wlassics Gyulát parafrazeálva - meggyőzően hívta fel a figyelmet arra, hogy "hozzá kell szoktatnunk a tudományok anyját [a filozófiát], hogy ne tekintse a büntetőjogot még mindig ölben hordozott cse-
- 528/529 -
csemőjének."[113] Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy napjaink büntetőjoga a Moór által hangsúlyozott szabad akarati elem mellett is tartalmaz hagyományosan a magánjog körében megfigyelhető elemeket, ilyen például a tevékeny megbánás és a hozzá kapcsolódó közvetítés intézménye, ami nem a büntető igényét érvényesítő állam és a tettes aszimmetrikus viszonya, hanem a tettesnek és a sértettnek mint autonóm cselekvőknek az egyenjogúságot megközelíteni igyekvő viszonya.
A jogfogalma és az anarchismus problemája Stammler jogphilosophiájában. Budapest, 1911.
Stammler "helyes jogról szóló tana ". Budapest, 1911.
Die Reform des unsarischen Schwurgerichtes. Der Rechtsgang (2) 1914/2. 142. p.
Mach, Recht, Moral. Ein Beitrag zur Bestimmung des Rechtsbegriffes. A m. kir. Ferencz József Tudományegyetem tudományos közleményei. I. köt. 1. füz. Szeged, 1922.
Bevezetés a jogfilozófiába. Pfeifer Ferdinánd (Zeidler testvérek). Budapest, 1923.
A logikum a jogban. Filozófiai értekezések 1. Budapest, 1928.
Das Logische im Recht. Internationale Zeitschrift für Theorie des Rechts (2) 1928/3. 157. p. A pacifizmus útján. Pécs, 1929.
A jogi személyek elmélete. A M. Tud. Akadémia Jogtudományi Bizottságának kiadványsorozata 2. Budapest, 1931.
Szociológia és jogbölcselet. Budapest, 1934.
A természetjog problémája. Budapest, 1934. [1934a.]
Jogfilozófia. (Moór Gyula előadásai után jegyezte Püski Sándor) Magyar Élet. Budapest, 1936. A jogrendszer tagozódásának problémája. Budapest, 1937.
Öffentliches und privates Recht. Revue Internationale de la théorie du droit (12) 1938/1. 9. p.
Újkantiánizmus és újhegeliánizmus a jogfilozófiában. Budapest, 1943.
A szabad akarat problémája. Magyar Tudományos Akadémia. Budapest, 1943. [1943a]
Az állam joga és a magánosok joga. Kolozsvár. 1943. [1943b]
A jogbölcselet problémái. Magyar Szemle Társaság. Budapest, 1945.
A magyar értelmiség hivatása. In: Moór Gyula: Tegnap és holnap között. Budapest, 1947. 118. p.
Az Egyesült Nemzetek Szervezetének jelentősége. In: Moór Gyula: Tegnap és holnap között. Budapest, 1947. 97. p. [1947b]
A fasizmus és a nemzetiszocializmus bírálata. In: Moór Gyula: Tegnap és holnap között. Budapest. 1947. 44. p. [1947c]
A Szovjetunió alkotmánya. In: Moór Gyula: Tegnap és holnap között. Budapest, 1947. 71. p. [1947d]
Kereszténység és szocializmus. In: Moór Gyula: Tegnap és holnap között. Budapest, 1947. 9. p. [1947e]
Demokrácia és világnézet. In: Moór Gyula: Tegnap és holnap között. Budapest, 1947. 23. p. [1947f]
- 529/530 -
John Austin: The Problems of Jurisprudence Determined. London, 1832.
Buza László: A közjog és a magánjog fogalmi elhatárolásának kérdése. Kolozsvár, 1943.
Finkey Ferenc: Vitéz Moór Gyula uj elmélete a büntetőjog magánjogi jellegéről. Budapest, 1941.
Lon L. Fuller: The Morality of Law. New Haven, 1969.
Joshua Greene - Jonathan Cohen: For the law, neuroscience changes nothing and everything. Philosophical Transactions of the Royal Society of London (359) 2004. 1783. p.
Győrfi Tamás: Jogpozitivizmus. In: Szabó Miklós (szerk.): Fejezetek a jogbölcseleti gondolkodás történetéből. Miskolc, 2004. 31. p.
H. L. A. Hart: Positivism and the Separation of Law and Morals. Harvard Law Review (71) 1958/4. 593. p.
David Hume: A Treatise of Human Nature. Oxford, 1984. Immanuel Kant: A gyakorlati ész kritikája. Budapest, 1998.
Hans Kelsen: Mi az igazságosság? In: Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia. Budapest, 1998. 202. p.
Andrea Lavazza: Why Cognitive Sciences Do Not Prove That Free Will Is an Epiphenomenon. Frontiers in Psychology (10) 2010. 1. p.
Benjamin Libet: Mind Time. The Temporal Factor in Consciousness. Cambridge, 2004.
Péteri Zoltán: Az "újjáéledt" természetjog néhány jogelméleti kérdése a második világháború után. Állam- és Jogtudomány (5) 1962/4. 469. p.
Gustav Radbruch: Törvényes jogtalanság és törvényfeletti jog. In: Varga Csaba (szerk.): Jog és filozófia. Budapest, 1998. 187. p.
Rudolf Stammler: Wirtschaft und Recht nach der materialistischer Geschichtsauffassung. Leipzig, 1896.
Szabadfalvi József: Moór Gyula. Budapest, 1994.
Varga Csaba: Moór Gyula. Iustum aequum salutare (12) 2016/1. 207. p.
Zsidai Ágnes: Tény és érték (Moór Gyula és Horváth Barna jogfilozófiai vitája). Jogtudományi Közlöny (44) 1989/10. 513. p. ■
JEGYZETEK
[1] Szabadfalvi 1994.
[2] Hume 1984, 223. p. Másképpen szólva Hume a naturalista erkölcsfilozófiával vitatkozott és olyan álláspontot alakított ki, amit mai fogalmakkal "emotivizmusnak" vagy "intuicionizmusnak" nevezhetnénk.
[3] Kant 1998, 38. p. 44. p.
[4] A kelseni joglépcsőelmélet ennek az érvényességfelfogásnak talán legtisztább kifejeződési formája, nála ugyanis a jogi norma a kötelező erejét kizárólag valamely más, érvényes, magasabb szintű normából nyeri.
[5] Stammler 1896, 588. p.
[6] Uo. 594. p.
[7] Moór 1911, 58. p.
[8] Moór 1923, 330. p.
[9] Uo. 334. p. Lásd később: Moór 1994, 267-270. pp.
[10] Moór 1934, 14. p.
[11] Moór 1923, 138-139. pp. Moór e kritikájával tehát értelemszerűen a természetjog "örökjog-jellegű" felfogását vette célba, vagyis az olyan elméleteket, amelyek valamilyen tértől és időtől függetlenül érvényes, magasabb rendű jogot állítottak a tételes jog mércéjéül. A Bevezetés a jogfilozófiába szövegéből ez explicit módon is kitűnik, amikor úgy fogalmaz: "[a] természetjogi felfogásnak csupán azt a hibát kellett volna elkerülnie, amelyet elkövetett, midőn ahelyett, hogy ideáljait a tételes jog megítélésére alkalmazta volna, ezekből az ideálokból akart kifaragni örökérvényű jogszabályokat" Moór 1923, 141. p.
[12] Uo. 141. p.
[13] Moór 1934a, 5. p.
[14] Uo. 6. p. Érdemes kiemelni, hogy Moór e helyütt "a természetjog feltámadásáról" beszél, vagyis azt a retorikai fordulatot alkalmazza, amivel a második világháborút követő néhány évben is utaltak a természetjogtanra a totalitarizmus tapasztalataitól elbizonytalanodott és a Radbruch-formula hatása alatt álló jogfilozófusok. Az utókor "bölcsességével" visszatekintve az első világháború "eltörpül" a második mellett, ám Moór megfogalmazásából az tűnik ki, hogy már a korábbi háború is tudatosította a jogfilozófiában az erkölcsi mércéről való reflexió igényét, annak fontosságát. A második világháború után "újjáéledt" természetjog problémaköréhez lásd Péteri 1962.
[15] Moór 1923, 143. p.
[16] Varga 2016, 209. p.
[17] Moór 1934, 24. p. Horváth Barna ennek a "harmadikfajtájú" törvényszerűségnek a feltételezését bírálta saját szinoptikus jogelméletében, mert szerinte ennek a szférának a létezése nem bizonyítható. Zsidai 1989, 517-518. pp.
[18] Moór 1934, 24. p.
[19] Moór 1994, 18. p.
[20] Moór 1934, 32. p.
[21] Moór 1994, 59. p.
[22] Moór 1943, 13-14. pp.
[23] Uo. 14-15. pp.
[24] Moór 1994, 12. p.
[25] Uo. 188. p.
[26] Moór 1923, 177-186. p. Összefoglalja Szabó 1994, 78-79. pp.
[27] Moór 1923, 186. p.
[28] Austin 1832, 1. p. 13. p.
[29] Uo. 210. p.
[30] Hart 1958, 603. p. Hart más alapon is bírálta a parancselméletet, így életszerűtlennek találta azt az elképzelést, hogy egyáltalán azonosítható a modern társadalmakban olyan egységes hatalom, ami megfelel az austini szuverénfogalomnak, mert a hatalomgyakorlás megosztva működik, és az egyes hatalmi aktorok rendszerint engedelmeskednek a többi aktor saját hatáskörében meghozott döntéseinek. Hart elsősorban a jog legitimitásának kérdésére összpontosított gondolatmenetében; arra a kérdésre ugyanis, hogy miért követelhető meg a jogalanyoktól, hogy betartsák a jogszabályokban előírtakat, egy tisztán hatalmi alapú elmélet nem tud választ adni. Mindennek tárgyalása azonban túlmutat a jelen tanulmány terjedelmi és tartalmi keretein.
[31] Moór 1922, 21. p.
[32] Győrfi 2004, 32. p.
[33] Vö. pl. Kelsen 1998, 217-218. pp.
[34] Moór 1923, 307-308. pp.
[35] Szabadfalvi 1994, 109-110. pp.
[36] Moór 1923, 338-339. pp.
[37] Moór 1911, 31. p. Látható, hogy a teleologikus elem már Moór korai munkásságában tetten érhető. Az e helyütt idézett gondolat Moór Stammler-kritikájának kontextusában született: Moór azt hozza fel Stammler ellenében, hogy jogfilozófiájából egy túl merev, az öncélúsággal határos jogkövetelési kötelezettség vezethető le, ami életszerűtlen elvárás, mert előfordulhat, hogy a jog nem tölti be azt az alapvető rendeltetését, hogy közös szabályozást nyújtson a társadalom számára olyan kérdésekben, amelyekben nincs egyetértés.
[38] Fuller 1969, 113. p.
[39] Moór 1923, 344-345. pp.
[40] Uo. 345. p.
[41] Moór 1928, 163. p.
[42] Moór 1934a, 32-33. pp.
[43] Uo. 33-34. pp.
[44] Uo. 37. p.
[45] Uo.
[46] Uo. 38. p.
[47] Uo. 41. p.
[48] Radbruch 1998, 191. p.
[49] Moór 1992, 51. p.
[50] Uo. 55. p.
[51] Uo. 69. p.
[52] Moór 1994, 27-30. pp.
[53] Uo. 27. p.
[54] Moór 1931, 9. p.
[55] Uo. 10-11. pp.
[56] Uo. 294. p.
[57] Uo. 307. p.
[58] Uo. 308-309. pp.
[59] Uo. 314. p.
[60] Itt csak érintőlegesen, a pontosság kedvéért érdemes utalni rá, hogy Moór szerint a jogi személy fogalma nemcsak a magánjog, hanem - sőt: elsősorban - a közjog számára bír jelentőséggel. Moór 1931, 11-36. pp.
[61] Ez tűnik ki Szabadfalvi vonatkozó ismertetéséből. Szabadfalvi 1994, 149-150. pp.
[62] Moór 1947, 123. p.
[63] Moór 1914., emellett Laikus bírák a büntető igazságszolgáltatásban címmel írt egy tanulmányt, amely azonban tudomásunk szerint kéziratban maradt. Szabadfalvi 1994, 26. p.
[64] Moór 1947a, 106., 112. p.
[65] Uo. 113-114. pp.
[66] Moór 1947a, 112-113. pp.
[67] Moór 1929, 19. p.
[68] Uo. 20. p.
[69] Uo. 21. p.
[70] Uo. 22. p.
[71] Moór 1947b, 104-105. pp.
[72] Moór 1947c, 51-53. pp. Moór a nemzetiszocializmust és a fasizmust világosan megkülönböztette egymástól. Moór 1947c, 48-50. pp. A nemzetiszocializmussal szembeni kritikáit a legtöbb esetben a fasizmusra is alkalmazta.
[73] Uo. 46-48. pp.
[74] Uo. 53-55. pp.
[75] "A rideg tárgyilagossá pedig a legkevesebb, amit a hatalmas Szovjetbirodalom tőlünk megérdemel, megérdemel azokért a hallatlan áldozatokért, amelyeket a lefolyt világháborúban az egész emberiség ügyéért hozott" Moór 1947d, 96. p.
[76] Uo. 95. p.
[77] Moór 1923, 304. p.
[78] Moór 1947c, 45. p.
[79] Moór 1947e, 21. p.
[80] Moór 1947f, 31. p.
[81] Lavazza 2019, 2. p.
[82] Moór 1943a, 50. p.
[83] Uo., 143. p.
[84] Uo. 144-145. Ez az összefüggés a büntető anyagi jognak a jogági elhelyezkedését illetően is fontos szereppel bír Moór jogfilozófiájában. Lásd a 5.2. szakaszt!
[85] Pl. Moór 1943a, 52. p. 58. p.
[86] Uo. 142. p.
[87] Uo. 77. p.
[88] Uo. 79. p.
[89] Uo. 86., 88. p.
[90] Uo. 101. p.
[91] Uo. 106. p.
[92] Uo. 107. p.
[93] Uo. 13. p.
[94] Mindenekelőtt Libet "készenléti potenciállal" kapcsolatos, híres kísérlete tartozik ide. Vö. Libet 2004, 126-137. pp.
[95] Pl. Greene - Cohen 2004.
[96] Moór 1943a, 51. p.
[97] Ebből nem következik az, hogy Moór elmélete fenntartások nélkül alkalmazható. Újragondolást igényelhet például az az állítása, hogy a motívumok, az akaratra ható erők nem okozati jellegűek. Vö. Moór 1943a, 43. p. Bizonyos, a kóros elmeállapoton kívüli körülmények, például a függőség vagy a pszichopátia, felvetik annak kérdését, hogy e jelenségek megragadására mennyire és milyen módon alkalmas kategóriák a motívum, illetve az "okozatos erő". Ennek részletes kifejtésére itt nincs tér, a problémára azonban érdemes röviden utalni.
[98] Moór 1938, 14. p.
[99] Uo. 15. p.
[100] Uo. 15-16. pp.
[101] Moór 1937, 26. p.
[102] Uo. 28. p.
[103] Uo. 29. p.
[104] Buza 1943, 7. p.
[105] Uo. 8. p.
[106] Uo. 8-9. pp.
[107] Megjegyezhető, hogy Moór már tézise korábbi kifejtésében sem törekedett a merev, steril elválasztásra, és tisztában volt a két terület szerves összefüggésével; ezt tükrözik például a polgári eljárásjog ("polgári perjog") vegyesen közjogi és magánjogi jellegéről írott gondolatai. Moór 1937, 29-31. pp.
[108] "Nem látom be azonban azt, hogy miért kellene ehhez a tankönyvről tankönyvre lustán átöröklődő uralkodó felfogáshoz okvetlenül ragaszkodni" Moór 1943b, 33. p.
[109] Uo. 36. p.
[110] Uo. 37. p.
[111] Uo. 38. p.
[112] Uo. 40. p.
[113] Finkey 1941, 5. p.
Visszaugrás
