1. A szakértő (rerum intellegens) már a római jogi bíráskodásban is fontos szerepet töltött be, habár a római jog még nem ismerte a bíróság mellett a külön szakértő intézményét.
A római esküdtbíráskodás három kategóriát ismert: index, arbiter és recuperator. Az arbiter volt a "szakértőbíró". Ebben az ítélkezési rendszerben tehát a bíró és a szakértő ugyan az a személy volt. Olyan perben, amely a perrend szerint formuláris eljárást igényelt, a praetor "becslő eljárásra" utasította az arbitert. Ezt a peres eljárást a praetori jog "formula arbitrariának" nevezte.
A középkori bíráskodás egész nyugat-európai rendszere széttagolt lévén, nem ismerte a szakértői bíráskodást.
A magyar középkori bíráskodás szintén nem ismerte sem az arbiter-rendszert, sem a szakértő igénybevételét, habár jogtörténeti feljegyzések vannak arról, hogy egyes esetekben az úriszékek, illetve a nádori bíráskodás céheket vett igénybe szakkérdés eldöntéséhez. Így pl. elvétve az "orvos-céhek" egyikét-másikát.
A bíróságtól független szakértő a peres eljárásban először a "Code procédure Civile"-ben jelent meg. Mint az köztudott, a Code Civile, a francia magánjogi törvénykönyv - és ennek eljárási jogi rendszere a procédure - leglényegesebb elemeit (alapelveit) az európai és északamerikai országok - az angolszász precedensjog kivételével - úgyszólván teljes egészében átvették.
Magyarországon először a "polgári törvénykezési rendtartásról" szóló 1868. évi LIV. törvénycikk (Ptr.) rendelkezett a polgári peres eljárásban - nem arbiter jellegű - szakértő igénybevételéről. A Ptr. V. fejezete a "Bírósági szemle" címet viselte és a 211.-től a 220. §§-ig terjedt.[1]
A Ptr. V. fejezete nem tett különbséget magánszakértő és a bíróság által kirendelt szakértő között. A bíró köteles volt valamennyi szakérten véleményt - egyenlő eséllyel - mérlegelni.
A Ptr. hatályba lépését követően a magánjogi peres eljárásban gyakoribbá váltak a bírósági szemlék és ezzel párhuzamosan a perekben a szakértők igénybevétele. Egyre gyakrabban szerepeltek a polgári perekben igazságügyi orvosszakértők is. Kiemelendő, hogy az orvosszakértők túlnyomó többségben nem "orvosi műhiba" perekben kaptak feladatot a felektől és a bíróságtól,
- 381/382 -
hanem egyéb jogvitákban, pl. apasági perekben, gondnokság alá helyezési eljárásban, büntető eljárást követően kártérítési polgári perben, stb.
Az igazságügyi orvosszakértők foglalkoztatása a 19. század harmadik harmadában nagymértékben elterjedt. Ezért a közegészségügyi szolgálatról szóló 1876. évi XIV. törvénycikk (KSz tc.) - az egészségügyi törvény elődje - 169-174. §§-ai létre hozták a belügyminisztérium mellett működő "Közegészségi Tanács"-ot, amely - részben nem főállásban dolgozó - ún. törvényszéki orvosszakértőkből állott. Fő feladatuk szintén nem az "orvosi műhibákkal" való foglalkozás volt, habár KSztc. 47. §-a bevezette az "orvosi műhiba" fogalmát.[2]
A KSztc. 47. §-a így rendelkezett: "A gyakorlatra jogosított orvos a gyógymód alkalmazásában nem korlátoztathatik, működésére nézve azonban az állam ellenőrködése alatt áll, és az általa elkövetett műhibákért felelős."
A 19. században nagyon kevés "orvosi műhiba" per volt, ezek is inkább bűntető eljárást vontak maguk után. Polgári peres "orvosi műhiba" eljárás ebben az időben úgyszólván nem is létezett.
Minthogy a törvényszéki orvosszakértők feladata a 19. század utolsó negyedében - ennek ellenére - megsokasodott, az Országgyűlés 1890. március 31-én létrehozta az igazságügyi orvosi tanácsról (IOT) szóló 1890. évi XI. törvénycikket (IOT. tc), amelynek 1. §-a így rendelkezett: "Az igazságügyi miniszter felhatalmaztatik, hogy egy "igazságügyi orvosi tanács" címmel jelzett, orvosszakértőkből álló testületet alakítson, melynek hivatása, indokolt szakvélemény nyilvánítása útján, az igazságügyi minisztérium és a bíróságok teendőiben segédkezni. A bíróságok törvénykezési ügyekben szükséges felülvélemények kieszközlése végett közvetlenül ezen tanácshoz fordulnak. Más hatóságoknak e tanáccsal való érintkezését az 5. §-ban említett ügyrend szabályozza." Az IOT. tc. 2. §-a felsorolta a tanács feladatait, amelynek b.) pontja így szólt: "véleményadás orvosok által elkövetett és a bíróságok eljárását igénylő műhibák felett."
Az IOT. tc. használta először a magyar jogalkotás történetében a "felülvélemény" kifejezést, amelyből egyértelműen következtethetünk arra, hogy az IOT a jelenleg is működő Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának (ETT. IB.) az elődje. Az "orvosi műhiba" megfogalmazása a KSztc.-ben az Országos Közegészségügyi Tanács felállítása 1876-ban törvényszéki orvosszakértőkkel és az 1890-ben felállított IOT azt a képzetet keltette az orvosok körében, hogy rövidesen szignifikánsan szaporodni fognak az "orvosi műhiba" perek. Ezt a hiedelmet táplálta a nyugat-európai példa a 19. század utolsó éveiben, minthogy pl. Angliában valóban gyakoribbá váltak az ilyen polgári és büntető eljárások.
Az IOT-ról a Jogi lexikon[3] ezt írta: "Az 1980. XI. t. c. által létesített, orvosszakértőkből álló testület, melynek hivatása "indokolt szakvélemény nyilvánítása útján az igazs. min. és a bíróságok teendőiben segédkezni. Ennek megfelelően a tanács az igazságügy miniszter fölhívására szakvéleményt ad az igazságügyi kormányzat és a törvénykezés terén fölmerülő kérdésekben. Fölülvizsgálja az igazságügyi hatóságok és bíróságok által fölterjesztet orvosi szakvéleményeket. Véleményt mond orvosok által elkövetett és a bíróságok eljárását igénylő műhibák fölött. Orvosi díjszámlák megállapítása körül ad véleményt. Nyilatkozik törvényszéki és fogházorvosi állások betöltésénél a folyamodók szakképzettsége felől. Kiválóan fontos esetekben orvos-törvényszéki vizsgálatot közvetlen teljesít." Majd később: "Az IOT az egész igazságszolgáltatás terén egyedül csak Magyarországon létező intézmény. Külföldön többnyire az orvosi iskolák, egyetemek tanári karaihoz fordulnak a bíróságok felsőbb szakvéleményekért. Így van ez Ausztriában is és így volt 1890-ig Magyarországon is, hol a budapesti és kolozsvári egyetemek orvosi fakultásai és az országos közegészségügyi tanácshoz fordultak a bíróságok szakvéleményekért." (Dr. Schächter Miksa által írt lexikon részlet. Megjegyzendő, hogy Scháchter volt az IOT. titkára 20 éven keresztül.)[4] Nem kétséges, hogy egy ilyen - gyakorló orvosokból álló - "testület" létesítése idegen a jogállamok igazságszolgáltatásában. Nem meglepő, hogy ezt a "példát" nem követték más országok jogszolgáltatásában.
Ez a helyzet késztette 1902-ben a Magyar Jogászegyletet, hogy meghívja két előadásra dr. Schächter Miksa orvos egyetemi tanárt, az IOT titkárát, aki ezt a problémát évekig tanulmányozta Angliában. Az előadó 1902. április 12-i előadásában mondotta: "Nem oly föltétlen bizalmú a jog- és nem oly scrupulosusan tartózkodó az orvosi gyakorlat, és rikítóan világítják meg a helyzetet azok a tények, hogy Angliában 1885-ben alakult egy orvosvédőtársulat "Medical Defence Union Limited", melynek ma már 4800 tagja van és mely múlt évben is 26 orvost mentett meg ellenük indított műhiba-pörök következményeitől. Amerikában pedig Minnesota állam hatósága jónak látja arra figyelmeztetni a biztosító-társaságokat, hogy az orvosokat műhiba-pörök anyagi kárai ellen biztosítsák, a minthogy a napról-napra rohamosan szaporodó kártérítési pörök és az ezekben hozott marasztaló ítéletek arra kényszerítik e nagyon előrehaladott új világban az orvosokat, különösen az operatiókkal foglalkozókat, hogy vagyonukat kellő időben feleségükre írassák."[5]
- 382/383 -
A "jóslat" azonban magyar viszonylatban nem bizonyult valósnak, statisztikai adatokból tudjuk, hogy a századfordulón és hazánkban a 20. század első harmadában az "orvosi műhiba" perek száma minimális volt. A századfordulón (1900. szeptember 2-án) alakult meg a Magyar Orvosok Országos Szövetsége (MOOSZ), amely az orvosok többségének szövetségévé vált. A MOOSZ megalkotta "rendtartását" amely tagjaira kötelező volt.[6]
A rendtartás 33. pontja így szólt: "Köztudomású, hogy az orvosok ellen indított kártérítési perek száma napról-napra szaporodik. Ennek oka részben az, hogy az orvos a meghurcoltatástól való félelmében a per alaptalansága esetén is hajlandó valamilyen kiegyezésre. Előfordulhat az is, hogy kartársak könnyelmű kijelentése vagy más orvosi rendtartásba ütköző ténykedése alapján indulnak meg a kártérítési perek. Felhívjuk tagtársaink figyelmét, hogy alaptalan vádakkal szemben a Szövetség készséggel áll rendelkezésükre. Folyamatban lévő ügyeknél vegyék igénybe a Szövetség szaktanácsát, a befejezett ügyeket pedig mutassák be a Szövetségnek, annak megfontolása végett, hogy a felmentéssel végződött kártérítési perekben nem volna-e célszerű a megfelelő megtorló eljárást (hitelrontás, rágalmazás, hamis vád, stb.) folyamatba tétetni, de azért is, hogy az orvosi rendtartás és kari tisztesség ellen netán vétőkkel szemben a fegyelmi eljárás lefolytatható legyen." (BOSz. választmány). Azt az állítást azonban, hogy az "orvosok ellen indított perek száma napról-napra szaporodik" semmiféle adat nem támasztotta alá, ez az orvosok tévhiedelme (rémálma) volt csupán.
A semmivel sem igazolt hipotézis azonban tovább élt és a 20. század harmincas éveiben fokozódott.
2. A Ptr.-t 1911-ben hatályon kívül helyezték és helyébe lépett a polgári perrendtartásról szóló 1911. évi I. törvénycikk (Ppr.)[7]
Míg a Ptr. a szakértő igénybevételét szorosan a szemléhez kötötte, addig a Ppr. külön rendelkezik a szemléről (tizenegyedik fejezet 340.-349. §§) és a következő (tizenkettedik) fejezetben (350.-367. §§) a "szakértők"-ről. A szakértő igénybevételéről a Ppr. így rendelkezett: "Ha a perben jelentős ténykérdés megítéléséhez vagy szemle teljesítéséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik, a bíróság egy vagy több szakértőt nevez ki." (Ppr. 350. § első bekezdése) Mint látjuk, a szakértő "kinevezésére" a Ppr. a szemle elrendelésétől függetlenül is lehetőséget adott a bíró számára. Nem rendelkezett viszont - a Ptr.-rel ellentétben - a felek szakértő igénybevételének lehetőségéről. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a Ppr. megtiltotta a lelek felkérésére működő szakértő perbeli igénybevételét, erről csupán nem rendelkezett, ami semmiképpen nem jelentett tiltást.
A Ppr. a bíróság által "ki nem nevezhető" szakértőről így rendelkezett: "Szakértőül ki nem nevezhető, aki az ügyben mint bíró az 59. § értelmében el nem járhatna, vagy a 61. § értelmében a fél kifogására kizárandó volna. Az a körülmény azonban, hogy a szakértőt az ügyben mint tanút vagy szakértőt kihallgatták, mellőzésre okul nem szolgálhat" (Ppr. 352. § első bekezdése). Mint látható, a Ppr. alakította ki azt a szakértő kirendelési szisztémát, amelyet a mai napig a polgári perekben alkalmaznak, tehát ez a szakértőkre vonatkozó "megoldás" közel 90 éves.
A Ppr. a 350. §-hoz a következő miniszteri indokolást fűzte: "A szakértő rendeltetése, hogy a bíró szakértelmét pótolja. Ha tehát a bíróban a különleges szakértelem megvan, nincs szüksége szakértőre. Csakis a bírótól függhet tehát annak eldöntése, hogy a konkrét esetben szakértő meghallgatása szükséges-e vagy sem".[8]
A szakértő kizárásának feltételei is - többé-kevésbé - megegyeznek a ma hatályos megoldással: a szakértő kizárására a bíró kizárására vonatkozó szabályok vonatkoztak és a "szakértők" fejezetben csak utalás történt a bíró kizárásának szabályaira (Ppr. 59. és 61. §§) a Ppr. a "felülvélemény"-ről csak egy egészen rövid szakaszban szólt. A 367. § így rendelkezett: "A bíróság szakértői vélemény adása vagy szakértői vélemény felülvizsgálata végett hivatalból is megkeresheti az erre hivatott hatóságot vagy testületet." Ez a szakasz tette lehetővé, hogy az 1890-ben létrehozott "igazságügyi orvosi tanács" az "orvosi műhiba" perekben szinte "egyeduralkodóvá" vált és véleménye - ahogy ezt később megfogalmazták - "szinte az ítélet erejével hat." Ezt a nézetet a 20. század 30-as éveiben fejtették ki egyes szakemberek markánsan. Két ügyvéd, dr. Kassai Béla és dr. Szőke Sándor "Az orvos felelőssége"[9] című könyvéből tudjuk, hogy még a 30-as években sem emelkedett az "orvosi műhiba" perek száma évi egy-két eseten túl.
A két ügyvéd - mindkettő kizárólag orvosokat képviselt büntető és polgári perekben - könyvének megírását így indokolta: "Alig van olyan jogterület, ahol annyi alaptalannak bizonyuló igényt támasztanának az érdekeltek, mint az orvosi felelősség terén. Az ilyen jogalapon indított kártérítési keresetek közül átlag 95-98%-át utasítanak el a bíróságok. Az orvos szempontjából megnyugtató ugyan az ítélkezés ilyen iránya és eredménye, de nyitva marad az ilyen perek nyilvánossága által okozott orvosi hírnévrontás kérdése, amely a tárgyalás nyilvánosságának mai rendszere mellett még a kiszabható büntetésnél vagy kártérítésnél is súlyosabb joghátrány lehet." (i. m. 3-4. oldal)
Az orvos felelősségéről 1938-ban megjelent könyv az IOT szerepéről a perekben így ír: "Ehelyütt csak annak a
- 383/384 -
megállapítására szorítkozunk, hogy az orvosi felelősség jogterületén beláthatatlan hatást fejtett ki az I.O.T. Bűnügyekben adott felülvéleményei és polgári ügyekben adott véleményei kétségkívül döntő befolyást gyakoroltak az orvosi tárgyú perek sorsára. Az ország legkiválóbb tudósai és természettudósai vizsgálják most már az orvosi perek sarkpontját: hogy van-e műhiba. Az I.O.T. véleményét a természettudományi előképzettséggel rendszerint nem rendelkező bíró számára a felek részére is hozzáférhető indokolással látja el esetről-esetre: így lehetővé teszi, hogy a bíró a legelvontabb természettudományi kérdésben is megnyugtató döntést hozhasson. Úgy a bűnvádi perrendtartás, mint a polgári perrendtartás az úgynevezett szabad bizonyítási rendszert honosította meg igazságszolgáltatásunkban, minek következtében az ítélőbíró az I.O.T. véleményét is a legjobb belátása szerint maga mérlegeli, azonban természetes, hogy az esetek túlnyomó többségében e vélemény szinte az ítélet erejével hat. Ez a szerencsés helyzet kizárja, hogy az ítélőbíró az orvosi perekben másképpen döntsön, mint a természettudományi szempontok alapján, hiszen e perekben a fent kifejtettek szerint az alapvető kérdés (a műhiba fenn vagy fenn nem forgása) már önmagában is természettudományi kérdés."
Az idézett állítás nyilvánvaló tévedésen alapul, szó sincs ugyanis arról, hogy az "orvosi műhiba" megítélése "önmagában is természettudományi kérdés". Erről csak annyit, hogy kis részben az is, de a "műhiba" mérlegelésen alapuló megítélése úgyszólván kizárólag jogi szakkérdés. A két ügyvéd - mint arról már szó volt - az "orvosi műhiba" peres eljárások szaporodását jósolták, ami a 30-as és 40-es években sem következett be. Erről a könyv szerzői így írnak: "A tanács 1937. évben érdemleges ülésben 345 ügyet intézett el, vagyis 103 üggyel többet, mint az előző (1936.) évben. Ezt az emelkedést a Tanács nem tekintheti normálisnak, mert 1936. évben az előző évhez képest csak 24 ügy volt az emelkedés. A feltűnő jelenség okát a kártérítési ügyek számának váratlan emelkedése okozta, mert az 1936. évi 124 kártérítési üggyel szemben 1937-ben már 200 kártérítési ügy került az IOT fóruma elé. Ebből a 200 kártérítési perből 107-et indítottak orvosi műhiba miatt. Míg az 1935. évet megelőzőleg az orvosi műhiba kérdése évenként alig 2-3 esetben merült fel és akkor is legtöbbször bűnvádi perben, addig az 1937. évben az orvosok elleni perek súlypontja a polgári perekre helyeződött át. Az IOT. jellemzőnek jelöli meg e pernek "jóhiszeműségére" nézve, hogy a 107 fent említett jogeset közül a Tanács csak egyetlen-egy esetben állapított meg orvosi műhibát." "A Tanács megítélése szerint az orvosi műhiba alapján indított kártérítési perek még szaporodni fognak. Ez nem csak azért sajnálatos, mert igen sokat árt az orvosi kar anyagi és erkölcsi tekintélyének, de azért is, mert a kivétel nélkül szegényjogon perlő felperesek legalább is perük eldőltéig semmiféle munkára nem vállalkoznak, csakhogy munkaképtelenségüket a bíróság és a szakértők előtt bizonyíthassák. A Tanács azonban valószínűnek tarja, hogy egy idő múlva mégis be fogják látni azok, akik hasonló perek indításból hasznot remélnek, hogy ezek a perek nem jövedelmezők. A Tanács az Igazságügyminiszter figyelmét felhívta ezekre a körülményekre, mert bennük a szegényjogon való perléssel űzött visszaélést látja.
Kívánatosnak látná az IOT., hogy az elébe tárt jogeseteket és az ezekben adott szakvéleményt az orvosi és jogászi körökkel megfelelő módon közölni lehetne. A jelentés szerint helyes volna tehát az IOT. munkálatainak régen abbahagyott közlését újra megindítani." (i.m. 182-183. oldal)
A könyv megírásának idején már a világháború előszele fújt Európában. Ez megérlelte az évszázados vitát arról, hogy megalakuljon-e az Orvosi Kamara. (Korábban éppen a vezető orvosi körök ellenezték létrehozását).[10]
Az Orvosi Kamarát az orvosi rendtartásról szóló 1936. évi I. törvénycikk (Ortv.) hozta létre. Miniszteri indokolásának egy részlete: "Igaz ugyan, hogy a törvényhozás és a kormányzat gondoskodnak arról, hogy az orvosok közérdekű munkásságának a megelőző egészségvédelemben, a népegészségügy különböző megnyilvánulásaiban, az anya-, csecsemő- és gyermekvédelemben, a tüdőbeteg és nemibeteg-gondozásban új területek nyíljanak meg, de az elhelyezkedésnek ezek a lehetőségei is egyre jobban csökkennek, mivel a nagymértékben elmélyült gazdasági válság a preventív közegészségügy és általában a szociális gondozás további kiépítésének lehetőségeit jelentőse mértékben korlátozza. Félő tehát, hogy a megélhetési nehézségek fokozódásával egy lelkileg kevésbé erős nemzedék orvosai között a jövőben a létért való harcnak olyan foka fejlődhetik ki, amely nagy mértékben veszélyeztetheti nemcsak az orvosi kar jó hírét, hanem az egész ország közegészségügyét és a közönség egészségügyi ellátását is." Az Ortc. I. fejezet 1. § (1) bekezdés első mondata így rendelkezet: "Az orvosi kamara az orvosok érdekképviselete."
A törvénycikk 1. § (2) bekezdése: "Olyan tevékenységet, amelynek végzése orvosi oklevélhez van kötve, csak az folytathat, aki valamelyik kerületi kamara tagja".[11] Az Ortc. tehát elrendelte az orvosok számára - működése területüktől függetlenül - a kötelező kamarai tagságot. Ez - ilyen körülmények között - a törvényszéki orvosszakértőkre és az IOT. tagjaira is vonatkozott,
- 384/385 -
minthogy a nevezettek is "orvosi oklevélhez" kötött tevékenységet folytattak.
Ez a körülmény természetesen erősen megkérdőjelezte a bíróságok ítélkezését segítő törvényszéki orvosszakértők és az IOT. tagjainak tárgyilagosságát, érdektelenségét (a kamara érdek-képviseleti testület), sőt az OIT-nek azt a szerepét - ahogyan ezt a két ügyvéd 1938-ban jellemezte: "e vélemény szinte az ítélet erejével hat" - de sajátos módon, ezt egyetlen értékítélet sem állapította meg. Ebből az időszakból reánk maradt dokumentumok ezt az összeférhetetlenséget egyáltalán nem tették szóvá, nem kifogásolták, sőt összefüggésbe sem hozták azzal a jelenséggel, amely szerint a perek 95-98%-át orvosok nyerték és nem a műhibát szenvedett állampolgárok. Az 1936. évi I. tc. (a Kamarai rendtartás) sajátosan rendelkezett az orvosok fegyelmi eljárásáról. A tc. 44. §-a így szólt:
"(1) Kamarai tag fegyelmi ügyében első fokon a kerületi kamara fegyelmi bírósága határoz.
(2) A kerületi kamara fegyelmi bíróságának elnöke a kamara elnöke, akadályoztatása esetében helyettese; hat tagját a kamara választmánya saját tagjai sorából választja.
(3) A kerületi kamara fegyelmi bírósága három tagból alakuló tanácsban határoz. A tanács két tagját az elnök esetről-esetre hívja be.
(4) A kerületi kamara fegyelmi bíróságának határozata ellen fellebbezésnek van helye a Közigazgatási Bíróság orvosi tanácsához.
(5) A Közigazgatási Bíróság orvosi tanácsa felerészben bíró, felerészben orvos tagokból áll. Elnöke a bíróság elnöke vagy másodelnöke, vagy az elnök által kijelölt tanácselnök, bírói tagjai a Közigazgatási Bíróság ítélőbírái közül a teljes ülés által egy naptári év tartamára választott tíz tag, orvos tagjai a belügyminiszter által az orvosi kamarák tagjai sorából az országos választmány meghallgatása után három év tartamára kinevezett tíz orvos. Határozathozatalnál a tanács az elnökön felül két bíróból és két orvos tagból alakul. A tanács tagjait esetenkint a tanács elnöke hívja meg."[12]
Mint látható, a Kamarai rendtartás bevezette a római jogból ismert arbiter bíráskodást az orvosok fegyelmi felelősségre vonása során, amely a magyar jogrendszerben nem vált be, attól teljesen idegen maradt.
A magyar igazságszolgáltatásban a 20. század 30-as éveiben két irányzat volt érzékelhető, az egyik a bíráskodás általános gyakorlata alá igyekezett vonni az "orvosi felelősség" eseteit is, nem téve különbséget orvos és más tevékenységet gyakorló felelős személy között, a másik tendencia - az orvos felelősségének megítélése terén - hajlott az arbiter bíráskodás felé, mondván, hogy "általános szabályok szerint" nem ítélhető meg. Az 1936. évi I. tc. - fegyelmi eljárás tekintetében - átmenetet alkotott a két irányzat között.
Az 1938-ban megjelent - két ügyvéd által írt - mű erőteljesen követelte orvosi tevékenység megítélése során az arbiter bíráskodást. Idézik az orvosi felelősség új szabályozását, az Orvosi rendtartás 36. §-át: "Az orvost gyógyító tevékenységében, a gyógymód meghatározásában és a gyógyító eszközök alkalmazásában a törvény és az orvosi gyakorlatra vonatkozó szabályzat (10. § (2) bekezdés g.) pontja) korlátai között teljes szabadság illeti.", majd magyarázatként ezt írják: "A törvény 60. §-a hatályon kívül helyezi a közeg, törvény emlékezetes 47. §-át és ennek helyét volna hivatva betölteni ez a 36. §.
Álláspontunk szerint a régi szabályozás pregnánsabb módon juttatta kifejezésre az orvos gyógy-szabadságát. A közeg, törvény 47. §-a (1. ott) szabályként állította fel az orvos gyógymódválasztási szabadságát, és csupán kivételként a műhiba miatti felelősségét. A gyakorlatban ez annyit jelentett, hogy az orvos általában nem volt felelős az alkalmazott gyógymódért, csakis akkor, ha műhibát követett el. A rendtartás 36. §-a viszont már szövegezésében (szórendjében) előbb említi a korlátozást, s csak második helyen a gyógyító tevékenység és gyógymód meghatározás szabadságát. E korlátokat a rendtartás 36. §-a két irányban jelöli meg: a) a törvényben és b) a megalkotandó orvosi szabályzatban körülírt korlátokra utal. E szabályozás megnyugtatónak nem tekinthető. Már ismételten utaltunk arra, hogy a "törvény" (ami alatt minden érvényes magyar törvény értendő), sajnálatosan szűkölködik sui generis orvosi jogszabályokban és az orvosi hivatás büntető és magánjoga az általános büntető-és magánjogtól különválasztva sehol sincs. Ezen a könyvön végigvonul és állandóan hangsúlyozva van az a vezető gondolat, mely szerint az orvosi felelősség teljes különállása és sajátneműsége kizárja, hogy megítélése generális jogszabályok alapján történjen. Az egyes kérdések ismertetésénél látni fogjuk, hogy a bírói gyakorlat mindent elkövet az orvosi felelősség sui generis mivoltának elismerésében, de ebben a józan, mondhatni: áldásos tevékenységében nagy mértékben gátolja az érvényes jogszabályok általános jellege, s illetve a speciális szabályok hiánya. Nem tartjuk tehát szerencsésnek, hogy az orvosi hivatás önálló kódexe a legnagyobb orvosi jogosítvány korlátait - egy általánosító kijelentéssel: - "a törvényben" jelöli meg."[13]
Azt, hogy az orvosi felelősség miért teljesen különálló és "sajátnemű" más felelősségi alakzatokhoz képest, a két ügyvéd nem indokolja és - habár "végig vonul" ez a gondolat a könyvön - az olvasó számára indokolatlan marad ez a szubjektív vélemény.
Az 1936. évi I. tc.-ben létrehozott orvosi kamara összesen nyolc évet élt meg. Ebből az első négy évben ellátta kamarai érdekvédelmi szerepét, de minthogy Magyarország belesodródott a világháborúba és az orvoskamara egyre kevesebbet foglalkozott orvosi érdekképvise-
- 385/386 -
lettel, az 1940-től vált nyilvánvalóvá. A negyvenes évek első felétől, de főleg 1943-44-ben fő feladatának tekintette a zsidó orvosok praktizálásának lehetetlenné tételét, sőt segédkezett a csillaggal megjelölt orvosok deportálásában a nyilasoknak és az SS-nek. Ezért a Dálnoki Miklós Béla kormány 1945. tavaszán a 2550/1945. (VI.3.) rendelettel az orvoskamarát megszüntette, olyan módon, hogy az 1936. évi I. tc.-et hatályon kívül helyezte.
Ezzel az "orvosi műhiba perekben ex-lex állapot állt be, minthogy a KSztc. 47. §-át ("műhiba" törvényi szabályozása) az Ok.tc. 36. §-a hatályon kívül helyezte, azonban - minthogy ezen szakaszt is hatályon kívül helyezte a Kormány - az "orvosi műhiba jogi fogalma többé nem létezett.
1. A Ppr-t hatályon kívül helyezte a polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.). A hatályba lépéséről 1952. évi XXII. törvény rendelkezett, (1. §) amely szerint a Pp. 1953. január 1-én lép hatályba. A hatályos Pp. 177. § (1) bekezdése rendelkezik a szakértő kirendeléséről. A szakértőkről szóló szakasz első mondata úgyszólván szóról szóra megegyezik a Ppr. 350. §-ával, azzal a jelentéktelen különbséggel:
Ppr. - ténykérdés vagy szemle
- megítéléséhez
- szakértőt nevez ki
Pp. - tény vagy egyéb körülmény
- megállapításához vagy megítéléséhez
- szakértőt rendel ki
Gyakorlatilag tehát kilencven éve, lényegében azonos a szakértők kirendelésére (kinevezésére) vonatkozó törvényi tényállás.
Azonban sem a Ppr. sem a Pp. nem rendelkezik arról, hogy mit tehet (tegyen) a fél, ha "jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel" a fél "nem rendelkezik", holott a bizonyítási teher köti! Nem lehet kétséges, hogy a szabad bizonyítás általános és jogállamokban egyetemes elve alapján a fél is igénybe vehet szakértőt, ha a bizonyítás (Pp. 164. § (1) bekezdése) köti olyan kérdésben, amelyhez különleges szakértelem szükséges, amellyel nem rendelkezik.[14]
A jelenlegi magyar bírói gyakorlat a felek által felkért (megbízott) szakértő polgári perbeli szerepének megítélésében nem egységes. Egyes bíróságok perjogilag azonosnak tekintik a felek által felkért (megbízott) szakértőt a bíróság által kirendelt szakértő jogállásával, más bíróságok a fél által felkért szakértőt csak "szakértő-tanúnak" tekintik, míg ismét más bíróságok egyszerűen a fél által megbízott szakértőt a perben nem engedik szóhoz jutni, sőt benyújtott szakvéleményét sem tekintik okiratnak, vagyis - úgymond - alaki okokból alkalmatlanok arra, hogy a bíróság által kirendelt szakértő véleményét cáfolja, sőt akár csak "gyengítse". Így pl. egy, - a bírósági határozatokban is közzé tett - felülvizsgálati ítélet így szól: "Az egyik fél felkérése alapján készült magánszakértői vélemény ugyanis bizonyítékként nem, hanem csak mint a fél álláspontja vehető figyelembe".[15]
Felmerül a kérdés: a polgári peres eljárásban ki lehet szakértő? Kiindulási alap a kérdés megválaszolásához a Pp. 166. § (1) bekezdése, amely szerint: "Bizonyítási eszközök különösen
- a tanúvallomások
- a szakértői vélemények
- a szemlék
- az okiratok és
- egyéb tárgyi bizonyítékok
A felsorolás - bizonyos szempontból - nem egyalapú. Az öt féle bizonyíték közül kettő - a tanúvallomások és a szemlék - csak akkor egzisztálnak, ha azokat a perbíróság foganatosítja. A másik három bizonyítéknak ilyen megkötése nincs, vagyis szakértői vélemények, okiratok és egyéb tárgyi bizonyítékok nyilvánvalóan léteznek a perbíróság elrendelése nélkül, sőt a pertől függetlenül is. Az okiratnál és az egyéb tárgyi bizonyítéknál ez az evidencia erejével bír. A szakértői véleményekről a Pp. nem úgy intézkedik, hogy csak az szakértői vélemény, amelyet az a szakértő készít, akit (amely testületet) a perbíróság a Pp. 177. § (1) bekezdése alapján kirendel. Nyilvánvalóan szakértői vélemény - az okirat egzisztenciális létéhez hasonlóan - más szakértői vélemény is. A Pp. szabályozásának félreértéséből származik az az erőltetett és logikátlan értelmezés, amely szerint szakértő csak az, akit a perbíróság rendel ki. Valójában szakértő az, aki egy szakkérdéshez, szakmailag speciális (pl. gyakorlati, tudományos, stb.) problémához ért, függetlenül attól, hogy a bíróság kirendelte vagy sem. A szakértő által készített szakvélemény is teljesen függetlenül létezik attól, hogy a bíróság miként rendelkezik. A Pp. 166. § (1) bekezdése értelmében a szakvéleményt a bíróság is megszerezheti kirendeléssel és a fél is. ha eleget kíván tenni a Pp. 164. § (1) bekezdésében írt kötelezettségének. A Pp. 177. § (1) bekezdése csak egy esetet szabályoz a szakértői vélemények beszerzésének lehetőségei közül.
Érthetetlen, hogy némelyik bíróság gyakorlata szerint az általa kirendelt igazságügyi szakértő kiemelt jogokkal
- 386/387 -
rendelkezik (pl. személyeket berendelhet vizsgálatra, dokumentumokat vizsgálhat meg, kórboncolhat, a bíróság távollétében személyeket és dolgokat megszemlélhet, stb.) míg a fél által megbízott szakértő mindezt nem teheti, sőt - egyes bíróságok szerint - egyáltalán nem ténykedhet a perben, még a fél kifejezett megbízására sem. A tényleges jogi helyzet azonban másként áll.
A Pp. 177. § (1) bekezdése két diszjunktív feltételt tárgyal:
a) a bíróság rendelkezik olyan különleges szakértelemmel, amely a perben jelentős tények vagy egyéb körülmények megállapításához vagy megítéléséhez szükséges;
b) nem rendelkezik ilyen különleges szakértelemmel. A fentiekből következően:
a) Ha rendelkezik, mérlegelhet, ítélkezhet szakértő nélkül,
b) Nem rendelkezik és akkor helyette szakértő jár el, akinek (amely testületnek) nincs szélesebb jogköre amilyen a bírónak lenne, ha rendelkezne ilyen különleges szakértelemmel.
A szakértő - kirendelésen alapuló - megbízatása nem mehet túl a bíróság jogosítványán, minthogy átruházott jogosítvánnyal jár el.
Mint az közismert, a polgári perben a bíróságnak nincs nyomozati jogköre, különösen az 1995. évi LX törvény (Ppn) hatályba lépése óta, így pl. a 164. § (2) bekezdése szerint: "A bíróság bizonyítást hivatalból akkor rendelhet el, ha azt törvény megengedi".
Vagyis a bíróságnak nyomozati jogköre nincs. Az azonban kétségtelen tény, hogy egyes - polgári perben jogvita alapját képező - történeti tényállások felderítéséhez nyomozás feltétlenül szükséges! A polgári perekben szereplő történeti tényállások nem különböznek gyökeresen a büntető eljárásban felmerülő jogvitáktól. Az sem lehet kétséges, hogy a büntető eljárásban a "felperes" ügyésznek nyomozati jogköre van, sőt egy másik hatóság - a rendőrség - is nyomoz, mindkettő kirendelt szakértők igénybevételével is![16]
Ilyen formán a polgári perben felállítandó deduktív szillogizmus:
premisszák:
a) a polgári perben is fel kell deríteni a tényállást, esetleg nyomozással,
b) a bíróságnak nincs nyomozati jogköre.
konklúzió: a tényállás felderítéséhez szükséges nyomozást annak a félnek kell elvégezni, akinek (amelynek) érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el.
Ha viszont a félnek nincs szakértő igénybevételi joga -mégpedig a bíróság által kirendelt szakértővel azonos jogosítványokkal - nem képes egyes esetekben a Pp.-ben előírt kötelezettségének eleget tenni, tehát kereseti állítása bizonyításának eleget tenni még akkor sem tud, ha teljes mértékben igaz, amit állít. Ugyanez másként fogalmazva: ha a bíróságnak - szakértelme pótlására - joga van nem bírót (szakértőt) igénybe venni, akkor a peres eljárás egy másik résztvevőjének, a félnek is joga van - szakértelme pótlására - nem felet (szakértőt) igénybe venni. Mindez logikusan következik a polgári per struktúrájából. A fél által igénybe vett szakértőnek joga van a per tényállásának felderítésére nyomozni, amint ez a félnek is joga.
2. Ennek a jogosultságnak egyetlen korlátja az az eset, amelynek során az egyik fél nyomozati (tényfeltáró) cselekménye a másik fél személyhez fűződő jogát sérti. Ez a körülmény a 90-es években többször előfordul "orvosi műhiba" perekben. A feleknek - mint bizonyítottam - joga orvosszakértőt igénybe venni, aki a fél különleges szakértelmének hiányát pótolja. A felperes jogosult orvosi dokumentumait orvosszakértőnek átadni szakvélemény elkészítése céljából, de a gyógyintézet alperesnek nincs joga a felperes orvosi dokumentációját olyan orvosnak - szakvélemény készítése céljából - átadni, aki nem kapott felmentést az orvosi titoktartás alól az arra jogosulttól. Ha az alperes a felperest illető orvosi dokumentációt hozzájárulás nélkül adja ki igazságügyi orvosszakértőnek, személyhez fűződő jogot sért (magántitok sértés, Ptk. 81. §). Egy esetben a Legfelsőbb Bíróság mondotta ki, hogy a személyes adatok védelméről szóló törvényt sérti, aki felhatalmazás nélkül átad, illetve átvesz orvosi dokumentációt. A felülvizsgálati ítélet azonban azt is kimondta: "A polgári jogok (Ptk. 4. § (1) bek.) és a perbeli jogok (Pp. 5. § (1) bek.) jóhiszemű gyakorlásának követelménye azt is jelenti, hogy a jogokat nem lehet visszaélésszerűen gyakorolni. A polgári perben megnyilvánuló esélyegyenlőség sérelmét jelenti, ha az eljárást kezdeményező fél a titokvédelemmel kapcsolatos jogait visszaélésszerűen gyakorolja: megalapozott indok nélkül nem járul hozzá, hogy az alperes magánszakértői vélemény beszerzése érdekében harmadik személy rendelkezésére bocsássa a kérdéses orvosi adatokat. Ezért ilyenkor lehetőség van arra. hogy az orvosi adatokat a személyes adat jellegüktől megfosztva, az azonosításra való alkalmasság kizárásával bocsássa az alperes az általa megbízott szakértő rendelkezésére, aki az anonimizált adatok alapján készítheti el a szakértői véleményét. Az így elkészült szakértői véleménynek a bíróság rendelkezésre bocsátásával a kiszolgáltatott adatoknak az érintett személlyel való kapcsolata ugyan helyreáll és visszanyeri személyes adat jellegét, ettől kezdve azonban az adatok felhasználása a bírósági eljárás keretei között történik, tehát az érintett személy vonatkozásában a jogsérelem nem következik be, az alperes pedig védekezéshez való jog gyakorlásában nincs korlátozva.[17]
A közölt jogesetből érzékelhetővé válik, hogy a polgári perjog újabb területre terjedése mennyi új problémát
- 387/388 -
vet fel. Az idézett "megoldás" azonban - véleményem szerint - contra legem. Ha ugyanis a felperes - annak ellenére, hogy megalapozott indoka nincs - nem ad felhatalmazást orvosi titkainak, magánszakértő részére átadásához, tehát jogait visszaélésszerűen gyakorolja, akkor nem az "anonimizálás" a megoldás, hanem a "visszaélésszerűen" jogait gyakorló a perben hátrányt szenved, valószínűleg pert veszít, hiszen rosszhiszemű perlekedő. Az azonban kétségtelen - erre számos példa van - hogy ezt a BH-ban közölt jogesetet több gyógyintézet alperes arra használta fel, hogy az orvosi titkokat képező adatokat mégis kiadja felhatalmazás nélkül, mégpedig látszat "anonimizálással". A valódi anonimizálás ugyanis lehetetlen, mert abból adekvát - a perben ténylegesen felhasználható - szakvélemény nem készíthető.
Jelen peres gyakorlatban a dokumentáció kiadása - az érintett személy részére - többször komoly nehézségekbe ütközik. Az az egyik elkerülhetetlen "nyomozati" feladata a felperesnek és jogi képviselőjének: megkeresni a jogvita tárgyát képező orvosi dokumentációt, amelyet még mindig vonakodik több gyógyintézet megküldeni az arra jogosultnak. Ha a felperes vagy jogi képviselője nagy nehezen beszerez minden dokumentációt, jön a következő "nyomozati" feladat: azok megvizsgálása és annak ellenőrzése, hogy hitelesek-e. Ez néha csak írásszakértő bevonásával lehetséges. Ha minden orvosi irat, röntgenkép, CT, laboratóriumi lelet, stb. rendelkezésre áll, akkor kell kiadni azokat orvos szakértőnek, esetleg a felperest megvizsgáltatni. Ezt, az így, nagy fáradtsággal -gyakran hónapokig tartó munkával - beszerzett orvosi szakvéleményt kell csatolni az alaposan végiggondolt keresetlevélhez és elfogadtatni a bírósággal, hogy a felperes által benyújtott szakvélemény bizonyíték.
Mindezek megtörténte után is nagy hátrányban van a felperes, minthogy az alperes gyógyintézetnek sok szakértő orvosa van, akik szakszerű ellenkérelmet nyújtanak be orvosaik révén. Így azonnal előáll az a helyzet, amelyben "ellentétes vélemények" találhatók a perben. A bíróság ilyenkor igazságügyi orvosszakértőt rendel ki.
A bíróság által kirendelt igazságügyi orvosszakértő(k) kilétével van gyakran a legnagyobb gond.
1. A Ppr. és a hatályos Pp. többé-kevésbé hasonlóan rendelkezik a bíróság által kirendelt szakértő kizárásáról. A Ppr. 352. § így rendelkezett: "Szakértő ki nem nevezhető, aki mint bíró az 59. § értelmében el nem járhat, vagy a 61. § értelmében a fél kifogására kizárandó volna. Az a körülmény azonban, hogy a szakértőt az ügyben, mint tanút vagy szakértőt kihallgatták, mellőzésre okul nem szolgálhat." Mint látjuk, a Ppr. a kizárásra - a lényeget illetően - azonos feltételeket állított fel, mint a hatályos Pp. A Ppr. egy rövid szakaszban említi az "igazságügyi orvosi tanács" megkeresésére való bírói jogosultságot is. Mint látjuk a "megkeresés" mikéntje a bíróság diszkrecionális joga volt, hasonlóan a hatályos Pp. rendelkezéseihez.
A hatályos Pp. 178. § (1) bekezdése tulajdonképpen szinte azonos módon rendelkezik. A szakértő kizárása a Pp. szerint: "Az, akire a 13. § (1) bekezdésének a), b), c), vagy e) pontjában meghatározott kizárási ok áll fenn, szakértőként nem járhat el, úgy szintén az sem, aki az ügyben mint bíró vett részt." A Pp. 13. § (1) bekezdés a) pontja így rendelkezik:
"Az ügy elintézéséből ki van zárva és abban mint bíró nem vehet részt:
a) a fél, a féllel együtt jogosított vagy kötelezett személy, továbbá az aki a per tárgyát egészen vagy részben a maga részére követeli vagy akinek jogaira vagy kötelezettségeire a per eredménye kihatással lehet." (A b) pont az a) pontban említett személy jogi képviselőjét, a c) pontban a hozzátartozó kizárását rendeli el.) Az e) pont szerint ki van zárva az ügy elintézéséből, akitől a tárgyilagos megítélés nem várható (elfogultság).
Ezzel a kirendelt szakértő kizárása - a Pp. szerint - rendezett. A szabály - fő vonalaiban - érthető, minthogy a kirendelt szakértő a bíróság szaktudásának "meghosszabbítása", tehát reá is a bíró kizárására vonatkozó szabályok érvényesek.
2. Csak hogy mindez csak fő vonalaiban helytálló, ha a részleteket is elemezzük, (tudjuk, az ördög mindig a részletekben bújik el) már egyáltalán nem rendezett megnyugtatóan a kirendelt szakértő kizárásának szabályozása.
Ennek a latens rendezetlenségnek alapvető oka, hogy a bíró és a kirendelt szakértő személyének státusát nem csak az említett kizárási szabályok rendezik, hanem egyéb jogszabályok is.
A bírákra az alábbi jogszabályok írnak elő kötelezettséget:
a) Az Alkotmány, amelynek 50. § (3) bekezdése szerint: "A bírák függetlenek és csak a törvénynek vannak alárendelve. A bírák nem lehetnek tagjai pártnak és politikai tevékenységet nem folytathatnak."
b) A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (továbbiakban: Bszi.tv.) 3. § szerint: "A bírák függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók."
c) A Bszi.tv. Második rész. III. fejezete biztosítja a bírósági jogegységi eljárást. A 27. § (1) bekezdése szerint: "A bírósági jogalkalmazás egységének biztosítása a Legfelsőbb Bíróság feladata."
d) A bírói függetlenség alkotmányos elveinek megtartására a Bszi.tv. létrehozta az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot (Harmadik rész).
e) A bírók jogállásáról és javadalmazásáról szóló 1997. évi LXVII. törvény (továbbiakban: Bj.tv.) 23. § (1) bekezdése értelmében: "A bíró a tisztsége ellátásán kívül csak tudományos, művészeti irodalmi, oktató- és műszaki alkotó munkát végezhet kereső tevékenységként, de
- 388/389 -
ezzel nem veszélyeztetheti függetlenségét és pártatlanságát, illetve nem keltheti annak látszatát, valamint nem akadályozhatja hivatali kötelezettségének teljesítését."
f) A Bj. tv. 47. § (1) bekezdése szerint: "A bíró munkáját az e törvényben meghatározott időszakonként, feltételek és okok esetén értékelni kell."
A felsorolt hat törvényi rendelkezés garanciája annak, hogy a bíró az Alkotmány 57. § (1) bekezdését a pervezetés során és az ítélkezésben érvényesítse: "... a bíróság előtt mindenki egyenlő..."
Mindezek a garanciák az igazságügyi orvosszakértőknél nem állnak fenn.
Itt - kitérőleg - szólnom kell arról, hogy az 1890-ben megalakított IOT-t a 138/1951. számú Eü.M. rendelet megszüntette és létrehozta az Egészségügyi Tudományos Tanácsot, az egészségügyi miniszter tanácsadó szervét, amelynek Igazságügyi Bizottsága a továbbiakban: ETT-IB az IOT. helyébe lépett. Jelenleg a többszörösen módosított 34/1994 (IX. 13.) NM. rendelet szabályozza az ETT-IB. működését, amely testület. Polgári perben kirendelését a Pp. 182. § (3) bekezdése és a 183. § teszi lehetővé. Az ETT-IB-nek húsz tagja és nyolc póttagja van, szakközreműködőt vehet igénybe és zárt ülésen dönt a "felülvélemény" kialakításáról. A tagjai mind orvosok, többsége egyetemi tanár vagy főorvos. Jelenleg a húsz tagú testület öt tagja igazságügyi orvosszakértő tizenöt tagja praktizáló orvos (némelyikük nyugdíjas professzor emericus).
Az igazságügyi szakértőkről az 53/1993 (IV.2.) Korm. rendelet (módosítva a 89/1999. (VI. 16.) Korm. r. által) intézkedik. Végrehajtását a többször módosított 2/1988. (V.19.) IM. rendelet szabályozza.
Az igazságügyi orvosszakértőkről külön jogszabály nem rendelkezik. A helyzet az, hogy többségük a négy orvosegyetem valamelyikén működő Igazságügyi Orvostani Intézet egyetemi oktatója (professzor, docens, adjunktus vagy tanársegéd, esetleg tudományos tanácsadó). Néhány igazságügyi orvosi intézmény az egyetemektől független, de csakis orvosok és pszichológusok az alkalmazottai. A kirendelt igazságügyi orvosszakértők jogosultak ún. szakközreműködőt (pl. szülész-nőgyógyász szakorvost) igénybe venni, aki többnyire jelenleg is praktizáló orvos. A kirendelt igazságügyi orvosszakértő és szakközreműködője együtt terjesztik elő szakvéleményüket a bíróságnak. Mindezek ismeretében vizsgáljuk meg a felsorolt hat pontban foglalt - a bíró tárgyilagosságát garantáló - feltételek miként érvényesülnek "orvosi műhiba" peres esetében az igazságügyi orvosszakértőknél és az ETT-IB-nél bírósági kirendelés esetében:
ad a) Az igazságügyi orvosszakértők és az ETT-IB tagjai nem függetlenek, minthogy az esetek többségében főállású alkalmazottai egy gyógyítási intézménynek, pl. valamelyik orvosegyetemnek.
Az igazságügyi orvosszakértők lehetnek bármelyik pártnak a tagjai és teljesen szabadon folytathatnak politikai tevékenységet.
ad b) Az igazságügyi orvosszakértők és az ETT-IB tagjai nem függetlenek, minthogy orvosok, akik kötelezően tagjai valamelyik helyi orvosi kamarának. A Magyar Orvosi Kamaráról szóló 1997. évi XXVIII. törvény (a továbbiakban: MOK. tv.), amely 1. § (1) bekezdésében kimondja, hogy a MOK érdekképviseleti köztestület. A MOK. tv. 20. § (1) bekezdése szerint orvosi diplomához kötött tevékenységet csak az az orvos végezhet, aki tagja a MOK-nak. Az orvoskamara tagja köteles betartani az Etikai Statutumot, amely tiltja, hogy orvos, más orvost bíráljon. Ez még akkor is betartandó, ha a másik orvos tényleg jogellenesen járt el (Statutum 95., 96. 100. pont)
ad c) és d) Az igazságügyi orvosszakértői tevékenység egységességét semmiféle szerv nem vizsgálja és biztosítja.
ad e) Az igazságügyi orvosszakértő magánszakértői tevékenységet is elláthat, erre Bt.-t vagy Kft.-t is létrehozhat, amelynek ügyvezetője is lehet. Az ETT-IB tagjai és póttagjai főleg egyetemi tanárok, főorvosok, akik a gyógyintézet vezető beosztású alkalmazottai, privatizált intézmény tulajdonosai is lehetnek, és praktizáló orvosként bármilyen összegű hálapénzt elfogadhatnak minden ellenőrzés nélkül.
ad f) Az igazságügyi orvosszakértőnek az ETT-IB tagjának és a praktizáló szakközreműködőnek az igazságügyi orvosi tevékenységgel összefüggő munkáját soha semmilyen szerv, hatóság nem ellenőrzi, értékeli.
Mindezek alapján a bíró és az igazságügyi orvosszakértő kizárásának feltételei szignifikánsan el kellene térjenek egymástól, az nem oldható meg azzal az egyszerű kodifikációs módszerrel, amely szerint a szakértő kizárásánál csak utalni kell a bíró kizárásának feltételeire.
Ez már csak azért is képtelenség, mert bíró csak természetes személy lehet, míg az ETT-IB testület, tehát tagjaira a Pp. 13. § (1) bekezdés egyik pontja sem alkalmazható.
Illetve meggondolandó, hogy abban az esetben ha az ETT-IB "felül" véleményt ad olyan perben, amelyben az alperes alkalmazottja a Bizottság néhány tagja (pl. elnöke, elnökhelyettesei, tagja a Bizottságnak és egyben az alperes egyetem rektora és dékánja professzora stb.) nem jogszerű kimondani, hogy a Pp. 178. § szerint a 13. § (1) bekezdés a.) pont utolsó fordulata megvalósult: "akinek jogaira vagy kötelességeire a per eredménye kihatással lehet (kiemelés Á.Gy.). Az ugyanis kétségtelen, hogy egy olyan vélemény alkotásában való közreműködés, - amely folytán az alperest jogellenes, felróható károkozásban marasztalja a bíróság - "kihatással lehet" arra. aki annak az alperesi gyógyintézetnek az alkalmazott orvosa. Vagyis az alkalmazott "orvos jogaira vagy kötelezettségeire a per eredménye kihatással lehet". Ez a Pp. fordulat ugyanis csak hipotézist fogalmaz meg: elég ha kihatással lehet"! Az viszont az alperes minden alkalmazottjára vonatkozik, - amelynek létrejöttében valamilyen formában közreműködött - hogy jogaira és kötelességeire egy marasztaló ítélet kihatással lehet. A hipotézis természete logikailag ugyanis olyan, hogy akkor is objektíve létezik, ha más hipotetikus feltétel manifesztálódott. Ezen az alapon feltétlenül kizárandó az a testület, amelynek tagjaira a döntésük kihatással lehet.
Úgyszólván mindennapos eset, hogy a bíróság kirendeli "felülvélemény" elkészítésére az ETT-IB-t, amely-
- 389/390 -
nek több tagja éppen annak a gyógyintézetnek az alkalmazottja, amely a szóban lévő jogvitában alperes gyógyintézet (pl. orvosegyetem).
Minthogy a bíróság által kirendelt igazságügyi orvosszakértő - különleges szakértelem tekintetében - a bíróság tevékenységének "meghosszabbítása", hiába épít fel a jogalkotó a bíróság ítélkezésének igazságossága érdekében bármilyen garanciát a bíróságokra és a bírókra nézve, ha a "meghosszabbításra" már nem terjednek ki ezek a garanciák. Ezt a bíróság - mivel éppen a különleges szakértelem hiánya miatt rendelte ki a szakértőt -mérlegeléssel sem tudja korrigálni.
Mindez az anomália markánsan érvényesül az "orvosi műhiba" perekben, ahol éppen az egyik fél is orvos vagy gyógyintézet és a kirendelt szakértő, illetve az ETT-IB tagjai is ehhez a korporativ hivatásrendszerhez tartoznak.
1. Az ETT-IB felülvizsgálati véleményre kirendeléséről a Pp. 182. § (4) és a 183. § rendelkezik. Az ETT-IB kirendelése abban az esetben szükséges - a bíróságok gyakorlata szerint - ha a perben ellentétes szakvélemények vannak. Ez a vélekedés nem mindig valós, minthogy gyakran tekintik a bíróságok ellentétesnek azokat az orvosi szakvéleményeket is, amelyekben a szorosan vett orvosi vélekedés lényegében azonos, de az egyik szakértő a hibás ténykedésről azt írja, hogy "orvosilag helyteleníthető", míg a másik vélemény szerint - amely ugyanezt megállapítja - azt a következtetést vonja le, hogy az orvos "foglalkozási szabályszegést" nem valósított meg (úgyszólván mindennapos, hogy a jogban járatlan orvosszakértők büntetőjogi fogalmakat használnak polgári perekben is, sőt, "minősítenek" is.) Ilyenkor a legtöbb bíróság kirendeli az ETT-IB-t. Ez a kirendelés a legtöbb "orvosi műhiba perben" - az ilyen bírói felfogás mellett - előbb utóbb elérkezik.
Az ETT-IB az esetek túlnyomó többségében az alperesi gyógyintézet orvosainak ténykedését menti. Ezért olyan nehéz százharminc éve felperes állampolgárnak orvosi intézmény ellen pert nyerni. Emlékeztetőül: a két ügyvéd könyve az "orvosi felelősségről" 1938-ból: "...az esetek túlnyomó többségében e vélemény szinte az ítélet erejével hat." Az IOT-ról mondottak máig érvényesek, habár azóta nem csak a személyek változtak meg, hanem a "felülvéleményező" testület neve is, csak a szituáció maradt változatlan!
Az ETT-IB tevékenységéről a hatvanas évek óta három könyv jelent meg,
a) Orvostudomány és igazságszolgáltatás.[18]
b) Hibák és tévedések az orvosi gyakorlatban.[19]
c) Tévedések és hibák az orvosi gyakorlatban.[20]
ad a. A könyv 38 orvosi esetet tárgyal, ebből 16 "orvosi műhiba" büntető és polgári per. A tizenhat ügyből az ETT-IB "felülvéleménye" alapján tizenöt esetben az orvost a bíróság felmentette, illetve polgári perben a felperes keresetét elutasította.
A fennmaradó eset: Halálos thallium-mérgezés és helytelen gyógyszeradagolás miatt a beteg 30 óra alatt meghalt az orvost elítélték. Az ítélettel - a könyv szerint - az ETT-IB nem értett egyet.[21]
ad b.) A könyv 24 olyan "orvosi műhiba" pert tárgyal, amelyben az ETT-IB adott felülvéleményt. Ebből 22 büntető ügy, 2 polgári peres eljárás. A 24 ügyből 18 halálesettel végződött, a fennmaradó 6 esetben súlyos maradandó sérülést szenvedett a beteg. A szerző az 1967-1976-ig terjedő időről pontos statisztikai adatokat is közöl. Ezen idő alatt az ETT-IB 268 "orvos elleni" ügyet tárgyalt meg, büntető eljárásban az orvost 194 esetből 94-szer marasztalták el, 100 esetben műhibát nem állapítottak meg, polgári perben 74 esetből 15-ször állapították meg az orvosi műhibát.[22]
ad c.) A könyv 34 esetet tárgyal, ebből hét büntető ügyben mondott ki a bíróság felfüggesztett szabadságvesztést (4 hónaptól 1 évig terjedően). A könyv hét polgári peres keresetet is tárgyal, az ETT-IB véleménye alapján hatol elutasítottak. Egyet a felperes megnyert.
A könyv két súlyos ítéletet is leír, amelyekben letöltendő szabadságvesztésre ítélték az orvost. Az egyik ügyben a szülész orvos barátaival a szobájában italozott, közben behívtak egy nem régen szült nőt, akinek az orvos és italozó barátai a hüvelyébe nyúltak, amitől sérüléseket is szenvedett. Egy másik ügyben az orvos a váróteremben lelőtte egy betegéi. Végül is a könyvben tárgyalt ügyek közül 25-öt nemlegesen zártak az ETT-IB véleménye alapján. Az ismertetett könyvekből - azok mélyreható tanulmányozása nélkül is - megállapítható, hogy az ETT-IB minden rendelkezésére álló eszközzel védi az orvosi hivatásrend tagjait és gyógyintézeteit.
Hosszú ideig tartott, amíg a bírói gyakorlat - részben olyan módon változott, hogy a "felülvéleményt" egy véleménynek fogják fel a vélemények közül. Ebben segített a Legfelsőbb Bíróság néhány eseti döntése.
Különösen a L.B.P. törv. III. 20.193/1966. számú ügyben a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy az ETT-IB véleménye csak egy a bizonyítékok közül és mérlegelés alapján csak akkor fogadható el, ha aggálytalan.
- 390/391 -
Jelentős az ETT-IB megítélésében a 43/1998. (X.9.) AB. határozat, amely kimondta: "Az eljárásban részt vevők nincsenek elzárva attól, hogy a felülvéleményt vitassák. A Be. lehetővé teszi, hogy az eljárásban részt vevők - a szakértői véleményhez kapcsolódóan - más szakértő, vagy a kérdésben jártas más személy írásbeli véleményét csatolják. Ebben az esetben a hatóság a bizonyítékok szabad értékelése elvének megfelelően az okiratra vonatkozó szabályok szerint felhasználhatja ezt a véleményt, azt bizonyítékként értékelheti... Ha az eljárásban részt vevő úgy véli, hogy a szakértői, vagy a Bizottság által meghozott szakértői vélemény nem helytálló, lehetősége van az általa elfogadható szakértelemmel rendelkező személy írásbeli véleményének csatolására. Az okirat és a szakvélemény egyaránt bizonyítási eszköz az eljáró hatóságot ezek értékelésében semmi nem köti, meggyőződése szerint dönthet." Majd egy bekezdéssel tovább: "Az a szabály, mely szerint a Bizottság az igazságügyi orvosszakértés felülvéleményező testülete, lényegében technikai norma."[23]
2. Multikauzális okai vannak annak, hogy a 80-as években az "orvosi műhiba" perekben a felperes és az alperes pernyerési-pervesztési aránya a felperesek javára valamelyest változott, de soha nem érte el az 50 %-ot. Ezt elsősorban Sándor Judit munkássága nyomán tudjuk.
Néhány adat: 1982. és 1988. között 54 műhiba per volt Magyarországon, ebből a felperesek 26-ot nyertek meg. A megítélt kártérítés az összes perben együttvéve 2.406.704,- Ft volt, ez felperesenként 92.566,- Ft, amelyben benne van a vagyoni és nem vagyoni kár, továbbá a járadék is. Vagyis évente 7.7 pert nyertek meg.[24]
A továbbiakat Sándor Judit újabb könyvéből ismerjük meg: "A Magyarországon előforduló és e tanulmányban feldolgozott felelősségi esetek súlyos kimenetelűek, a feldolgozott 244 eset közül 49-ben az orvosi beavatkozás közvetve vagy közvetlenül halált okozott, 17 esetben maradandó idegsérülés következett be, 7 esetben méheltávolításra került sor, s ugyancsak gyakori volt a hangszalagok megsértése (9 esetben). Ehhez képest igen elgondolkodható, hogy a 222 polgári jogesetből mindössze 92 esetben állapította meg a bíróság a felelősséget. Büntetőeljárásokban evvel szemben 19 esetből 13 ügyben állapította meg a bíróság az orvos vagy az egészségügyi dolgozó bűnösségét.[25] Már maga az a tény is sajátos, hogy 13 év alatt összesen 19 büntető eljárás indult orvos ellen és - ezek szerint - évente egy orvost ítéltek el, minden esetben felfüggesztetett szabadságvesztésre vagy kisebb összegű pénzbüntetésre.
Egy másik feldolgozott statisztikája szerint 1984. és 1996. között 212 polgári perből 110-et a bíróságok elutasítottak és a felperesek 92-t nyertek meg.[26]
Konklúzió: az 1902-ben keletkezett jóslat - amely szerint az orvosok ellen indítandó perek jelentősen növekedni fognak - mind a mai napig nem következett be.
Mindez - a 90-es évekre nézve jól nyomon követhető "Sándor Judit fent említett könyve alapján. A szerző írja: "Jelen írásom 13 év (1983 és 1996 között) jogerősen elbírált kereseteire, döntően még közkórházak, egészségügyi intézmények ellen indított kártérítési felelősségi esetekre épül, de kisebb számban magánorvosok ellen indított kártérítési ügyek, illetve orvosok ellen indított büntetőperek feldolgozásán alapul." "Az általam végzett kutatómunka alapján úgy vélem, hogy évente országszerte kb. 60-70 új kártérítési ügy keletkezik az egészségügyi intézmények tevékenységéből származó polgári jogi felelősséggel kapcsolatosan." "Alapvető megállapítás, hogy vizsgálódásunk időszaka alatt - 1983 és 1996 között - a károsultak súlyos egészségkárosodás esetén pereltek."[27] Majd: "Az orvosi műhiba pereket méltán tartja mind a közvélemény, mind a jogi szakirodalom orvosszakértői pereknek. Az ügy sorsa korábban szinte kizárólagosan az ügyben eljáró szakértők véleményén múlt. Az ETT napjainkig fontos szerepet játszik az orvosi műhibás esetek eldöntésében, hiszen ezekben a perekben orvosszakértői kérdésekben felülvéleményező szerepet kap. Az utóbbi időben mégis egyre többször vonják késégbe a testület véleményét azon az alapon, hogy tagjai nem "hivatásos" szakértők, hanem maguk is praktizáló szakemberek, és ezáltal bizonyos fokú elfogultság mindig is kimutatható döntéseikben. Ez a megállapítás azért is elgondolkodtató, mert számos esetben a perben kirendelt igazságügyi orvosszakértő véleményével szemben az ETT vetette el az orvosi mulasztás, illetve tévedés lehetőségét."[28] Majd később: "Mióta orvosi műhibás eljárások léteznek, a legtöbb probléma abból fakad, hogy ha az orvosszakértő szokásos műtéti kockázatnak, illetőleg szövődménynek jelöl meg egy adott perben bekövetkezett egészségügyi károsodást, akkor ez automatikusan jogi minősítést is eredményez. Holott másként kell értékelnie az orvosszakértőnek és másként a bírónak az orvosi beavatkozások következtében kialakuló szövődményeket, a kockázatot, a műtéti szerencsétlenséget. A jogi minősítés, amely az adott helyzetben elvárhatóságot vizsgálja, elvileg lehet szigorúbb és enyhébb is az orvosszakmai minősítésnél. Az orvosszakértői vélemények gyakran beszélnek meghatározott százalékos valószínűséggel bekövetkező kockázatról. Ilyenkor azonban nem világos, hogy vajon más országokban vagy hazánkban, illetve mi-
- 391/392 -
lyen időszakban, milyen intézményben és milyen felkészültségű orvos által végzett beavatkozás után előállott károsodást vettek figyelembe."[29]
3. Az ETT-IB perbeli szerepe alkotmányossági problémákat is felvet. Az Alkotmány 57. § (1) bekezdése kimondja: "A Magyar Köztársaságban a bíróság előtt mindenki egyenlő..." Ez az alapvető szabály értelemszerűen a bíróságot a jogvita eldöntésében segítő szakértőkre is vonatkozik. A bíróság által szakértő kirendelésére a Pp. 177. § (1) bekezdése értelmében akkor kerülhet sor, ha a perben jelentős tény vagy egyéb körülmény megállapításához vagy megítéléséhez olyan különleges szakértelem szükséges, amellyel a bíróság nem rendelkezik. Ha a bíróság ilyen szakértelemmel rendelkezik (pl. különleges jogi szakkérdésről van szó, stb.) nem rendelhet ki szakértőt. A kirendelt szakértő ezért nem más, illetve nem több, mint a bíróság szakértelmének "meghosszabbítása". A szakértő tehát a bíróságtól szerzett - áttételesen nyújtott - jogosítvánnyal rendelkezik, ennél nem többel. Ez az ETT. IB szakvéleményére is vonatkozik. Ez indokolja azt a Pp-ben szabályozott megoldást, amely szerint a bíró kizárására és a kirendelt szakértő kizárására ugyanazokat a feltételeket írja elő (Pp. 13. § (1) bekezdése és 178. § (1) bekezdése).
A Pp. rendelkezésének alkotmányellenessége abban manifesztálódik, hogy a Pp. 178. § (1) bekezdése csupán utal a 13. § (1) bekezdés a), b), c), és e) pontjaira, de nem veszi figyelembe, hogy míg a bíró csak természetes személy lehet, addig igazságügyi szakértőként bizottság is eljárhat. Ebből az következik, hogy a Pp. 13. § (1) bekezdése nem tartalmaz rendelkezést arra az esetre, - hogy mi következik abból - , ha a bizottság szakértésre kirendelt egyes tagjai egyben az egyik perben álló fél alkalmazottai is. Erre az anomáliára a Pp megfogalmazása során nyilvánvalóan nem gondoltak. Ha tehát ebben az esetben olyan körülményre nem lehet következtetni, amely a kizárási kérelmet megalapozná, előáll az az alkotmányellenes helyzet, amelyben az alperes egyes alkalmazottai részt vesznek - a bíróság által kirendelt bizottság tagjaként - a szakvélemény kialakításában. Ez a felek perbeli egyenlőségének markáns megsértése, tehát alkotmányellenes. Indítványozható az alkotmányellenesség utólagos vizsgálata az Alkotmánybíróságnál, indítványban javasolni lehet, hogy semmisítse meg a Pp. 178. § (1) bekezdésnek a 13. § (1) bekezdés a) pontjára való hivatkozását - minthogy az hiányos - , vagyis nem tartalmazza annak a bizottságnak a kizárását a szakértésből, amelynek elnöke vagy tagjai az egyik fél alkalmazottai. Megállapítható az ABtv. 49. § értelmében a mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenessége is, minthogy a jogalkotó szerv a jogszabályi felhatalmazásból származó jogalkotói feladatát elmulasztotta és ezzel alkotmányellenességet idézett elő. Az Országgyűlésnek ugyanis a szakértő kizárását - az Alkotmány 57. § első fordulata értelmében - (Pp. 178. § (1) bekezdés) így kellett volna szabályozni: "Az, akire a 13. § (1) bekezdésének a), b), c), e) pontjában meghatározott kizáró ok áll fenn, vagy a perben valamelyik fél alkalmazottja, szakértőként nem járhat el...". A bíró "a bírák jogállásáról és javadalmazásáról" szóló 1997. évi LXVII. törvény (továbbiakban: Bjtv.) 21., 22. és 23. §-a éneimében olyan helyzetbe ugyanis nem kerülhet, hogy olyan testület tagja, amely annak a félnek a jogellenes magatartását minősíti, amelynek a bíró alkalmazottja. Per analógiám: A Bjtv. 23. § (1) bekezdése szerint a bíró pl. oktatói tevékenységet folytat valamelyikjogi egyetemen alkalmazottként.[30]
A felek perbeli egyenlőségének biztosítása érdekében ugyanazt a kizárási szabályt kellene érvényesíteni az igazságügyi szakértő kirendelésére is.
Az igazságügyi orvosszakértés az "orvosi műhiba" polgári perekben a jelenlegi szabályozás szerint, - de jure - alkotmányellenes, ezért törvénymódosításra szorul.
1. Mindenek előtt javasolom, hogy a MOK törvényi a jogalkotó úgy módosítsa, miszerint az igazságügyi orvosszakértő nem lehet a MOK tagja, hanem csak az Igazságügyi Szakértői Kamara tagja. Ezzel még nincs teljesen megoldva az "orvosi műhiba" perekben a szakértői elfogultság kérdése, de jelentősen enyhül a kirendelt szakértő elfogultságának problémája. Az ún. szakközreműködő - aki jelentős tényező a szakvélemény elkészítésében - még mindig az orvosi érdekvédelmi szerv tagja. Törvénymódosítással lehetővé kellene tenni, hogy az az orvos, aki a kirendelt igazságügyi orvosszakértő szakközreműködője, szintén kötelezően az Igazságügyi Szakértői Kamara tagja legyen, esetleg kettős kamarai tagsággal. Ebben az esetben a szakközreműködőre is kötelező válnak az igazságügyi szakértői kamaráról szóló 1995. évi CXIV. törvény 33. §-a, az "etikai eljárás megindítása" és 34-48. §-ig terjedő etikai eljárás lefolytatása a szakközreműködővel szemben is. Szabályozni kellene, hogy az az orvos, akit a törvény alapján elmarasztaltak - meghatározott időre, vagy végleg - ne végezhessen igazságügyi szakközreműködést. Jelenleg ugyanis az orvosi szakközreműködés - szakértői szempontból - teljesen szabályozatlan. A kirendelhető szakközreműködőkről is névjegyzéket kellene vezetni.
- 392/393 -
2. A Pp. a X. fejezetében a "bizonyítás" részben utalni kell arra - lehetőleg a 166. § (1) bekezdésben - hogy a "szakértői vélemények" fogalmán nem csak a bíróság által kirendelt szakértő értendő, hanem a felek által felkért szakértő is, minthogy annak a véleménye is "szakértői vélemény". Ez egyébként a Pp. 166. (1) bekezdése szövegezéséből - megfelelő jogértelmezéssel - egyértelmű, de a több, mint száz éves bírói gyakorlat miatt éppen úgy megjegyzendő, mint az említett szakasz (2) bekezdésében az, hogy "eskünek a perben helye nincs", ami szintén csak elmúlt idők "hagyománya" miatt került a Pp-be.
3. A Pp. 182. § (4) bekezdését és a 183. §-t hatályon kívül kellene helyezni, minthogy az igazságügyi szakértésben a "felülvizsgálat" idejét múlta intézmény. Azt a hamis látszatot kelti, mintha a szakértői vélemények között valamiféle rangsor lenne. A "felülvizsgálat" feltétlenül erre utal, annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság a már idézett határozatában ezt a kifejezést csupán "technikai normának" minősítette. Minthogy az igazságügyi szakértői vélemény a bíróság szakértelmének "különleges" meghosszabbítása, maga a szakvélemény "felül" véleményezésének egyetlen jogosítottja maga a szakértőt kirendelő bíróság, mérlegelés alapján. Egyéb "felül"- vizsgálat törvénysértő. Még a látszatát is el kell kerülni annak a szituációnak, amit a két ügyvéd 1938-ban írt, amely szerint az IOT véleménye "az ítélet erejével hat". Különösen fontos ez akkor, ha nem csak látszatról van szó, hanem -az ítélkezés gyakorlatában többször - a valóságban is. A "felül" vélemény - mint jogi intézmény - idegen a Pp.-től, de a Be.-től is (Be. 78. §). Megjegyzendő, hogy az államigazgatási eljárás általános szabályairól szóló 1957. évi IV. törvény (Áe) is rendelkezik a szakértő igénybevételéről, (Áe 32-33. §§) de a szakértői "felülvizsgálatot" nem ismeri. Ez azonban az államigazgatási eljárásban a szakértői működést nem zavarja.
Minthogy az ETT-IB a bizonyítási eljárás során egészen speciális - de kifejezetten jogellenes - "kiváltságokat" élvez.[31] Az állásfoglalásban kifejtett legsúlyosabb anomália az, hogy az ETT-IB - mintegy - "titkos testület"-ként működik, nem lehet előre tudni, hogy kik fognak részt venni a "felülvizsgálat"-ban, tagjaival illetve a testülettel nem lehet szóban érintkezni.
Amíg az ETT-IB létezik, nem maradhat "hatályban" a Legfelsőbb Bíróság BKT-PKT-GKT 1/1981. állásfoglalásának IV. pontja, amelynek lényege, hogy az ETT-IB a bíróság szóbeli tárgyalására nem idézhető meg, csak "okiratokat" kap a bíróság és a felek. Ez súlyosan sérti a Pp. és a Be. szóbeliség és nyilvánosság alapelvét, tehát alkotmányellenes. (Alkotmány 57. § (1) bekezdés utolsó fordulata.)
A magyar orvosok és képviseletükben működő jogászok száz éve félre verik a harangot és jósolják az "orvosi műhiba" perek számának erőteljes emelkedését. A falra festett ördög azonban nem akar megelevenedni: az ilyen perek száma a századfordulótól az ezredfordulóig úgyszólván alig növekedett, pedig külföldi példákból tudjuk, hogy ez a szám más országokban a miénknek többszöröse. Annak, hogy hazánkban az "orvosi műhiba" perek száma szignifikánsan kisebb, mint a nyugat-európai országokban vagy az Egyesült Államokban, sok összetevője van. Véleményem szerint ennek okai - inkább példaszerűen és nem fontossági sorrendben - a következők:
1. A jelen tanulmányomban tárgyalt perek hagyományosan "szakértői perek", holott a világ más tájain ezen - a félig-meddig "arbiter bíráskodáson" - már régen túl jutottak. Nálunk - minthogy az ilyen perekben "főszereplő" a kirendelt igazságügyi szakértő és az ETT-IB -az ismertetett anomáliák miatt a perek - ha a felperes állampolgárnak kétségtelenül igaza is van - "hamvába holt", vagyis az onus probandinak nem tud megfelelni. Ebben nagy szerepe van a sok évtizedes bírói értékítéletnek is, amely a "szakértői perek" gyakorlatát folytatja.
2. Az "orvosi műhiba" perekben sokkal nehezebb a bizonyítási teher követelményeinek megfelelni, mint más típusú polgári perekben. Egy adás-vételi szerződés jogvitája esetén pl. a feleknek nagyjából ugyan azok a dokumentumok állnak rendelkezésére, az "orvosi műhiba" perekben erről szó sincs. Az állampolgár bemegy az orvosi rendelőbe, a gyógyintézetbe, stb. rendszerint nem tudja, hogy mi történik vele, számára az egészségügyi intézmény egy rejtélyes "boszorkánykonyha". A történtekről dokumentumokat nem kap, maximum - utólag -egy semmit mondó zárójelentést. A dokumentumok csakis az ellenérdekű fél birtokában vannak, azokból - elküldéskor - válogathat, bármit szabadon utólag beleírhat, sőt - ha ez számára előnyös - teljesen átírja. Az orvosi dokumentumok megszerzése sokszor a per egyik fő nehézsége.
3. A beteget hozzátartozói csupán a műtő ajtajáig kísérhetik, hogy ott bent mi történik, azt csak az alperes tudja, csak az alperes alkalmazottai vannak jelen és értelemszerűen ezek a személyek lesznek a perben a tanúk is. Különös nehézségekbe ütközik a bizonyítás akkor, ha a beteg a gyógyintézetben meghal, tehát már nem tudja elmondani, hogy mi történt vele.
- 393/394 -
4. Az orvosi hivatásrend korporatív szervezete rendkívül összetartó "kívülről jött támadás" esetén. Az "orvosi műhiba" per felperesét az orvosi közvélemény ilyen "kívülről jött támadónak" tartja, összetartásuk tehát még akkor is, ha egymás között jól tudják, hogy felróható magatartást valósítottak meg az orvosok.
5. Az "orvosi műhiba" áldozatai, vagy a meghalt személy hozzátartozói úgyszólván soha nem anyagi okok (pénzszerzés, stb.) miatt indítanak pert - ha meg merik ezt tenni - hanem úgyszólván kizárólag azért, hogy elérjék: a jogellenes kárt okozó orvos a jövőben ilyen magatartást ne tanúsítson. Gyakran vágynak arra, hogy a súlyos "műhibát" elkövető orvost bizonyos időre tiltsák el az orvosi tevékenysége gyakorlásától. Ezt azonban a "műhiba" pert indító állampolgárok soha nem érik el!
6. Ezt a körülményt szignifikánsan tovább nehezíti az, hogy a bíróságok egy része, a felperes állításait bizonyító orvosi szakvéleményt nem tekinti bizonyítéknak, továbbá az is, hogy egyes bíróságok a gyógyintézet hiányos dokumentációját a felperes bizonyításának terhére írja, mondván: nem tudta a felperes bizonyítani pl. hogy rendszeresen járt kezelésre, minthogy az alperes által becsatolt kartonokon megjelenése nem szerepel. Nagyon gyakori az orvosi dokumentáció pontatlanságainak a felperesi bizonyítás hiányosságaként értékelése az "orvosi műhiba" perekben.
7. Magyarországon nem ismeretes a "res ipsa loquitur" bírói ítélet (a dolog önmagáért beszél). Ilyen esetekben is igazságügyi orvosszakértőt rendel ki a bíróság, ha a jogellenes, felróható károkozás első intrádára is evidens.
8. Mindehhez jön még a kárt szenvedettek teljes lelki és anyagi tönkremenetele, amelynek folytán sem energiájuk, sem anyagi lehetőségük nincs perelni. A károsultak olyan depresszióban szenvednek, hogy nem képesek egy bírósági procedurába kezdeni.
Ehhez kapcsolódik sok gyógyintézet perbeli magatartása amelynek során a felpereseket támadják. Ennek következtében a perekben szélsőséges feszültség uralkodik, amit a pszichésen tönkretett személyek nem tudnak vállalni...
9. Az eddig felsoroltak azt is eredményezik, hogy az "orvosi műhiba" perek évekig tartanak, nem ritka a tizedik éve húzódó per, de egy átlagos per is 5-6 évig eltart. Ezt a tortúrát - az amúgy is sérült személyek - nem képesek végigvinni. Mindezt - mások elmondásából - azok a "műhiba" áldozatok is tudják, akik még pert nem indítottak. Ezért a mai magyarországi perek csupán a "műhibák" jéghegyének csúcsát alkotják.
Az a gyakran - a múltban és manapság is - elhangzó vád, amely szerint "orvosi műhiba" pereket - ingyenesen élősködő ("szegényjogon perlekedő") haszonlesők indítanák vagyonszerzés céljából, mesterségesen kreált "bizonyítékok" révén, minden alapot nélkülöz, habár az állampolgárokkal szemben ez a rágalom is éppen száz éves. Az orvosi hivatásrend ezzel az "érveléssel" azt igyekszik elérni, hogy indokát adja: miért azonnal szokatlanul ellenségesek az "orvosi műhibát" szenvedett beteggel és hozzátartozóival, továbbá maguk az évekig tartó perek miért folynak az alperesek részéről gyakran - még ilyen típusú más perekhez képest szokatlan - ellenséges hangnemben. Az eddig elmondottak ellenére remélem, hogy a harmadik évezredben az "orvosi műhiba" perek gyakorlatában is elérjük a jogállamok szintjét. Nem több pert, hanem - elfogultságtól mentes szakértői vélemények alapján - igazságos ítéleteket vár a magyar állampolgár. Reménykedem abban, hogy ehhez némiképpen hozzájárulnak jelen tanulmányom észrevételei és de lege ferenda javaslatai is. ■
JEGYZETEK
[1] Jelentőségére tekintettel a Ptr. - jelen tárgyunk szempontjából - legfontosabb rendelkezéseit ismertetem: A 211. § előírta, hogy a bírósági szemle a perbeszédek után foganatosítható ha a bíróság elrendeli. 212. § "A szemlét a bíróság vagy maga vagy szükség esetében szakértők közbejöttével teljesíti. Ez utóbbi esetben a feleknek szabadságukban áll egy közös szakértő kinevezésében is megegyezni; különben mindenik fél az utolsó periratban, illetőleg perbeszédben egy. vagy ha a szemle több különböző tárgyra terjesztendő ki, melyek különös szakértelmet kívánnak, mindenik külön tárgyra nézve egy-egy szakértőt nevez; a harmadikat a bíróság hivatalból hívja meg. Ha a szemlét a bíró hivatalból rendelte el, akkor a végzésben rövid határnapot tűz ki, mely napra mindkét fél az általa választott szakértőt a bíróságnak bejelenteni köteles. Ha a felek periratokban vagy a bíróság által kitűzött határnapon szakértőt nem neveznek meg, mind a három szakértőt a bíró nevezi ki." 213. § "A szakértőnek azon tulajdonságon felül, melyek a tanukra nézve szükségesek, a megkívánandó mű,- vagy tárgyismeretekkel is kell bírniok." 215. § szemle lefolyásáról, 216. § szakértői esküről, 217. § szakvélemények bírói mérlegeléséről, 218. § szakértő díjazásáról, 219. § bírói becslésről, 220. § szakértés után észrevételekről szól.
[2] Az "orvosi műhiba" pontatlan fordítás németből Kunst-Fehler pontos magyar megfelelője "művészeti-hiba" lenne, mégis - minthogy németül az "orvosi műhiba" "Kunstfehler", ezt a 19. században így fordították magyarra és meggyökeresedett nyelvünkben.
[3] Magyar jogi lexikon IV. kötet, Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság 1903. 298.
[4] i.m. 299.
[5] "Az orvosi beavatkozás jogáról és az orvos felelősségéről", Schächter Miksa előadása, megjelent a "Magyar Jogász egyleti értekezések" sorozat XXIV. kötet 2. füzeteként Franklin-Társulat könyvnyomdája, 1902. Budapest.
[6] "Az orvosi gyakorlat szabályai" MOOSZ kiadvány. Kiadja a Budapesti Orvosok Szövetsége a Richter Gedeon Vegyészeti Gyár Rt. támogatásával.
[7] Lásd erről részletesen Ádám György: "Bizonyítás a polgári peres eljárásban". Jogtudományi Közlöny 1999. évi 10. szám 431.
[8] Corpus Juris Hungarici 1911. kötet 138. (1) jegyzet, (kiemelés Á.Gy.)
[9] "Az orvos felelőssége, orvosi büntető és kártérítési jog." (Grill Károly Könyvkiadó vállalata, Budapest 1938.)
[10] Megjegyzendő, hogy az Országos Orvosi Kamara elődje a Magyar Orvosok Országos Szövetsége volt, amely 1990. szeptember 2-án alakult. Tagsága nem volt kötelező, de az orvosok 95 %-a tagja volt a Szövetségnek.
[11] "Az orvosi gyakorlat szabályai" MOOSZ kiadvány. Kiadja a Budapesti Orvosok Szövetsége a Richter Gedeon Vegyészeti Gyár RT. támogatásával 155.
[12] MOOSZ kiadvány 170-171.
[13] MOOSZ kiadvány 53-54.
[14] Lásd erről még: Á.Gy. idézett tanulmány 432-437. .
[15] L.B. Pfv. II. 20.842/1995., BH. 1996. 123. jogeset. Megjegyzendő, hogy a legújabb Pp. kommentár 1998. ezen eseti döntést szintén felvette a Pp. magyarázatok közé (4. pótlap 99.)
[16] Lásd erről Á.Gy. idézett tanulmány IV. rész 436-438. .
[17] L.B. Pfv. IV. 21.235/1996. közölve BH. 1997. évfolyam 5. szám 218. jogeset, 344.
[18] Alcíme: "az Egészségügyi Tudományos Tanács Igazságügyi Bizottságának munkásságáról, összeállította: Somogyi Endre, előszót írta Zoltán Imre az ETT-IB elnöke Medicina Könyvkiadó 1965.
[19] Medicina Könyvkiadó 1979. szerkesztette Somogyi Endre.
[20] Medicina Könyvkiadó 1986. szerkesztette Somogyi Endre.
[21] Orvostudomány és igazságszolgáltatás
[22] Hibák és tévedések az orvosi gyakorlatban
[23] AB. határozat indokolás III. rész 2. pont.
[24] Barta Ferenc-Sándor Judit: Egészségügyi tevékenység-Polgári jogi felelősség, kiadja az Országos Orvostudományi Információs Intézet és Könyvtár 1990.
[25] Sándor Judit: Gyógyítás és ítélkezés. Az orvosi "műhiba perek" Magyarországon. Medicina Könyvkiadó 1997. 237.
[26] Lásd erről elméletileg részletesen Ádám György-Bánáti János tanulmányát. Fundamentum 1999. évi I. szám 60-62.
[27] Sándor Judit: Gyógyítás és ítélkezés 386. oldalon közölt statisztikai táblázat
[28] i.m. 20-21.
[29] i.m. 102.
[30] i.m. 104.
[31] (Ezzel a Jogtudományi Közlöny 1999. évi 10. számában a Legfelsőbb Bíróság BKT-PKT-GKT 1/1981. tanácselnöki értekezlet állásfoglalása nyomán már részletesen foglalkoztam, i.m. 437-438.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző az MTA doktora, nyugalmazott egyetemi tanár.
Visszaugrás
