Eszmetörténeti búvárkodások általában kimutatják, hogy filozófiák s különösen ontológiák nem egyszerűen azért fogalmazódnak meg, hogy filozófusok öntetszését növeljék, vagy éppen tanítások időleges összefoglalásával azok kiteljesedését szolgálják. A középkortól kezdve, amikor kellő fejlettséggel a tudományok már kezdtek erőteljesen differenciálódni, szakosodottá s úgyszólván hivatásszerűvé válni, az egyre születő ontológiák már maguk is kettős keretbe helyeződtek s egyidejűleg kettős megítéltetés tárgyaivá lettek.
Mert egyfelől szintézisteremtés lett a dolguk, az, hogy koruk tudományának legújabb tartós eredményeit rendszeres formában, filozófiai általánosítással újrafogalmazva összegezzék. A társadalmi lét ontológiája esetében egy ilyesfajta összegzésnek például mind az e körbe eső általános és különös társadalomelméleteket, mind a társadalmi létezés természeti környezetét feltérképező főbb tudományterületeket releváns vonatkozásaikban magában kell foglalnia, a kozmosz és a geográfia tanaitól kezdve a fizikán s kémián át egészen a biológiáig (természetszerűleg beleértve mindenféle olyan elvont kivetítést és virtualizálást, mint amelyekkel a matematika és a geometria szolgál), amely háttértudományok világképe és módszertani gondolkodásmódja egyáltalán lehetővé teszi egy ilyesfajta társadalmi elméletművelés elgondolhatóságát és helyénvalóságát. E körben elöljáróban itt és most csak annyi mondható, hogy mindmáig nem történt meg Lukács György posztumusz műve, A társadalmi lét ontológiájáról monografikus kritikai feldolgozása. Így annak kérdése, vajon a lukácsi ontológia mennyiben - milyen módon és mélységben - tartott lépést a XIX. század végétől induló tudományos vívmányokból adódó új világképekkel általában és a lukácsi életmű egésze a kortárs, majd az újabb társadalomelméletek kihívásaival különösen, noha hangsúlyos figyelmet érdemelne, még első kiadása, a magyar fordítás megjelenésétől eltelt négy évtized után is változatlanul elvégzendő feladat, amit a lukácsi oeuvre belső és külső alakulásának feltárására hivatott nemzetközi filológiai kutatásoknak kellene elvégeznie, jelen témánk szemszögéből mindenekelőtt az ontológiai opus tekintetében.[1]
Másfelől eszmetörténeti egyetemességében megállapítható, hogy különféle ontológiák, ha egyáltalán, úgy annak függvényében tölthetik be saját specifikus szerepüket, hogy ösztönző és megtermékenyítő hatásgyakorlással mennyiben - minő gyakorisággal és mennyire meghatározó tudományterületeken - segíthetik a tudományos előrehaladást, a valódi tudományos megújulást. Az ösztönző és megtermékenyítő hatás ténylegességében például új társadalomtudományi elméletekben történő lecsapódás és egyáltalán az érintett területeken zajló vitákban történő újító részvétel ugyanis lényegesen nyomatékosabbnak bizonyulhat, mint pusztán ezen ontológiák belső elemzéseinek s kifejtéseinek érdeme vagy a tisztán filozófiai diskurzusok keretében gyakorolt merő bírálat. Noha az ontológia posztumusz megjelenésétől eltelt bő négy évtized igazán bővelkedett a hazánkban e téren is új utakat búvárló megközelítésekben,[2] ezek aligha szintetizálódtak általa átfogott résztémák monografikus feldolgozásában, paradoxikus módon csupán két specifikus területet kivéve, amelyek látszólag éppen igencsak messze állottak az akkor és ott Lukácsot foglalkoztató központi kérdésektől. S ezek nem mások voltak, mint a dráma[3] és a jog[4] - talán éppen azért, mert esetleg pontosan ezek alapdilemmáihoz járulhatott hozzá a lukácsi ontológia a maga terminológiájával s módszertani belátásaival - persze anélkül, hogy ezzel önmaga saját eredeti teljesítménye azok kérdéseiben monografikus szintre emelkedhetett volna.
*
- 443/444 -
Ahhoz, hogy legégetőbb társadalmi gondjainkra teoretikus válaszokat adhassunk, társadalomtudományi rekonstrukció szükséges. Ám nem csekély mértékben ma is változatlanul azokban a fogalmi különbségtételekben, azok emléknyomaiban zajlik módszeres gondolkodásunk s megújult formáik ellenére a ma művelt tudományfilozófiának és tudománymódszertannak a kérdéses egyéb topikákra vonatkoztatott elvont teoretikus feldolgozásunk, legalábbis a filozofikus tanulságokkal úgyszintén élő egyéb bölcsészet- és társadalomtudományi területeken, amiknek alapjait még egykor a klasszikus német filozófiával induló tudományosság rakta le. Ilyen például a lényeg és fogalom, avagy a tartalom és forma[5] kettőssége és/vagy végső szintézisben láttatása.[6]
Nos, az opusra térve, Lukács Györgynek a halála után közzétett szintetizáló munkája[7] már a maga korában[8]
- 444/445 -
világossá tette, hogy a társadalmat illető leírásoknak elsődlegesen számolniuk kell szocializációval [Sozialisierung/Vergesellschaftlichung], azaz azzal, hogy a fejlődés során a közvetítésekben részes tényezők maguk is egyre inkább s egyre kizárólagosabban társadalmilag már közvetítettek lesznek - ami tehát ezért természetszerűleg mindig társadalmon belüli közvetítés/közvetítettség [Vermittlung] útján jelenik meg benne -, mint olyan visszafordíthatatlanul s megállíthatatlanul előrehaladó folyamattal, amely képes arra, hogy történelmileg egymásra halmozódva magukban is összetett társadalmi-intézményi hálózatokat hozzon létre. Ilyen környezetben termelődik ki az a közeg, amelyben objektiváció [Objektivation/Objektivierung] egyáltalán létrejöhet s idővel, képződményei útján, a társadalomban túlnyomó hatalomra tehet szert; ami saját önfejlődése folyamán az eldologiasodás [Verdinglichung; reificatio] lehetőségét és társadalmi valóságát hozhatja létre, a társadalmi működésnek egy fejlettebb fokon már szükséges velejárójaként; de idővel létrehozhatja majd az elidegenedés [Entfremdung; alienatio] lehetőségét s társadalmi valóságát is, ami immár, merő tényénél fogva, a végső értékek szolgálata tekintetében diszfunkcionálást jelez.
Ismeretes, legalábbis másfél évszázada, az angol úttörő Maine Az ősi jog mibenlétét feltáró búvárkodása[9] óta, hogy a társadalmi formalizmusnak számtalan válfaja jött létre a legkezdetlegesebb társadalmi formációktól kiindulva, és mind annak érdekében, hogy az emberi szokásokat és gyakorlatokat biztosabbá s előreláthatóbbakká tegye, vagyis valamiféle rendezett s rendszerezett keretben zajló puszta ismétlésekké, és ezáltal egyszersmind a szó legteljesebb értelmében gazdaságossá (egyszerűen elérhetővé, ugyanakkor biztonsággal ellenőrizhetővé) avassa.[10] Mai társadalomtudományunk az ilyen irányú gyakorlatot konvencionalizációnak nevezi, és elemzései során - mintegy mesterpéldaként - a beszéd-aktus elmélete keretében és terminusaiban szimbolizáltan jeleníti meg.[11] Annak ellenére, hogy Lukács nem került még közel sem ilyesfajta kortársi kutatási területekhez, mégsem egészen puszta véletlen, hogy a társadalmi összkomplexus és a részkomplexusai közt zajló közvetítések vizsgálatakor számára a nyelv és a jog emeltetett ki a közvetítés alapvető közegeiként (előbbi eleve a társadalmi kölcsönhatás lehetővé tételéért, utóbbi a végső keretet szabó szabályozásért), vagyis olyanokként, mint amelyek egyedüli funkciója a bármiféle komplexusok közti közvetítés. Ebben benne rejlik persze annak elismerése is, hogy a nyelvnek és a jognak nem az önálló értékállítás és érdekérvényesítés a voltaképpeni feladata, hanem az, hogy értékek és érdekek között közvetítsen - értékek és érdekek között, amelyeket magukat az egymás közt (éppen a nyelv és a jog által) közvetítendő, tehát egyéb komplexusok maguk hoztak létre és/vagy képviselnek. Azok az értékek és érdekek pedig, amik mindazonáltal a nyelv és a jog sajátjaiként, általuk állítottként megjelennek, pontosan ezért - tehát legfeljebb - instrumentálisaknak, azaz eszközértékűnek minősülnek, mint amik arra irányulnak, hogy megkönnyítsék a közvetítést vagy fokozzák annak kulturális szintjét és beágyazottságát, valamint erősítsék normativitását, vagyis a bennük megfogalmazottakat mint specifikus követelményt érvényesítsék.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
