A XX. század 2. felében az idegtudományokban dinamikus fejlődés kezdődött. A kormányok, nemzetközi és egyéb szervezetek - felismerve az ebben rejlő lehetőségeket - részben eltérő érdekek mentén, de bőkezűen támogatták a kapcsolódó kutatásokat (pl. BRAIN program, vagy George W. Bush által meghirdetett Decade of the Brain[1]). Az anyagi - és humán erőforrásbőség hatására szinte minden területen jelentős eredmények születtek, a kóros lelki működések hátterében álló folyamatok jobb megismerése, az agyműködés egyre pontosabb feltérképezése vált lehetővé, sőt egyes képalkotó vizsgálatok korábban nem elérhető agyi területeket is láthatóvá tettek. Míg egy diagnosztikus módszernek laboratóriumból a betegig eljutása jellemzően évtizedes skálán mérhető, addig a klinikumból a tárgyalóterembe átkerülésre előfordult, hogy csak néhány évet kellett várni. Példaként említve: a Sir Alec Jeffrey által 1984-ben felfedezett DNS fingerprint technika első bűnügyi alkalmazására már 2 év elteltével sor került, majd 1995-ben létrehozták az első DNS adatbázist az Egyesült Királyságban, mely jelenleg a világon a legnagyobb, 5,5 milliót meghaladó számú genetikai profillal.[2]
A jogilag releváns, mások számára érzékelhető magatartás hátterében álló tudati tartalom indirekt módon és utólagosan hozzáférhető, így az elkövetéskor fennálló lelki állapot és a cselekvés közötti viszony feltárása bizonytalansággal terhelt. Nem mindenki és nem mindenben tartozik felelősséggel az elkövetett cselekményért. Az angolszász büntetőjog egyik alapelve az "actus non facit reum nisi mens sit rea", az elkövetésekor fennálló bűnös elme (mens rea), mint a bűncselekmény materiális eleme szükséges a bűnösen elkövetett tetthez (actus reus).
A magyar büntető anyagi jogban a bűncselekmény alanyává válás feltétele legalább részben meglévő beszámítási képesség: a büntethetőséget kizáró vagy korlátozó akadályok rendszerében, amennyiben az elmeműködés kóros állapota képtelenné tette az egyént a bűncselekmény következményeinek a felismerésére, vagy e felismerésnek megfelelő cselekvésre, úgy nem büntethető, ha azonban csak korlátozta, a büntetés korlátlanul enyhíthető.[3]
Jelen írás az agyi képalkotásnak a büntető igazságszolgáltatás egyik lényeges területén, a beszámítási képesség vonatkozásában való felhasználási lehetőségeit, korlátait, a jövőbeni fejlődés lehetséges irányait tekinti át főként angol nyelvű források alapján, megjegyezve, hogy hazai szerzők is foglalkoztak a kérdéssel. A "neuroimaging"-nak azonban helye lehet más, elsősorban kriminalisztikai területen is, ahol az agyi aktivitás változásaiból következtetés vonható le egy nyilatkozat valóságtartalmára (milyen agyi aktivitás jellemez egy nem őszinte választ), ill. alkalmas lehet a tettestudomás, kritikus információk előhívására (a cselekménnyel összefüggő képekre regisztrált válasz)[4],[5]: különösen ígéretes a brainscannerként vagy "agyolvasóként" is említett fMRI).[6]
Mivel a kóros - egészséges elme kérdéskör kiemelt ügyekben is előkerül, a téma nemcsak a jogi szakma, hanem a közvélemény érdeklődésére is számot tarthat.
A neurolaw-nak nevezett multidiszciplináris terület az idegtudományi eredmények felhasználásával jogilag releváns kérdések megválaszolását, az igazságszolgáltatás döntéshez hozzásegítését is megcélozza, magában foglal orvosi, pszichológiai, viselkedéskutatási ill. egyéb irányzatokat. A folyamatban lévő kutatások jogi fundamentumokat is érintenek, felmerülhet néhány klasszikus fogalom újragondolása, különösen:
(a) szabad akarat, determinizmus dilemmája: Benjamin Libet tanulmánya alapján a szabad akarat és döntés lényegében illúzió, a cselekvések forrása sokkal kevésbé a tudatos egyén, inkább maga az agy ("My brain made me do it")[7];
(b) erőszakos cselekmény jövőbeni kockázatának előrejelzése;
(c) nem beszámítható elkövetők kezelése, eljárási szereplők emlékezeti képességének, memóriájának javítása.[8],[9]
- 365/366 -
A tudományos érdeklődést tükrözi ezen körbe tartozó publikációszám exponenciális növekedése,[10] a gyakorlati igényt pedig az idegtudományi bizonyítékok tárgyalótermi felhasználásának dinamikus emelkedése mutatja, jellemzően arra keresve a választ, hogy az abnormális agyi szerkezet vagy működési zavar hatott-e és ha igen, milyen módon a bűncselekmény elkövetésére[11]: Angliában és Walesben 2009-2012 között indult büntetőügyekben több mint kétszer annyi esetben került idegtudományi bizonyíték felhasználásra, mint a korábbi 4 éves (2005-2008) periódusban. Figyelemreméltó, hogy agyi képalkotó eljárásokra, mint bizonyítékokra hivatkozva több sikeres fellebbezésre került sor, enyhébb minősítést (pl. emberölés súlyosabban minősülő eset helyett enyhébb alakzat - murder vs. manslaughter), vagy változatlan minősítés mellett rövidebb büntetési tételt eredményezve.[12]
Konkrét esetben felsőbb bírósági iránymutatás szerint negligens, elégtelen képviseletként kell értékelni, ha emberölés miatt indult büntetőügyben a védőügyvéd nem csatolt felelősséget potenciálisan csökkentő bizonyítékot elmebetegségről, fejlődési zavarról vagy extrém stresszről. Az Egyesült Államokban arra hivatkozva történt sikeres fellebbezés, hogy a jogi képviselő nem szerzett be neurológiai szakvéleményt, agyi képalkotó vizsgálati eredményt: ezt pótolva az újabb adatok birtokában lehetséges volt a halálbüntetést életfogytig való szabadságvesztésre mérsékelni.[13]
Nem utolsósorban biológiai és kognitív idegtudományi eredmények indokolták fiatalkorúakra vonatkozó külön szabályozás megalkotását[14]: a Roper v. Simmons (2005) ügyben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága a 18 évnél fiatalabb életkorban elkövetett cselekmények miatt halálbüntetés kiszabását az Alkotmány VIII. Kiegészítésébe ütközőnek tartotta[15], indokolása szerint az impulzuskontrollért, érzelmi szabályozásért, kockázatértékelésért felelős agyterület (prefrontalis kéreg) fejlődése a fiatal felnőttkorig is elhúzódik: 18 év alattiak és egészséges, felnőtt, érett személyek agyát összehasonlítva ez előbbi csoportban csökkent méretűnek imponált.[16]
Agyi képalkotó vizsgálat, mint bizonyíték egyik legelső bírósági alkalmazásra a Weinstein-ügyben került sor[17]: a vád szerint 1991. január 7-én a 68 éves büntetlen előéletű férfi, felesége megfojtása után a holttestet manhattani lakásuk ablakán kidobta, az eseményt öngyilkosságnak próbálva beállítani. Az eljárás során tanúsított részvétlenség, hiányzó bűntudat miatt elvégzett agyi MRI nagyméretű bal homlok-halántéktáji, az ún. insula kompresszióját okozó lágyburki cisztát igazolt PET az összenyomott agyterületek abnormálisan alacsony metabolizmusát mutatta. A bíróság a beszerzett vélemények alapján a lézió és az impulzivitás, erőszakra való hajlam közötti ok-okozati összefüggést nem tartotta bizonyíthatónak, mégis az ügyészség véleményével egyezően vádlottat az emberölés enyhébb súlyú változatában találta bűnösnek.[18] Megjegyzendő, hogy nevezett ezután 12 évet töltött el büntetés-végrehajtási intézetben, erőszakos cselekményt nem követett el, szabadulása után 2 évvel pedig elhunyt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
