Jelen cikk tárgya a jogi szolgáltatásnyújtásra és a jogi hivatás eltérő tagállamokban, letelepedés útján történő gyakorlására vonatkozó szabályozása az Európai Unión belül, alkalmazásának gyakorlati példáival megvilágítva.
A Római Szerződés határokon átnyúló jogi szolgáltatásokra vonatkozó általános szabályai a 43-48. cikkekben (korábbi számozás szerint 52-55. cikk; Letelepedéshez való jog) és a 49-55. cikkekben (korábbi számozás szerint 59-66. cikk; Szolgáltatások) találhatóak. A letelepedés joga azt jelenti, hogy bármely tagállam polgára gazdasági célból szabadon praktizálhat egy másik tagállamban oly módon, hogy a továbbiakban állandó jelleggel a fogadó államban fejti ki tevékenységét. A szolgáltatások nyújtásának joga azt jelenti, hogy bármely tagállam polgára más tagállam polgárainak határokon átnyúló szolgáltatást nyújthat. Ez utóbbi esetben a szolgáltatásnyújtás ideiglenes jellegű. E szakaszok tartalmát a jogi tevékenységre vonatkozóan három irányelv fejti ki, melyek elemzése a jelen cikk elsődleges tárgya.
A szabályozás szerint csak valamely tagállam állampolgára jogosult az alapszerződések és az irányelvek által biztosított kedvezményekre. Bár a tagállami hatóságok nem mindig követik ezt a gyakorlatot, előfordulhat, hogy megakadályozzák a másik tagállambeli képesítéssel rendelkező jogászt az irányelvek által biztosított jogai gyakorlásában, ha ő nem valamely tagállam állampolgára. Bármely tagállambeli állampolgárság elegendő, attól függetlenül, hogy az megegyezik-e azzal az állammal, ahol a képesítését a jogász megszerezte.
A Római Szerződés letelepedéssel és a szolgáltatás nyújtás szabadságával kapcsolatos rendelkezései közvetlen hatállyal2 bírnak, azaz a tagállami bíróságok előtt magányszemélyek is hivatkozhatnak rá nemcsak a tagállamokkal, hanem más magánszemélyekkel, társaságokkal és szakmai szervezetekkel szemben is. Ezeket a szakaszokat az Európai Bíróság számos határozatában értelmezte az ügyvédekre vonatkozóan is.
Az első fontos eset a Reyners-ügy3, melyben a felperes egy Belgiumban élő holland állampolgár volt. Belgiumban született, élt, és ott is szerzett jogi diplomát, azon túl is minden egyéb feltételt teljesített ahhoz, hogy belga avocat-vá váljon. A belga jog alapján azonban az avocat-vá váláshoz a kérelmezőnek belga állampolgársággal is rendelkeznie kellett. Reyners úr - miután kérelmét elutasították azzal az indokkal, hogy ő holland állampolgár - a nemzeti bírósághoz fordult, amely előzetes döntést kért az Európai Bíróságtól. Ez utóbbi Reyners úr javára döntött, amikor kimondta, hogy a Római Szerződés 43. cikke (korábbi számozás szerint 52. cikke) közvetlen hatállyal bír. Amennyiben valamely tagállam állampolgára egy másik tagállam jogi szakmai testületébe való felvételét kéri, és megfelel a szakmai követelményeknek, nem szükséges, hogy az adott állam állampolgára is legyen. A bíróság döntésének következménye az lett, hogy valamennyi tagállam megszüntette az állampolgársági követelményt, mint feltételt más tagállam állampolgáraival szemben az ügyvédi kamarai felvételek során.
Később a Van Binsbergen4 esetben a felperes egy Belgiumban működő holland jogi képviselőnek adott megbízást arra, hogy társadalombiztosítási ügyében holland bíróság előtt képviselje. A holland hatóságok azon az alapon vonták kétségbe a képviselő eljárási jogosultságát, hogy a holland jog csak a Hollandiában működő, ott rezidens jogi képviselőknek biztosít lehetőséget holland bíróság előtti eljárásra. Az Európai Bíróság a felperesnek és jogi képviselőjének adott igazat azzal, hogy megállapította a Római Szerződés 49. cikkének (korábbi számozás szerint 59. cikk) közvetlen hatályát. Annak következtében a fogadó állam nem követelhet meg a fogadó államban való működési minőséget az eljáró jogi képviselőtől.
A bíróság szintén megállapította viszont, hogy nem letelepedett jogi képviselő számára a tagállam további követelményeket határozhat meg a Római szerződés megsértése nélkül. Annak eredményeképp a feltételek különböző csoportjait különböztették meg. Az első csoportba a szakmai előírásokból eredő előfeltételek tartoznak, melyeknek a közérdeket szolgálóknak, szükségszerűnek és céljukhoz képest arányosnak kell lenniük. A feltételek másik csoportját azok a diszkriminatív előírások alkotják, amelyek az állampolgárság vagy a helyben működési minőség meglétére alapoznak. A Van Binsbergen-ügyben hozott döntés előkészítette az ügyvédi szolgáltatások nyújtásáról szóló irányelvet, melyet alább elemzek.
A következő fontos ügy a Thieffry-ügy5, melynek felperese egy belga jogi diplomával rendelkező belga ügyvéd volt.
Ő a párizsi ügyvédi kamarába szeretett volna bekerülni (eltérően a fent említett Reyners úrtól, akinek abban a tagállamból származott jogi diplomája, melynek ügyvédi kamarájába felvételét kérte). Bár a belga jogi diplomát Franciaországban a francia jogi diplomával egyenrangúnak ismerték el, kérelmét mégis elutasították. Az Európai Bíróság úgy találta, hogy a letelepedés szabadságának sérelmét jelenti, ha egy Római Szerződés hatálya alá tartozó személyt annak ellenére nem vettek fel a tagállami kamarába, hogy diplomáját a fogadó állam elismeri és minden más követelménynek eleget tesz. A párizsi ügyvédi kamarát ezért kötelezték arra, hogy a belga diplomát a franciával egyenértékűnek fogadja el a kamarai felvétel vonatkozásában. Amint azt alább részletezem, a Diploma-irányelv a későbbi európai jogfejlődésben a Thieffry-döntés helyébe lépett.
A Klopp-ügyben6 egy német ügyvéd minden feltételt teljesített a párizsi ügyvédi kamarába való felvételéhez. Kérelmét mégis elutasították azzal az indokkal, hogy tevékenységét egyszerre végzi Németországban és Párizsban. A vonatkozó francia jogszabály azt szabta előfeltételként, hogy az avocat csak egy földrajzi területen (egy bíróság illetékességi területén) végezheti tevékenységét, azaz csak egy helyen minősülhet rezidensnek. Az Európai Bíróság ezzel kapcsolatban kifejtette, hogy e szabályozás fenntartása az ügyvédek más tagállamban való letelepedését akadályozza. A német működési hely fenntartása tehát nem lehet akadálya a párizsi ügyvédi kamarába való felvételnek. A bíróság továbbá megállapította, hogy a több tagállamban kifejtett működés nem sértheti a fogadó állam szakmai viselkedési szabályait sem.
A Klopp-ügy egyrészt megerősítette azt a gyakorlatot, hogy az ügyvédek több EU-tagállamban lévő irodában is praktizálhatnak egyszerre. Másrészt végképp lehetetlenné tette olyan szabályok fenntartását, melyek a hivatás gyakorlása előfeltételeként az egy tagállamban való jelenlétet követelték meg (ez Franciaországon kívül más tagállamokban is előfordult).
A következő jelentős ügy a Gullung-eset7, melynek főszereplője a francia-német kettős állampolgárságú felperes, aki korábban Franciaországban közjegyzőként működött. Az ő felvételi kérelmét több francia ügyvédi kamara is elutasította, majd végül felvették a németországi Offenburg kamarájába. Mint német Rechtsanwalt, Franciaországban nyitott irodát, mint avocat. Az Európai Bíróság úgy döntött, hogy két tagállam állampolgárságával rendelkező ügyvéd esetén az egyik tagállamban az ügyvédi szolgáltatásnyújtásról szóló irányelv alkalmazandó, amennyiben az ügyvéd a másik tagállambeli kamara tagja. Ez az irányelv nem alkalmazható viszont, amennyiben az ügyvéd kamarai felvételét magatartása vagy rossz hírneve miatt tagadták meg.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
