A gazdasági társaságokról szóló 2006. évi IV. törvény (a továbbiakban: Gt.) 30. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy "A vezető tisztségviselők a gazdasági társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondossággal - és ha e törvény kivételt nem tesz -, a gazdasági társaság érdekeinek elsődlegessége alapján kötelesek ellátni. A vezető tisztségviselők a polgári jog általános szabályai szerint felelnek a gazdasági társasággal szemben a jogszabályok, a társasági szerződés, illetve a gazdasági társaság legfőbb szerve által hozott határozatok, illetve ügyvezetési kötelezettségeik felróható megszegésével a társaságnak okozott károkért."
Az idézett jogszabályi rendelkezés fokozott gondossági kötelmet telepít a vezető tisztségviselőre, amikor kimondja, hogy a vezető tisztségviselő a társaság ügyvezetését az ilyen tisztséget betöltő személyektől általában elvárható gondossággal köteles ellátni. Figyelemmel arra, hogy a törvényi rendelkezés a vezető tisztségviselő esetében ezt külön kiemeli, arra a következtetésre lehet jutni, hogy a Gt. 30. § (2) bekezdésében meghatározott gondossági mérce magasabb, mint a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 339. § (1) bekezdésben meghatározott "adott helyzetben általában elvárható" gondossági mérce. Ez a mérce - a Magyar Királyi Kúria C308/1935. számú eseti döntése értelmében - egyben azt is jelenti, hogy a vezető tisztségviselő arra sem hivatkozhat, hogy a társaság irányítása tekintetében nem rendelkezett kellő szakértelemmel, mert aki valamely gazdasági társaságban vezető tisztségviselői megbízást elfogadja, az a törvényben és a társasági szerződésben előírt kötelezettségeit a "rendes kereskedő" gondosságával tartozik teljesíteni, és ha szakértelem nélkül ilyen felelősséggel járó és hozzáértést igénylő állást vállal, már ezáltal vét a "rendes kereskedő" gondossága ellen.[1]
A vezető tisztségviselő gazdasági társasággal szembeni felelőssége vagyoni felelősség típus (mivel vagyonával felel a társasággal szemben), saját magatartásért való teljes, elsődleges, felróhatóságon alapuló kontraktuális felelősség (figyelemmel arra, hogy megbízási szerződéses jogviszony jön létre a vezető tisztségviselő, mint megbízott és a társaság, mint megbízó között).[2]
A vezető tisztségviselő polgári jogi felelőssége a társasággal szemben áll fenn, és ha a vezető tisztségviselő a jogszabályok, a társasági szerződés, a legfőbb szervi határozatok, illetve ügyvezetési kötelezettségeit felróható módon megszegi, akkor a Ptk. 318. §, illetve 339. § alapján kártérítési felelősséggel tartozik a társaság irányába.
Viszonylag könnyebb megállapítani azt a felelősségi esetet, amikor a vezető tisztségviselő felróhatóan megszegi a jogszabályokban, a társasági szerződésben, illetve legfőbb szervi határozatokban foglaltakat[3], ugyanakkor az ügyvezetési kötelezettség megszegése, és ennek keretén belül egyes ügyletek tekintetében az üzleti kockázat vállalásának felróhatósága már egy sokkal összetettebb kérdés, mivel itt nem pusztán előírások betartásának, illetve be nem tartásának kérdését kell tisztázni, hanem azt, hogy a vezető tisztségviselő akkor, amikor egy adott üzleti döntést meghozott, illetve meghozatalában részt vett, vajon megfelelt-e a fentebb rögzített fokozott gondossági kötelezettségnek.
Az üzlet, illetve az üzleti tevékenység magában hordozza a nyereség lehetőségét, és a veszteség kockázatát. A nyereség egyértelműen a társaság tagjait illeti meg (például osztalék formájában, vagy részesedésük értékének növekedése folytán), ugyanakkor "nem lenne kiegyensúlyozott megoldás az, ha minden veszteséget a vezető tisztségviselőnek kellene viselnie a felelősségi szabályra alapozva. Éppen azért, mert az üzleti tevékenység immanens eleme a kockázat, nem biztos, hogy gondatlanul, hanyagul járt el az a vezető tisztségviselő, akinek döntése eredményeként veszteség keletkezett."[4] (Persze következménye lehet a vezető tisztségviselő visszahívása.) Továbbá, ha minden piaci kockázatból eredő veszteségért a vezető tisztségviselőt tennénk felelőssé, akkor ez a felelősség funkcióját is megkérdőjelezi, hiszen a felelősségre vonás így nem lesz képes a vezető tisztségviselő magatartását a jövőre nézve megfelelően befolyásolni, tekintettel arra, hogy a piaci hatások nem a vezető tisztségviselő hatókörébe tartoznak. További következménye lehet az ilyen szigorú felelősségi szabálynak, hogy ilyen esetben olyan személyre telepítjük a társasági tevékenység valamennyi hátrányos következményeinek kockázatát, aki egyébként a társaság eredményéből nem részesül, így pedig ő minden erejével arra lesz ösztönözve, hogy elkerülje a veszteség lehetőségét, és minden kockázatot elkerüljön; ez pedig nem feltétlenül áll a társaság érdekében. Nem utolsó sorban pedig, ilyen felelősségi szabály érvényesítése mellett csak olyan személyek jelentkeznének vezető tisztségviselőnek, akiknek semmi veszíteni valójuk sincs, ez pedig - mivel ilyen kockázat semmiféle díjtétellel nem kompenzálható - kontraszelekcióhoz is vezethet.[5]
A bírói gyakorlatnak tehát a fenti szempontokat mindenképpen figyelembe kell vennie akkor, amikor a vezető tisztségviselővel szemben hátrányos üzleti döntésből eredő kár megtérítése iránt indít pert a társaság, illetve annak tagjai. A jelen tanulmány alapvető célja, hogy bemutassa a vezető tisztségviselő üzleti döntésért való felelősségének bírói gyakorlatát az Egyesült Államokban ("business judgement rule"), és annak hazai érvényesülését eseti döntésen keresztül.
Az amerikai jogirodalom szerint[6], azok akikről alappal feltételezhető, hogy rendelkeznek döntési kompetenciával, viselniük kell az ezzel járó felelősséget is. A társasági jog világában ez annyit tesz, hogy a vezető tisztségviselőket - akik a társaság üzleti tevékenysége vonatkozásában irányítási hatáskörrel bírnak - a társaság megbízottainak ("fiduciary") kell tekinteni. A fiduciary olyan személy, aki egy másik személy érdekeinek elsődlegessége alapján köteles eljárni. Ez a fajta megbízotti felelősség a társaság irányában alapvetően három elhatárolható tényezőből áll: 1) jóhiszeműség ("duty of good faith"); 2) gondosság ("duty of care"); 3) társasági érdek kizárólagossága (megelőzve a saját érdekét is) ("duty of loyalty").[7] A vezető tisztségviselők, mint fiduciáriusok, a fenti felelősséggel tartoznak a társaság irányában. (A döntést befolyásolni képes részesedéssel rendelkező tagoktól eltekintve a társaság tagjait ilyen felelősség nem terheli, hiszen a társaság üzleti tevékenységének irányításában nincs döntési kompetenciájuk.) Nem igényel különösebb magyarázatot, hogy a vezető tisztségviselőknek a tevékenységüket jóhiszeműség követelményének megfelelően kell végezniük. A gondossági kötelezettség arra helyezi a hangsúlyt, hogy a vezető tisztségviselők "komolyan" vegyék a munkájukat, gondossági kötelezettségük pedig kiterjed arra, hogy egyrészt ne terhelje őket mulasztás, másrészt gondatlan és vakmerő döntést se hozzanak. A társaság érdekének kizárólagossága pedig előírja, hogy a vezető tisztségviselő saját érdekeit (különösen a társaság és a vezető tisztségviselő közötti szerződések, vagy egy olyan társasággal kötött szerződés, amelyben szintén vezető tisztségviselő vagy tag) érdekeit is a társaság érdekei alá kell rendelnie.
A gondossági kötelezettség, illetve annak ismérvei a common law-ból, azaz a bíró alkotta jogból fejlődött ki. A gondossági kötelezettség elsősorban azt szeretné előírni a vezető tisztségviselők számára, hogy "vegyék komolyan munkájukat és se lustaságot, sem pedig nyilvánvaló vakmerőséget ne tanúsítsanak."[8] Ennek megfelelő két módon sérülhet a gondossági kötelezettség: 1) mulasztással ("nonfeasance"); és 2) gondatlan magatartással ("misfeasance").
Mulasztásról akkor beszélünk, ha a vezető tisztségviselő nem tesz semmit (vagy nagyon keveset) tisztségének ellátása érdekében. Ha valaki nem azzal a gondossággal és szakértelemmel jár el, ami egy vezető tisztségviselőtől a pozíciójában elvárható, akkor megsérti a gondossági kötelezettségét.[9] Ugyanakkor a felperesnek ilyen esetben nemcsak azt kell bizonyítania, hogy a vezető tisztségviselő mulasztásával megszegte a vezető tisztségviselői gondossági kötelezettséget, hanem azt is, hogy a mulasztása és a kár között okozati összefüggés ("causation") áll fenn. Általában a mulasztásban megnyilvánuló gondossági kötelemszegésnél nagyon nehéz kimutatni az okozati összefüggést, mivel gyakran nem egyértelmű, hogy abban az esetben egyébiránt, ha a vezető tisztségviselő folyamatos figyelemmel lett volna feladatának ellátásra, vajon megállíthatta volna-e a társaság veszteségeit. Amint azt Hand bíró mondta a Barnes v. Andrews[10] ügyben: "A vezető tisztségviselők, nem olyan különös szakértelemmel rendelkező személyek, mint az orvos, vagy az ügyvéd. Ismerniük kell az üzletmenetet, de nem kell rendelkezniük speciális szakértelemmel. Ők az üzleti tevékenység általános tanácsadói, és ha ők jóhiszeműen megtesznek mindent ennek érdekében, akkor jogilag nem lehet őket felelősségre vonni."[11]
Ebből viszont az is következhet, hogy abban az esetben, ha a vezető tisztségviselő valamely különös szakértelemmel rendelkezik, akkor elvárható tőle, hogy a döntésnél azt mindenképpen érvényesítse. Így, ha például az egyik vezető tisztségviselő versenyjogi szaktudással rendelkezik, és nem vesz részt a megbeszéléseken és nem csinál semmit, hogy gondossági kötelezettségének eleget tegyen, és a vezető testület olyan döntést hoz, amely versenyjogba ütközik és ebből a társaságnak kára származik, akkor felelősnek lehet-e tekinteni. Nagy valószínűséggel igen, mivel egyrészt mulasztásával megszegte a gondossági kötelezettségét, másrészt - figyelemmel az okozatosságra - ha nem mulasztott volna, figyelemmel a szakértelmére, megállíthatta volna a versenyjogba ütköző társasági döntést.
Tevékeny magtartással a vezető tisztségviselő tesz valamit, így tehát különbözik a mulasztás esetétől. Vagyis, mindenképpen van egy vezető tisztségviselői döntés, amely megnyilvánulhat abban, hogy a társaság tegyen valamit, de abban is, hogy a társaság ne tegyen semmit. Az ilyen esetekben - ellentétben a mulasztással - nyilvánvalóbb az okozati összefüggés, hiszen a döntés és annak hatásai, illetve következményei összekapcsolhatók. Ezekben az esetekben a felperes hivatkozása mindenképpen azon fog alapulni, hogy a vezető tisztségviselő döntése meghozatala során elmulasztotta azt a gondosságot és szakértelmet, amely egy ilyen tisztséget betöltő személytől ésszerűen elvárható lett volna. Hivatkozásának egyetlen akadálya a "Business Judgement Rule" lehet.
A Business Judgement Rule valójában jogi vélelemként kerül alkalmazásra, melynek értelmében, a vezető tisztségviselők az üzleti döntés meghozatala során megfelelő információk alapján, jóhiszeműen, és abban az őszinte hiszemben jártak el, hogy döntésük a társaság érdekeit szolgálják.
A bírói mérlegelés a Business Judgement Rule alkalmazása, illetve a gondossági kötelezettség megsértésének vizsgálata során nem a döntés tartalmára, hanem a döntés meghozatalának folyamatára koncentrál. A bíróság a Shlensky v. Wrigley-ügyben[12], a bíróság nem találta megállapíthatónak a vezető tisztségviselők felelősségét és kimondta: "Döntésünket nem arra alapoztuk, hogy a vezető tisztségviselő döntése helyes volt-e vagy sem. Ennek eldöntésére ugyanis nem rendelkezünk megfelelő szakértelemmel, ezért nem képezi ítélkezésünk tárgyát. Döntésünket arra alapoztuk, hogy a döntéshozatal megfelelő volt, azt nem vezette visszaélés, jogellenesség, illetve egyéni érdek."
Az egyik legismertebb és legtöbbet vitatott eset, ahol bíróság mégis áttörte a Business Judgement Rule vélelmet, a Smith v. Van Gorkom ügy, 488 A.2d 858 (Del. 1985)[13] volt:
a) Van Gorkom a Trans Union Corporation (nyilvánosan működő részvénytársaság; a továbbiakban: Trans Union vagy Társaság) vezérigazgatója volt. A Trans Union fő üzleti tevékenységét vasúti kocsik bérbe adása képezte. A Trans Unionnak nagyon jó volt a pénzügyi pozíciója, ugyanakkor egy idő után nem tudta jelentős mértékben növelni adóköteles árbevételét. Az árbevétel növekedését kisebb társaságok felvásárlásával próbálta elérni. Van Gorkom 1980. augusztus 27-én találkozott a Trans Union vezetőivel (menedzsment). Több középtávú stratégiát vázoltak fel a Társaság jövőjével kapcsolatban, melyek között szerepelt (i) részvény-visszavásárlási program; (ii) osztalék növelése, (iii) széles vállalatfelvásárlási program (iv) az előbbiek kombinációja és végül (v) a Trans Union eladása olyan társaságnak, melynek jóval nagyobb árbevétel növekedési képessége van.
b) Donald Romans, a Trans Union gazdasági és pénzügyi vezetője ("CFO") ezen a megbeszélésen előadta, hogy elkészítettek egy vázlatos tanulmányt arra, hogy miként lenne megvalósítható a Társaság hitelből történő felvásárlására ("leveraged buy-out", "LBO")[14]. Egy következő, szeptember 5-én tartott vezetői értekezleten Romans előadta, hogy a Társaság LBO általi felvásárlása esetén a részvényekért 50 $ és 60 $ közötti ár kérhető (ez azonban nem egyenlő a részvény megfelelő piaci árával). A tanulmány azonban nem tért ki arra, hogy a Társaság, illetve annak 100%-os felvásárlása esetén mennyi lenne egy részvény megfelelő piaci értéke. A vezetői értekezleten Van Gorkom kifejtette, hogy ő szívesen eladná 75 000 darab Társaság által kibocsátott részvényét 55 $ részvényenkénti áron.
c) A vezetői értekezletet követően Van Gorkom felkereste Jay A. Pritzker vállalatfelvásárlási szakértőt. Van Gorkom anélkül, hogy előzetesen beszélt volna a vezetőség, vagy az igazgatóság bármely tagjával Pritzkernek felajánlotta a Társaság 55 $/részvény melletti eladását, és az ennek végrehajtásához szükséges - a Társaság számviteli vezetője által készített - pénzügyi kalkulációt. Ugyanakkor semmi sem támasztotta alá, hogy az 55 $/részvény a Társaság által kibocsátott részvények valódi értéke lenne.[15]Van Gorkom és Pritzker szeptember 18-án ismét találkoztak. A találkozó alkalmával Pritzker kifejtette, hogy hajlandó valamennyi részvényt 55 $/részvény ár mellett készpénzfizetés ellenében megvásárolni (egyik leányvállalatába történő beolvasztással). További alkudozás nem történt az 55 $-os árról. Van Gorkom ugyanakkor megjegyezte, hogy az 55 $-os ár az elérhető legjobb ár, ugyanakkor természetesen a felvásárlási eljárás során a Trans Union szabadon fogadhat el jobb ajánlatokat is. Pritzker ugyanakkor ragaszkodott ahhoz, hogy felvásárlási ajánlatáról a Társaság igazgatósága 3 napon belül döntsön, és az egyesüléshez (beolvadáshoz) szükséges jogi dokumentumok is ezen időszak alatt készüljenek el.
d) Van Gorkom szeptember 20-ára összehívott egy rendkívüli igazgatósági ülést, illetve ezt megelőzően egy vezetői értekezletet. Van Gorkom ezekre nem hívta meg a Társaság befektetési bankját, a Salomon Brothers-t.
(i) A vezetői értekezleten Van Gorkom tájékoztatta a vezetőséget az ajánlatról, annak feltételeiről, de a beolvadásról szóló megállapodás tervezetének másolatát nem osztotta szét. Romans jelezte, hogy egy esetleges LBO szerinti felvásárlás vonatkozásában készítettek egy második tanulmányt, melynek alapján a részvények értéke 55 $ és 65 $ között van. Ugyanakkor Van Gorkom nem nézte meg ezt a tanulmányt, és azt sem kérte Romanstól, hogy tegye az igazgatóság tagjai számára hozzáférhetővé. A vezetői értekezlet egyértelműen elutasította Pritzker ajánlatát, Romans pedig azt is kiemelte, hogy az ár túl alacsony.
(ii) A vezetői értekezletet követő igazgatósági ülés-re került sor, melyen egy kivételével az összes igazgatósági tag megjelent. Az igazgatóság 5 külsős (akik függetlenek a Társaság munkaszervezetétől) és 5 belsős (akik a Társaság munkaszervezetének részei) tagból állt. Egyik igazgatósági tag sem volt befektetési bankár, vagy felkészült pénzügyi elemző. Az igazgatóság mindegyik tagja széles körű információkkal rendelkezett a Társaságról és a működéséről, és mindegyik tisztában volt a Társaság pénzügyi helyzetével. Van Gorkom 20 perces szóbeli prezentációval kezdte az igazgatósági ülést. A tervezett egyesülési megállapodás másolatai túl későn kerültek kiosztásra ahhoz, hogy azokat az igazgatósági ülés előtt, vagy az alatt tanulmányozni lehetett volna. Van Gorkom az ülésen nem tárta fel azt a számítási metódust, amely alapján az 55 $-os ár indokolt, és azt sem, hogy valójában ő ajánlotta először ezt az árat Pritzkernek. Van Gorkom vázolta Pritzker ajánlatának feltételeit: 1. Pritzker 55 $-t fizet minden egyes részvényért, és valamennyi részvény megvásárlását követően a Társaságot beolvasztja a "New T Company"-ba, ami Pritzker egyszemélyes társasága; 2. 90 napig a Társaság kaphat más ajánlatot a részvényekre, de aktív felhívást más ajánlattevőknek nem tehet; 3. Pritzker ajánlatáról szeptember 21. napjáig kell az igazgatóságnak döntést hozni, illetve a felvásárlási-beolvadási megállapodást megkötni; 4. a Társaság más ajánlattevőknek csak a publikált adatokat teheti hozzáférhetővé, de egyéb Társaságra vonatkozó információkat nem; 5. Pritzker október 10-éig megszerzi a felvásárláshoz szükséges forrást, ha pedig váratlan esemény következik be, vagy Pritzker eláll az ajánlatától, akkor is a Társaság köteles Pritzkernek eladni 1 millió darab újonnan kibocsátott részvényt 38 $/részvény áron.
(iii) Romans ("CFO"), aki részt vett az igazgatósági ülésen is, jelezte, hogy nem került bevonásra a Pritzkerrel folytatott tárgyalásokba, és egészen ma reggelig semmit sem tudott a felvásárlási, beolvadási ajánlatról. Romans véleménye szerint ugyan az 55 $-os ár egy fair értéktartományban, de csak a tartomány alsó határán helyezkedik el.
(iv) Az igazgatósági ülés két órán át tartott. Van Gorkom szóbeli beszámolója, Romans szóbeli véleménye, valamint a Társaság részvényeinek tőzsdei ára ismeretében az igazgatóság tagjai támogatták a felvásárlási-beolvadási megállapodást, amely szeptember 20-án este aláírásra került.
e) Ezt követően a Társaság a részvények megvásárlására két újabb ajánlatot is kapott. Egyik 60 $-os, a másik 57 $ -os ajánlat mellett. Miután azonban Pritzker nem volt hajlandó a felvásárlási-beolvadási megállapodástól elállni, visszavonták az ajánlatukat. 1981. február 10-én a Trans Union közgyűlése is jóváhagyta a felvásárlási-beolvadási megállapodást (22,85% nem vett részt, 69,9% szavazott mellette, 7,25% szavazott ellene).
f) 1980. december 19-én a Társaság egyes részvényesei keresetet terjesztettek elő, melyben elsődlegesen kérték a Trans Union és a New T Company közötti felvásárlási-beolvadási megállapodás érvénytelenítését, másodlagosan a Trans Union igazgatósági tagjainak kártérítési felelősségének megállapítását. Az elsőfokú bíróság ítéletében azt állapította meg, hogy a Társaság igazgatósága minden releváns információt megismert és annak tudatában hagyta jóvá a felvásárlási-beolvadási megállapodást, így a Business Judgement Rule alapján mentesülnek a felelősség alól. Az elsőfokú bíróság ítéletét arra alapozta, hogy "adott volt a Trans Union részvényeinek piaci értéke, a Trans Union igazgatóságának gyors felfogása, Pritzker ajánlata, amely a piaci árhoz képest prémiumot tartalmazott, melyekre tekintettel a Trans Union igazgatósága döntésénél nem tanúsított ésszerűtlenséget, vakmerőséget, és gondatlanságot, amely döntésről alappal hihették azt, hogy a Trans Union érdekében van"[16]
g) A Delaware-i Legfelsőbb Bíróság ugyanakkor az elsőfokú bíróság döntését nem találta megalapozottnak, és azt állapította meg, hogy az igazgatóság 1980. szeptember 20. napján hozott döntése nem volt kellően megalapozott az alábbiak miatt:
A jegyzőkönyvek tanúsága szerint, a Trans Union igazgatósága 1980. szeptember 20-án nem széles körű információkon alapuló üzleti döntést hozott meg, amikor is megszavazta a Társaság részvényeinek 55 $-on történő eladását (az 55 $-os ajánlatnak a piaci árral való egyszerű összehasonlítása nem tekinthető megalapozott értékelésnek, az igazgatóság elmulasztotta a valós értékelést elkészíttetni a Trans Union készpénzállományára is figyelemmel). A bíróság ítéletében nem azt akarja mondani, hogy minden esetben szükség van egy külső, például egy befektetési bank által készített értékelésre, de az feltűnő, hogy az igazgatóság még a gazdasági és pénzügyi vezetőt sem kérte fel, hogy vizsgálja meg a Társaság teljes felvásárlása esetén, hogy az 55 $-os részvényenkénti ár vajon megfelelőnek tekinthető-e (amikor Romans elmondta, hogy az 55 $ a tartomány alja, egy igazgatósági tag sem kérdezte miért gondolja, hogy ez az alja; egy igazgatósági tag sem kért tőle többlet információt; egyik sem kért tőle felvilágosítást, hogy miért nem tartja jónak az árat; egyik sem kérte fel mindezek vizsgálatára). Az igazgatóság valójában különösebb vizsgálat nélkül elfogadta Van Gorkom prezentációját, illetve azt, hogy az 55 $-os ár megfelelő, noha előtte azt az igazgatóság sosem vizsgálta. Mivel pedig az igazgatóság a szeptember 20-ai döntésénél nem úgy hozott döntést, hogy megfelelő információk álltak volna rendelkezésére abban a tekintetben, hogy azt 55 $-os ár a Társaság részvényeiért megfelelő lenne, az igazgatóság súlyosan gondatlanul hozta meg döntését, az elsőfokú bíróság pedig tévedett. Az igazgatóság tagjainak felelőssége tehát megállapítható, ami nem azon alapul, hogy a konkrét döntést meghozták, hanem azon, hogy a döntést elvárható információ hiányában, minimális előzetes vizsgálat nélkül gondatlanul hozták meg, és a gondatlan döntésük következtében kárt okoztak a részvényeseknek is.
A Van Gorkom ítélet sokkhatásként érte a társasági jogi világot. Egyik tagadhatatlan eredménye lett a hosszabb vezetői és igazgatósági ülések, és a döntéseket megalapozó széles körű dokumentáció. Másrészt az írott jogban, így különösen társasági jogi törvényekben is megjelentek ezzel kapcsolatos felelősségi rendelkezések.[17]
A Business Judgement Rule összefoglalva azt jelenti, hogy mindaddig, amíg az üzleti döntés ésszerű információkon alapult és nem volt irracionális, a vezető tisztségviselő mentesül a felelősség alól még akkor is, ha döntése mérhetetlenül hátrányos volt a társaságra. A vezető tisztségviselő nem garantálhatja a sikert. A vezető tisztségviselőnek gondosan kell eljárnia, de hibákat is ejthet. És néha bármilyen alapos is legyen a vezető tisztségviselő a döntése meghozatalában, váratlan események mindent megváltoztathatnak, és az ami addig jó ötletnek tűnt, könnyen veszteséget okozhat. A Business Judgement Rule mércéje nélkül a vezető tisztségviselő minden olyan döntésért, amely a társaság számára hátrányos lehet, perelhető lenne. Ennek a fajta felelősségnek rendkívül hátrányos következményei lehetnének a vezető tisztségviselőre, különösen a nyilvánosan működő részvénytársaságok esetében, ahol a döntési hibák nagy veszteségként realizálódhatnak. Ez a fajta felelősség visszatarthatná attól az embereket, hogy egyáltalán vezető tisztségviselők legyenek.
Az amerikai jogrendszerben a Businnes Judgement Rule egy a bírói gyakorlat ("common law") által kialakított vélelem miszerint a vezető tisztségviselők a döntéseik meghozatalánál gondossági kötelezettségüknek eleget tesznek, döntéseiket mindig megfelelő és megalapozott információk birtokában hozzák meg, így a bíróság nem vonja azért őket felelősségre, ha a döntésük következtében hátrányos gazdasági hatások érik a társaságot (bíróságnak nem feladata az üzleti döntések tartalmát megítélni), kivéve, ha a bizonyítást nyer, hogy a döntésük meghozatala előtt nyilvánvalóan nem rendelkeztek olyan információval, amelyet könnyen megszerezhettek volna, és nem tettek meg minden tőlük elvárhatót, hogy döntésük kellően megalapozott legyen. "A Business Judgement Rule vélelmének alkalmazásával a bíróság valójában megszabadul attól, hogy a társasági szervek üzleti döntéseit, azok tartalmát kellene mérlegelnie."[18] Továbbá a Business Judgement Rule vélelmének alkalmazása, annak a gazdasági felismerésnek a következménye, hogy "a részvényes (befektető) befektetésének értéke nyilvánvalóan jóval alacsonyabb lenne, ha a vezető tisztségviselők döntésüket állandó jelleggel egy szigorú jogi vizsgálatnak megfelelően hoznák meg. Hogyan is lenne megkövetelhető, hogy egyrészt a vezető tisztségviselő minél nagyobb értéket teremtsen a befektetőknek, másrészt, ha pedig rossz üzleti döntést hoz, akkor meg nyissa ki a "pénztárcáját"? A Business Judgement Rule alkalmazását alátámasztja egyrészt az, hogy a bíróságoknak nincs hatáskörük társasági üzleti döntést hozni, másrészt a személyes felelősség állandó félelmében a vezető tisztségviselők is sokkal óvatosabbak lennének, és sokkal kevésbé tehetséges emberek lennének csak hajlandóak vezető tisztségviselők lenni.[19]
A Fővárosi Ítélőtábla - felismerve a fent rögzített érveket - egyik eseti döntésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a vezető tisztségviselő által hozott rossz döntés - noha a cégnek vitathatatlanul kárt okoz - egyéb tényállási elem hiányában nem tekinthető jogellenes magatartásnak (Fővárosi Ítélőtábla 13. Gf. 40003/2003. sz. - BH 2004/372): A felperes részvénytársaság kártérítési keresetet indított a jogelődje ügyvezetőjével szemben arra való hivatkozással, hogy az alperes, mint ügyvezető a felperes jogelődjének képviseletében készpénzelőleg fizetésének vállalása mellett kötött két társasággal is szállítási szerződést, amely szerződések nem mentek teljesedésbe, és a már átutal készpénzelőlegek visszatérítésének elmaradása miatt a felperest kár érte. Az elsőfokú bíróság a keresetet elutasította és megállapította, hogy az ügyvezető magatartása nem sértette meg az alkalmazandó 1988. évi VI. törvény 32. § (1) bekezdésében, illetve a Ptk. 339. § (1) bekezdésében foglalt rendelkezéseket. Az alperes - figyelemmel arra is, hogy előzetesen tájékozódott a társasággal szerződő cégekről, valamint arra, hogy a szerződéseket a társaság jogásza készítette el - nem tanúsított jogellenes magatartást; a cég képviseletében eljárva nem vitásan rossz üzleti döntést hozott, ez azonban "belefér" az üzleti kockázat körébe, és nem minősíthető jogellenes magatartásnak. Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezést nyújtott be; hivatkozott arra, hogy az alperes nem az ilyen tisztséget betöltő személyektől elvárható gondossággal járt el, magatartása nem rossz üzleti döntésnek, hanem jogellenesnek minősíthető. Fellebbezésében kitért arra, hogy a felperes jogelődjénél sosem volt gyakorlat a teljesítést megelőző készpénzfizetés, ilyen értelemben az alperes intézkedése előzmény nélkülinek tekinthető. A Fővárosi Ítélőtábla, mint másodfokú bíróság a fellebbezést megalapozatlannak találta, és kimondta, hogy az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg a tényállást és helytálló volt jogi következtetése is. Az alperes meghozhatta az ügyben kifogásolt gazdasági döntéseket, az a körülmény pedig, hogy e magatartás a társaságnál "előzmény nélküli" volt, önmagában nem jelenti, hogy vezető tisztségviselőként eljárva nem a vezető tisztségviselőktől elvárható gondossággal járt volna el. ■
JEGYZETEK
[1] Török Tamás: Felelősség a társasági jogban - HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2007. 310. o.
[2] Török Tamás: i. m. 310. o.
[3] Lásd: Legf. Bír. Mfv. II10.661/1999. sz. - BH 2003/124.
[4] Kisfaludi András: Társasági jog - Complex Wolters Kluwer Csoport, Budapest, 2007. 157. o.
[5] Kisfaludi András: i. m. 157. o.
[6] Robert W. Hamilton and Richard D. Freer: The Law of Corporations /in a nutshell/ - 6th Edition; West a Thomson Reuters business 2011., 150. o.
[7] Robert W. Hamilton and Richard D. Freer: i. m. 152. o.
[8] Robert W. Hamilton and Richard D. Freer: i. m. 156. o.
[9] Az egyik legismertebb eset a Francis v. United Jersey Bank, 432 A.2d 814 (N.J. 1981). Apa és fia irányította a viszontbiztosítási tevékenységet folytató gazdasági társaságot. Az apa meghalt és az özvegyét (aki a fiú édesanyja volt) vezető tisztségviselőnek választották (a fiú csak menedzserként irányította a társaságot). Az özvegy, Mrs. Pritchard nem ismerte a piaci viszonyokat, illetve a viszontbiztosítási tevékenységet. Nem vett részt az üzleti megbeszéléseken, és egyáltalán nem rendelkezett üzleti alapismeretekkel. Mivel az apa meghalt, az özvegy pedig nem csinált semmit, a fiú nagyobb összegeket jutatott harmadik személyeknek a társaság eredményéből. A társaság ellen felszámolás indult, és a felszámoló keresetet indított Mrs. Pritchard-al szemben azon az alapon, hogy megsértette a gondossági kötelezettségét (ekkor már Mrs. Pritchard sem élt, így a hagyatéki vagyonára indított keresetet a felszámoló). A New Jersey Legfelsőbb Bíróság több, mint 10 000 000 $ kártérítést ítélt meg Mrs. Pritchard jogsértésére tekintettel. A bíróság indokolásában kifejtette, hogy a fiú visszaélései annyira nyilvánvalóak voltak, hogy egy olyan személy, aki vezető tisztségviselőként tevékenykedik - ha a legkisebb figyelmet fordítja az üzletre - látta volna, hogy valami nincs rendben, és megakadályozta volna a társaság további "kifosztását". - Robert W. Hamilton and Richard D. Freer - i. m. 157. o.
[10] Barnes v. Andrews-ügy, 298 F. 614 (S.D.N.Y. 1924.). Az ügyben egy a Ford autókhoz szükséges motor-indítókat gyártó társaság volt az érintett. Azt követő évben, hogy a társaság megalakult, Andrews lett a társaság vezető tisztségviselője. 9 hónapig volt vezető tisztségviselő, amikor csődgondnokot kapott a cég, mivel nem volt tartozásai kielégítéséhez elegendő vagyona. Amikor vezető tisztségviselő lett, a cégnek volt pénze, gyártórészlege, munkavállalói. Vezető tisztségviselői ideje alatt a cég nem gyártott motor-indítókat, és az összes pénze bérköltségre ment el. A menedzsmentben belső hatalmi harcok voltak, a cég pedig teljesen leállt. Andrews egy barátja révén lett vezető tisztségviselőnek megválasztva, aki egyben a cég elnöke is volt. Andrews mindazonáltal sosem kérdezte, illetve sosem vizsgáltatta azt, hogy egy jól tőkésített, és jó munkaerővel ellátott társaság miért nem állít elő semmiféle terméket. A csődgondnok keresetet terjesztett elő Andrews-val szemben azon alapon, hogy megsértette a gondossági kötelezettségét, és kártérítést követelt a társaság hitelezőinek érdekében. Andrews nyilvánvalóan megsértette a gondossági kötelezettségét, hiszen a gondossági kötelezettség magában foglalja, hogy egy vezető tisztségviselő tisztában legyen a társaság üzletmenetével. De a bíróság nem állapította meg a felelősségét!! Barnes ugyanis nem bizonyította azt, hogy (i) abban az esetben, ha Andrews nem sérti meg a gondossági kötelezettségét, akkor elkerülhető lett volna a veszteség, illetve, hogy (ii) milyen mértékű volt a kötelességszegés következtében beállott veszteség. Vagyis nem nyert bizonyítást, hogy ha Andrews megfelelően végzi munkáját, akkor más lett volna-e a társaság helyzete. (A vezetők közötti hatalmi harc vajon akkor elkerülhető lett volna?) - Robert W. Hamilton and Richard D. Freer: i. m. 158. o.
[11] Robert W. Hamilton and Richard D. Freer: i. m. 159. o.
[12] Shlensky v. Wrigley-ügyben, 237 N.E. 2d 776 (Ill. App 1968) a részvényes kerestet indított a Chicago Cubs vezető tisztségviselői ellen, mondván, hogy az a döntés, miszerint nem játszanak éjszakai baseball meccset, jelentősen ártott a társaság üzleti eredményeinek. Azt követően már, hogy a liga minden nagyobb csapata lámpákat helyezett el a stadionokban az éjszakai meccsek megtartása érdekében, a Chicago Cubs a délutáni meccseket helyezte előtérbe. (A Chicago Cubs egyébként 1988-ig nem helyezett el lámpákat a Wrigley Fielden.) A felperes statisztikákkal próbálta igazolni, hogy az éjszakai meccseken több néző vesz részt, mint a nap közben rendezett meccseken. (Vagyis a jegy-árbevétel magasabb az éjszakai meccsek esetén). A bíróság elutasította a keresetet a Business Judgement Rule alapján, és kimondta, hogy a vezető tisztségviselő döntésének érdemét - ítélkezési kompetencia hiányában - nem kívánja megítélni. - Robert W. Hamilton and Richard D. Freer: i. m. 165. o.
[13] Robert W. Hamilton - Jonathan R. Macey: Cases and Materials on Corporations including partnerships and limited liability companies - 10e edition, American Casebook Series, Thomson/West, 2007.
[14] Leveraged buy-out (LBO): Az a felvásárlási tranzakció, melynek során egy pénzügyi befektető megszerzi a céltársaság felett az irányítási jogot, de a felvásárlás finanszírozása részben hitelfelvételen keresztül valósul meg, mely hitelfelvétel fedezte magának a céltársaságnak a vagyona (vagyis non-recourse ügylet a hitelfelvevő pénzügyi befektető szemszögéből).
[15] Az egyetlen esetleges kiindulópont a részvények tőzsdei ára lehetett. "A Trans Union részvényei a NYSE-re be voltak vezetve. 1975-1979-ig tartó 5 éves periódus alatt a részvények 24 $ ¼ és 39 $ ½ közötti sávban cseréltek gazdát." Robert W. Hamilton - Jonathan R. Macey: i. m. 676. o.
[16] Robert W. Hamilton - Jonathan R. Macey: i. m. 681. o.
[17] Robert W. Hamilton: i. m. 168. o.
[18] Frank H. Easterbrook - Daniel R. Fischel: The Economic Structure of Corporate Law, Harvard University Press, 1996. 2. o.
[19] Frank H. Easterbrook - Daniel R. Fischel: i. m. 93-94. o.
Visszaugrás
