Lengyelország 1939. szeptemberi megtámadását követően az agresszor német és szovjet hadsereg elől sok lengyel Magyarország felé menekült. A magyar politikai vezetés, ellenállva a német követelésnek, nemcsak befogadta a menekülő lengyeleket, hanem különféle módon támogatta is őket. Emellett a történelmi lengyel-magyar barátság a társadalom széles rétegeiben is felszínre tört, sőt, a szakmai szolidaritás is működni kezdett. Ennek egy apró és érdekes lenyomata a Budapesti Közjegyzői Kamara iratai között fennmaradt német, magyar és lengyel nyelvű levelezés.[1]
Lengyelországot - egymással együttműködve - nyugatról 1939. szeptember elsején a náci Németország, keletről szeptember 17-én pedig a kommunista Szovjetunió támadta meg. A két hatalmas hadsereg október 6-áig minden lengyel fegyveres ellenállást felszámolt. Még a harcok ideje alatt, illetve azt követően lengyel katonák és polgári személyek tömege (köztük néhány közjegyző) érkezett Magyarországra. A német és szovjet hatóságok által a megszállt területeken ezt követően végrehajtott tudatos mészárlások, emberiség elleni bűntettek mutatják, hogy a menekülés számukra az életben maradást jelenthette, ugyanis mindkét megszálló fél tudatosan törekedett a lengyel értelmiségiek megsemmisítésére.[2]
Becslések szerint 1939-től mintegy 140 ezer lengyel érkezhetett Magyarországra, akik közül kb. 110 ezer ember elhagyta az országot 1940 júniusáig.[3] Az itt maradók leginkább azok voltak, akik a további fegyveres ellenállásban nem tudtak volna részt venni: gyerekek, nők, idősek, vagy más szempontból katonaságra alkalmatlan személyek (és azok, akik a hivatalos és nem hivatalos szervezetek keretében a lengyel ellenállást és az itt maradók ellá-
- 96/97 -
tását, oktatását szervezték, illetve a London-Budapest-Varsó futárpostát biztosították). Azok számára, akik nem voltak képesek gondoskodni magukról, és nem tudták ellátásukat magánkapcsolataikon keresztül biztosítani, a magyar állam szervezett ellátást: a katonai és a polgári személyek más-más táborokba internálva, illetve menekült státuszt élvezve rendszeres készpénz-, illetve élelemellátást kaptak.
Ha azt nézzük, hogy a lengyelek milyen viszonyok közé érkeztek, megállapíthatjuk, hogy sok magyar közjegyző előtt nem volt ismeretlen az idegen megszálló hatalom előli menekülés: a trianoni tragédia a történeti Magyarország területéről rengeteg közjegyzőt kényszerített állásának feladására és a csonka ország területére való menekülésre. Ismerős volt tehát számukra a kiszolgáltatott helyzet. Ezt bizonyítja a kamara részéről az a gesztus, hogy 1939. október tizedikén, a választmányi ülést követően, a havi szokásos, Országos Kaszinóban tartott társas vacsorájára lengyel menekült közjegyzőket is meghívott.[4]
Annak ellenére, hogy a két világháború között a magyar és a lengyel közjegyzők között nincs nyoma szorosabb kapcsolatnak,[5] a Magyarországra érkezett lengyel közjegyzők gyorsan megtalálták az utat a budapesti kamarához.[6] Az első fennmaradt kérvényt Ludwik Golkowski zakopanei közjegyző nyújtotta be Rimaszombaton, 1939. szeptember 26-án kelt levelében, amelyben 100 pengő kölcsönt kért (Golkowski 1935-1939 között működött a kedvelt üdülőhelyen). Elmondása szerint Zakopanéban jelentős vagyona van, és "mihelyt a bank útján lengyel pénzemet be tudom váltani", a kölcsönt azonnal visszafizeti. A pénzt az ungvári lengyel konzulátus címére kérte, ami azt mutatja, hogy ez volt menekülésének iránya. A kérvénye mellett található levelezésből az valószínűsíthető, hogy miután a választmány megszavazta számára az összeget, elutazott a városból, ugyanis Löcherer Géza rimaszombati közjegyző október 6-án jelzi, hogy Golkowskit nem találja Rimaszombaton.[7] Golkowskit azért nem találták Rimaszombaton, mert október 1-jétől már Miskolcon lakott, dr. Teleszky Béla közjegyző özvegyénél, aki saját költségén látta vendégül. Az özvegy a város kérésére fogadta be a lengyel közjegyzőt és fivérét - Golkowski is részletesebben kifejtette egy német nyelvű levélben menekülésének és magyarországi tartózkodásának részleteit. Az október 12-én kelt német nyelvű levél szerint öt héttel korábban (ez közvetlenül a szeptember 1-jei német támadás után lehetett), saját kamarájának utasítására hagyta el városát, és azért nem tudott magával pénzt és ruházatot hozni, mert először közjegyzői irodáját ürítette ki, és másra nem maradt ideje az előretörő német
- 97/98 -
csapatok miatt. Kezdetben azt gondolta, pár nap múlva visszatérhet Zakopanéba a hivatásához és családjához, de ekkor már látta, hogy ez nem fog gyorsan menni, ezért a budapesti kamarát arra kérte: biztosítson neki 100-150 pengő kölcsönt, amit majd Zakopanéba történő visszatértekor tud visszafizetni. A segélyezési ügy ekkor azonban már szerencsésen eldőlt, Golkowski és a kamara segélye (a kamara következetesen segélyt emlegetett) egymásra talált, és ezzel Golkowski és fivére Balatonboglárra utazhatott, ahol a MagyarLengyel Egyesület lengyelek részére kialakított tábora működött. Golkowski köszönőlevele azonban nem a táborban, hanem dr. Dencz Ákos balatonboglári otthonában kelt.
A fent említett, az Országos Kaszinóban tartott társas vacsora napján kelt annak az öt lengyel közjegyzőnek a német nyelvű elismervénye, amelyben kijelentik, hogy a számukra adott 400 pengő kölcsönt visszatérésük alkalmával kiegyenlítik.[8] Két héttel később közülük négyen, Jozef Korman, Jan Heysner, Mikolaj Gryzeczky[9] és Stefan Benedykt - még mindig Budapesten tartózkodó - közjegyzők az 1939. október 23-án Lázár Ferenc elnökkel, valamint "Delegátus úrral" való személyes megbeszélésre hivatkozva közös kérvényben kértek fejenként havi 100 pengő segélyt, amit majd Lengyelországba való visszatértük alkalmával fizetnének vissza. 1939 decemberében Benedykt, Korman és Heysner havi 150 pengő segélyt kért, amelyből az irat hátoldalán található feljegyzés szerint 300 pengőt kaptak meg.
A balatonboglári táborból érkezett 1940. január 24-én az a német nyelvű elismervény, amelyben Boleslaw Trzos a 100 pengő segély megérkezéséről, illetve további összeg kéréséről ír - erre a kamara azt válaszolta, hogy a segély csak egyszeri alkalomra szólt és további segélyezésre nincs lehetőség.
1941. április 10-én bukkan fel újból Stefan Benedykt a kamarai iratanyagban: ekkor magyar nyelvű gépelt iratban kér kölcsönt a kamarától, mivel célja, hogy elhagyja Magyarországot. Indoklásul megemlíti, hogy hadirokkant és ezért orvosi segédeszközökre lenne szüksége, valamint [sürgős] menekülése miatt ruhaneműkre is szüksége van.[10]
A balatonboglári táborból több kérvény és köszönőlevél is érkezett a kamarához lengyel közjegyzőktől, akik egyénileg vagy közös levelekben köszönték meg a budapesti kamarának a 100-400 pengős segélyeket, hangsúlyozva, hogy Lengyelországba való visszatérésük alkalmával kívánnak törleszteni. A visszatérés azonban még sokáig váratott magára, így a (varsói, kolomeai) menekült közjegyzők a későbbiekben is több alkalommal fordultak a kamarához, amely ekkor már egyre többször volt kénytelen elutasító határozatot hozni. Ennek ellenére még 1942-ben is adtak 50 pengő segélyt Jozef Kormannak (Budapest, Fő utca 11.), akinek magyar nyelvű kérvényéből azt is megtudhatjuk, hogy itt tartózkodása alatt magyarul tanult, és részben ennek támogatására igényelte a segélyt. Kazimir Krok kérvényéből pedig a Lengyelországban hátramaradt felesége és gyermekei szorult helyzetéről is tudomást szerezhetünk (Krokot egyébként a magyar hatóságok ekkor az egri menekülttáborban helyezték el).
- 98/99 -
1943 júniusából, három közjegyző[11] közös kérvényéből az derül ki: minden ország támogatja a menekült lengyeleket "de ezt méginkább szabadjon remélnünk éppen a magyaroktól, akikhez a történelmi múlt annyi kapcsolata barátilag fűz össze." Kifejtik, hogy a magyar államtól kapnak napi 2-3 pengő segélyt, ez azonban csak az éhenhalás elkerülésére elegendő. Kiemelik, hogy ugyan Lengyelországban házuk és földbirtokuk van, de a magukkal hozott tárgyakat és értékeket már pénzzé tették, és a három évvel korábban kapott ruhadarabjaik rongyosak. Munkát engedély, illetve magyartudás hiányában nem tudnak vállalni.
Az utolsó fennmaradt kérvény 1944. június 21-én, Budapesten kelt és a már ismert Jozef Korman és Kazimir Krok írta alá (utóbbi a neve alá azt is beszúrta, hogy jelenleg a dömsödi lengyel tábor az elérhetősége). Ekkor már mindketten egyre romló egészségi állapotukra, munkaképtelenségükre panaszkodtak. Kérvényük hátoldalára valaki rájegyezte: 200-200 [pengőt] utalványoztak számukra.
A hazánkba került lengyel közjegyzők közül talán Stefan Benedyktről áll rendelkezésre a legtöbb információ. 1896-ban született, és 1987-ben, Londonban halt meg.[12] Már az I. világháború alatt harcolt az Osztrák-Magyar Monarchia hadseregében, Máramarosszigeten kapta az első kiképzését, majd tisztként az orosz fronton szolgált. A harcokban maradandóan megsérült és hadifogságba került, ahonnan Murmanszkon keresztül szökött meg. A háború után, Varsóban további tiszti képzést kapott, majd a lengyel kémelhárítás tisztje lett, ahonnan 1924-ben tartalékos állományba került. Ezt követően szerzett jogi képesítést, majd Krakkóból Varsóba költözött, ahol a lengyel magánközjegyzői intézmény megalakításakor, 1934-ben nevezték ki varsói közjegyzőnek.[13] 1941 májusában - eseti felkérésre -, a bírói tanács tagjaként részt vett egy Budapesten folytatott lengyel becsületbírósági bírósági eljárásban, amely dr. Steifer Marian ezredes, a Magyar Királyságban internált lengyel katonák képviselője ügyében folyt.[14] Magyarországi tartózkodása alatt részt vett a Honi Hadsereg magyarországi illegális szervezkedésében, melynek célja részben a lengyelországi ellenállás, illetve - a remélt balkáni partraszállás esetén - a szövetségesek katonai akcióinak támogatása volt. Benedykt őrnagyi rangban a szálláshelyek, illetve raktárak biztosításáért felelt.[15] A német megszállás után elfogták, és Mauthausenbe deportálták. A háborút követően Londonba emigrált.
Még Kazimir Krok esetében ismert, hogy 1946. augusztus 1-je előtt meghalt,[16] de a többi lengyel közjegyző sorsa egyelőre ismeretlen.
- 99/100 -
A fent bemutatott források kicsit közelebb hoznak bennünket azon lengyel közjegyzők megismeréséhez, akik a budapesti kamarához fordultak, de sajnos csak keveset tudunk menekülésük előtti és főleg a háború utáni sorsukról. A viszonylag jó állapotban fennmaradt közjegyzői kamarai anyagban a háborút követően nincs nyoma további kapcsolatnak a budapesti és a menekült lengyel közjegyzők között. Talán néhányan továbbra is tartották a személyes kapcsolatot, de erről jelenleg nem tudunk többet.
1945 után a két ország közjegyzősége között - bár azonos nagyhatalom megszállása alá kerültek és azonos volt a szovjet közjegyzői rendszer - szoros kapcsolat nem mutatható ki. ■
JEGYZETEK
[1] A szöveg Budapest Főváros Levéltára honlapján, 2020. március 23-án, a lengyel-magyar barátság napja alkalmával jelent meg: http://bparchiv.hu/statikus/sarusi-kiss-bela-lengyel-menekult-kozjegyzok-magyarorszagon-1939-1944. Jelen írás ennek bővített, jegyzetelt változata.
[2] A szovjet rémtettek a katyni tömeggyilkosság során valósultak meg, a németek pedig az Intelligenzaktion elnevezésű mészárlássorozatban irtották célzottan a lengyel értelmiséget. A lengyel menekültek és befogadásuk története viszonylag jól feldolgozott, bővebben: http://real.mtak.hu/103910/1/Kapronczay-Antall_Lengyelekesmagyarokbeliv.pdf.
[3] A pontos szám azért sem tudható, mert mind a lengyelek, mind a magyar hatóságok érdeke az volt, hogy naprakész és pontos nyilvántartások ne is készüljenek, így a menekült lengyelek száma és mozgása a németek előtt könnyebben volt rejthető.
[4] Királyi Közjegyzők Közlönye, 1939. (38. évfolyam) 10. szám (október), 308. p. A résztvevő lengyel közjegyzők nevét sajnos a tudósítás nem közli, de egy ugyanezen a napon kelt elismervény alapján (ld. alább) kikövetkeztethető, hogy kik lehettek jelen.
[5] Az I. világháborút követően kialakult független Lengyelországban 1933-ban alkották meg a magánközjegyzői törvényt, így a háború kitöréséig mindössze öt és fél évig működtek polgári közjegyzők az országban. Tudósítás a lengyel közjegyzői rendtartásról. Királyi Közjegyzők Közlönye, 1933. (32. évfolyam) 10. szám (december); Reichert Vince dr. bécsi kir. közjegyző: A lengyelországi új közjegyzői rendtartás. 393-398. p.
[6] Kérvényeik levéltári lelőhelye: Budapest Főváros Levéltára, Budapesti Közjegyzői Kamara iratanyaga. IX. 260. A kérelmek a háborús időszakban különféle tétel-elnevezések alatt lelhetőek fel, pl. 1939: Lengyel menekült királyi közjegyzők (L10) vagy 1940: Segély iránti kérelmek (S5) stb.
[7] Minden bizonnyal Löcherert a kamara kérte meg, hogy kézbesítse a 100 pengőt. Bár ez nem sikerült, Löcherer a saját pénzéből a kamara részére átutalt 30 pengőt, hogy azt Golkowskinak adják, "vagy általában a lengyel menekültek" céljaira fordítsák.
[8] Az aláírók: Jozef Korman, dr. Gryziecki Mikolaj inowroclawi, olvashatatlan név, [...], Kraus [...]zamoąći, Meisner Jan Bydgoszczi és Stefan Benedykt varsói közjegyzők.
[9] Gryzeskyt 1934-ben nevezik ki közjegyzővé.
[10] Saját kezű aláírása után rögzíti lakcímét: Warszawa, Kapucyska 6., Hipoteka.
[11] Aláírásuk mellett nevük, lakóhelyük és státuszuk is szerepel: Krok Kazimierz, Dömsöd, lengyel tábor, katonatiszt; dr. Stefan Benedykt, Eger, lengyel tábor, katonatiszt; Korman Jozef, Budapest, Fő u. 11.
[12] Életrajza a Wikipédián: https://pl.wikipedia.org/wiki/Stefan_Benedykt. (A letöltés időpontja: 2020. július 28.)
[13] http://lesznowola-notariusz.pl/portfolio-view/walne-zebranie-izby-notarialnej (A letöltés időpontja: 2020. július 27.)
[14] Varga E. László: A Magyarországon internált lengyel katonák történetéhez. Vitéz Baló Zoltán ezredes visszaemlékezése, 1939-1945. In: Hadtörténelmi Közlemények, 119. évf., 2006/1., 193-194., 165-202. p.
[15] Piotr Matusak: Plany odtworzenia WP przez ruch oporu poza granicami ziem polskich w latach 19391945. In: Andrzej Przewoznik: Polacy w Królestwie Wegier 1939-1945. 316., 307-334. p.
[16] https://jbc.bj.uj.edu.pl/Content/336390/PDF/NDIGCZAS014281_1948_001.pdf
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Főlevéltáros, főosztályvezető, Budapest Főváros Levéltára.
Visszaugrás
