Úgy tűnik a Bíróság - igaz csak első fokon - megálljt kívánt parancsolni a vertikális kereskedelmi kapcsolatok körében a gyártó egyoldalúnak tűnő magatartására vonatkozó és egyre lazábbá váló (ezért vélhetőleg túl széles kört átfogó) Bizottsági gyakorlatnak. Jól példázza e korábbi kiterjesztő értelmezést a vertikális kapcsolatok versenyjogi megítélését taglaló (illetve az e körben nemrégiben megreformált szabályozást tartalmazó Csoportmentesítési Rendeletet1 magyarázó) Bizottsági Iránymutatás2 is, melynek 49. pontja szerint a gyártó bármilyen közvetlen intézkedése, mely a disztribútort arra kényszeríti, hogy bizonyos vevőknek ne szállítson (pl. ne exportáljon), azonos megítélés alá esik a közös piac felosztásával (kivéve az ún. aktív-kereskedelem tilalmát3). Ez olyan súlyos versenykorlátozásnak (ún. ,hard core restriction’; ,Kernbeschränkung’; ,restrictions caractérisées visées’) minősül, amely automatikusan kizárja az adott megállapodást a Csoportmentesítési Rendelet hatálya alól. A lehetséges közvetett intézkedések között sorolja fel az Irányelv a megrendelések megtagadását vagy csökkentését is, valamint "súlyosbító körülményként" értékeli a disztribútor részére eladott termékek végső rendeltetési helyének megfigyelését, illetve ellenőrzését célzó lépéseket. Igaz, hogy az Irányelv a közös piac vagy a fogyasztók felosztására létrejött megállapodások versenyjogi megítélését taglalja, a szövegkörnyezetéből úgy tűnik, hogy a Bizottság objektív elemek vizsgálatára fekteti a hangsúlyt: azon egyoldalú intézkedéseket ítéli el, melyek a disztribútort arra kényszeríthetik, hogy bizonyos fogyasztói csoportokat ne szolgáljon ki. Nem esik említés itt a megállapodás szubjektív elemeinek vizsgálatáról, az analízis sokkal inkább formai és eredményorientált. A Bizottság azt vizsgálja, hogy a gyártó egyoldalúnak tűnő lépéseinek mi az eredménye és nem azt, hogy szándéka megegyezik-e a disztribútorok akaratával, azaz megállapítható-e a megállapodáshoz minimálisan szükséges két egybehangzó akarat. Az Irányelv gondolatmenetét konzekvensen követve a BAG és a disztribútorai között létrejött a megállapodás, hiszen a BAG eredetileg egyoldalú lépései arra kényszerítették - noha akaratuk ellenére - a disztribútorokat, hogy bizonyos fogyasztói csoportoknak (azaz bárkinek Spanyolországon kívül) ne vagy csak csökkentett mennyiséget szállítsanak. Ez szinte egyenértékű a jogellenesség vélelmével, minden olyan gyártói intézkedés tekintetében, mely a terjesztők mozgásterét a bemutatottak szerint korlátozza.
A Bíróság ezzel szemben a puszta kauzális kapcsolaton felül megkövetelni látszik, hogy maga az ok egy, a felek között létrejött versenykorlátozó megállapodás legyen. Ennek fényében az Iránymutatás vonatkozó rendelkezéseinek leegyszerűsítő nyelvezete kiegészítésre szorul. A gyártó azon közvetett intézkedései, melyek a terjesztőt arra késztetik, hogy a fogyasztók bizonyos csoportjait ne szolgálja ki, önmagukban nem jogellenesek. Pontosan meg kell vizsgálni, hogy az első ránézésre adott esetben versenyjogilag kedvezőtlen eredmény oka egy bizonyítható versenykorlátozó megállapodás-e. Amennyiben ez utóbbi nem támasztható alá kellő bizonyítékkal, a gyártó magatartása legitimnek minősül és pusztán eredménye miatt azzal szemben nem érvényesül a jogellenesség vélelme.
A Bíróság megfontolásainak egyike valószínűleg az - a BAG által egyébként a per során hangoztatott - érv volt, hogy a versenyjog csak korlátozottan képes az egységes belső piac létrehozásának eszköze lenni. Nyilvánvaló, hogy nem akadályozható meg például, hogy egy vertikálisan integrált (azaz a gyártó és terjesztő feladatokat ,házon belül’ ellátó) nagyvállalat megtiltsa leányvállalatainak, hogy azok a számukra kijelölt területen kívülre szállítsanak. Bár a szó szigorú értelmében ez is megállapodás, ám nem tartozik a versenyjog hatálya alá, ugyanis nem független vállalkozások között jött létre.
A közösségi versenyjognak - kissé leegyszerűsítve - két fő célja van: a közösségi belső piaci integráció elősegítése, valamint a zavartalan és hatékony verseny biztosítása.4 Az Adalat ügy jól példázza a közösségi versenyjog e két legfontosabb céljának összeütközését.5 A Bizottság túlzottan kiterjesztő értelmezése ugyanis - bár a belső piaci integrációt zavaró exportkorlátozások ellen lép fel - nyilvánvalóan önmagában hordozza azt veszélyt is, hogy a gyártókat túlzottan a vertikális integrálódás irányába tolja el, holott ez gyakorta a terjesztés hatékonyságának rovására megy (nagyon gyakran a helyi piacismeretekkel rendelkező független disztribútorok terjesztői láncba való bevonása - azaz a disztribúció konszernen kívülre helyezése - sokkal hatékonyabb és gazdaságosabb, mint a saját leányvállalatokon keresztül történő forgalmazás). A terjesztés hatékonyságának csökkenése az ún. inter-brand (azaz a márkák közötti) verseny rovására megy, hiszen az adott gyártó termékei nem jelennek meg olyan súllyal a piacon, mint ami hatékonyabb terjesztéssel elérhető lenne. Ez végső soron károsítja a fogyasztókat, akik választási lehetősége csökken és akik az interbrand verseny gyengesége miatt adott esetben magasabb árakat kénytelenek fizetni, mint amilyeneket az optimális verseny eredményezne.
A Bíróság rámutatott: a közösségi versenyjog egyik célja az egységes belső piac megőrzése, illetve a további integráció elősegítése, mégis olyan lépésekre, amelyek az egységes belső piac felosztásához vezetnek vagy vezethetnek, a versenyjog hatályán nem terjeszthető ki, ha azok nem merítenek ki valamely versenyjogi tényállást (elsősorban az EK-Szerződés 81. és 82. cikke szerint), még akkor sem, ha ez arra a kellemetlen eredményre vezet, hogy az egységes belső piac felszámolására irányuló bizonyos vállalkozói magatartások ,szankció’ vagy közösségi reakció nélkül maradnak. A megállapodás fogalmának szélsőséges kiterjesztésével a Bizottság ugyanis nem tesz mást, mint módosítani igyekszik az EK-Szerződés (mely, bár nemzetközi jogi szerződés, betölti egyben egy szupranacionális szervezet alkotmányának szerepét is6) egyik fundamentális rendelkezését. Nyilvánvaló, hogy ezzel a Bizottság átlépi a Római Szerződésben részére biztosított hatásköröket.
A Bizottság kiterjesztő értelmezése egyébként a közösségi versenyjog egészét felborítaná. Ha ugyanis - elfogadva a Bizottság érvelését - a nem domináns gyártó és a terjesztők között már azon puszta tény alapján megállapítható a párhuzamos export tilalma tekintetében létrejött megállapodás (és ezen keresztül a Római Szerződés 81. cikkének megsértése), hogy a disztribútorok nem szakítják meg üzleti kapcsolataikat a gyártóval, azt követően, hogy az egyoldalúan megtagadja bizonyos megrendelések teljesítését, e helyzet oda vezet, hogy a nem domináns gyártó gyakorlatilag nem tagadhatja meg a megrendelések teljesítését, míg ugyanezt a kialakult joggyakorlat egyöntetű álláspontja szerint egy domináns helyzetben lévő gyártó megteheti, feltéve persze, hogy ezzel nem meríti ki a piaci erőfölénynyel való visszaélés tényállását. Megfordítva az érvelést: a versenyjog közvetve elismeri a vállalkozói szabadságot a megrendelések teljesítésével kapcsolatban, amikor kimondja, hogy a megrendelések teljesítését még egy erőfölényes helyzetben lévő vállalkozás is megtagadhatja, amennyiben ez nem minősül domináns pozícióval való visszaélésnek. Ebből az következik, hogy nem domináns vállalkozás számára ez a vállalkozói szabadság eleve adott kell, hogy legyen.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
