Világszerte a bűncselekmények számának emelkedésének, új típusú bűncselekmények megjelenésének és annak lehetünk tanúi, hogy az igazságszolgáltatás hagyományos eszközeivel nem lehet már megoldani a bűnözéssel kapcsolatos problémákat. Az utóbbi évtizedekben megfigyelhettük, hogy egyre több kontinentális jogrendszerhez tartozó európai államban tért hódítottak az angolszász jogrendszer által kifejlesztett, kifejezetten büntetőeljárást gyorsító intézmények. Nem Ausztria az első európai ország, melyben a (interveniáló) diverziót legalizálták (Németországban már 1975-ben beépítették a büntetőeljárási törvénybe), sőt azt mondhatjuk, hogy az osztrák jogalkotók meglehetősen későn tették meg ezt a lépést.
Mielőtt rátérek a diverzió osztrák szabályozásának bemutatására, szükségesnek tartom, hogy néhány szót szóljak magáról a diverzióról.
A büntető eljárási jog a legalitás elvéből következően előírja, hogy a gyanúsítottat a rendőrségnek kézre kell kerítenie, az ügyésznek vádat kell emelnie, a bíróságnak pedig el kell ítélnie a vádlottat, ha bűnösnek találja. A diverzió magába foglalja mindazt, ami az eljárás normális menetétől eltér. A diverzió világszerte használt kifejezés, mégsincs egyetértés a definícióját illetően. A szűkebb felfogás a diverziót a bűnüldözésnek a tettes rendőrség általi elfogása és a tárgyalás megnyitása közötti megtörésére korlátozza, a tágabb értelmezés szerint pedig a büntetőjogi kontroll minden területén alkalmazható (ide tartozik a dekriminalizálás és az is, ha a bíróság ítéletében zárt intézeti fogva tartás helyett ambuláns szankciót rendel el). A diverzió-nak két alapvető típusa ismert: az egyszerű és az interveniáló diverzió. Aszerint tehető különbség a kettő között, hogy az eljárástól való eltekintés feltételeként sor kerül-e kiegészítő intézkedés alkalmazására vagy sem.2
A diverziót az 1960-as években új kriminálpolitikai programként az USA-ban fejlesztették ki, mely lehetőséget nyújtott a túlzott kriminalizálás elkerülésére és alkalmas volt a büntetőjog válságának a megoldására is, mert alternatívát nyújtott azoknak a kisebb súlyú bűncselekményeknek a kezelésére, melyeknél a hagyományos büntetések alkalmazása aránytalanul súlyosnak tűnt.3 Az USA-ban napjainkban is jelen van a gyakorlatban, azonban a virágkora az 1980-as években véget ért. Ezzel csaknem egyidejűleg kezdett tért hódítani a kontinentális jogrendszeren nyugvó európai államokban is.
Minden olyan államnak, amely arra vállalkozik, hogy a büntető eljárásjogi törvényébe beépíti a diverziót, először mindenképpen tisztáznia kell, hogy mit is ért a fogalma alatt. Ausztriában a diverziót a büntetendő cselekményre irányuló különböző állami reakciók olyan összefoglaló elnevezéseként definiálják, amely a cselekményre nem a formális büntetőeljárás lefolytatásával reagál, azaz a hagyományos értelemben vett büntetőeljárás a maga nyomozási, vádemelési, bírói szakaszával és az azzal együtt járó ítélethozatallal nem indul el, ha a diverzió feltételei fennállnak.4
Ausztriában a diverzió törvénnyé válása több mint tíz éves lépcsőzetes próbálkozások és különböző modellkísérletek eredménye. Az első diverziós elgondolások kizárólag a fiatalkorúak büntetőjogára korlátozódtak, melyek 1988-ban a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény részévé váltak. Mivel a diverziós intézkedések a fiatalkorúaknál pozitív eredménnyel jártak, 1992-ben megindult a felnőtteknél is egy ehhez hasonló modell-kísérlet,5 mely jogi alapja a Btk. 42. §-a volt. Kezdetben a kísérlet csak néhány bíróság illetékességi területére terjedt ki, lefutására pedig eredetileg két évet irányoztak elő. A gyakorlat pozitív tapasztalatai és ezek további elemzése ahhoz vezetett, hogy a kísérlet területét 1994-ben kiszélesítették, és egyre több bíróságot vontak be. 1999. január 1-jétől pedig kiterjesztették az egész ország területére.6 Ekkor azonban még mindig hiányzott egy speciális, büntető eljárásjogi törvényben nevesített szabályozás, ezért továbbra is a Bt. 42. §-a szolgált alapul a bíróságon kívüli megegyezéses esetekre.7 Ez az anyagi jogi rendelkezés nem volt teljesen alkalmas erre a feladatra, mert bizonyos tényállásszerű, jogellenes és bűnös cselekményeket a bíróság anyagi jogi büntetést kizáró ok alapján dekriminalizált, ami nem azonosítható a diverzióval. A diverzió eljárásjogi szabályozást igényelt, mely követelmény végül ahhoz vezetett, hogy a büntető eljárásjogi törvény (továbbiakban be törvény) 1999-es novelláris módosításával (továbbiakban: Novella) 2000. január 1-jén hatályba lépett széles körű diverziós szabályozás került be IX.a fejezetként az eljárás előkészítő szakaszával kapcsolatos rendelkezések közé.
Az új diverziós szabályokat össze kellett egyeztetni a gyakorlatban eddig már jelen lévő diverziós szabályokkal, azaz a fiatalkorúakat érintő (fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény 6-11., 19-21. §), illetve az 1998. január 1-jétől hatályos kábítószer törvény diverziós rendelkezéseivel (kábítószer törvény 35-38. §§). 2000. január 1-jétől a felnőttekre érvényes előírások figyelembevételével történik a fiatalkorúaknál a diverzió alkalmazása, (a fiatalkorúak bíróságáról szóló törvény új 7. §-a alapvetően a büntető eljárási törvény 90a. §-ra utal vissza), szem előtt tartva azt a célt, hogy a fiatalkorú terhelt életébe való legkisebb beavatkozással járjon az eljárás. A fiatalkorúaknál az interveniáló diverziós eljárás akkor jöhet csak szóba, ha a szintén új 6. § szerint az eljárástól nem lehet minden további nélkül eltekinteni (egyszerű diverzió), vagyis, ha az elkövetett bűncselekmény nemcsak pénzbüntetéssel vagy öt évet meghaladó szabadságvesztéssel fenyegetett.8
A kábítószer törvény diverzióra vonatkozó szabályokkal való összhangteremtés nem problémamentes, mert a diverziós rendelkezések mind az alkalmazható intézkedések (ez a törvény a próbaidőt, az egészségügyi intézkedéseket, a pártfogó felügyeletet ismeri, a pénzbüntetést, a közhasznú munkát, illetve a bíróságon kívüli megegyezést viszont nem), mind a szóba jöhető bűncselekmények tekintetében (a nagy mennyiségű kábítószer birtoklására, megszerzésére, forgalmazására a diverziós rendelkezések nem terjednek ki, továbbá az ún. következmény bűncselekményekre sem, mint pl. a kábítószer hatása alatt elkövetett testi sértés, míg a büntetőeljárásban szabályozott diverzió minden nem halálos következménnyel járó bűncselekményre alkalmas) eltérő szabályokat tartalmaz. Problémát jelent két alapvető módszertani alapelv, a "lex specialis derogat legi generáli" és a "lexposterior derogat legipriori" elvek ütközése is. Az első elv alapján a kábítószer törvényben szereplő diverziós rendelkezések élveznek elsőbbséget, az utóbb elvet szem előtt tartva a legújabb és igen átfogó Be. törvényben lévő diverziós szabályozást kell figyelembe venni, természetesen a konkrét kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények sajátosságaira tekintettel.9
A következő megoldás született: A kábítószer törvény diverziós rendelkezései néhány kivételtől eltekintve (alkalmazható maradt a terápia-specifikus rendelkezés, azaz az ügyész kötelezettsége arra nézve, hogy a terhelt terápiás kezelésével kapcsolatos vélemény-nyilvánítás céljából megkeresse az illetékes egészségügyi hivatalt, illetve az egészségügyi intézkedések elrendelésének javasolása, ha a terhelt kezelése szükségesnek látszik; a diverzió generálprevenciós okból nem zárható ki) derogálódtak. A kivételek figyelembevételével az ügyésznek a Be. törvény diverziós rendelkezései szerint kell eljárnia, és azok az ügyek, melyeket eddig a kábítószer törvény 35. § (1) és (2) bekezdése szerinti diverzióval kellett elintézni, ezentúl a Be. törvény diverziós rendelkezéseinek hatálya alá tar-toznak.10
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
