Ami a nemperes eljárások ausztriai reformjának - ahogy egyszer mondtam: végtelen - történetét illeti, csupán néhány rövid megjegyzésre szorítkoznék: mindenesetre valószínűleg a Guiness-rekordok könyvébe kívánkozik, hogy egy törvényről szóló reformvita már négy évvel annak hatálybalépése után elkezdődjék, és 144 évvel később még mindig tartson, mert a bejelentett új törvény még mindig nem létezik! A nemperes eljárásokról szóló, Ausztriában még mindig hatályos 1854. szeptember 29-i törvény (a továbbiakban német rövidítésével AußStrG = Außerstreitgesetz), amely a dunai monarchia utolsó koronaországaiban 1855. szeptember 29-én lépett hatályba (Magyarországon csak néhány évig volt érvényben, mert az autonóm törvényhozás már 1861-ben hatályon kívül helyezte az osztrák törvényeket), valójában nem jelentette a nemperes igazságszolgáltatás olyan átfogó kodifikációját, amely úttörő módon újat hozott volna. Az AußStrG inkább csak néhány korábbi tervezettel együtt törvényerőre emelte az e területen már hosszú évekre visszatekintő gyakorlatot, hogy egységes jogalapot hozzon létre az egész birodalom számára. A nemperes eljárás "időszerű javításainak" első bejelentése Ferenc József császár 1859. évi "Laxenburgi Kiáltványából" (Laxenburger Manifest) származik. "A nemperes igazságszolgáltatás gyakorlásáról szóló törvények és motívumaik" első (átfogó) referenciatervezete, amellyel a jelenlegiig tartó reformtervezetek hosszú sora megkezdődött, 1867-ből származik. Elképzelhetik, mennyi időbe telnék, és mily kevéssé lenne érdekfeszítő, ha most részleteiben ismertetném Önökkel, hogyan folytatódott a történet. Én ezért inkább átugrom a következő 120 évet, hogy eljussak a legújabb reformidőszakig, amelyben már jómagam is meglehetősen intenzív részt vállaltam, de amelynek menetébe meglehetősen bele is őszültem.
A 80-as évek közepén mindenesetre versengve dolgozott a nemperes eljárásokról szóló új törvény tervezetein az Osztrák Szövetségi Igazságügyi Minisztérium és a Ludwig-Boltzmann Jogszolgáltatási és Okiratügyi Intézet, amelyet előszeretettel neveznek az osztrák közjegyzőség kutatóintézetének. Némi ismertségre mindenekelőtt az a tervezet tett szert, amelyet 1988-ban tettek közzé, és amely döntően nagyrabecsült tanáromtól és a Boltzmann Intézet vezetői posztján elődömtől, Winfried Kraliktól származik, és róla kapta a nevét is. Már akkor mindenki egy nemperes eljárásokat szabályozó új törvényre vonatkozó kormány-előterjesztésre várt, csak éppen az 1989. évi "Kiterjesztett értékhatárokról" szóló törvénymódosítás megint csak visszafogta e szándék lendületét azzal, hogy új szabályozást alkotott (a nemperes eljárásban is) a Legfelsőbb Bírósághoz mint jogorvoslati fórumhoz való fordulás lehetőségét illetően. A nemperes eljárások reformja területén - ismét a már említett Boltzmann Intézet erőteljes támogatásával - "új nekifutásra" (ezt használtam címként egyik publikációmban) került sor 1995-ben, amikor az osztrák Szövetségi Igazságügyi Minisztérium először is egy javaslatokat tartalmazó előtervezetet terjesztett elő a nemperes eljárások újraszabályozására vonatkozólag. Bírói konferenciákon és más jogásztanácskozásokon folytatott széles körű viták, valamint seregnyi eljárásjogi szakértő szakvéleménye alapján kidolgozták aztán a 2000. évi minisztériumi törvénytervezetet. A Magyarországon is jól ismert igazságügy-miniszter, Dr. Nikolaus Michalek többször is bejelentette, hogy a nemperes eljárásokról szóló új törvényt még a XX. törvényhozási időszakban meghozzák. (Először az 1983. évi XVI. törvényhozási időszak igazságügyi programjában szerepelt!) Csakhogy ez a törvényhozási időszak is anélkül ért véget - mégpedig abszolút tervszerűen, 1999-ben -, hogy megérkezett volna a parlamentbe a nemperes eljárásokról szóló új törvényre vonatkozó kormány-előterjesztés. Akkor általában azt vártuk, hogy a Michalek hagyatékából származó 2000. évi minisztériumi tervezet a XXI. törvényhozási időszakban kerül majd kormány-előterjesztésként az országgyűlés elé. Mivel azonban az új igazságügyi miniszter először más prioritásokat kívánt megszabni, megint csak eltelt két újabb esztendő. Végül aztán megtudtuk, hogy az oly régen beharangozott kormány-előterjesztés még az idén, tehát 2002-ben a minisztertanács elé kerül. Most aztán minisztertanács ugyan van, de parlament már nincs, amelynek a tervezett törvényt be lehetne terjeszteni; mostanában ért véget - ezúttal persze határidő előtt - egy törvényhozási időszak ismét csak anélkül, hogy meghozta volna a nemperes eljárásokról szóló új törvényt. Így aztán feltartóztathatatlanul közeleg eljárásjogi törvényeink e matuzsálemének 150. születésnapja...
De ha pillanatnyilag egyáltalán nem látható is, hogy az új törvényhozási időszak leendő igazságügyi minisztere, illetve törvényhozói milyen (törvény)terveket tartanak majd sürgetőnek, mégis újra remélhetjük, hogy a következőkben megszületik a nemperes eljárásokról szóló új törvény. Néhány nappal ezelőtt megszereztem az Igazságügyi Minisztériumban a törvénytervezet jelenleg aktuális szövegváltozatát, és azt feltételezem, hogy ez a törvénytervezet, amely itt következő fejtegetéseim alapjául szolgál, lényegét tekintve megegyezik a leendő törvénnyel.
Előre kívánom bocsátani, hogy minden kompromisszum mellett, amely különösen olyankor elkerülhetetlen, amikor ennyi ideig vitatkoznak egy törvénytervezetről, a magam részéről nagyon remélem, hogy a most rendelkezésre álló törvénytervezet Általános Részét lehetőleg változatlan formában veszik át az új törvénybe. Ez az Általános Rész nagymértékben magáévá tette azokat a megfontolásokat, amelyek tisztelt tanáromtól, Dr. Winfried Kralik közjegyzőtől és egyetemi tanártól származnak, akit mint tudóst és gyakorlati szakembert nyugodt szívvel nevezhetek az osztrák nemperes jog XX. század második felében élt legnagyobb szakértőjének, tudósának és alkalmazójának, és sok olyan ponton is "megtért" a kraliki megfontolásokhoz, amelyek korábbi tervezetekben még egy másik filozófiának voltak elkötelezve.
A nemperes eljárások ausztriai reformjának egyik alapvető célkitűzése tekintetében már régóta konszenzus van: A nemperes eljárásnak a polgári per mellett önállóan és egyenjogúan kell megjelennie, és ezért a törvény ne érje be azzal, hogy csupán felsorolja a polgári pertől eltérő olyan eljárási szabályokat, amelyek a nemperes ügyek sajátosságait meghatározzák. Ezzel végérvényesen távolodjon el attól a rég meghaladott felfogástól, hogy a nemperes eljárás a peres eljárás amolyan "békebírói előeljárásának" tekintendő, melynek rendelkezéseit elvben egy rákövetkező polgári perben akár érvényteleníteni is lehet. Tekintsen el ezért egy olyan általános záradéktól, amely a polgári perrendtartás (Pp.) kiegészítő alkalmazását írja elő; legyen az új törvény mintegy autonóm. Egy ilyen utalás a Pp.-re persze igencsak ésszerű lenne, mert a Pp.-ben meghatározott, minden hatósági eljárás "közös vagyonát" alkotó eljárási szabályok megismétlése éppen a legfontosabb eljárási szabálynak, a pergazdaságosságnak mondana ellent. Néhány területen azonban a rendelkezésre álló tervezet sem tud meglenni a Pp.-re való utalás nélkül; ilyenkor "globális utalás" helyett az egyes részterületeken tett utalás jóval munkaigényesebb módját választották.1
De Kralik gondolata is érvényesült, miszerint jogi kultúránk megkívánja, hogy polgári jogi anyagok egész sorának eldöntése és szabályozása sajátosságuknak megfelelően olyan eljárás megalkotását teszi szükségessé, amelyben a bírónak más lehetőségei vannak, mint a polgári peres ügyekben. Ez a valóban "békebírói" gondoskodási alkotóelem - modern szóval ebben az összefüggésben "életviteli segítségről" (Lebenshilfe) beszélünk - a fő jellemzője ennek az eljárásnak, és ez az oka az olyan sajátos eljárási szabályok kialakításának, amelyek sokban eltérnek a polgári peres ügyektől.
A reformvita kimeríthetetlen témája volt az anyag behatárolásának kérdése. A tervezet 1. §-a úgyszólván megmarad amellett, hogy ezt az eljárást azokban a polgári jogi ügyekben kell alkalmazni, amelyek eljárása a nemperes törvényben van szabályozva, vagy amelyekre ezt más jogszabályok írják elő. Ausztriában az utóbbi évtizedekben számos anyagot utaltak a peren kívüli eljárás körébe anélkül, hogy ez bármilyen meghatározott rendszert követett vagy dogmatikailag indokolható lett volna. A reformmunkák igencsak kívánatos célja lett volna a nemperes eljárás megtisztítása a "peres joganyagoktól". Ettől a minden bizonnyal kényes és fáradságos vállalkozástól igazságügyi minisztériumunk mindenesetre visszariadt. Ehelyett éppen fordítva, további olyan anyagokat utalt a nemperes eljárások körébe, amelyek ma még a peres eljárások közé tartoznak: ezt egyrészt az eljárás meggyorsítása motiválja, mint például az öröklésjogi eljárás esetében2, vagy az eljárás sajátossága3, mint például a származási eljárás esetében4. Másrészt meg akar szüntetni néhány, az igazságszolgáltatási gyakorlat által teremtett nem egységes jogi helyzetet, mely szerint ugyanazon anyagon belül egyszer peres, másszor nemperes eljárásban kell dönteni. Ezért a jövőben az AGBG (Osztrák Polgári Törvénykönyv) 838a. §-a szerinti társtulajdonügyekben felmerülő összes használati és gondnokkirendelési vitát ugyanúgy a peren kívüli eljárások körébe5 utalnak, mint ahogy az egyenes ágon rokon személyek közötti összes törvényes tartásdíjigényt is.6
Az új nemperes törvény egyik központi rendelkezése a felekről szól - a nemperes eljárásbeli fél fogalmát jelenleg kifejezett törvényi szabályozás hiányában parttalan jogszabályi kazuisztika jellemzi. A mostani tervezetben sikerült összekapcsolni egymással az alaki és az anyagi félfogalmat, és mindenekelőtt az utóbbit a - lényegében Kralikra visszamenő - megfogalmazással a következőképpen nagyon kielégítően szabályozni: (a fél) az a személy, akinek "jog által védett helyzetét" a bírósági döntés vagy egyéb tevékenység "közvetlenül befolyásolná". Jog által védett helyzetben csak az van, aki saját védelme érdekében igényt támaszthat arra, hogy bizonyos értelmű döntést hozzanak7. Ilyen helyzetben vannak például a gyermekek és a gondviselésre jogosultak, ha a gyermekelhelyezés vagy a láthatás szabályozásáról van szó, míg egy kiskorúval kötött "sántító" jogügylet engedélyezése csak a kiskorú védett jogait érinti, szerződéses partneréét nem.
Nem került bele a tervezetbe a beavatkozás intézménye. Ez szerintem nagyon sajnálatos, mert az eljárásban való részvételt azok számára is lehetővé kellene tenni, akiknek jogos érdekük fűződik a nemperes eljárásban képviselt álláspont érvényre jutásához, viszont anyagi jogilag nincsenek érintetve, tehát azoknak, akiknek a jogállása, de nem a jog által védett helyzete van érintve8. Ha a törvényben is érvényesülne a tervezet felfogása, akkor attól kell tartani, hogy az ítélkezési gyakorlat "felpuhítja" a szűk törvényi megfogalmazást.
A felekre vonatkozó szabályokkal összefüggésben állnak a képviseleti kényszerre, illetve a képviseleti szabadságra vonatkozók is. A peren kívüli eljárásokban jelenleg csak kivételes esetekben van előírva ügyvédkényszer. Ezért a nemperes eljárásban a jelenlegi jogi helyzet szerint közjegyzők is korlátozás nélkül felléphetnek a fél képviselőjeként [osztrák közjegyzői törvény 5. § (1) bek.]. Csakhogy ezen a területen Ausztriában a múlt század utolsó éveiben nyilvánvalóan alapvetően megváltoztak az általános nézetek: Míg az 1988-ból való Kralik-tervezet meg akart maradni az érvényes nemperes törvény régi alapelve mellett, miszerint a felek minden fokon eljárhatnak a bíróság előtt saját személyükben, vagy meghatalmazhatnak önjogú személyeket a képviseletükkel, ma úgy látszik: communis opinio, hogy ez az alapelv a XXI. századba már nem illik bele. Az ügyvédkényszert az első fokú eljárásban nem terjesztették ugyan ki, az továbbra is csak a közös megegyezéses válást, és az egyik házastársnak a másik szerzésben való közreműködéséért járó kártalanítása eddig is nemperes anyagait, valamint a házastársi használati vagyon és a házastársi megtakarítások felosztását, továbbá az öröklési jogra és a nagykorú gyermekek és szüleik között tartásra vonatkozó, a peren kívüli igazságszolgáltatásba újonnan átvett eljárásokat érinti. A jövőben azonban a tervezet szerint relatív ügyvédkényszer lesz másodfokon és abszolút ügyvédkényszer a Legfelsőbb Bíróság előtt.
Ami a Legfelsőbb Bíróság felhívását illeti, azóta, hogy a nemperes eljárásban is bevezették a perorvoslati rendszert, amely a harmadfokot - véleményem szerint ésszerűen - messzemenően annak a teljes jogszolgáltatás érdekében gyakorolt irányító funkciójára korlátozza, aligha volt kétség a tekintetben, hogy a legmagasabb szintű bíróság előtt megvan az ügyvédkényszer értelme. Az azonban nem látható, hogy mi a szóban forgó tervezetben előírt relatív ügyvédkényszer indoka a fellebbezési eljárásban. Legyen szabad ezzel kapcsolatban arra emlékeztetni, hogy Ausztriában még a polgári peres ügyek egyik olyan területén, amelynek a gyengébb fél védelmét szolgáló jogi gondoskodási tendenciái és elvei igen közel állnak a nemperes eljárásokéihoz, nevezetesen a munka- és szociálisügyi bírósági eljárásban, másodfokon nemcsak ügyvédek kerülhetnek szóba képviselőként, hanem rajtuk kívül egész sereg úgynevezett szakképzett személy is.
Ebből természetesen hivatáspolitikai vita támadt Ausztriában ügyvédek és közjegyzők között, amelyet végső soron egy - törvényhozási szörnynek nevezhető - kompromisszumos szabállyal kívánnak megoldani. A (tiszta) ügyvédkényszer csak olyan eljárásokra érvényes, amelyekben két vagy több fél kérelmei állnak egymással szemben. Emellett a tervezet 6. § (2) bekezdésében megtaláljuk azoknak az eljárásoknak (nyilvánvalóan nem taxatívnak szánt) felsorolását, amelyekben közjegyzők is jogosultak a képviseletre: az örökbefogadásról, a fogyatékkal élők javára végzett vagyonkezelésről (beleértve az ilyen gyámság alatt állók vagyoni értékű jogait is), valamint egyéb gyámság alatt állók jogi eljárásainak engedélyezéséről, hagyatéki eljárásokról (az öröklésjogi viták kivételével), a holttá nyilvánítási és értékpapír-érvénytelenítési eljárásokról, valamint a nyilvántartásba vételi eljárásokról (tehát mindenekelőtt a telekkönyvi és cégbejegyzési eljárásokról) van szó.
Ezen túlmenően továbbra is képviseletre jogosultak a közjegyzők - akárcsak a végrehajtási eljárásban - olyankor, amikor nincs ügyvédkényszer, rendszerint tehát az egész első fokú eljárásban. Ha ügyvédkényszer van, akkor a közjegyzők olyankor jogosultak peres eljárásokon kívüli félképviseletre azok előtt a bíróságok előtt, amelyek bírósági megbízottként foglalkoztatják őket, amikor a közjegyző hivatali székhelyén nincs legalább két ügyvédi irodának is székhelye [közjegyzői törvény 5. § (2) bek.].
Ha volt olyan pont a legutóbbi 20 év reformvitái során, amelyben egyetértés uralkodott, akkor abban, hogy a létező nemperes törvényből hiányzó költségtérítési kötelezettség a "jótett csapássá válik" rovatba sorolandó, mivel a nemperes eljárásban győztes félnek mindig is nehéz volt megmagyarázni, hogy a hiányzó költségmegtérítési kötelezettség ennek az eljárásnak éppen hogy az egyik előnyét jelenti. Ezért a jövőben a nemperes eljárásokról szóló törvényben lesz költségtérítés. A tervezet 78. §-a ezért előírja, hogy a többi fél köteles megtéríteni annak a félnek a célnak megfelelő jogkövetésre vagy jogvédelemre fordított szükséges költségeit, aki sikerrel járt az ellenkező érdekeket képviselő féllel (felekkel) szemben. Ettől csak akkor kell eltérni, ha méltányossági szempontból szükséges, különösen az egyes felek viselkedésének tulajdonítható költségráfordítás miatt.
A tervezet megerősíti az eljárás csak indítványra indítható elvet [8. § (1) bek.]. Ellenkező rendelkezés hiányában tehát a jövőben is a peren kívüli eljárások esetében is tilos lesz a hivatalból indított eljárás. Sokat vitatkoztak a reformvita során az indítvány szükséges tartalmáról. A tervezet 9. §-ának (1) bekezdése szerint elegendő, ha ebből megfelelően felismerhető, milyen döntést vagy bírósági tevékenységet kívánnak a felek, és ez milyen tényállásból vezethető le. A bírói kar emiatt a nagyvonalúság miatt hangoztatott aggályával jogosan azt állították szembe, hogy ez megfelel a segítő jogszolgáltatás minimális követelményének, és még a peres területen is hasonló előírás van érvényben, jelesül a biztosító szolgáltatásaira vonatkozó szociális bírósági eljárásban, ahol elegendő "a törvényes mértékben" kérelmezni valamilyen szolgáltatást. A bírák mindenesetre elértek egy kiegészítést, mely szerint az olyan pénzbeli teljesítésre irányuló kérelmekben, amelyek esetében először nem kell pontosan meghatározni az összeget, megfelelő határidő kitűzésével mégis fel kell szólítani a felet az összeg pontos közlésére, ha az eljárás eredményei szerint helye van ilyen adat közlésének [9. § (2) bek. 2. pont].
Végül mutassunk rá még arra, hogy - ha a nemperes eljárásokról szóló új törvény egyszer mégiscsak hatályba lép - jól megérdemelt nyugállományba vonul a régi nemperes törvény egyik kimeríthetetlen vitaforrása, a 2. § (2) bek. 7. pontja. A 25. § (2) bekezdésben foglalt felfüggesztési lehetőséggel a tervezet egy olyan modellt hoz az előfeltételek megítélésére vonatkozólag, amely - más nem is volna elképzelhető - messzemenően követi a Pp.-ben foglaltakat.
A tervezet, híven ahhoz a - teljesen helyénvaló - vezérelvéhez, hogy a peres és a nemperes eljárás közötti különbségeket hangsúlyozza, többszörösen kiemeli a vizsgálati elv érvényességét a nemperes eljárásban. Ennek ellenére általánosítja azonban (a 17. §-ban) azokat a mulasztási következményeket, amelyeket a hatályos jog már az AußStrG 185. §-ának (3) bekezdésében meghatároz a gyámügyi eljárásokra vonatkozólag. Ez esetben tanáromtól, Kraliktól eltérően én az ilyen jellegű, az eljárás koncentrációját szolgáló mérsékelt kizáró következményeket teljesen összeegyeztethetőnek tartom a vizsgálati elvvel. Ha ugyanis az egyik fél nem nyilatkozik, és ezt úgy értelmezzük, hogy nincs kifogása valamelyik másik fél indítványa ellen, akkor bizonyos, hogy ez nem gátolja meg a tényállás hivatalból történő megállapítását, és a bíróság ennek ellenére szabadon mérlegelheti az összes körülményt. Aggályaim vannak viszont annak a Pp. 179. § (1) bekezdésben szereplőhöz hasonló kizáró előírásnak a nemperes eljárásokról szóló törvénybe való átvételével szemben [33. § (2) bek.], amely most ott is meg akarja engedni a bíróságnak, hogy figyelmen kívül hagyjon be nem bizonyosodott tényelőadásokat, és eltekintsen a bizonyítékok felvételétől abban az esetben, ha a megkésett előadás az eljárás elhúzásaként értékelhető. Itt a Kralik-féle tervezet szabályozását részesíteném előnyben, amely erre az esetre csak rosszhiszeműség miatti büntetést ír elő.
A tervezet - ahogy egy korszerű eljárási törvényhez illik - részletesen szabályozza a felek jogi meghallgatását. Ha hivatalból indul eljárás, a bíróság a féllel szembeni első tárgyalási eljárásaként köteles világosan megjelölni az eljárás tárgyát [8. § (3) bek.]. Ami az eljárás szóbeliségét illeti, a tervezet - amennyiben a Különös Részben nincs amúgy is szóbeli tárgyalás előírva - megadja a bírónak a véleményem szerint szükséges rugalmasságot ahhoz, hogy olyankor rendeljen el szóbeli tárgyalást, amikor ez valóban célszerű (azaz "az eljárás meggyorsítása, a tényállás megállapítása vagy jogi kérdések kifejtése végett"). Sajnálatos módon tartózkodik azonban a tervezet a közvetlenség elvének minden kifejezett szabályozásától.
Ami a nyilvánosságot illeti, a tervezetnek már csak alkotmányossági okok miatt is a Pp. elveiből kell kiindulnia. Alapvetően ezért a szóbeli tárgyalás nyilvánosságát rendeli el, de a nemperes igazságszolgáltatás sajátosságainak megfelelően kiterjeszti a nyilvánosság kizárását (19. §).
Megint csak a nemperes eljárásokról szóló törvény már említett és üdvözlendő önállóságának a filozófiáját követve, a tervezet részletes szabályokat tartalmaz a nemperes eljárásban hozott döntések szabályaira vonatkozólag. E helyütt sem nem lehetséges, sem nem volna ésszerű valamennyi rendelkezést megemlíteni, emeljük ki mégis különösen dicsérőleg, hogy a peren kívüli bíróság határozatai a jövőben - amennyiben nincs szóbeli határozatkihirdetés - az írott kiadmány elküldésével válnak hatályossá. Csak remélhetjük, hogy ezt a példát hamarosan követi a Pp. is, és egy szép napon már csak a jogtörténet lapjaira tartozik majd az a szerencsétlen rendelkezés, amely ahhoz az időponthoz köti a hatálybalépést, amikor a határozatot a bíróságon belül kiadmányozásra átadták. A több félre vonatkozó eljárásban fontos a formális jogerőre emelkedés szabályozása, ami ahhoz az időponthoz van kötve, amikortól a döntést már egyik (aktában szereplő) fél sem támadhatja meg [43. § (2) bek.].
Ami a határozatok hatásait illeti, az érvényben lévő AußStrG rendszere e hatások beállását illetően - a Kralik-tervezetet követve - megfordul: a Pp. rendszeréhez hasonlóan a jövőben a nemperes eljárásban hozott határozat ellen benyújtott fellebbezés is gátolja a határozat hatásainak beállását; ezek csak a jogerőre emelkedéssel következnek be. De a jövőben a peren kívüli bíróság az adott ügyben - hacsak nem családi állapottal kapcsolatos ügyről van szó - ideiglenesen kötelező érvényűnek és végrehajthatónak nyilváníthat egy határozatot, "amennyiben azt szükségesnek tartja a valamelyik felet vagy a közt érő jelentős hátrányok elkerülése érdekében" [44. § (1) bek.]. Sajnos tartózkodik a tervezet a jogerő szubjektív határainak bármilyen említésétől; a szubjektív jogerőhatárok szabályozása éppen egy anyagi félfogalommal folyó eljárásban lenne hasznos - e határokra nézve van is példa a Kralik-tervezetben.
Részletesen és nagymértékben kielégítően szabályozza a tervezet a fellebbezési eljárást (és ezzel egyértelműen felülmúlja a Pp. szűkre szabott rendelkezéseit). Hogy csak néhány "fénypontot" említsünk: a 46. § (1) bekezdés szerint marad a (csupán) 14 napos fellebbezési határidő (bár én ezt csak akkor hiszem el, ha már olvastam a szövetségi közlönyben); örvendetes módon fenntartja a tervezet azt az érvényben lévő szabályt, mely szerint a fellebbezési határidő lejárta után is meg lehet támadni határozatokat, ha azok másoknak okozott hátrány nélkül módosíthatók vagy megszüntethetők [46. § (3) bek.]; a dologi határozatok és az eljárási költségről szóló határozatok ellen irányuló fellebbezések a jövőben - helyesen - kétoldalúak lesznek. Rendkívül ésszerű újítást jelent a tervezetnek az a szabálya, mely szerint a fellebbezésekről az első fokú bíróság dönt. Ez egyrészt arra szolgál, hogy pótolja a fellebbezés előterjesztését, másrészt a polgári eljárásban először állapítja meg, hogy az első fokú bíróság mindig helyt adhat a fellebbezésnek olyankor, ha minden további vizsgálódás nélkül, már az iratokból kitűnik, hogy a határozatot hatályon kívül kell helyezni, az eljárás indítására irányuló kérelmet pedig vissza kell utasítani, vagy ha a határozatot a fellebbezési kérelemnek megfelelően teljes egészében meg kell változtatni [50. § (1) bek. 4. pont].
Ami a nemperes eljárásban való új eljárásra kötelezés fontos kérdését illeti, a tervezet alapjaiban követi a Kralik-tervezet ajánlását, amennyiben nemcsak a nova reperta-t, hanem a nova producta-t is megengedi (49. §). Kiemelendő szerintem továbbá, hogy jelentősen korlátozza a fellebbviteli bíróságnak azt a lehetőségét, hogy semmisségi ok fennállása esetén is hatályon kívül helyezze a megtámadott határozatot és visszautalja az ügyet első fokra (58. §). Ezzel kifejezetten fenntartja az érvényben lévő AußStrG egyik alapgondolatát, amelyet persze az ítélkezési gyakorlat egyre jobban felvizezett. A fellebbviteli bíróságnak már csak az eljárás meggyorsítása végett is lehetőleg gyakran érdemi döntést kell hoznia az ügyben, mégpedig mindenekelőtt olyankor is, ha első fokon megsértették a fél meghallgatásának szabályát. Az új eljárásra kötelezés alapján ugyanis másodfokon átfogóan pótolható ez a meghallgatás, úgyhogy ha nem várható más döntés, megelőzhető az elutasítás okozta eljárási többletráfordítás az eljárás elkerülhetetlen elhúzódásával együtt - aminek különösen a több felet érintő ügyekben van jelentősége.
Az a körülmény, hogy a még mindig érvényben lévő 1854. évi AußStrG nem irányoz elő a Pp. semmisségi és perújrafelvételi keresetének megfelelő jogorvoslati eszközt, az egyik legcsattanósabb bizonyíték arra, hogy ez a törvény már rég nem képes megfelelni a korszerű eljárási törvénnyel szemben támasztott követelményeknek. Ehhez a szabályozási hézaghoz hasonlóan szomorú persze az a megmagyarázhatatlan ítélkezési gyakorlat, amely a nemperes eljárásban egészen a legutóbbi időkig elutasította a jogorvoslati keresetekre vonatkozó Pp.-rendelkezések analóg alkalmazását. Ez a szégyenletes jogvédelmi hiány az új törvény hatálybalépésével végre a jogtörténet lapjaira fog kerülni, mert a tervezet a 72. ff és következő §-aiban módosítási eljárást irányoz elő (amivel messzemenően követi a Kralik-tervezet ajánlásait). Fel kell hívni a figyelmet egy lényeges különbségre e között a módosítási eljárás és a semmisségi és perújrafelvételi kereset alapján a Pp. szerint indított eljárás között: Ha egy módosítási ok fennáll, akkor az nem jelenti, hogy a módosítási kérelem már önmagában emiatt sikerrel fog járni. A módosítási okok csupán a feltételt jelentik ahhoz, "hogy a megtámadott döntés tartalmának helyességét egyáltalán vizsgálni lehessen" (Kralik). Ha azonban ez a vizsgálat azt eredményezi, hogy nem lehetett volna a dologról a kérelmező szempontjából kedvezőbb döntést hozni, akkor a módosítási kérelmet a módosítási ok fennállása ellenére is el kell utasítani [77. § (2) bek.].
Ami a peren kívüli határozatok végrehajtását illeti, az Igazságügyi Minisztérium legújabb tervezetében sajnálatos módon változtatást hajtott végre a tervezet elődjeihez képest. Eddig úgy látszott, konszenzus van a tekintetben, hogy meg kell tartani az érvényben lévő AußStrG-nek azt a módszerét, miszerint külön "peren kívüli végrehajtást" szabályoz. Ha teljesítésre kötelező döntések esetében nincs lehetőség a végrehajtási szabályzat szerinti végrehajtásra, akkor magának a nemperes bíróságnak kellene, hogy módja legyen megfelelő kényszerítő eszközöket elrendelnie döntésének érvényesítésére. Most a 80. §-ban tömören csak annyi áll, hogy - ellenkező értelmű rendelkezés hiányában - a végrehajtási szabályzat szerinti végrehajtásra kerül sor. Az Igazságügyi Minisztériumot a nemperes ügyekre vonatkozó ideiglenes intézkedések szabályozásának a nemperes törvénybe való - szerintem helyes - felvételét illetően is nyilvánvalóan elhagyta a bátorsága: ez a korábbi tervezetekben elő volt irányozva, most azonban eltűnt.
A nemperes törvény Különös Részének újrafogalmazása szempontjából ma ismét - csakúgy mint már 150 évvel ezelőtt is - a hagyatéki eljárás és a gondviseléssel kapcsolatos eljárások állnak a törvényhozói megfontolások középpontjában, lévén hogy pontosan ezek alkotják a peren kívüli igazságszolgáltatás központi területét. Abban a "figyelemben" azonban, amelyben a szóban forgó tervezet ezeket az eljárásokat részesíti, a nemperes törvény jelentőségének egyik nem jelentéktelen változása is tükröződik: Amikor 1853-ban az érvényben lévő nemperes törvény vitája folyt, az előadó, Dr. Anton Salvotti (Eichenkraft und Bindeburg bárója) időtlen szavakat talált, amikor a birodalmi tanácsban felhívta a figyelmet, hogy a peren kívüli igazságszolgáltatás gyakorlása összehasonlíthatatlanul jobban igénybe veszi a bíróságokat, mint a peres bírói működés. A bírói beavatkozást szükségessé tevő legfontosabb esetekként a "kiskorúságot, az elmebetegséget vagy a halált" említette - ebben a sorrendben. Az 1854-ben elfogadott törvény azonban aztán annyira előtérbe helyezte a hagyatéki eljárást azzal, hogy módszeresen a Különös Részben adott neki helyet, és rendelkezések seregét kapcsolta hozzá (161 paragrafust a hagyatéki tárgyalásra vonatkozólag szemben az Általános Rész 19 paragrafusával), hogy a nemperes pátens az osztrák bíróságok hétköznapi nyelvhasználatában pillanatok alatt "hagyatéki pátensre" változott. Ezzel szemben az új AußStrG a hagyatéki eljárásra vonatkozó rendelkezéseket igen helyesen erőteljesen csökkenti (jelenleg 43 paragrafus van rá előirányozva), a gondviseléssel kapcsolatos rendelkezésekben pedig - persze paragrafusáradat nélkül - megpróbálja kifejezésre juttatni ezeknek az eljárásoknak a különös jelentőségét. Teljes mértékben osztom az osztrák bírói karban általánosan képviselt felfogást, miszerint az új AußStrG inkább "családügyi bírói törvénynek" tekinthető, mintsem "hagyatéki pátensnek".
Ami most már a közjegyző hatáskörét illeti, ez az új AußStrG-vel nem fog lényegesen változni. Mint már említettem, a közjegyzők olyan esetekben, ahol nincs ügyvédkényszer, az eddigiekhez hasonlóan a peren kívüli eljárásban jogosultak lesznek a képviseletre, rendszerint tehát a teljes első fokú eljárásban. Azokon a területeken, amelyeken már a múltban is túlnyomórészt félképviselőként működtek - ide tartozik mindenekelőtt a hagyatéki eljárás, a jogügyletekhez szükséges gyámügyi bírósági jóváhagyás megszerzése, a telekkönyvi és cégbírósági eljárás, valamint az egyéb nyilvántartással kapcsolatos eljárások - továbbra is valamennyi szinten megilleti őket a félképviseleti jog. A más területeken folyó jogorvoslati eljárásban való félképviselet korlátozása hivatáspolitikai szempontból ugyan elvben nem örvendetes, a gyakorlatra azonban - legalábbis eleinte - alig lesz kihatása.
A közjegyzőnek mint bírósági megbízottnak a hagyatéki tárgyalásban (erről lásd mindjárt a következő fejezetet) és az önkéntes árverésre bocsátásban játszott szerepe (az, hogy ez csak a telekingatlanokra és az építményekre van korlátozva, nem igazi veszteség) nem fog megváltozni a jövőben. Bírósági megbízottként (GKoärG = bírósági megbízotti törvény 2a., 2b. §) működik a közjegyző Ausztriában a telekkönyvi betekintéskor (GUG = telekkönyvi törvény 7. §) és a cégjegyzéki betekintéskor is (FBG = cégnyilvántartási törvény 35. §); csakúgy, mint amikor az FBG 35a. § szerint bejelentéseket vesz át a cégbíróság helyett, és továbbítja őket bejegyzés céljából (GKoärG 2c. §). Ezeket az illetékességeket és kötelezettségeket a nemperes reform egyáltalán nem is érinti.
Mivel ennek az előadásnak a keretében nincs mód részletesen kitérni a nemperes törvény valamennyi módosítására, a továbbiakban a hagyatéki eljárás újításaira fogok összpontosítani, hiszen a peren kívüli igazságszolgáltatás keretében ez a közjegyzők egyik legfontosabb tevékenységi területe.
A hagyatéki eljárásban az osztrák közjegyző gyakorlatilag a modern közjegyzőség kezdete óta jelentős szerepet játszik: e területen bírósági megbízottként nagymértékben hozzájárul a bíróságok tehermentesítéséhez - gondoljunk csak az ilyen eljárások sokaságára! A nemperes reformról folytatott hosszú vitában ezért többször is javasolták, hogy a hagyatéki eljárást teljes egészében a közjegyzőkre mint bírósági megbízottakra kell ruházni, azaz - ahogy ma oly sok területen korszerűnek számít - "ki kell szervezni". Mivel azonban ez kényes - nem utolsósorban megint csak szakmapolitikai - kérdéseket vet fel (egyrészt érintené a bíróságokon elsősorban az Ausztriában Rechtspfleger-nek nevezett igazságügyi tisztviselők hatáskörét, másrészt az ügyvédek már a XIX. században megakadályozták, hogy teljes egészében a közjegyzők vegyék át a hagyatéki eljárást), az új szabályozás is megmarad amellett, hogy megosztja a feladatokat a bíróság és a közjegyzők között; különösen semmi sem fog változni a tekintetben, hogy a hagyatékátadó végzéssel a bíróság "véglegesíti" a tárgyalási eljárást. A törvény a bírósági megbízottnak az új hagyatéki eljárásban való hatáskörét mindenesetre előreláthatólag jócskán bővíteni fogja.
Fontos újítást jelent először is a bírósági megbízott ex lege illetékessége a hagyatéki tárgyalás lefolytatására anélkül, hogy erre az egyes esetekben külön kirendelő határozatra lenne szükség. Ezzel a közjegyző most már az elhalálozási értesítés beérkezése, tehát a hagyatéki eljárás hivatalból való megindítása előtt foganatosíthat sürgős hivatali eljárásokat, mindenekelőtt a hagyaték biztosítása érdekében.
A GKoärG fog minden olyan hatáskört szabályozni, ami a jövőben bírósági megbízotti tevékenysége során megilleti a közjegyzőt. Az alaprendelkezés először is kimondja, hogy a közjegyző nincs hivatali körzetéhez kötve, hanem az ország egész területén folytathat adatgyűjtést, és maga vehet fel minden bizonyítékot. Hatáskört kap továbbá arra, hogy maga végeztethessen kézbesítéseket a posta vagy a bíróságok útján, és nyilvános közzétételeket kezdeményezzen. Ezenkívül lehetőséget kap a közjegyző arra, hogy bíróságokat és közigazgatási hatóságokat keressen meg jogsegélykérés, illetve hivatali segítségnyújtás céljából. Azokat a személyeket, akiket félként, tanúként vagy szakértőként kell meghallgatni, ugyanolyan kötelezettségek terhelik, mint a bírósággal szemben.
A haláleset jegyzőkönyvezése keretében a közjegyző a tervezet szerint köteles minden olyan körülményt megállapítani, amely a hagyatéki eljárás és az esetleges gyámügyi intézkedések szempontjából szükséges. Az ilyen megállapítások céljából kíméletesen felnyithatja az elhalt lakását, üzlethelyiségét és fiókjait, szekrényeit és más tárolóeszközeit.
Rendkívül ésszerű az az új rendelkezés, mely szerint a bírósági megbízottnál is jegyzőkönyvbe mondhatók és a bíróság által jóváhagyott egyezség hatályával bírnak az örökségmegosztási egyezmények, de a hagyatékra vonatkozólag a hagyatéki eljárásban részt vevő személyekkel kötött más megállapodások is.
Mindenesetre megmarad az az eddig is meglévő lehetőség, hogy a hagyatéki eljárásban részt vevő felek közvetlenül fordulhatnak a bírósághoz (az ún. "schriftliche Abhandlungspflege" = írásbeli tárgyalás), és azt az értékhatárt (ez a hagyatéki aktívák értékét jelenti), amely fölött - úgymond - "a kvalifikált képviselet biztosítása céljából" kötelező az ügyvéd vagy közjegyző általi képviselet, a tervezet (a polgári perhez hasonlóan) 4000 €-nál húzza meg (ellentétben az eddigi jogszabályi helyzet szerinti 7260 €-val). A tervezet arra is kötelezi a közjegyzőt, hogy első hivatali eljárásakor felhívja a hagyatéki eljárásban érintett felek figyelmét az írásbeli tárgyalás lehetőségére.
A bírósági megbízotti törvény ezen felül a hagyatéki eljárással és az árverésre való önkéntes felkínálással kapcsolatban szigorúbb összeférhetetlenségi rendelkezéseket ír elő a közjegyzők számára. Tartalmilag azonban ezek a rendelkezések alig jelentenek újdonságot, mivel csak a közjegyzők eddig is meglévő hivatásrendi irányelveit adják vissza.
Mivel változatlan marad a bíróságok végső felelőssége a hagyatéki eljárásban (ami mindenekelőtt a bírósági megbízott hibáiért viselt hivatali felelősségben csapódik le), a bírósági megbízotti törvény további lehetőségeket ad a bíróságnak a közjegyzői tevékenység felügyeletére. Ez a terv szerint egyrészt a megbízások kiadása, másrészt jelentések beszerzése és a szükséges adatgyűjtés elvégzése útján történik. Éles viták folytak arról, hogy milyen lehetőséget kapjanak a felek a bírósági megbízotti eljárással szembeni védekezésre. A tervezet végül is egyfajta bírósághoz intézett jogorvoslati kérelem mellett döntött, amely a bírósági megbízott meghallgatása után "jogorvoslatot biztosít". A bírósági döntésig a bírósági megbízott köteles meghozni vagy végrehajtani mindazokat a döntéseket, amelyek nem vágnak a végeredmény elébe, hacsak nem arról van szó, hogy ilyen intézkedésre van szükség a hagyaték biztosítása érdekében.
A következő további újításoknak van még a közjegyzők szempontjából is jelentősége: Jeleztem már a hagyatéki eljárás egyik legfontosabb rendszermódosítását, nevezetesen, hogy a törvénymódosítás az öröklésjogi eljárást a polgári per köréből ebbe az eljárásba teszi át, úgyhogy a jövőben megszűnik a felperes-szerepek elosztása és a rákövetkező öröklési per. A jövőben a hagyatéki bíróságnak az lesz a dolga, hogy megállapítsa az örökös vagy örökösök öröklési jogát, és elutasítsa a többi olyan öröklési igényt, amely nem válik a hagyatékátadás alapjává. Az olyan eljárások, amelyek nem akadályozzák a hagyatékátadást (mint pl. kötelesrész-kereset, kötelesrész-kiegészítő kereset, hagyományosi igények érvényesítése iránti kereset alapján), megmaradnak a peres eljárásban; ugyanez érvényes az AGBG 823. §-a szerinti öröklési perre is - a módosítási eljárás bevezetése ellenére. Ezzel kapcsolatban megint csak a félképviselet szabályozása jelent egy, a rendszert illetően kevéssé kielégítő és a közjegyzők szempontjából hivatáspolitikailag örvendetesnek természetesen nem nevezhető szabályt: az öröklésjogi eljárásban (tehát már első fokon!) a tervezet szerint 4000 €-t meghaladó értékű hagyatéki aktívák esetén abszolút ügyvédkényszer áll fenn; itt a közjegyző általi képviselet nincs előirányozva.
Legalábbis említést érdemel a hagyatéki eljárásra vonatkozó illetékességi szabályok újrafogalmazása: mindenekelőtt lényegesen szűkítették az osztrák nemzetközi illetékességet a hagyatéki eljárások lefolytatásában. Így például a belföldön lévő ingatlanvagyonról mindenképpen tárgyalni kell, de a belföldön lévő ingó vagyonról csak akkor, ha az elhalt vagy osztrák állampolgár volt, vagy Ausztriában volt a rendes tartózkodási helye, vagy ha külföldön lehetetlen érvényesíteni azoknak a személyeknek a jogát, akik azt állítják, hogy ők az örökösök. A jelenlegi jogi helyzettel szemben, amely mindig módot ad a hagyaték tárgyalására egy belföldi személy bárhol található ingó vagyona vonatkozásában, ennek az a célja, hogy a jogvédelem messzemenő megtartása mellett a bíróságok tehermentesítését eredményezze.
Mivel a JN 105. §-ában már csak "hagyatéki eljárásról" van szó, a jövőben többletként be fogják vonni a tárgyalásba az egyéb hagyatéki eljárásokat is. Ha (különösen másodlakóhelyek alapján) az örökhagyó ügyében több általános bíróság illetékessége is szóba kerülhet, akkor az a bírósági körzet jár el, amelyben az elhalt belföldön lévő vagyonának a legnagyobb része található. Azokra az esetekre, amikor belföldi tárgyalási illetékesség áll fenn, de belföldön nincs hagyatéki vagyon, kitérő lehetőségként a Bécs Belvárosi Kerületi Bíróság kap eljárási illetékességet.
Említsük meg még röviden a következő tartalmi változásokat a hagyatéki eljárás lefolyásában: a végrendelet kihirdetése helyébe, aminek történelmi jelentőségét még a széles néprétegek analfabétizmusa magyarázza, de ami mára már régen formális aktussá vált, a végintézkedések bírósági megbízott általi átvétele lép.
Újraszabályozzák a fizetés fejében való átadást, ami a jövőben már nem csupán a csekély értékű hagyatékra fog korlátozódni, hanem azonos jellegű lesz a csőd esetén alkalmazott értékesítéssel és elosztással.
A bírói gyakorlat eddig annak az örökösnek, aki az "örökségbe lépésekor megfelelően igazolta" öröklési jogát, odaítélte ugyan a hagyaték megszerzésének és kezelésének jogát, de ezt a jogot de lege lata a bíróság átadó határozatával kifejezetten el kellett ismerni. Az új örökségbe lépési nyilatkozatnak - az öröklési jog igazolásával összekötve - a jövőben ex lege maga után kell vonnia a hagyaték használatának, kezelésének és képviseletének jogát (ABGB 810. §). A képviseleti jogot ezért a jövőben csak a bírósági megbízottnak kell okiratba foglalnia.
A hagyaték értékének megállapítására szolgáló leltárfelvételt (aminek megint csak elsősorban a kötelesrészigények kiszámítása szempontjából van jelentősége), valamint a leltár és a vagyonnyilatkozat hatásait jobban hozzá kell igazítani a tárgyalási eljárás igényeihez. Bírósági elfogadtatásra a jövőben nem lesz szükség.
Meg kellene még említeni, hogy a jövőben a bíróságon kívüli, tanúval igazolt végintézkedések - a saját kezűleg aláírtakat kivéve - szükséghelyzeti formává válnak. Emellett kiterjesztik a tanúként szóba nem kerülhető személyek körét, hogy megakadályozzák az öröklési jogvitákat (ABGB 594. §).
Remélem, hogy ezzel sikerült - a rövidség miatt néhány szükségszerűen nem teljes pontossággal kifejtett részlet ellenére - bizonyos áttekintést adnom Önöknek mind az új osztrák nemperes törvény alakjáról (már ha az valaha is meglátja a jog napvilágát), mind pedig a közjegyző mint a peren kívüli igazságszolgáltatás jogalkalmazója és jogalakítója Ausztriában játszott szerepéről. ■
JEGYZETEK
1 Így pl. az eljárási költségmentesség (7. §), a bírói útmutatási és kioktatási kötelezettség (14. §), a nyilvánosság szabályozása (19. §), az előző állapot visszaállítása (21. §), a határidők szabályozása (23. §), a kézbesítés (24. § f), a határozatok kiegészítése és helyesbítése (41. §) esetében.
2 Vö. már egyetértőleg Rechberger, LBI XVI 25; uo., Die Ausgestaltung der besonderen Verfahren in der Außerstreitreform, LBI XX 45 (49 f); Klicka, LBI XX 36. Az ABGB 823. §-a szerinti öröklési pert az újítások egyáltalán nem érintik.
3 A "sajátosság" abban áll, hogy érvényes a vizsgálati elv, és elképzelhető a többfeles eljárás; vö. Rechberger; LBI XVI 27.
4 Ide tartozik az apaság megállapítása iránti, az apaságelismerő nyilatkozat hatálytalanságának megállapítása iránti eljárás és a házasságból való származás vitatása; vö. Rechberger, LBI XVI 27.
5 Vö Rechberger, LBI XVI 28.
6 Vö. Rechberger, LBI XX 26 f.
7 Vö. Fasching, Grundlinien einer Reform des Außerstreitverfahrens, in: Kralik/Rechberger (szerkesztő), Symposion Außerstreitreform, LBI XI (1992) 137 (145); Rechberger, LBI XVI 30; Klicka, Zum Gutachten über den Diskussionsentwurf "Allgemeiner Teil des Außerstreitverfahrens", in: Das neue Außerstreitverfahren - Texte und Strukturen, Richterwoche 1997, Schriftenreihe des BMJ 88 (1997) 51 (66 uo., LBI XX 33 f.).
8 Vö. ilyen értelemben Klicka is, LBI XX 33.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Walter H. Rechberger rendes egyetemi tanár, Bécs
Visszaugrás
