Európa népei kétezer éven át az erdők irtásával növelték a termőföldek területét, amely a lélekszám hullámzásával időről időre kevésnek bizonyult. Ez a folyamat a középkor végére túllendült a lehetőségének határain. Ezután háromszáz évig az újvilág hatalmas térségeinek megszállása enyhítette az európai civilizáció éhségét és tette lehetővé e civilizáció határainak kiterjesztését, míg az óvilágban a folyószabályozás és a mocsarak lecsapolása maradt a termő területnövelés lehetősége. Ezek mind kimerülvén az intenzitás fokozása került előtérbe.
A világ agráriuma a zajos XX. században csendes, de annál jelentősebb technológiai változásokon esett át. Ezek kulcsmozzanata és egy sor más fontos változás kiváltója, hogy az emberi és állati izomerővel termelt energiát fosszilis energiahordozók, a tradíciót tudományos ismeretek váltották fel, és nemcsak a fejlett országokban, hanem a félig és alig fejlett világ hatalmas térségeiben is. Ezt a folyamatot csaknem mindenki a fejlődés feltételének, illetve fontos eredményének tekinti, noha legalább annyi problémát vet fel, mint amennyit megold, de az bizonyos, hogy elkerülhetetlen. E nélkül nem lenne megtermelhető az élelem hétmilliárd embernek, igaz, ha nem következik be, nem is élne ennyi ember a földön. Akár jó ez, akár nem.
A fosszilis energiára való áttérés kiiktatja a csak a fényviszonyokkal korlátozott munkaidőt és a nagy kalória igényű fizikai teljesítmény követelményt. Hatására mindenütt potenciális munkaerő szabadul fel az ipar számára, de vezethet megapoliszokat övező bádogvárosok kialakulásához, és a munkanélküli deklasszált tömegek felduzzadásához is. Növeli az agrárium és a háttéripar tőkeigényét, a külső inputot, így jelentős piacot nyit meg az ipar számára. Az agrártermékek önköltségében ezután nem a paraszti létfenntartás minimalizált költségei, hanem egyre nagyobb mértékben az ipari input (65-75 százalék) költségei jelennek meg, így véget vet az olcsó agrártermékek korszakának. Input termékek hiányában importra szorul, amelyet csak magas hozzáadott értékű termékek exportjával lehet kiegyensúlyozni. Az agráriumot arra készteti, hogy az ipari kultúrák profizmusának színvonalára emelkedjen, ami vagy bekövetkezik, vagy nem, attól függően, hogy a racionalizmus és az intellektus az alkalmazó társadalmat mennyire hatja át, de vezethet olyan egyenlőtlen fejlődéshez, amely során kihull a tradíció, de nem lép a helyébe koherens tudás, a fél fejlettség erőforrásokat pazarló állapota következik be.
Az igaerő kiváltása Magyarországon nyolcszázezer ló és az ökrök leölése árán, mintegy másfélmillió hektárral növelte az élelmiszertermelésre használható felületet, (és az aktuális húsellátást) a legelőket (elvileg) felszabadította a haszonállat tartás számára (akkor is, ha a valóságban a legelőgazdálkodás satnyulása következett be), negyedével-harmadával növelve a hagyományos földművelés potenciálját.
A fosszilis energiára és ezzel együtt az ugyancsak fosszilis energiahordozókból építkező kemizálásra való áttérés, láthatóan, már kezdetben is haszonáldozattal járt, hasznossága azonban nem volt kétséges és illeszkedett abba a civilizációs folyamatba, amely az árutermelő gazdaságokban végbe ment. Magyarországon pedig a kádárkori modernizációs kísérletek első lépése, az egész agrármodernizáció pedig a korszak pozitív mérlegű vállalkozása volt, annak ellenére, hogy a tervező állam merev rendszere számos hibát eredményezett és csak az ötödik nekifutásra lett sikeres: Első volt a Rákosi-korszak szovjet mintát követő, adminisztratív és gazdasági kényszert alkalmazó, katasztrofális hatású kollektivizálása. Ezt a Kádár-éra elején követte egy presszionált, de a hazai teoretikusok meggondolásait is érvényesítő, pl. a háztáji gazdasággal a magánérdekeltség csíráit is elültető, de annak gyengesége és a tőke, a műszaki bázis hiánya, illetve elégtelensége miatt megbukott kísérlet. Még a tervutasításos rendszerben 1960-64 között, gépállomási keretben működtetett, szovjet, magyar, NDK gyártmányokra alapozott fejlesztés sem járt sikerrel.
Az 1968-ban bevezetett gazdasági mechanizmus reformja a mezőgazdaságban kezdődött és ott is jutott legmesszebb. Az alulról építkező tervezés, szimulált piac és a helyi pártirányítástól függetlenedő önállóbb vállalati gazdálkodás és a nagyüzemmel szimbiózisban élő, sokoldalúan támogatott háztáji gazdálkodás viszonyai között, a tudományos-technikai alapú, nyugati technikára és eljárásokra alapozott fejlesztés első szakasza már sikereket hozott. Célok: a hazai népesség kielégítő táplálása, olajra, gázra, nyersanyagokra és devizára cserélhető feleslegek előállítása, aktív költségvetési kapcsolat elérése és az agrárnépesség szerény jóléte - teljesültek. A reformnak szovjet nyomásra történt lefékezése az 1970-es évek elején az agráriumban csak az odatársított ipari tevékenység látványos, de kis hatású üldözésében, a háztáji termelés átmeneti visszafogásában, az ágazati és üzemi vezetők leváltásában nyilvánult meg, egyébként zavartalanul folytatódott. A vezetők leváltása üzemi szinten általában nem járt kontraszelekcióval, mert egyetemet végzett fiatal technokratáknak nyitott teret. Az 1970-es évek közepi-végi olajárrobbanása azonban drámai módon megváltoztatta az agrárkibocsátás önköltségét és annak szerkezetét, amihez a magyar agrárium megpróbált valamennyire alkalmazkodni. Prioritássá lépett elő a fajlagos energiatakarékosság, egy sor korszerűnek vélt technológia alól - szárításos tartósítás, kis hőtartású, energiapazarló technikával működő állattartó épületek stb. - kihúzta a szőnyeget, elindította a zárt integrációk, termékpályák szerveződését. Ez az ígéretes folyamat a nyolcvanas évek közepén megtört, a rendszerváltozást követően pedig mindmáig nem állt helyre, pedig az árrobbanás okozta feszültség sokszorosára nőtt.
Magyarországon ma az agráriumon legtöbben a szűken értelmezett földművelést, az állattenyésztést és a vágóállat-termelést értik. Az ötvenes években kialakult és az összehasonlíthatóság miatt máig alkalmazott statisztika mezőgazdasági kibocsátásként ezeket a termékcsoportokat mutatja ki, és azokat tekinti mezőgazdasági foglalkoztatottnak, akik ezek előállításában vesznek részt. Ez nem lenne baj, ha nem erősítené azt a szemléletet, amely a fejlettség jeleként értelmezi az agrárium alacsony részarányát a társadalmi összterméken belül, akkor is, ha e mögött nem a többi ágazat fejlettsége, hanem az agrárszféra szerény teljesítménye húzódik meg. Létezik olyan értelmiségi szubkultúra, amely az agrárszektort mint jelentéktelent és primitívet a jóléti földhasználat javára visszafejlesztendő ágazatnak tartja, nem veszi tudomásul, hogy - a követelmények szintjén - szakmai kvalifikációt igénylő, iparszerű tevékenységgé vált. (Mint minden őrültségnek, ennek is van racionális magva, erre még visszatérek.)
A hozzáértők már nem mezőgazdaságban, hanem agráriumban gondolkoznak, és ezen a szakirányú kutatástól kezdődően az inputot előállító ipart, a fajták és hibridek előállítását, magát a földművelést, az ahhoz kapcsolódó talajmegóvást és -javítást, a haszonállatfajták és hibridek előállítását, az állattenyésztést, a vágóállat-termelést, a termények és termékek magas hozzáadott értéket eredményező feldolgozását, és az ezekhez kapcsolódó logisztikát, szállítási rendszereket, valamint a kapcsolódó szolgáltatásokat értik. Egységesen kezelendő, koherens vertikumba szervezett (szervezendő) gazdasági alrendszernek tekintik, amelynek központjában a föld és annak művelése áll, de előre és hátra messzire nyújtja csápjait. Magyarországon azonban a "hivatalosság" és a hangadó értelmiség ettől a felfogástól fényévnyi távolságra van. Koherensnek nevezhető, rendszerszemléletű - bár hibákkal terhelt - agrárpolitika pedig szerintem csak 1965 és 1985 között létezett.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
