1. A jelen recenzió tárgyát képező monográfia szerzőjével a másfél évtizedes szakmai/tudományos kapcsolat mellett csaknem ugyanilyen hosszú időszakra visszanyúló barátság is összeköt. Ezen körülmény már önmagában alapul szolgálhatott volna a recenzensi feladatok ellátásának visszautasítására. Hogy végül mégis vállalkoztam annak elkészítésére, az a szerző azon megkötésével magyarázható, amelynek értelmében kérlelhetetlen objektivitásra kell törekednem. Az 'Amicus Plato, sed magis amica veritas' kívánalmának is igyekszem tehát az alábbiakban megfelelni, amikor Deák Zoltán - minden elfogultság nélkül büntetőjog-dogmatikai mérföldkőnek tekinthető - könyvét[1] méltatom.
A 2020 májusában sajnos elhunyt Nagy Ferenc professzor néhány éve úgy fogalmazott, hogy "[a] büntetőjog tudományos művelését hátráltatja [...] az alapkutatások elhanyagolása, elmaradása. Hosszú évtizedek alatt sem születtek színvonalas átfogó feldolgozások például a szándékosság, a gondatlanság, a tévedés tana, a stádiumtan" körében.[2] Mindez kiegészíthető azzal, hogy például a büntethetőségi akadályok témakörében kiterjedt jelleggel is folytak ugyan tudományos vizsgálódások,[3] továbbá egyes "slágertémák" kapcsán - mint amilyen e körben mindenekelőtt a jogos védelem - színvonalas, teljességre törekvő feldolgozások is születtek.[4] Ugyanakkor az olyan, elhanyagoltabbnak tekinthető kizáró okok, mint amilyen a Nagy által is említett tévedés, csakugyan feldolgozatlanok az utóbbi évtizedekben.[5] Még nagyobb eséllyel pályázhat a büntetőjog-dogmatika egyik "mostohagyermeke" státuszra a kényszer és a fenyegetés kérdésköre, amelynek - legjobb tudomásom szerint - magyar nyelven eddig még sosem szenteltek önálló monográfiát.
Ezen előzmények után Deák témaválasztásának indokoltságát és aktualitását talán nem is szükséges részletesebben magyarázni. A kezdetben a vagyon elleni erőszakos bűncselekmények egyes dogmatikai finomhangolását előszeretettel végző, 2007-ben OTDK-győztes - az elméleti büntetőjog sajnálatára, ám az ügyészi kar szerencséjére: utóbb élethivatásszerűen ügyészi pályára lépett - szerző tudományos érdeklődése az évek során a különös részi kérdésekről egyre inkább az általános rész legkomolyabb dogmatikai problémáira tevődött át. Így esett végleges doktori témaválasztása - az értekezés alapján készült kötet remek előszavát is jegyző Szomora Zsolt professzor témavezetése mellett - a bűnösséget kizáró okok köréből a kényszer és a fenyegetés kérdéskörére. Az alábbiakban bemutatom a dolgozat felépítését, majd értékelem, néhány továbbgondolásra különösen alkalmas megállapítását.
2. A mű bevezetése a gyakorló és elméleti jogászként is kiváló Vargha Ferenc 1892-ben közreadott, témába vágó tanulmányával nyit, amellyel meg is hozza az értő olvasó kedvét a munka áttanulmányozásához. Világos célkitűzésként fekteti le a címben megjelölt fogalmak dogmatikai természetének feltérképezését, módszertanában pedig az említett dogmatikai elemzés mellett a gyakorlatorientált és komparatív analízis igényével lép fel. Röviden, ám annál informatívabban mutatja be ezt követően a könyv felépítését (10-13. o.).
Deák Zoltán monográfiája két fő részből áll. Az első a kényszer és fenyegetés mint büntethetőségi akadályok dogmatikai kérdéseivel (14-44. o.), a második pedig az erőszakkal és fenyegetéssel mint objektív tényállási elemekkel (45-164. o.) foglalkozik. Leegyszerűsítve az mondható el tehát, hogy az első főbb egység a könyv általános, míg a második annak különös része.
Az első rész - rendhagyóan ugyan, ám az interdiszciplináris kutatások szükségességét egyre inkább előtérbe állító recens szakirodalmi felfogás optikájából is kifejezetten szerencsés módon - az erőszak és a fenyegetés polgári jogi fogalmi körülírásával kezdődik. A szerző ebben a körben régi és jelenkori magánjogász szerzők álláspontját is segítségül hívva, komplex módon közelíti meg a vizsgálandó fogalmakat (14-17. o.). Ezt követően a kényszer, az erőszak és a fenyegetés büntetőjog általános részi megjelenési formáit mutatja be (17-44. o.).
A felületesebb olvasónak ugyan tautológiának tűnhet a
- 190/191 -
kényszer mellett az erőszak fogalmának önálló szerepeltetése, Deák azonban meggyőzően mutatja ki, hogy e két esetkör közé akkor sem tehető egyenlőségjel, ha a 21. század eleji hazai büntetőjogi kodifikáció során volt is olyan - a dogmatikai cizelláltsággal bajlódni kevésbé óhajtó - álláspont, amely a kényszer valamennyi Btk.-ban előforduló esetét egyszerűen az erőszakra cserélte volna fel.[6]
Az akaratot megtörő hatású kényszer kapcsán a szerző azon - uralkodónak mondható - felfogáshoz csatlakozik, amely szerint az annak hatása alatt álló személy magatartása büntetőjogi értelemben vett cselekménynek - akaratlagosság hiányában - nem tekinthető. Kritizálja továbbá a Btk. 19. § (1) bekezdését, mivel álláspontja szerint a fenyegetés - szemben a kényszerrel - sosem lehet olyan mérvű, hogy a megfenyegetett személy beszámítási képességének akarati oldalát teljesen kizárja (31-32. o.).
Mindezekre figyelemmel, a fejezet lezárásában megfogalmazott de lege ferenda javaslatának lényege szerint a kényszert és a fenyegetést mint bűnösséget kizáró okokat az elvárhatóság hiányának a talaján lenne érdemes szabályozni, becsatornázva ugyanakkor az arányosság követelményét is, amelynek értelmében csak akkor nem tartozna büntetőjogi felelősséggel az említett hatás alatt álló személy, ha cselekményével nem okoz nagyobb sérelmet, mint amelynek az elhárítására törekedett (43. o.).
A második rész első fejezete a vis absoluta és a vis compulsiva fogalmait vizsgálja retrospektív módon. E körben a szerző kimutatja, hogy a régi jogirodalom az említett két kategória alatt valójában nem az erőszak akaratot megtörő és azt hajlító variációját értette, hanem a vis absolutát lényegében fizikai kényszerként, míg a vis compulsivát pszichikai erőkifejtésnek fogta fel (53. o.). Mindezekből az erőszakos bűncselekmények kapcsán azt a következtetést vonja le, hogy például a rablási és a zsarolási erőszak közötti, joggyakorlatbeli különbségtételnek nem csupán törvényi, hanem dogmatikai alapja sincsen. (98-100. o.).[7] Részösszegzése szerint "azon törvényi tényállások esetén, melyek - akár elkövetési magatartásként, akár elkövetési módként - minden további megszorítás vagy körülírás nélkül szabályozzák az erőszakot, annak fogalma egységesen értelmezendő. Függetlenül tehát a sértettre gyakorolt kényszerhatástól, a vis absoluta vagy vis compulsiva jellegtől, ugyanaz az erőszak, a zsarolás vagy a jármű önkényes elvétele erőszakkal megvalósuló minősített esete alkalmazási körében egyaránt" (103. o.).
A fenyegetés fogalma kapcsán - amely az erőszakkal és a kényszerrel ellentétben régtől fogva törvény által meghatározott - elsőként arra hívja fel a figyelmet, hogy a kilátásba helyezett hátrány súlyosságát a sértetti szubjektumra is figyelemmel kell értelmezni (125-126. o.).
Funkcióbővülést lát továbbá azon jogalkotási fejleményben, hogy a fenyegetés nem csupán elkövetési magatartásként (módként) jelenik meg az újabb büntetőjogban, hanem önálló bűncselekményként is. Erre példaként a terrorcselekménnyel fenyegetést (Btk. 316. §) és a zaklatás fenyegetéssel megvalósuló fordulatát [Btk. 222. § (2) bekezdés a) pont] hozza. Előbbi kapcsán vitatja azon táblabírósági gyakorlat[8] helyességét, amely az állami szervhez intézett, ám komoly tartalommal nem bíró bejelentéseket nem terrorcselekménnyel fenyegetésként, hanem csupán közveszéllyel fenyegetésként (Btk. 338. §) értékeli (137-138. o.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
